ABSZTRAKT A doktori disszertáció elsődleges célja az, hogy a nyolcvanas évek és napjaink közötti dinamikus viszonyt feltérképezze, és válaszokat találjon arra a kérdésre, hogy miként, milyen változásokkal hagyományozódik tovább az évtized emlékezete, különös tekintettel annak populáris kultúrájára, illetve az ehhez kapcsolódó, vagy ebből kiinduló jelentéstulajdonítási, olvasási folyamatokra, melyek az elmúlt három évtized alatt születtek. Mindezekből kiindulva tehát a vizsgálat nemcsak a nyolcvanas éveket érinti, hanem ugyanúgy szól a jelen emlékezési stratégiáiról is. Ez alapján a dolgozat öt fejezetre tagolódik. Az első, Az elfelejtett évtizedek című rész elsősorban azt vizsgálja, hogy a 2010-es évek jelenéből szemlélve milyen emlékezési eljárásokról beszélhetünk a nyolcvanas évekkel, és tágabb értelemben a Kádár-korszakkal kapcsolatban. A szöveg a késő Kádár-korra irányuló emlékezetek három válfaját azonosítja be a „traumatikus”, „nosztalgikus” emlékezet, illetve a múlttal szembeni közöny formájában. A fejezet azzal a következtetéssel zárul, hogy az olyan, kellemes egyéni emlékekre épülő kollektív emlékezési mechanizmusok, mint a hetvenes-nyolcvanas évekre irányuló nosztalgia, egyre súlytalanabbá válnak a hivatalos emlékezetpolitika számára, helyettük az ötvenes évek terrorját analógiásan a teljes Kádár-korra kiterjesztő trauma-diskurzus kerül előtérbe. A második, Az olvashatatlan nyolcvanas évek címet viselő módszertani fejezet azt elemzi, hogy miként férhető hozzá az évtized mint egy kultúratudományos irányultságú kutatás alapanyaga. A szövegrész fő kérdése az, hogy milyen ideológiai és mediális beágyazottság alapján, és miként lehetséges a nyolcvanas évekhez, illetve a kor kulturális produktumaihoz hozzáférni, és ez milyen olvasási stratégiákat tesz lehetővé. Az elméleti kontextus felvázolása után következnek az elemző fejezetek, melyek sorát a leginkább emlékezethelyként működő 1989-es újratemetés vizsgálata nyitja. A dolgozat amellett érvel, hogy a rítusok és a mítoszok korának már leáldozott. Amihez egy modern társadalomban hozzá lehet férni, az kizárólag a rítus mint metafora és retorikai struktúra. A Nagy Imre és társai újratemetését vizsgáló fejezet a rítus retorikáját használja arra, hogy bemutassa, miként vált az esemény norai értelemben vett emlékezethellyé. A következő fejezet a több generáció meghatározó élményét adó 1983-as István, a király és későbbi színpadra viteleinek elemzéséből áll. A fejezet az adaptáció fogalom- és eszközkészletével közelít a rockoperához, és amellett érvel, hogy a különböző színpadi megvalósítások jól körülírható célok érdekében folyamatosan, és elemezhetően változtattak az István, a királyhoz kapcsolódó asszociációkon, s ekként a rockoperához tapadó emlékezeteket is módosították. A fejezet gondolatmenete szerint az István, a király mindenkori színpadi megvalósításainak az a tétje, hogy milyen allegóriáknak engednek teret. A fejezet ezt a változást írja le az eredeti István király – Kádár János azonosítástól az allegorézisek ellehetetlenítéséig. A zárófejezet az „első magyar szépségversenyt,” Molnár Csilla szépségkirálynő 1986-os öngyilkosságát és annak későbbi reflexióit elemzi. A fejezet első része, egy történetibb jellegű alfejezet a magyar szépségversenyek kultúrtörténetére és kontextusára tér ki, majd azt vizsgálja, hogy miként illeszkedett a verseny a nyolcvanas évek enyhülő, ám ellentmondásos ideológiai kontextusába. A szöveg a szépségversen kortárs reflexióival, YouTube-kommentek és friss elemzések vizsgálatával zárul. ABSTRACT The primary goal of the dissertation was to map out the dynamic relationship between the 1980s and the present day, while it also wishes to analyze how the memory of the 1980s is transmitted – with a special emphasis on the popular culture of the decade, along with its memory. Based on all this, therefore, the examination is not limited to the 1980s. It also focuses on the present readings of the past and their alterations. Accordingly, the dissertation consists of five chapters. The first one, entitled The Forgotten Decades seeks to explore the various approaches to the memory of the 1980s that appear in the present of the 2000s-2010s. It identifies three variants of relating to the late Kádár-era: traumatic, nostalgic memories and indifference. The chapter concludes that memory practices that are rooted in pleasant individual memories, such as nostalgia for the 1970s and 1980s is getting more and more weightless for the purposes of present day memory politics. Instead, a traumatic discourse is emphasized, which is created by analogically expanding the cliché-like terror imagery of the 1950s. The second chapter, The Unreadable Eighties analyses the accessibility of the decade as material for a cultural studies research. How can one access the 1980s and the cultural products of the age? What kind of ideological and medial embeddedness is to be considered here? What kinds of reading strategies are enabled? These are the main question the chapter seeks to answer. After outlining the theoretical context, the analytical chapters follow, the first of which examines the 1989 reburial of Imre Nagy, the most typical lieu de mémoire of the Hungarian 1980s. The chapter argues that the age of rites and myths is always already over. However, modern societies can still access rites as metaphors and myths as rhetorical structures. The text uses the rhetoric of rites to demonstrate why the reburial could become a site of memory. The next chapter is about the cult rock opera Stephen, the King, which premiered in 1983 and has been revamped quite frequently ever since. The text uses the theoretical toolkit of adaptation to approach the piece, while it argues that the various theatrical re-enactments of the original piece have altered the memory of the rock opera for well definable goals. It concludes that all the newer versions of the rock opera had their stakes in the degrees of allegorisation they enabled. The chapter seeks to describe this shift from identifying Stephen the king with János Kádár to the postmodern gesture of making it impossible to consistently operate any allegories throughout the play. The last chapter discusses “the first Hungarian beauty contest”, the suicide of Csilla Molnár beauty queen and its later reflections. The first part of the chapter is a more historical one, which explores the cultural history and context of Hungarian beauty contests and examines how the idea of a beauty pageant could be fitted into the ideological context of the 1980s. The text concludes with the analysis of modern day reflexions of the pageant by looking at YouTube comments and novel accounts on the tragedy.