ÖSSZEFOGLALÁS

Amint a Bevezetésben említettem, dolgozatom kiinduló pontja – és a kutatás alapvető kérdésfeltevésének lényegi motivációja – az a számos kutató által elfogadott feltételezés, hogy a véges természeti környezetben zajló civilizációs fejlődés fenntarthatósága a 21. század legfontosabb problémája. Számos jel utal ugyanis arra, hogy a technológiai civilizáció által gerjesztett anyagi, azaz fizikai értelemben vett folyamatok méretei elérték a természeti folyamatok nagyságrendjét és helyenként a mesterséges eredetű anyagkészletek terjedelme is a természet méreteivel vetekszik, s ez együtt veszélyezteti a természet életfenntartó rendszereinek működését. E veszedelmes jelenségek megváltoztatására csak akkor van esélyünk, ha minél jobban megértjük az együtt létező (egyesek szerint ’koevolváló’, együtt fejlődő) természet-technoszféra rendszer működési mechanizmusainak sajátosságait, törvényszerűségeit, amihez viszont feltétlenül szükséges e csatolt rendszer állapotának és időbeni változásának kvantitatív leírása. A fenntarthatósági indikátorok e mennyiségi jellemzés legfontosabb átfogó eszközei. A Bevezetésben ezért azt a kérdést tettem fel, hogy mennyire elégítik ki az EU tagországok jelenlegi fenntarthatósági indikátorkészletei a fenntartható fejlődés követelményeit? A dolgozatban adott választ egyetlen mondatba tömörítve, azt mondhatnám, hogy távolról sem kielégítő mértékben. Nem nyújtanak elegendő támogatást a döntéshozóknak és a társadalmat sem tájékoztatják elégséges módon, így nem adnak megfelelő segítséget a fenntarthatóság felé történő előrelépéshez. A kulcsszavak itt az „elegendő”, „elégséges”, „megfelelő”. Az ffi készletek ugyanis kétségkívül jelentős előrelépést jelentenek a nem egészen 20 évvel ezelőtti állapothoz képest, amikor 1992-ben Rio de Janeiroban a Környezet és Fejlődés ENSZ konferencián megfogalmazódott az ffi készletek iránti igény. Mára valamennyi EU tagország kidolgozta és közzétette nemzeti fenntartható fejlődési stratégiáját. Ezekben a többnyire 100-200 oldalnyi dokumentumokban összefoglalják azokat a hosszú távú célokat, amelyek megvalósítását szükségesnek tartják ahhoz, hogy az ország hosszú távú fejlődése fenntartható legyen. A célokhoz való közelítés mértékét a fenntartható fejlődés indikátoraival mérik, követik nyomon. Láttuk, hogy az EU tagállamainak mintegy harmada az utóbbi néhány évben rendszeressé tette indikátorjelentéseinek közreadását. Az eredmény tehát jelentős, de mégsem kielégítő. Dolgozatomban bemutattam, hogy ezeknek az indikátoroknak a kiválasztása, egy kezelhető, áttekinthető, megfelelő elvi alapokra helyezett, strukturált indikátor-rendszerbe szervezése távolról sem egyszerű dolog. Az elmúlt bő egy évtizedben, az EU tagországaiban is ezernyi kutató és szakember dolgozott ezen a munkán. A feladat nehézsége elsősorban a leírni kívánt entitás, a természet-technoszféra rendszer igen magas komplexitásából fakad. A kutatók és statisztikusok azzal küzdenek, hogy a mintegy 5-6000 indikátorból hogyan válasszák ki azt az egyszerre könnyen érthető és átlátható, ugyanakkor a problémakör egészét lefedő, a lényeget megragadó, a helyzetet átfogóan leíró, viszonylag kevés mutatóból álló indikátorkészletet, amely a vizsgált rendszer összetettségét és a fontos elemek közötti főbb kapcsolatokat is tükrözi. Láttuk, hogy a sok megoldandó részproblémára sokféle kezdeményezés született. Az ffi készletek és az elmúlt tíz évben közreadott több mint 100 különféle indikátorjelentés változatossága, a közös jegyek mellett is szembeötlő eltérései már önmagában azt jelzik, hogy az egységesítési törekvések ellenére sem sikerült mindeddig megtalálni a legjobb megoldás felé vezető utat. A munka a következő években is nagy intenzitással folyik majd a statisztikai hivatalokban, a fenntarthatóság ügyéért felelős minisztériumokban, a kutatóintézetekben és egyetemeken. Dolgozatommal ebben a folyamatban kívántam részt venni és erőmhöz mérten hozzájárulni a vitás kérdések megválaszolásához. Összegzésként három összefüggő koncepcionális kérdést szeretnék kiemelni: a fenntartható fejlődés értelmezését, a nemzeti fenntartható fejlődési stratégiák lényegi tartalmát és összefüggését más nemzeti stratégiákkal, valamint az ffi készlet rendszerjellegét. A kisebb-nagyobb súlyú részproblémák és a fő kérdések elemzése során minduntalan arra a következtetésre jutottam, hogy az optimális ffi készlet kialakítása közben felmerülő gondok alapvetően a fenntartható fejlődés helytelen fogalmi megragadásából származnak. A dolgozatban módszeresen visszatérve amellett érveltem, hogy a fenntartható fejlődés brundtlandi közelíztése és háromdimenziós modellje, az ezek szinte általános elfogadása révén a fenntarthatósági stratégiák és azok indikátorkészletei megoldhatatlan feladat elé kerülnek. A fenntarthatóság e gondolati konstrukciói ugyanis abban a hitben ringatják a világot, hogy lényegében minden mehet tovább az eddigi módon, ha a részmegoldásokban igazítunk a dolgokon, a jövő generációinak is meghagyjuk a lehetőséget a növekvő jólétre, sőt jól-létre. Ezzel szemben arra a kisebbségi álláspontra helyezkedtem, hogy a fenntartható fejlődés globális ökológiai probléma, amivel csak úgy nézhetünk szembe a siker reményével, ha alapvető változtatásokat hajtunk végre a társadalomban és a gazdaságban, ha sikerül elérnünk az alapvető értékrend jelentős módosulását. A társadalmi szokásokat, az életmódot, a fogyasztási mintákat egyaránt újaknak kell felváltania, csakúgy, mint a tágan értelmezett termelés mechanizmusait, intézményeit. A fenntartható fejlődés kihívása ebben a szemléletben azt jelenti, hogy a társadalmat és a gazdaságot úgy kell átalakítani, hogy az megfeleljen a természet objektív és kérlelhetetlen korlátainak, és működésük ne veszélyeztesse a globális életfenntartó szolgáltatásokat nyújtó természeti rendszerek működését. Ez a felfogás gyökeres változtatásokat követel meg a nemzeti fenntartható fejlődési stratégiák alapkoncepcióját illetően. Tartalmukat – amelyet máig ’a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon’ brundtlandi követelménye határoz meg – meg kell változtatni, és csak a ’káposztára’, azaz a természeti tőke – a technológiai fejlettség mindenkori feltételei mellett adott – kritikus szintjére összpontosítva, kíméletlenül ki kell belőlük hagyni minden olyan társadalmi és gazdasági kérdést, amely nincs közvetlen összefüggésben a globális ökológiai kérdésekkel, illetve azoknak az adott országot érintő ügyeivel. A dolgozatban amellett érveltem, hogy az – ilyen, természeténél fogva ökológiai szemléletű – fenntarthatósági stratégiának alapstratégiának kell lenni, azaz ennek alárendelve elkülönített társadalmi és gazdasági stratégiát kell kidolgozni. A fenntartható fejlődési indikátorkészletek kidolgozásának gondjai az előző két radikális szemléletváltás esetén jelentősen enyhülhetnek. A tematikus és felfogásbeli tartalmi változás jóval könnyebbé teszi a rendszerjellegű, a tőkeszemléletre és a DPSIR keretrendszerre épülő logikai struktúra szerinti felépítésüket, és erősítheti a tárgyalás tudományos megalapozását. Mindez persze továbbra sem jelenti azt, hogy a feladat egyszerű lenne, különösképpen azért, mert – ahogy a dolgozatban is több helyen hangsúlyoztam – mindez a jelenlegi ffi készletek gyökeres megváltoztatását jelentené. Sokszor fogott el a kétség a dolgozat írása közben, hogy szabad-e egy doktorandusznak szembe menni a fenntarthatósági politikák főáramával. Igyekeztem minden a témával kapcsolatos irodalmat, anyagot elolvasni, és erőt adott, hogy – olykor részleteiben és rejtetten, máshol határozottan kimondva és kifejtve – sok hasonló ötlettel, elgondolással találkoztam. Munkámban ezeknek a gondolatoknak a szintézisére törekedtem. Annak megítélését, hogy milyen eredménnyel, az Olvasó jóindulatára bízom. SUMMARY

As it has been already mentioned in the Introduction, the starting point of my thesis and the essential motivation of my basic research issues is a hypothesis which is accepted by numerous scientists: the sustainability of civilizational development in a finite physical environment poses the most important problem in the 21st century. Several indications suggest that the volumes of material i.e. physical processes generated by technological civilization have already achieved the order of magnitude of natural processes and in some places the extent of artificial materials rivals with the volumes of nature, jointly endangering the operation of natural life-support systems. These perilous phenomena can only be reversed by obtaining an in-depth understanding of features and principles in the functional mechanisms of coexisting (co-evolving, co-developing) nature-technosphere system, which necessarily requires the quantitative description of changes in the condition and timeline of this system. Sustainability indicators are the major comprehensive measurements for this quantitative characterization. Therefore, the Introduction poses the question: to what extent do the set of current sustainability indicators used by EU member states meet the requirements of sustainable development? The answer of my thesis in a nutshell is that by no means in a satisfactory measure. They fail to provide substantial support for decision-makers and information for the general public, so they do not drive progress towards sustainability sufficiently. Key words here include “sufficient”, “satisfactory” and “suitable”. Undoubtedly, the existence of the sets of sustainability indicators represents a significant move as compared with conditions 20 years ago, when the United Nations Conference on Environment and Development in Rio de Janeiro, 1992 drew up the demand for the set of the indicators. By now all EU member states have elaborated and published their national sustainable development strategies. These documents mostly summarize those long-term goals in 100-200 pages, of which realization is essential for the long-term sustainability of the related country. The extent of this development to achieve these goals is monitored by the indicators of sustainable development. It has already been shown that about one-third of EU member states has started to publish their indicator reports regularly in recent years. This result is considerable, but it is not satisfactory. My thesis reveals that to select these indicators and to organize them in a manageable, structured, transparent system of indicators with the proper theoretical basis is far from simple. In the past decade, thousands of researchers and experts worked on this task in EU member states. The difficulty of the task primarily originated in the complexity of the nature-technosphere system. Researchers and statisticians struggle how to select the set of easily understandable, comprehensive, to-the-point, relatively few indicators out of the existing 5-6000 ones to reflect the complexity of the studied system and the essential relations of the significant elements as well. There have been several initiatives for the solution of the numerous sub-problems. The diversity of the sets of sustainable indicators published in the past ten years and that of the more than 100 various indicator reports suggest that besides common features there are striking differences and regardless of integration efforts, the best practice has not yet been found. Statistical offices, ministries responsible for sustainability, research institutes and universities will work on this issue intensively in the coming years. My thesis sought to contribute to this process and to provide answers to these questions. In summary, three coherent, conceptional questions should be highlighted: the interpretation of sustainable development, the essential content of national sustainable development strategies, their relations with other national strategies and also the system-like properties of the set of sustainability indicators. The analysis of smaller-bigger sub-problems revealed that concerns arising in the development of the optimal set of sustainability indicators basically originate in the incorrect conceptual definition of sustainable development. My thesis systematically argues that since the definition and three-dimensional model of sustainable development in the Bruntland Commission Report are almost generally accepted, they pose almost inextricable tasks for sustainable strategies and their sets of indicators. These conceptual constructions of sustainability make the world think that essentially everything may go on just like before and if partial solutions are found for problems, the coming generation may expect increasing welfare and well-being. On the contrary, I take the minority view that sustainable development is a global economic problem which can have a successful solution if basic reconstructions take place in society and economy, if our fundamental scale of values is radically modified. Social customs, lifestyle, consumption patterns should be replaced by new ones just like in the case of production mechanisms and institutions in a wider sense. The challenge of sustainable development in this approach means that society and economy need to be reconstructed in a way to meet nature’s objective and relentless rules; furthermore, the operation of social and economic rules should not jeopardize the activities of natural systems providing global life-support services. This notion requires in-depth changes in the basic concept of national sustainable development strategies. Their content, which is still defined by the Brundtland slogan of “Have your cake and eat it”, should be modified, focusing only on the critical level of natural capital given under the prevailing conditions of technological development, ruthlessly leaving out all social and economic questions not directly related to global ecological issues and to national affairs. My thesis elucidated that such a sustainability strategy, which adopts an ecological view by nature, must be a basic strategy, i.e. separate social and economic strategies should be subordinated to it. The problems of identifying the set of indicators for sustainable development can be substantially mitigated if the two above mentioned, essential approaches are radically changed. A thematic and conceptual shift in the content will facilitate their systematic, logical construction based on a capital approach and the DPSIR framework and will enhance the scientific verification of the discussion. Naturally, all these do not mean in the future that this task is simple, especially because – as it has been emphasized in the thesis several times – it would require the radical alteration of the sets of current sustainable development indicators. During the preparation of my thesis I was often overcome by doubt if a doctoral candidate may contradict the mainstream of sustainable policies. I have read all the relevant literature as regards the topic and I gained strength from the fact that sometimes hidden in the details, sometimes openly and clearly I have seen several similar ideas and concepts, which I sought to synthesize. How successfully, I leave it to the Readers to decide.