Baka István Szekszárdon született 1948-ban. Egyetemi éveitől kezdve Szegeden élt, egészen 1995-ben bekövetkezett haláláig. Szülővárosában, Szekszárdon temették el. Bár az irodalmi élet központjától távol, előbb Szekszárdon, a szülői házban, majd Szegeden, a Victor Hugó utcai Kincskereső-szerkesztőségben szinte szerzetesi magányban alkotott, barátai és nem egy irodalomkritikus számára már első művei születése után nyilvánvalóvá vált, hogy egy különleges tehetségű költő művészete van kibontakozóban. Válogatott és új verseinek gyűjteménye, az Égtájak célkeresztjén, majd a Farkasok órája megjelenése után neve szélesebb körben is ismertté vált. Verseivel hamarosan az ország minden jelentősebb folyóiratában találkozhatott az olvasó, a kilencvenes évek első felében pedig már külön rangot jelentett az irodalmi lapoknak, ha Baka-verset publikálhattak. Úgy tűnt, költészete hidat verhet az irodalmi táborok közé... Fájdalmasan korai halálával ez a remény szertefoszlott, és életműve is más megvilágítást kapott: versei mellett kiváló műfordításaira, prózai írásaira, esszéire és tárcáira is felfigyelt a kritika. A halála után megjelent Tájkép fohásszal című verseskötete a magyar irodalom egyik legegységesebb, kiemelkedő költői életművének foglalata. Nagy Gábor (Körmend, 1972) monográfiájában arra vállalkozott, hogy a teljes költői életmű bemutatásával és elemzésével közelebb hozza az olvasóhoz Baka Istvánt, a költőt és embert, akit versei a magyar irodalom halhatatlanjai közé emeltek.