A késő barokk katolikus prédikációirodalmával foglalkozó irodalomtörténeti dolgozatok egyöntetűen regisztrálják, hogy az időszak hitszónokainak túlburjánzó gondolatvezetése és túlcifrázott beszédmodora jelentős eltérést mutat Pázmány Péter kánoni értékű igehirdetésének nyelvi magatartásához képest. A késő barokk igehirdetők munkái közül a pálos Csúzy Zsigmond (?–l729) Zengedező síp-szó (Pozsony, 1723.), Evangeliomi trombita, (Pozsony, 1724.) és Kosárba rakott aprólékos morzsalék (Pozsony, 1725.) című gyűjteményeit, ill. a minorita Kelemen Didák (1683–1744) Urnapi és Sz. Antal napi preadikatizok … (Kassa, é.n.) és Búza fejek… (Kassa, 1729.) című kiadványainak hitszónoklatait vizsgáltuk. A XVIII–XIX. század fordulóján megjelenő igehirdetői magatartás bemutatására a szintén minorita Török Damaszcén (1757–1824) Vasárnapi és ünnepnapi prédikátziók: 4. szakasz (Eger, 1805.) című kötetét emeltük ki. A disszertáció középpontjában a késő barokk periódus prédikációirodalma, azon belül is az írásértelmezés és a retorika kapcsolatának vizsgálata áll. A munka az időszak kultúrantropológiai, irodalomszociológiai, mentalitástörténeti, kommunikációelméleti rendszerének, ill. az előző és a következő időszakokhoz való viszonyának feltárásához szeretne hozzájárulni. A dolgozatban tárgyalt időszak Pázmány munkásságától, a XVII. század első harmadától a XIX. század elejéig tart. Nyilvánvaló, hogy a kora újkor évtizedei során a változó történelmi és társadalmi környezet erősen átértékelte az igehirdető megszólalási pozícióját. Olyan problémakörök kiemelésére törekedtünk, amelyek határozott teológiai jellegűk mellett látensen magukban hordozzák a periódus világnézeti és társadalmi változásait A dolgozat szövegközeli elemzések, mikrofilológiai megfigyelések segítségével arra törekszik, hogy a teljesség igénye nélkül, de a legfontosabb kérdésekből sarokpontokat kiragadva a tárgyalt időszakban a teológiai gondolkodás főbb vonásait ismertesse. Jelen munka tehát pragmatikai szempontokat érvényre juttatva arra keresi a választ, hogy a prédikátor az elvont exegetikai fejtegetéseket a társadalmi hovatartozás és a műveltség területén heterogén összetételű hallgatóság számára miként működteti nyelvként. A szakirodalomban populáris barokk prédikációtípus megvalósítóiként is emlegetett Kelemen Didák és Csúzy Zsigmond prédikációirodalmának jellemzője, hogy az írásértelmezési eljárások és retorikai megnyilvánulások energikus együttes működtetése a befogadók azonosulására építetett, s így a nem értelmi jellegű megismerés került súlyponti helyzetbe.

A két szerzetes ugyanannak a folyamatnak a két pólusát képviselték. A minorita szerzetes az alkalmazott teológia, a retorikai megnyilatkozások és a szövegszerűség síkján is erősen kötődik a Pázmány-hagyományhoz. Ezzel szemben Csúzy csak elszórt részleteiben táplálkozik a kardinális életművéből, a pálos hitszónok jól érzékelhetően fokozottan egyéni beszédmodort alakított ki. Csúzy praktizálásával és igehirdetésével a magyar barokk egyházi próza egyik lehetséges, de tovább már nem működtethető és nem írható végpontját jelölte ki. A kora újkor katolikus prédikációirodalmában tapasztalható elmozdulásokat ebből az aspektusból útkeresésként is értékelhetjük. Miközben a késő barokk vallásosság Kelemen Didák és Csúzy Zsigmond idején teljes fényében pompázott, már felsejlettek azok az erodáló tényezők, amelyek a század végére az egyház szerepének átértékelődéséhez vezettek. A homiletika évszázadok alatt beidegzett válaszai már érezhetően gyengülő feleletet nyújtottak azokra a dolgozatunk során is részletezett kérdésekre, mint pl. a világias szemlélet és gondolkodásmód terjedése, vagy a társadalmi szerep átértékelődésének következményeként jelentkező identitásválság. A XVIII–XIX. fordulóján ténykedő Török Damaszcén ezekkel a tendenciákkal már nem felszín alatti áramlásként, hanem megcáfolhatatlan tényként szembesült. A régi formák és új tartalmak kontroverziájában vergődő prédikációirodalom megújulásához a mérsékelt hangütés visz közelebb, mint azt disszertációm utolsó fejezetében Török Damaszcén igehirdetését vizsgálva szemléltetni kívánom. Ez viszont metódusát tekintve a Pázmány ill. Kelemen Didák által megvalósított modellel mutat párhuzamot. Studies of the sermons of the late baroque period recognise that the complicated way of thinking and over-ornamented rhetoric of the preachers of the period are significantly different from that of Péter Pázmány. From the sermons of the late baroque period I chose the following volumes of Friar Zsigmond Csúzy (?-1729) to study: Sounding Pipes (1723, Bratislava), Trumpets of the New Testament (1724, Bratislava), Tiny Bits of Crumbs in a Basket (1725, Bratislava). From among his contemporaries I chose Sermons for Corpus Christi and for St. Anthony’s Day (Kosice) and Heads of Wheat (1729, Kosice) by Didák Kelemen and Spiritual Dialogues (1735, Kosice) by Pál Bernárd. To introduce the new attitude of preachers, which appeared at the turn of the 18th and 19th century, I chose Sermons for Sundays and Festivals (Passage 4) by Damaszcén Török (1805, Eger). The focus of the thesis is on the late baroque sermon, more precisely on the relationship between rhetoric and Script interpretation. With my work I would like to contribute to a thorough research of the cultural anthropological, literary sociological, mentality historical and communication theoretical aspects of the period, as well as its relationship with the preceding and following periods. The period discussed ranges from the times of Péter Pázmány in the first third of the 17th century to the beginning of the 19th century. It is obvious that during the first decades of the Modern Age the changes in the historical and social climates brought about a significant shift in the attitude of the preacher. I aimed at emphasising problems which had strongly theological aspects as well as latent references to the changes of society and a secularisation of mentality. In the study I aimed at emphasising questions which were not only theological, but also reflected a change in society and mentality. The goal of the thesis is to introduce the main features of theological ideas by using microfilological or close text analysis. Thus, by using pragmatic points of view, the thesis investigates the question of how the preacher tried to use exegetics as a “language” to address very heterogeneous audiences with different social backgrounds and erudition. Didák Kelemen and Zsigmond Csúzy, who are referred to as “popular baroque preachers”, are characterised by an energetic mixture of Script interpretation and rhetoric. Their aim was to create an atmosphere for their audiences in which people could identify with the characters and the ideas of the Script, and in this way their focus was not on intellectual recognition. The two friars represent the two opposite poles of the same process. Friar Didák Kelemen had strong links with Pázmány’s legacy as far as applied theology, rhetoric and text structure is concerned. In contrast, Csúzy only seldom relied on the works of Archbishop Pázmány, and he created his own individual rhetoric. . His sermons marked an ultimate dead end for late baroque prose writing. From this aspect, the shift in the mentality of Catholic sermons in this period can be considered experimental. While at the time of Didák Kelemen and Zsigmond Csúzy the late baroque religious attitude was thriving, the eroding factors which led to the change of the role of the Catholic Church at the end of the century were already tangible. The long lasting answers of homiletics were simply not satisfactory for people who experienced the new secular attitude and mentality, the changes in society and the crises of identity that followed. At the turn of the 18th-19th century, for Damaszcén Török these tendencies were not latent any more, but indisputable facts. As I showed it in the last chapter of my thesis discussing the sermons of Friar Damaszcén Török, preachers drowning in the controversy of old techniques and new contents could only be reformed with a more self-restrained approach. His sermons, however, - considering their methods - parallel with the models represented by Péter Pázmány and Didák Kelemen.