A dolgozat első fejezete az alapjogvédelem Közösségen belüli fejlődésével foglalkozik. Az 1957-es Római Szerződés eredetileg nem foglalkozott az emberi jogok kérdésével, nem voltak az emberi jogokra vonatkozó rendelkezései. Ennek oka, hogy alapvetően egy gazdasági közösséget kívánt megteremteni. Az alapvető jogok védelme az EGK kezdeti időszakában kizárólag tagállami szinten működött. Az 1970-es évektől tapasztalhatunk számottevő változást, ekkor kezdte el az Európai Bíróság joggyakorlata az alapvető emberi jogok védelmét általános közösségi jogi jogelvnek elismerni. Az Európai Bíróság esetjogát vizsgálva arra bukkanunk, hogy a Bíróság elismeri, hogy Közösség elsődleges célját, az áruk és szolgáltatások szabad mozgását a Szerződésben foglalt korlátokon kívül más is korlátozhatja. Ilyen korlátnak ismerte el a Bíróság az alapvető emberi jogokat. A fejlődési folyamat hatása abban is látható, hogy az emberi jogok nem csupán a bírósági joggyakorlatban jelennek meg védendő értékként: a közösségi alapdokumentumok is kifejezetten tartalmaznak alapvető emberi jogokra utaló rendelkezéseket. Az Európai Bíróság jogfejlesztő tevékenysége eredményeként az elsődleges közösségi jogban – amely a Szerződés szintjét jelenti – az emberi jogvédelem kicsúcsosodásaként fog megjelenni az Alapjogi Charta, mint az emberi jogok katalógusa, ha a Reformszerződést minden tagállam elfogadja. A Bíróság már legújabb joggyakorlatával arra készíti elő a terepet, hogy mint egy kötelező erejű jogi dokumentum, a Charta elfoglalja a neki szánt helyet. A Bíróság drámaian új állásfoglalása a közösségi jog vonatkozásában – mellyel a dolgozat második fejezete foglalkozik - amikor a Kadi ítéletben kimondja, hogy a nemzeti jogrendszerekhez hasonlóan a közösségi jogrendszer is fenntartja magának a jogot, hogy felülvizsgálja a kötelező nemzetközi jogi aktusokat az alkotmányos rendszer egyik legfontosabb alapelve, az emberi jogok szempontjából.