A bizonyítás véleményem szerint az egyik legbonyolultabb, legegzaktabb, és a leginkább szakértelmet és objektív gondolkodást igénylő szakterülete a büntetőeljárásnak. Igaz az élet minden egyes munkaterületére, azonban a büntetőeljárással kapcsolatos munkakörben foglalkoztatottakra túlon-túl a legjobban, hogy az emberi tényezőt, az emberből fakadó szubjektív érzelmeket a legcsekélyebb mértékre kell csökkenteni annak érdekében, hogy szakmailag megalapozott és objektíve igazságos ítéletek szülessenek a büntetőeljárás alapelveinek és céljainak megfelelően. Az emberi civilizáció fejlődéstörténete során folyamatosan változtak a bizonyítás szabályai azáltal, hogy változott a társadalom és a jog hozzáállása és akarata a büntetőjog célja tekintetében. A primitívebb és civilizáció alacsonyabb fokán álló társadalmakban a büntetés célja a megtorlás és a közösséget ért sérelemért való elégtétel volt, ennek érdekében, ha a bűncselekmény felderítésére és bizonyítására léteztek is kezdetleges szabályok, azok biztosan nem álltak volna ki az alkotmányos alapelvek, garanciális szabályok próbáját. Ahogy az emberi gondolkodás a történelem folyamán fejlődött és oly sok negatív példát hozott az élet arra nézve, hogy mibe torkollik az igazságszolgáltatás, ha a büntetőeljárás sikere érdekében a bizonyítás szempontjából minden megengedett, úgy jött rá a társadalom, hogy szükség kijelölni azokat a határokat a büntetőjog terén, ameddig megengedett az állami beavatkozás az egyén életébe. Ez a határvonal ma is vita tárgya, valahol az egyén magánélet és cselekedetei, és az állami büntetőhatalom érdekei és közösség büntetésbe vetett érdekei között húzódik. Ezt a határvonalat hivatott őrködni a törvényhozók által alkotott törvényi alapelvek, valamint a bírák mérlegelésén alapuló bizonyítottságérzet. A mai alkotmányos demokráciák fenntartásának egyik alapköve, hogy az egyéni és társadalmi érdekeket sértő bűncselekmények megítélése kizárólag büntető bírósági hatáskörbe tartozik, melyeket az államnak kötelessége fenntartani. A büntetőeljárás azonban nem arra nézve sikerorientált, hogy hány ügyben születik marasztaló ítélet, vagy hány személyt sikerül elítélni, hanem arra nézve, hogy hány ügyben sikerül a tényállás felderítése, bizonyított-e a terhelt bűnössége és ha nem melyek azok az okok melyek megalapozzák a terhelt ártatlanságát. Ebből következik, hogy az igazságszolgáltatási szervek munkáját szükséges, hogy áthassák az ártatlanság vélelme, az in dubio pro reo elvek, valamint a hatóságok szubjektív érzete az ártatlanul elítéléstől való félelem. Ez azért nagyon fontos véleményem szerint, mert akit egyszer jogtalanul elítélnek annak a sérelmei már nem vagy csak jelentős nehézséggel orvosolhatók, és az ártatlanul eltöltött évek valamely büntetésvégrehajtási intézetben, vagyonilag csak részben reparálhatók.