Napjainkban a figyelem egyre inkább a bűncselekmény áldozata, a bűncselekmény eredményeképpen jog-vagy érdeksérelmet szenvedett személy felé fordul. A sértett lényegében azonos jogokat élvez a terhelttel, eljárásjogi helyzetére azonban jelentősen rányomja bélyegét, hogy inkább bizonyítási eszköznek, mintsem perbeli félnek tekintik. A büntetőjogi fejlődés folyamán a sértett elveszítette korábbi szerepét, és kiszorult az igazságszolgáltatás perifériájára. Fontos lenne, hogy visszanyerje méltó helyét az eljárásban. Sajnálatos módon el kell fogadnunk azt a premisszát, hogy bűnözés mindig lesz, és nekünk meg kell tanulnunk együtt élni ezzel a jelenséggel. Azzal a személlyel, akinek a sérelmére bűncselekményt követtek el, a bűnügyi tudományok többsége foglalkozik: a büntetőjogban többnyire a passzív alannyal azonos, a kriminológia egyik ága, a viktimológia áldozatnak, a büntetőeljárási jog pedig sértettnek nevezi. Míg a terhelt szerepe, jogainak védelme hosszú ideje számot tart a büntetőeljárási jogtudomány és az emberi jogokkal foglalkozó tudományterületek érdeklődésére, a sértett jóval később, a XX. század utolsó harmadában került az érdeklődés középpontjába. Napjainkban a sértett jogállásának nemzeti jog általi szabályozását Európa-szerte az Európai Unió Tanácsának 2001. március 15-ei Kerethatározatában megfogalmazott követelmények határozzák meg. A sértett büntetőeljárásbeli helyzetét a multipozíció jellemzi, azaz többféle funkciót is betölthet, s a szerepeket részben a bűncselekmény jellege határozza meg.

Dolgozatom célja, hogy átfogó képet adjon a sértett büntetőeljárásbeli helyzetéről általánosságban, s nem adott témakörre koncentrálva; különös hangsúlyt fektetve a magánvádra, illetve a sértetti vádképviselet reneszánszát élő intézményre, a pótmagánvádra. Természetesen igyekeztem szem előtt tartani minden más, a sértetthez kapcsolódó jelentősebb tényezőt. A befejezés előtt nemzetközi kitekintő keretében a német szabályozást ismertetem, majd összehasonlítom azt a hazaival a sértett jogainak erősítése tükrében.