A felépülésnek nincsen egységes meghatározása, mivel maga az egyéni utazás egyedi és személyes. Az egyik meghatározás, amelyre a szakemberek, kutatók és a felhasználók leggyakrabban hivatkoznak az Anthony (1993) által kínált definíció, amelyben a felépülés mélyen személyes, egyedülálló folyamat a hozzáállás, értékek, érzések, célok, készségek és/vagy szerepek megváltoztatásához. Ez egy kielégítő, reményteljes és hozzájáruló élet megélhetésének módja, még a mentális zavar által okozott akadályokkal, korlátozottsággal is. A felépülés magában foglalja az új élet értelmének és céljainak kifejlesztését, amikor az ember meghaladja a mentális zavar katasztrófájának következményeit (Francis 2014). A felépülés néhány olyan jellemzője, amelyet gyakran idéznek: egyedülálló és személyes utazás, normál emberi folyamat, folyamatos tapasztalat, ritka az egyedüli utazás, nem lineáris- az eredmények mellet kudarcok is lehetnek. A felépülés sok ember számárra küzdelem. A küzdelem a tünetek súlyosságából, a gyógyszeres kezelés mellékhatásaiból, jelenlegi vagy múltbeli traumából és fájdalomból, nehéz társadalmi-gazdasági helyzetből, a mentális egészségügyi szolgáltatások igénybevételének tapasztalataiból származhatnak (Davidson, Rose 2007 idézi Amering, Schmolke 2009). A felépülést objektív és szubjektív módon is meg lehet határozni. Objektív szempontból akkor mondhatjuk, hogy valaki felépült a mentális akadályozottságból, ha nincsenek olyan tünetei, melyek akadályozzák a mindennapi tevékenységeiben, képes az önálló életvitelre, önállóan menedzseli a pénzügyeit, gyógyszereit önállóan kezeli, ha munkarőpiaci aktivitása van, vagy tanul, ha képes baráti, társas kapcsolatok kialakítására és megtartására, ha viszonylag bensőséges családi kapcsolatokat tart fent. Szubjektív szempontból a felépülés magába foglalja a reményteli, szebb jövőbe vetett hitet, azt, hogy a személy felelősséget vállal a döntéseiért, a saját életért és rendelkezik olyan készségekkel, amelyek segítik őt a döntéseiben. A klinikumban dolgozó szakemberek inkább az objektív, mérhető kritériumra helyezik a hangsúlyt, míg a mentális zavarral élő személyek a felépülésre utaló szubjektív jeleket hangsúlyozzák, a mentális zavar okozta akadályozottsággal való megküzdés képességét, az örömteli célok elérésének képességét. Amennyiben a felépülésre objektív klinikai szemszögből nézünk rá, akkor a felépülés a normális korlátok közötti működést jelenti (Liberman 2010). Liberman szerint (2010) ahhoz, hogy úgy tekintsünk egy emberre, hogy felépült a mentális zavarából a következőknek kell teljesülnie: „ - A diagnózis felállításában szerepet játszó tünetek olyan mértékű tartós remissziója, hogy sem gyakoriságukban, sem súlyosságukban nem érhetik el a klinikai szintet.

• Teljes munkaidőben vagy részmunkaidőben végzett gyakorlati szereptevékenység, például munka vagy iskola, ami hasznos, eredményes és az életkorának megfelelő.
• Családtagok vagy más gondozók felügyelete nélküli életvitel, amely során az egyén önállóan vállal felelősséget a mindennapi szükségletei kielégítéséért, mint például a pénzügyei kezelése, a gyógyszerszedés, a megbeszélt időpontok betartása, a bevásárlás, egy étel elkészítése és a személyes tulajdonáért.
• Bensőséges családi kapcsolatok.
• Megfelelő helyeken és körülmények között végzett szabadidős tevékenységek.
• Kielégítő kapcsolattartás a kortársakkal, amelyek a barátokkal, társakkal való aktív kapcsolatteremtést, és a szociális háló kiépítését is magában foglalja.” (Liberman 2010: 17) A felépülést, ha szubjektív szemszögből vizsgáljuk a felépülő számos szubjektív érzést és objektív tényezőt él meg. Így például a reményt, felhatalmazottságot, spirituális erőt, önsegítést, a stigmatizáció leküzdését. A felépülést számos szakirodalom egy utazásként definiálja. Egy olyan utazásként, amely a tünetek alól való felszabadulás jellemez, egy pozitív pszichológiai fejlődés mely visszaadja az értelmes, örömteli élet éléséhez a hitet. Mit gondolhatnak a mentális zavarral élő személyek a felépülésről? Hogyan látják, hogy milyen tényezők segítik elő ezt a pozitív pszichológiai fejlődést? Ezekre adott válaszok megismerése elősegíthetik azt, hogy jobban megértsük a felépülés folyamatát. Továbbá, ha ismerjük a felépülést elősegítő tényezőket, hatékonyabb pszichoszociális rehabilitációt tudunk biztosítani. A felépülés a mentálhigiénés rendszer vezető alapelvévé vált, amelynek eredményeként olyan gondozást és szolgáltatásokat kell támogatni, amelyek megkönnyítik az emberek életében folyamatban lévő változásokat. A felépülés társadalmi és interperszonális kontextusban bontakozik ki (Topor, Borg, DI Girolamo és Davidson, 2011 idézi Francis 2014). Jelen munkának a célja, hogy feltárja azt, hogy a mentális zavarral élő személyek mit gondolnak a felépülésről, hogyan látják, milyen tényezők segítik elő a pozitív pszichológiai fejlődést, felépülést.

Recovery does not have uniform determinants since the individual journey is unique and personal. One determinant most often cited by professionals, researchers and other users is the definition put forward in Anthony (1993), in which recovery is deeply personal, a unique process encompassing attitudes, values, feelings, goals, skills and/or roles occasioning change. It is a way of living a satisfying, hopeful, associated life even with obstacles and constraints caused by mental disorder. The recovery contains within itself the purpose of the new life and expression of the goals, when the person transcends the mental disorder catastrophic consequences (Francis 2014).Some of the characteristics of recovery often quoted: a unique and personal journey, normal human process, continuous experiences, individual travel is rare,non linear, among the results there can be failures. For many people recovery is a struggle. The struggle can stem from the severity of the symptoms, the side effects of medication, current and past trauma and pain, difficult socioeconomic circumstances and the experience of using mental services (Davidson, Rose 2007 quoted in Amering, Schmolke 2009). Recovery can be defined both objectively and subjectively. Objectively we can say that someone has recovered from mental disability if there are no symptoms that hinder everyday activity, are capable of independent living, manage their financial affairs by themselves, handle medication on their own, have a connection with work or study, are they able to create and keep connections with friends and associates and if they maintain relatively close family ties. Subjectively, recovery contains within itself the expectation of a belief in a brighter future, that the person takes responsibility for decisions and his/her own existence and is equipped with the skills which help facilitate decisions. Specialists working in clinics place emphasis on objective measurable criteria while people suffering mental disorder emphasise the subjective signs that point to recovery, the ability to struggle against mental disorder obstacles and the ability to achieve pleasurable goals. Looking at recovery from an objective clinical perspective, recovery means functioning within normal constraints (Liberman 2100. According to Liberman for us to accept that person has recovered from a mental disorder the following have to be fulfilled:-The symptoms for a diagnosis are in such a sustained remission that in frequency and severity they do not reach a clinical level. -Roles undertaken full or part time in work or education that are useful, productive and age appropriate. -Living without the supervision of family members or other carers, the individual independently assumes responsibility for everyday necessities, for example—financial management, medication, punctuality, shopping, cooking and personal property. -Intimate family relationships -Leisure activity in appropriate places and surroundings -Satisfying contact with peers that encompasses active connection and social network creation among friends and acquaintances. (Liberman 2010: 17) If we examine recovery from a subjective perspective, the person recovering experiences several subjective feelings and objective factors. Thus for example hope, empowerment, spiritual strength, self-help and overcoming stigma. Recovery is defined as a journey in much of the literature. A journey characterised by liberation from symptoms, a positive psychological development that restores faith in leading a meaningful life. What can people living with mental disorder think about recovery? How do they observe the kinds of factors that help this positive psychological development? Understanding the answers to these questions can aid in better understanding the recovery process. Furthermore if we know the factors that promote recovery we can provide more effective psychosocial rehabilitation. Recovery has become a fundamental principle of the mental health system, consequently there is a need to support care services that ease the ongoing changes in people’s lives. Recovery unfolds in a social, interpersonal context (Topor, Borg, Di Girolomo and Davidson 2011 quoted in Francis 2014). The aim of the present work is to reveal what people with mental disorder think about recovery and how they see what factors promote positive psychological development and recovery