Ha megkérdeznénk az utca emberét a mediáció jelentőségéről (de ne menjünk messzire) magáról a mediációról, mint definícióról (hogy mit is jelenthet), sokan fogalmi zavarban lennének (vannak) a kifejezés hallatán. (Bevallom néhány évvel ezelőtt számomra is nehézséget okozott volna a kifejezés értelmezése). Egyrészt összekeverik a meditációval (tisztelet a kivételnek), amit egy teljesen más dimenzióban és szövegkörnyezetben érvényesülő intézményként aposztrofálhatnánk. Lényegét talán úgy lehetne összefoglalni, hogy egy olyan állapot, amikor elcsendesítjük tudatunkat, és befelé figyelünk, ezáltal megtapasztaljuk önmagunkat. Másképp fogalmazva az önmegismerés egyik legmélyebbre hatoló eszköze. A mediáció (közvetítés) pedig nem más, mint egy olyan módszer, melynek során két fél között közvetítenek valamilyen konfliktus békés és mindkét fél számára egyformán kielégítő rendezése érdekében úgy, hogy a közvetítő (mediátor) csak irányítja a folyamatot, de nem ő hozza meg a döntést, azt a feleknek kell megtenniük. Persze lehet jelentősége az önmegismerésnek a közvetítésben, és így kölcsönhatásban létezhetnek egymással (például az áldozat-elkövető viszonyrendszerben a megbocsátás-megbánás tekintetében), de mégsem ez (lehet) a jellemző, mivel a folyamatba „beékelődik” egy harmadik személy a mediátor, akinél ez a tudati beállítódás már nem lehet szignifikáns faktor. Másrészt mivel kevesen ismerik, ezért tartanak tőle (teljesen alaptalanul) és jobban bíznak a hagyományos, konvencionális, „régi-jól bevált” igazságszolgáltatási rendszerben. Ezt támasztja alá Lovas Zsuzsanna pszichológus, Országos Mediációs Egyesületi tag (aki egyébiránt gyakorló közvetítő is) tapasztalata, miszerint a mediációról csak kevesen tudnak, ennek következménye, hogy kevés üggyel találkoztak ez idáig, és volt olyan érdeklődő is, aki félreértelmezhető módon, meditációra jelentkezett náluk.