A kutatás eredményeinek összefoglalása

A keresztyén teológia kohójának nevezhetjük az ókeresztyén egyház idejét, amelyben magas hőfokon tisztultak meg tanítások, égtek el értékesnek gondolt, mégis könnyűnek talált teológiai tételek. Ez a korszak, amelyben az egyháznak meg kellett küzdenie a hellénizmus hatásaival ugyanúgy, mint a pogány gyanúsításokkal, el kellett választania a tényleges apostoli hagyományt a pszeudo-apostoli, de népszerű iratoktól, meg kellett fogalmaznia a szentháromság tanítását, és meg kellett találnia azt a keskeny ösvényt, amelyen járva az eszkatológia megőrzi teológiai jellegét, s nem esik áldozatául az apokaliptika fantáziaképeinek. 


				1.
Az első eszkatológiai reakciót az üldöztetések váltották ki. A vezető teológusoknak, egyházi vezetőknek nemcsak azzal kellett számolniuk, hogy mártírsors vár rájuk, hanem híveiket is fel kellett készíteniük erre. Római Kelemen, Antiochiai Ignatiosz, Polükarposz levelei az eszkatológia kérdéseiről Pál apostol tanítása alapján szólnak, de előtérbe kerül bennük a mártírium kiemelt tisztessége, a páli Krisztus-várás helyett a Krisztus felé igyekvés. Új gondolat, az ezer éves királyság földi birodalomként, a béke csodálatos világaként való lefestése. Ez utóbbi gondolat áthallást jelent a zsidó apokaliptikának a diaszpóra-zsidóság körében elterjedt elképzeléseiből, amelyek később döntően befolyásolják a 2. század apokrif iratainak eszkatológiáját. 

					2.

Ezek ellen, és a hellén hatások ellen küzdve fogalmazták meg az apologéták (Justinosz, Athénagoraz, Ireneusz), hogy a lélek Istentől teremtett, léte és üdvössége Istentől függ (Justinosz, Párbeszéd a zsidó Trifonnal). A testnek és a léleknek pedig egyaránt célja és beteljesedése a feltámadás (Athénagorasz, A feltámadásról). A hellenizmus külső támadása mellett küzdeni kellett a gnoszticizmus belső bomlasztása ellen is (Ireneusz, Adversus haereses). A gnoszticizmus eszkatológiájában a keleti misztika keveredik a platonista filozófiával és a zsidó-keresztyén hitvilággal. Velük szemben Ireneusz az apostoli, és már szent iratoknak tekintett, újszövetségi iratokra támaszkodva védekezett, hangsúlyozva tanításaik képtelenségét, megerősitve viszont a számukra elfogadhatatlan testi értelemben vett feltámadás hitét. Az ókeresztyén teológiai iskolák (alexandirai, kappadókiai, antiochiai iskola) nagy filozófiai és teológiai műveltséggel bíró teológusainak nemcsak az eszkatológia téves értelmezésével kellett szembeszállniuk, hanem koruk keresztyén emberének bizonytalanságaival és félelemeivel. Nagy kérdés volt ekkor, hogy kicsoda méltó az üdvösségre. Csak az, aki mártíriumot vállalt, vagy elég ha hitvalló (confessor) volt, vagy talán az is elég, ha megkeresztelkedett, hiszen a keresztséggel tagja lett Krisztus földi testének az anyaszentegyháznak, egyáltalán mikorra várható Krisztus visszajövetele? Ezekre a kérdésekre válaszolnak a tisztítótűz tanításával (Alexandriai Kelemen), a világ kronológiai rendjének kiszámíthatóságáról elmélkedve (Hieronymus), és azzal a nagyívű történetteológiával, amely a világ végső beteljesedését a Teremtővel való spirituális egyesülésben látja (Origenész). A nyugati teológusok ezenközben vállalják a keresztyén hit abszurditását (Tertullianus: credo quia absurdum), ugyanakkor montanista hatásra hangsúlyozni kezdik a cselekedetek fontosságát, üdvszerző jelentőségét (Tertullianus), s az üldöztetések fellángolása, valamint a Római Birodalom fenyegető összeomlása felerősítette bennük a közeli vég várását (Cyprianus), a következő „ezer év” krisztusi uralkodásának képét (Lactantius, Commodianus).

				3.

A konstantini fordulat (Kr.u.313.) a keresztyénséget a Római Birodalom első számú ellenségéből a birodalom támaszává tette. Ennek érdekében szükségessé vált, hogy a széttagolt keresztyén egyház katolikussá, egyetemessé váljon. Közös hitvallást kellett alkotnia (Nicea, Konstantinápoly), a hitvallás tételeinek közös értelmezést kellett adnia, a szent iratok végleges rendjét meg kellett állapítania. Emellett a kor nagy teológusai (a kappadókiai, antiochiai atyák) folyamatosan foglalkoztak az eszkatológia aktuális problémáival. Ezek között új kérdés volt az, hogy a feltámadott ember viseli-e tovább a női illetőleg férfi mivoltát. Aphrahat tanítása szerint az üdvösségben nem lesz férfi és nő, hanem a férfi, a neki teremtett asszonnyal egyesülve, lesz Isten gyermeke. A mártírság megszüntével a keresztség, mint az „újjászületés fürdője”, az üdvözítés rendjének döntő állomásává lesz (Nagy Baszileiosz). Akik nem keresztelkedtek meg, azok nem üdvözülhetnek, akik pedig megkeresztelkedtek, azoknak aszkézissel, kontemplációval törekedniük kell az üdvösségben való megmaradásra, sőt a theósziszra, a megistenülésre (Nazianzoszi Gergely). Kérdéssé lesz azoknak sorsa is, akik kisgyermekként, személyes bűnök nélkül, de kereszteletlenül haltak meg. Még az ilyeneket nem zárják ki Isten „vendégségéből”, de jelzik azt, hogy az „Úr örömébe” csak a keresztség által és bizonyos tisztulás után lehet reményünk bejutni (Nüsszai Gergely, Az idejekorán elhunyt gyermekekről. A lélekről és a feltámadásról.). Nüsszai Gergely felfogása szerint a jelenvaló világ élete lassú folyamata annak, hogy az egyház győzelmesen, „vég nélküli ünneplésben” egyesüljön fejével, Krisztussal.

				4.

Az antiochiai teológusok eszkatológiájában a hangsúly Isten igazságos ítéletére esik, melyet az embernek azzal kell kiengesztelni, hogy elégtételt ad minden elövetett bűnéért. Ez a szemlélet elhomályosította Krisztus engesztelő halálát (Krüszosztomosz). A nyugati teológia ebben az időszakban kezdett önálló életet élni, sajátos eszkatológiát kialakítani. A világ beteljesedése, vallják, nem lesz más, mint Isten népének igazi szombatja, nyugodalma (Hilarius). A nyugati teológia nem csupán a halál utáni megtisztulás szükséges folyamatáról beszél, hanem „tisztítóhelyről” purgatóriumról tanít, ahol a megkeresztelt emberek, akik nem bűnök nélkül haltak meg, megtisztulhatnak bűneiből, ahogyan a zsidók átkeltek a Vörös tengeren. Az igazak könnyedén megteszik ezt az utat, a bűnben éltek viszont belesüllyednek a tisztító tűz tengerébe, mint a fáraó katonái (Ambrosius, Kommentár a Lukács Evangliumához.). Az eszkatológia része annak a természetes teológiának (theologia naturalis), amely azt tanítja, hogy az ember, jóllehet a megváltás ténye elvezetheti a jó útra, szabadságából következően maga is képes megtalálni és elnyerni az üdvösséget. Az ember ugyanis Isten képmása marad akkor is, amikor vétkezik, és a teremtésben kapott ajándékaival oda kell majd állnia az ítélő Isten igazsága elé, ahogyan a bukott angyal is mennyei lény marad, csak a végső elszámolást nem kerülheti el.

				5.

Az óegyház teológiáját, a teológiai fejlődés és az eszkatológiai gondolkodás kiteljesedését Augustinus teológiájában szemlélhetjük. „A sok igaz vélemény ág-bogaiban egyetértést szül maga az Igazság. Istenünk legyen irgalmas nekünk, hogy a Törvénnyel törvényszerűen éljünk, a parancs célja, a tiszta szeretet szerint” (Augustinus, Vallomások. 419). Augustinus polemikus műveiben, melyekben a katolikus keresztyén tanítás mellett érvel, minden teológiai témában, akár szentháromságtani, krisztológiai, ekkleziológiai, eszkatológiai, etikai legyen is, gondolkodása, érvelése a teológia egész területét szem előtt tartja, „és minden témaköre a Bibliára épül” (A.Trapé, Szent Ágoston. 167.). Tisztázza az ember teremtésbeli helyzetét, a test és a lélek kapcsolatát, Isten akaratát a teremtéssel, a bűn utáni állapotot, a predestinációt, a kegyelem mindenek felett való voltát, az üdvösség állapotát, mely a beteljesedett élet, ír az elkárhozottak tömegeiről (massa perditionis) és az üdvözültek istendicsőítő énekéről, mely halleluja és ámen lesz. Augustinus eszkatológiája a „gondolatai kiindulópontjául egy rendkívüli katasztrófát választ” (B.Leeming, Augustine, Ambrosiaster and the massa perditionis. 85-91). Hansúlyozza ugyanis, az egész emberiség Ádám bűne miatti elveszett, kárhozott állapotát. Amit azonban elvesztett Ádám által, azt visszanyerheti Krisztus által. Az augustinusi eszkatológia kulcsa a Krisztus által kiengesztelt igazság, az általa megnyert kegyelem. Az ember szerepe az üdvözülésben nem aktív, hanem reaktív. A kárhozottak tömegei azok, akik rossz választ adtak a felkínált kegyelemre. Akik azonban élnek a kegyelem lehetőségével, az újjászületés fürdőjével és a megszentelt élet gyümölcseit termik, részesülnek a beteljesedésben, az üdvösségben, de nem érdemeik szerint, hanem kegyelemből. 6. A középkori egyház Augustinus tanítását sem elvetni, sem pedig komolyan venni nem merte. Különösen igaz ez az eszkatológiájára. Nem merte kimondani, hogy a bűnnel az isteni imago elveszett, nem merte hangsúlyozni, hogy Isten kegyelmi munkája Krisztusban beteljesedett, nem merte megvallani a kegyelmi kiválasztás csodáját, ezért eszkatológiája a szemipelágiánus teológia felé elhajolva a szabad akaratra, az érdemre (meritum) és az elégtétel adására (satisfactio) épült fel.

				7.

A reformátori teológia az üdvösség kérdését a hit által való megigazulástól tette függővé, mivel a hangsúlyt ismét Jézus Krisztus engesztelő áldozatára helyezte, aki benne hisz, annak üdvössége van. A belőle következő eszkatológia pedig arra a kérdésre válaszolt először, hogy mi az igaz hit, mert hamis hittel nem lehet üdvözülni. Az igaz hit útját pedig egyedül a Szentírás ígéi alapján látta megismerhetőnek. Azok a hagyományokon, legendákon alapuló hiedelmek, melyek a hivatalos teológia kezét megkötötték, a reformátorokat nem befolyásolták, ezért Augustinusnak a Szentírásra épülő teológiája nagy hatást gyakorolt a rájuk, kiemelten is Kálvinra, aki csak akkor nem épít az egyházatyára, ha a Biblia egységes mondanivalójával állítása valami okból nem harmonizál. Megállapítható tehát, hogy az ókeresztyén eszkatológia a végső beteljesedésről a történetteológia keretében szólt, minden fontos kérdést tárgyalt és tisztázni próbált, Augustinus teológiájával a Szentírás mérlegén megálló szempontokat érvényesített és kimutathatóan nagy hatást gyakorolt a reformátorok eszkatológiájára.

English Summary

We can call the age of the Old Christian Church the forge of Christian theology, in which certain teachings purified in high temperature, while others burnt finally, however they had been thought precious before. In this age the Church had to fight both the effects of Hellenism on the one hand and the pagan suspicions. It had to clearly differentiate between the real apostolic tradition and the pseudo-apostolic, even though popular scripts in order to find the narrow path on which eschatology preserves its theological quality, and does not fall prey of the fantasies of apocalypses. The first eschatological reactions were responses to the pursuits. The leading theologians and Church leaders had to consider not only that martyrdom awaits them, but that they need to equip their followers for this possibility. The epistles about the questions of eschatology written by Clemens of Rome, Ignatios of Antioch, and Polycarp are based on Paul the Apostle’s teaching, even though they put into the foreground the outstanding honour of martyrdom. Instead of awaiting Christ, as written in Paul, the march towards Christ. The thousand-year earthly kingdom appears as a new idea, pictured as the wonderful world of peace. This latter shows the effects of a widespread imagery of Jewish apocalyptic, which was common among the Jewish diaspora and later affected the eschatology of the apocryphal scripts of the 2nd century. The apologeta such as Justin, Athenagoras, or Irenaeus, expressed against the former idea and the Hellenic effects that the spirit is created by God and its existence and salvation depends on God (…, Dialogues with the Jewish Trifon). Both the body and the spirit aims fulfilment and resurrection (Athenagoras, On resurrection). Besides the external attack of the Hellenism the Church had to fight against the internal disintegrating effect of gnosticism. In the eschatology of gnosticism the oriental mysticism is mixed with platonic philosophy and the Jewish-Christian beliefs. Ireneus defended his beliefs against it relying on the apostolic and the writings of the New Testament, which had already been regarded as sacred. He also stressed the absurdity of their teachings, while strengthening the belief of physical resurrection that was not acceptable for them. The philosophically and theologically well-equipped theologians who followed the old Christian schools such as the ones of Alexandria, Kappadochy, or Antioch had to fight not only against the false interpretations of the eschatology, but also the uncertainties and fears of the Christians of the age. The crucial question was who deserve salvation. Only those who become martyrs, or also the confessors? Or is it enough to be baptised, since through baptism, the Christian gained membership of Christ’s Church? And finally, when is Christ going to return? These questions were answered with the dogma of Purgatory (Clemens of Alexandria), with the calculability of the world’s chronological order (Hieronymus), and with the historical theology, which sees the ultimate fulfilment of the world in its unity with the Creator (Origen). Western theologians on the other hand accept the absurdity of Christian faith (Tertullian: credo quia absurdum), and, as a montanist influence, they begin to highlight the importance of deeds that can gain salvation (Tertullian). The renewing persecutions and the menacing fall of the Roman Empire strengthened their expectations of the close end (Cyprian), and the image of Christ reigning in the next thousand years (Lactantius and Commodianus). The Constantine turn in 313 AD made Christianity from the number one enemy of the Roman Empire into its pillar. As a result, the previously disunite Christian Church had to become Catholic, or universal. It needed a common credo, a common interpretation of the dogmas, and the ultimate order of the holy scripts. At the same time, the great theologians of the age were continuously discussing the actual problems of eschatology. One among these was whether the resurrected person wears its previous maleness or femaleness. According to Apharat, in the salvation there is no more man or woman, but the husband, united with the wife created for him, will live as God’s child. Since martyrdom ceased, baptism became a crucial state, as the “bath of rebirth” (Basil the Great). Those who are not baptised, cannot be saved, while those who are baptised, need to strive after remaining in salvation and theosis by asceticism and contemplation. It still remains a question, what happens to the children who dies without personal sins but unbaptised. Even they are not excluded from God’s “convivio”, but they cannot reach God’s joy without baptism and certain purification. According to Gregory of Nyssa, this present world is only a slow process leading to the victorious unification with Christ in an endless celebration. The Antiochian theologians emphasise the just judgement of God, which man has to conciliate by giving satisfaction for the crimes he has committed. This view has obscured the appeasing death of Christ. Western theology became independent in this period, creating its own eschatology. They thought that the fulfilment of the world will be the real Sabbath or rest of the people of God (Hilarius). Western theology discusses not only the necessary process of purification after death, but also teaches Purgatory, where the baptised who died not without sins can be purified from their sins like the Jews crossed the Red Sea. The faithful easily take this journey, while the sinful sink into the sea of Purgatory like the Pharaoh’s soldiers. The eschatology is part of the “theologia naturalis”, or natural theology, which teaches that although man can be led to the righteous way by redemption, he can also find and gain salvation by being independent. Man remains the image of God even though he sins and he will have to stand before the justice of the judging God with his presents that he received in creation like the fallen angel remains a heavenly being although he cannot avoid the final account. We may examine the theology of the Old Church and the accomplishment of the theological development and eschatological thinking in the theology of Augustine. In the polemic works of Augustine in which he argues for the Catholic Christian dogmas, his method of argumentation always keeps in view the whole field of theology, be it trinitarian, christological, ecclesiological, eschatological, or ethical, and all of his subjects are built on the Bible. (A. Trapé, 167) He clarifies the situation of man in creation, the relation of body and soul, the will of god in creation, the state of man after sin, predestination, mercy as the first and foremost, the state of salvation, which is the fulfilment of life, and he also writes about the crowd of the damned and the praising songs of the blessed. The eschatology of Augustine chooses an extraordinary catastrophe as the starting point of his thoughts. He emphasises the lost and damned state of the whole mankind. However, what was lost by Adam, can be regained by Christ. The key of the Augustinian eschatology is the justice conciliated by Christ, the mercy that can be gained by Him. The role of man in salvation is not active, but rather re-active. The crowd of the damned are the people who gave the wrong answer to the mercy offered by God. However, those who grasp the opportunity of mercy and grow the fruits of the sanctified life cam gain fulfilment and salvation, though not according to their merits, but from mercy. The medieval Church did not dare either to take seriously or to reject the teachings of Augustine. It is especially true in the case of his eschatology. He did not dare to utter that with sin the divine image has been lost, he did not dare to emphasise that the merciful work of God has been fulfilled in Christ, he did not also dare to confess the miracle of merciful choice, so his eschatology was built upon free will, merit, and satisfaction. The protestant theology made the question of salvation depend on the justification by faith as the emphasis is on the appeasing sacrifice of Jesus Christ. The one who has faith in him is saved. The eschatology evolving from him is the first to give answer to the question of what real faith is, since with fake faith one cannot be saved. The way to real faith can be understood only through the Holy Bible. The beliefs based on traditions and legends did not tie the hands of the reformats any more as they did in the medieval times, so Augustine’s theology based on the Bible had a great influence on them, especially on Calvin. Calvin often builds his theses on the patriarch, not only in certain cases when it does not harmonise with the overall view of the Bible. Finally, we can state that the Old Christian eschatology spoke about the ultimate fulfilment in the framework of the historical theology, it discussed and clarified every important question, with Augustine’s theology it asserted biblically valid views, and had a deep impact on the eschatology of the reformats.