KIVONAT: Meghatároztam a kanalasgémek fő vonulási útvonalát, ami az Adriai vonulási útvonalon helyezkedik el, és a Nyugat-Balkánon, illetve Olaszországon keresztül elsősorban Tunéziába, vagy Olaszország déli részére vezet. Innen egyes madarak továbbvonulnak, és a Szaharán túli területekre, így Nigerbe, Nigériába és Maliba jutnak. A madarak egy kisebb hányada Görögországból, Törökországból, Izraelből és a Nílus mellől került elő, mely a Kelet-Mediterrán vonulási út használatát feltételezi, míg a Marokkón keresztül Maurutániába jutó madarak a Kelet-Atlanti vonulási útvonalhoz csatlakoztak. A vonulási útvonalon meghatároztam azokat az állomásokat, melyek lényegesek a kanalasgémek pihenése és a zsírtartalékok feltöltése szempontjából. A több mint 100 éves adatsor elemzésekor a fenológiában bekövetkező szignifikáns változást nem tudtam kimutatni, ami a régi fémgyűrűzési adatok kis számára, és pontatlanságára vezethető vissza. Nem szignifikáns trendként viszont kijelenthető, hogy a kanalasgémek korábban érkeznek vissza a költőhelyükre napjainkban, mint közel száz évvel ezelőtt, ugyanakkor az elvonulás időzítésében nem találtam különbséget. Szignifikáns különbség mutatkozott abban, hogy az egyes korcsoportok mikor érkeznek vissza Magyarországra: az öreg, fészkelő madarak térnek vissza először, míg legkésőbb az immatur, nem költő madarak. A több mint 100 éves adatok elemzésével jelentős változást mutattam ki a vonulással kapcsolatban. 1964 előtt a kanalasgémek jelentős része vonult délkelet felé, és ezek a madarak a Nílust korridorként használva vonultak a Szaharán át. Később ez a vonulási irány kisebb jelentőségű lett adataim szerint, de a madarak még mindig használják. Nem sikerült pontosan tisztázni, hogy mi okozhatta ezt a változást: lehetséges, hogy a Nílusra megépített Asszuánigát gyakorolt negatív hatást a Nílus ökológiai rendszerére. A délkeleti útvonal hosszabb, mint a dél-nyugati, így a hosszabb út kapcsán több negatív hatás érheti a madarakat, mely pusztuláshoz, vagy kisebb szaporodási sikerhez vezetett, és ez is okozhatta a délkelet felé vonuló madarak számának visszaesését. Nem zárható ki az sem, hogy újabban hiányoznak a területről a megfigyelők. A délnyugat felé vezető út ugyanakkor szignifikánsan rövidebb a délkeletinél, és itt a Gabesi-öböl kiterjedt ár-apály zónája a kanalasgémeknek megfelelő táplálkozó-területet biztosít. Adataim alapján úgy tűnik, hogy ennek a területnek a jelentősége nőtt, ami részben amiatt lehet, hogy régebben a területet nem vizsgálták, így sem a kanalasgémekről, sem más madárfajokról nem érkezett innen adat. Továbbá a délnyugati útvonalon a Szaharában nincs korridor, így feltételezhetően a sivatag, mint barrier sok madarat megállásra kényszerít. Ugyanakkor kis számban vannak kanalasgémek, melyek nekivágnak a Szaharának, és a Száhel vizes élőhelyeire jutnak. A Szaharán túli vonulás még valószínűleg a régi, „vizes Szahara” időszakából maradhatott vissza, amikor a Szaharát még behálózták a folyók, és a tavak. A Szahara kiszáradásával ez a hosszú út egyre több kockázatot rejtett magában, ami részben a madarak pusztulásához, részben alacsonyabb költési sikeréhez vezetett. Ennek, és a mediterrán térség északi részén tapasztalható egyre enyhébb klíma következtében a kanalasgémek a Földközi-tenger térségében megfelelőbb vizes élőhelyeket találhattak az áttelelésre, ami rövidebb vonulási útvonalat is jelentett, másrészt pedig megkímélte a madarakat a kockázatos sivatagi átkeléstől. A száz éves adatsor elemzése kimutatta, hogy jelenleg a kanalasgémek rövidebb távolságra vonulnak Afrikában, mint korábban. Valószínű, hogy azok a folyamatok, melyek jelenleg a holland populációban zajlanak, oda vezetnek, ahová a közép-európai populáció már korábban jutott az erősebb szelekciós nyomás hatására, vagyis a Szaharán való átkelés helyett az attól északabbra lévő telelőhelyek jelentősége várhatóan nőni fog. Összehasonlítva a magyar és a holland populációt, a magyar gyűrűs madarak döntő többsége rövidtávú vonuló, míg a holland gyűrűs madarak nagyobbik hányada hosszútávú vonuló. A klíma enyhülésével a fiatal, magyar gyűrűs kanalasgémek sikeresen áttelelnek a Kárpát-medencében is, illetve az áttelelési kísérletek gyakorisága emelkedett. Elemeztem a magyar gyűrűs kanalasgémek diszperzióját a Kárpát-medencében. Megállapítottam, hogy a Kárpát-medencében a kanalasgémek fészkelési időben ragaszkodnak a születési helyükhöz, de jelentős azoknak a madaraknak a száma, melyek a születési helyük 100 km-es körzetén kívülre diszpergálnak. Ez az érték magasabb, mint a tengerpartok torkolatvidékén, vagy ár-apály zónájában fészkelő kanalasgém-populációknál jellemző. Hasonlóan, a kirepülést követő kóborlás során a kontinentális körülmények között a fiatal madarak nagyobb mértékben diszpergálnak, mint a tengerparti madarak. Továbbá kimutattam, hogy a fiatal kanalasgémek diszperziója nincs irányhoz kötve, az a Kárpát-medencében irányfüggetlenül zajlik. Adataim azt mutatják, hogy az immatur madarak valószínűleg több stratégiát alkalmaznak a faj fészkelési idejében. Az egyik stratégia az átnyaralás a telelőterületen, mely mérsékli a vonulás kockázatait. Egy másik stratégia szerint a kanalasgémek elvonulnak a telelőhelyükről, de nem mennek a fészkelőhelyekre. Ennek során az egyedek feltehetően a vonulási útvonalról, a rajta található táplálkozási lehetőségekről szereznek információkat, mely tapasztalatot öreg madárként valószínűleg jól tudnak majd hasznosítani. A harmadik stratégia a visszatérés a fészkelőhelyre, ahol a vonulás útvonala mellett a későbbi fészkelőhelyről is tapasztalatot, információt szerezhet az adott egyed. Bemutattam, hogy a vonulás időzítésében, és a fészkelőhely kiválasztásában valószínűleg szerepet játszik a vizes élőhelyek állapota. A rendelkezésre álló adatok alapján a kanalasgémek a globális változásra, így mind a klímaváltozásra, mind az ember tájátalakító hatására különösen érzékenyek lehetnek, mivel a leginkább sérülékeny, sekély vizű vizes élőhelyekhez kötődnek, azok specialista madarai. Így nemcsak a fészkelőhelyen, hanem a vonulási útvonalon, és a telelőhelyeken is szükséges, és lényeges a vizes élőhelyek védelme, rekonstrukciója, és a természetes állapotok megőrzése.

ABSTRACT: I have identified the major migration route located in the Adriatic flyway which leads primarily from the Carpathian Basin to Tunisia or South-Italy across the western part of the Balkan Peninsula and Italy. Individual birds migrate further from this region to sub-Saharan Africa, including Niger, Nigeria and Mali. Smaller proportion of Spoonbills are found in Greece, Turkey, Israel or along the Nile Valley suggesting the use of the East- Mediterranean Flyway. However, Spoonbills migrating to Mauritania cross Morocco join the East-Atlantic Flyway. I have identified the stop-over sites used by Spoonbills along the Adriatic Flyway. These stop-over sites are important because of their role in replenishing fat reserves and as roost sites. During the analyses of the dataset spanning more than 100 years, I was not able to detect significant changes in phenology, which is probably due to the small number and less accurateness of historical metal ringing records. However, based on non-significant trends, I have found that Spoonbills arrive sooner in breeding sites nowadays than 100 years ago. In contrast, I have found no changes in the timing of departures. Significant differences were detected between the timing of arrivals of age groups: adult breeding Spoonbills return first, while immature, non-breeding individuals are the latest. By analysing data spanning more than 100 years I detected significant changes in migration patterns. Prior to 1964, a substantial part of Spoonbills migrated south-east using the Nile Valley as a corridor across the Sahara. Later, this migration direction became less significant which are still used by the birds. I was not able to identify the factors driving this change: it is conceivable that the Aswan High Dam built on the Nile negatively affected the ecological system of the river. As the south-eastern flyway is longer than the south-western route, covering longer migration distances might lead to more negative effects causing higher rates of mortality of decreased breeding success which might have resulted in the decline of Spoonbills migrating to south-east. Further, it cannot be excluded that observers are lacking from the area nowadays. The south-western flyway is significantly shorter than the southeastern route where the extensive tidal zone of Gulf of Gabes provides suitable feeding areas for Spoonbills. Our records suggest that the significance of this area has increased, which is partly explained by the lack of surveys in former times and thus the lack of data on Spoonbills and other birds. Further, the south-western route lacks the corridor across the Sahara, thus the desert serves as a barrier for many birds. However, small numbers of Spoonbills try to cross the Sahara and arrive in the wetlands of the Sahel zone. Migration over the Sahara is probably a relict flyway dating to the 'wet Sahara' period when the desert was interspersed by rivers and lakes. Following the desiccation of the Sahara, covering this longer way was implicated by an increasing number of risks which has partly led to increasing mortality and to declining breeding success. As a result of this process and because of the milder climates in the north, Spoonbills found suitable overwintering areas in the Mediterranean which implied a shorter migration route and saved the birds from the risky crossing of the Sahara. The analysis of the records spanning hundred years showed that Spoonbills migrate to smaller distances in Africa than formerly. Probably the processes recently observed in the Dutch population has formerly been active in the Central-European population as a result of selection pressures: instead of crossing the Sahara, the significance of more northerly wintering grounds is expected to increase. Comparing the Hungarian and the Dutch populations, majority of Hungarian birds are short-distance migrants while the dominant part of the Dutch Spoonbills are long-distance migrants. Following the mild climatic trends, Hungarian young ringed individuals successfully overwinter in the Carpathian Basin with the increasing frequency of overwintering attempts. I have analysed the dispersion of Hungarian ringed Spoonbills in the Carpathian Basin. I have concluded that Spoonbills show fidelity to natal sites during the breeding period. However, the number of birds dispersing in a range of 100 kilometres around their natal colony is significant. This value is higher than those measured in Spoonbill colonies located in estuaries or tidal zones. Likewise, young birds disperse to a larger extent than coastal birds during vagrancy after fledging under continental conditions. Further, I have demonstrated that the dispersion of young Spoonbills is not direction-dependent within the Carpathian Basin. My data show that immature birds probably use several strategies during breeding. One of the strategies include oversummering in wintering grounds which decreases the risks of migration. The alternative strategy involves migration from wintering grounds to nonbreeding areas. During this movement Spoonbills collect information on migratory routes and food availabilities which can be used later as adult birds. The third strategy includes a return to breeding ground, where individuals might obtain information on later breeding sites besides discovering novel flyways. I have demonstrated that the quality of wetlands probably play a role in the timing of migration and nest site selection. Based on the data available, Spoonbills might be especially sensitive to global change including climate change as well as human land use changes, as they are closely connected to wetlands. Therefore protection, reconstruction of wetlands and preservation of their natural condition is important not only on the breeding grounds but also along migratory flyways and wintering areas.