Metszetek

Állandó link (URI) ehhez a gyűjteményhez

https://hdl.handle.net/2437/273567

Böngészés

Metszetek Szerző szerinti böngészés "A. Gergely, András"

Megjelenítve 1 - 5 (Összesen 5)
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Előhang a rovat tanulmányaihoz
    (2014) A. Gergely, András; igen
    A történeti antropológia – triviálisan szólva – hármas negációba foglalt tudásterület. Nem szimplán történettudomány, nem antropológia, és nem is az antropológia története. Valami más, többjelentésű (poliszemikus) fogalom, ilyennek tekintik művelői és históriájának vagy képviselőinek iskolái, irányzatai is. Olyasféle jelentéstér, melyben a fogalmi tartományok maguk is plurális definíciókból, gondolkodástörténeti hagyományokból, elnevezési újításokból állnak össze, s nem is mindig harcolnak azért, hogy megkülönböztessék magukat a társ-tudások törekvéseitől, narratíváitól. A történeti antropológia nem egyfajta „ősfelfogásból” vagy „alapjelentésből” formálódott, hanem az eltérő, de hangoltságukban és tematikus vagy módszertani specifikumaikban megkülönböztetett aspektusokból konstruálta önmagát. Mint a legtöbb tudományterület, levált egyes társairól, csatlakozott másokhoz, szűkítette és tisztította módszertanát, vagy épp gazdagította más metodikákból, átvett és alkalmazott lehetséges nézőpontokat vagy eljárásokat, s amennyire lehetett, intézményesült is. Hol mikrotörténetírásként, hol fókuszált szokáskutatási területként, vagy mindennapiság-vizsgálatként, helyenként mentalitáshistóriaként, máskor visszatekintő szándékú kortárs narratológiaként, egyébkor az antropológia ágazatainak egyik alkalmazott területeként, s megint máskor a kultúratörténet történeti tudományba ékelt specifikus terrénumaként jelenik meg. Tudománytörténeti áttekintése, nemzetközi státusza, nagyobb korszakai és iskolái részint árnyaltan bemutatottak (lásd Szijártó 2000, 1996; Sebők 2000; Davies 1981; Darnton 1987; Burke 1991, 1992; Klaniczay 1990; Revel 1996; Sonkoly – Czoch 2000; Le Roy Ladurie 1975), részint maguk a történészek és antropológusok által is folyamatosan vitatottak. Nem utolsósorban azért, mert ha magát az antropológiai tudástermelést nem pusztán a szóbeliség és írásbeliség sajátlagos „fordítás-gyűjteményének” tekintjük, vagy muzealizált magánközléseknek, esetleg narratív vallomásoknak, akkor minduntalan kíséri a feltárás, megismerés és elbeszélés módja is. Kultúra és létmódok iránt érdeklődő antropológus, aki javarészt (elemzési témaválasztás és adatgyűjtés terén mintegy kilencven százalékban) a jelenlét, a közvetlen megfigyelés, az élményközeli interpretációk híveként mutatkozik, szinte értő szóra is alig találhatna a múlt veretes értékeit, kijelölt paramétereit, struktúráit, ma már definiálható folyamatait adatszerű pontossággal áttekinteni képes és hajlamos történész beállítódásával. S fordítva, ha a néprajzi, jelenkorkutatási, aktuáltörténeti leképezés csak alig tekinthet vissza a történeti időben, ha nem „olvas belőle” jól strukturálható ismereteket, és sokkalta inkább az időben legközelebbi történések érdeklik, mint a jelenbe csak félénken kalandozó történészt…, akkor az áthallások, eszközbeli és módszertani értékek alig-alig lehetnek kompatibilisak közöttük.
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Értelmezési terek, történeti metszetek
    (2014) A. Gergely, András; igen
    Társadalomtudomány, tudománytörténet, vagy éppenséggel a lét otthonos és idegen mutatkozásai adnak alkalmat az alábbi könyvek szemléjére. Nem éppen kritikájára, csupán érintőleges ismertetésére, afféle „szimatmintára”, melyet jó esetben úgyis az aprólékos megolvasás, elmerengés, latolgatás, összevetés követ, meg analógiák keresése, értelmezési metszetek megformálása, egyénítése is. Könyvszemle tehát, inkább ajánló, semmint érdemi mélységben analizáló a megközelítés, de ez sem lehet oka annak, hogy ne súlyán mérjük, benne rejlő kincsei révén találjuk értékeit. Metszetek, narratívák, terek beszédmódja, közlések és üzenetek lajstroma, eltérő súlypontok, melyeknek közös nevezője az üzenetek harmóniája, az interaktív befogadás… Idő és tér, leírás és valóság, elbeszélés és megértés a keret, s a tudnivalók zsarnoksága a tartalom. Tudomásul venni, belátni, eszmélni…, ez talán még esélyünk a létben és mentális örökségben. Ameddig.
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Hatalom és cselekvés a politikai antropológia nézőpontjából
    (2014) A. Gergely, András; igen
    A hatalom és a viselkedés, a cselekvés és a politikai természetű rítusok, kultuszok és reprezentációk szemlézésével számos politikatudományi részterület foglalkozik – jobbára érintőlegesen, de szinte sosem az intertextuális összefüggések rendszerében morfondírozva. A viselkedéstudományi, a politikai szimbolizációs és kommunikációs terekben folyó bekebelezési rítusok (befoglalás, inkorporálás, berekesztés, eltolás, kirekesztés, anti-communitas formálás, szakralizálás stb.) a leggyakoribb esetben úgy bánnak (vagy bánnak el) a társadalmi többség cselekvési szertartásaival, hogy mintegy magukba foglalják, eliminálóan kezelik a társadalmi test egészét, (közösségnek nevezve azt, vagy megfosztva ettől a jellegétől), és ráadásképpen még az emberi test konstruktumát is végletes fennhatóság alá vetik, intézményesített mechanizmusokkal alárendelik „a politikainak” nevezett szférák törleszkedéseinek. Sőt, e két szféra közötti mikro-univerzumok keletkezési és átalakulási gyakorlatait, átjárhatósági útvonalait, s nem utolsósorban narratíváit is megkaparintják. Legszimplább példával: midőn a politikai közbeszédben szinte politikai vallásháborús tematizálásba kerül a jobb- és baloldal a kortárs Magyarországon, miközben folytonosan zajlik a hitel- és imázsrombolás, mikor a közéleti mumusképzés lesz úrrá a közgondolkodási-közpolitikai kapcsolatrendben, akkor legfőképpen a „szépek és szörnyetegek” drámai szereposztásaiba kerül át a közbeszéd és a politikai kapcsolatrend megannyi alapszabálya. Ebben a giccsesen klasszikusnak tetsző, ám professzionális ringben kerül szembe a politikai cselekvés és kommunikáció számos szereplője, s valójában a nagyszabásúnak tekintett érdekküzdelmek helyett gladiátor-próbák, sematizált lovagi tornák zajlanak, melyekben a párviadalok és pártviadalom kreatúrái (vagy nemegyszer az emberi test és társadalmi test sémáiba öltöztetett szerephordozók) leggyakrabban olyan szimbolikus politikai mezőbe terelik a szuverén egyén és a társadalmi érdekcsoportok közösségeit, ahol e mikro-univerzum valójában a keletkezés és megsemmisülés, kiszolgáltatottság és konstruálhatóság örök nagy narratívájának témájává válik, mintegy „teremtő” fennhatóságot biztosítva és direkten politikai felügyeletet körvonalazva/legitimálva.
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Idők hullámai narratívákban, az identitásformálás szcénáiban
    (2015) A. Gergely, András; igen
    Erdélyiség, transzilván örökség, kirajzások, Forrás(ok) körei, alkotó identitások… Puha felhőként ölelik körül az erdélyi irodalmat, a magyart persze, melynek árnyékai és sugárzó hője másként- másként hat nemzedékekre, hatalmakra, irodalmi sajtóra, közéletre. Autonómia, illeszkedés, öntörvényűség, adaptáció… – elvárásrendek, normák és célrendszerek a hogyanlétben, a megmaradás körül, az elvárások és dacolások miliőjében. De vajon leírható-e a létmeghatározás, korszakos identitás, hovátartozás-választás abban a dimenzióban is, melyben a szavak már nem belülről, a jelentések nem saját körön innen konstruálódnak, hanem kívülről, távolról, próbára tevően. Nem az örök ellenféltől, nem a Szörny és a Szépség viadalában, hanem a fennmaradás és kultúraőrzés intim közegéből. Önmegadás és vállalás, nehéz sors és maradandósággal vegyes akaródzás, csakazértis-másság és bárhováis-kötődés dilemmái között.
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Konok kisebbségi olvasat
    (2014) A. Gergely, András; igen
    Vargas Llosa rövidre fogott elbeszélése a Beszélő feladatáról, a vállalásról és a narratíva kényszeréről nemcsak a kulturális antropológia művelőinek feladattudatáról, az etnikai kultúra, közösségiség és morális felelősség dilemmáiról tanít elfogadóan gondolkodni, hanem a szó, a logosz erejéről, leíró értelmű felelősségéről, nyelvi eszközzel megőrzött hagyománykövetésről is, másképpen kifejezve arról a konstruktív, valóságteremtő hatalomról is, melynek elnyerése részint kegyelmi állapot, felkentség, elhivatottság tudása, részint pedig fakad, gyökerezik abban a mindenkori miliőben, melyben élnünk adatott. Amikor a történeti antropológia toposzai között keresgél vagy „rátalál” a kutató, szinte kétségtelen hatásként, erőforrásként és esszenciaként akad rá a nem pusztán filológiai vagy textualista, historikus vagy textualista felfogásmódokra. Ha az analitikus szándék mellett a toposzok, trópusok (v.ö. szókép, képes kifejezés, átvitt értelmű tudás) tanulságát, s prezentációs formaként a kiválasztott historikus tények empirikus alkalmazását közvetíti, talán akkor vezet útja a legközvetlenebbül a történeti antropológia felé. Adatok közlése mellett/helyett ilyenkor teszi teljessé a jelentést (azzal is, hogy tulajdonít neki valami ilyesmit, keretezi, kontextualizálja), ténylegesen nem csupán a nyelviség révén érvényesít közléseket, hanem a nyelven túli, tényeken inneni narratívák felől próbál rápillantani az eseti történésre. A nyelv révén teremt, s ekként előbb, mint a cselekvés maga.