A hazai nyelvészeti munkák többnyire egy-egy konkrét nyelvi jelenséget mutatnak be, vagy valamilyen speciális nyelvleírási probléma megoldását célozzák. Olyan dolgozatok azonban nem iga-zán készülnek, amelyek a magyar nyelvtudomány mai arculatát kialakító irányzatok elméleti-módszertani hátterével kapcsolatban vetnének fel kérdéseket. Ez a hozzáállás ugyanakkor a nyelvtudomány előrehaladásának könnyen gátja lehet: ha a nyelvészetet manapság jellemző alapelveket szkepszis nélkül, magától értetődő axiómákként kezeljük, tulajdonképpen a nyelvleírás leglényegesebb (ti. konceptuális) problémái maradhatnak rejtve előlünk. Ugyan kisebb részletkérdéseket a klasszikus elméleti-metodológiai keretet alapul véve is tisztázhatunk, de a nyelvi jelenségek esetleges átfogó értelmezési nehézségeinek felismerésére és megoldására, illetve gyökeresen új nyelvészeti gondolatok megfogalmazására ez esetben nincs lehetőségünk. Ilyen megfontolások vezettek, amikor a mai magyar nyelvtudományban domináns irányzatok jellegzetes téziseinek felülvizsgálatába kezdtem. A nyelvészetben szokásosan megkérdőjelezhetetlennek tartott elveket tanulmányozva rá kellett jönnöm, hogy kételkedésem nem volt egészen alaptalan. A jelenleg kanonizált iskolák elméletének és módszertanának hátterében olyan nyelvfilozófiai eredetű nehézségek húzódnak, amelyek — konceptuális jellegükből adódóan — az adott leírási kereten belül maradva nem oldhatók meg, ily módon maguknak a kiinduló elveknek az újragondolását, ezáltal pedig tulajdonképpen egy más alapokon nyugvó nyelvészeti elképzelésnek a kidolgozását teszik szükségessé. Értekezésemben e gondolatmenet állomásait kívántam bemutatni, amikor a dolgozatban elsőként a klasszikus nyelvészet leírási nehézségeit elemeztem, majd a disszertáció későbbi részeiben az így nyert tapasztalatokra támaszkodva egy olyan nyelvészet körvonalazására tettem kísérletet, amely kijelölheti az utat egy az eddigieknél sikeresebb, adekvát nyelvkoncepció felé. Mivel a kanonizált nyelvtudomány elvi-módszertani paradoxonjait úgy igyekeztem feltárni, hogy a problémák következetes elemzésével egyúttal a megoldás dimenzióit is kijelöljem, a diszszertáció utolsó két nagy fejezetében kibontakozó kétszintű modell révén — legalábbis szándékaim szerint — egy alapjaiban újragondolt, koherens nyelvfogalom körvonalazódott. Csoportos és egyéni vonatkozásban egyaránt egy olyan fonotaktikai meghatározottságú, mintaelvű, dinamikus háló holista képe rajzolódott ki, amelyik — társas-kognitív beágyazottságából adódóan — azt kívánja meg, hogy a nyelvészeti kutatások a jövőben ne más tudományoktól elkülönülten, hanem a humánetológiai, az evolúciós és kognitív pszichológiai, illetve a neurobiológiai vizsgálatokkal karöltve folyjanak.

Hungarian works in linguistics usually either present a phenomenon or aim at solving a special problem of linguistic description. However, there are no papers posing questions about the theo-retical-methodological background of schools which influence modern Hungarian linguistics. This approach however may easily become the hindrance to the development of linguistics: if we handle the currently characteristic basic principles of linguistics without scepticism and as self-evident axioms, the most important (i. e. conceptual) problems of linguistics will stay hidden. We can clarify minor issues taking the classical theoretical-methodological framework as the basis, but it does not provide us with the possibility to recognise and solve comprehensive interpretational difficulties or radically formulate new linguistic thought. I was led by similar considerations when I started to review the theses characteristic of the modern Hungarian linguistics. Studying the principles usually considered unquestionable, I had to realise my doubts were not without foundation. In the theoretical and methodological background of currently canonised schools lie difficulties of such language philosophical origin, which — due to their conceptual feature — cannot be solved within the given descriptional frame, it is necessary therefore to rethink the basic principles themselves and to develop an approach based on different tenets. In my dissertation I wish to present the stages of this line of thought. Firstly, I analysed the de-scriptional difficulties of classical linguistics and, secondly, based on experience gained from the above analysis, I make an attempt to outline a linguistic approach, which could mark the path to-wards a more successful, more adequate concept of language. Since I aim to reveal the theoretical-methodological paradoxes of canonised linguistics while also designing the dimensions of solution by a consequent analysis of the issues, through the two-level model elaborated on in the last two chapters of the dissertation — at least to my intentions — I have managed to outline a coherent language concept rethought in its foundations. Both in its social and individual aspect, I outline a holistic concept of a phonotactically determined, dynamic network, which — due to its socially-cognitively embedded nature — requires that future linguistic researches should not be isolated from other sciences, but rather develop jointly with human ethological, evolutionary and cognitive psychological as well as neurobiological studies.