Az 1867. évi kiegyezést követően a polgárosuló Magyarország addig soha nem látott gazdasági és társadalmi fejlődésen ment keresztül. Az általános fellendülés azonban nem jellemezte az ország egész területét és lakosságát. Különösen a – mostoha természeti és archaikusabb társadalmi viszonyokkal jellemezhető – perifériák fokozatos lemaradása volt tapasztalható, amely pár évtized alatt olyan mértékűvé vált, hogy a problémák kezelése az állam elkerülhetetlen beavatkozását igényelte. Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és romániai munkavállalás miatt. A székelykérdés a századforduló állandósult szociális problémájává vált a hanyatló székely gazdasági állapotok, különösen a termelési-értékesítési stagnálás és a hagyományos életmód válsága következtében. A régió átfogó, egységes állami fejlesztési programját az 1870-es évektől egyesületek, az 1890-es évektől emlékiratok – köztük az országgyűlési képviselők 1897. évi első átfogó jellegű javaslatgyűjteménye –, a századfordulótól pedig a megalakuló, mintegy félszáz székely társaság sürgette országszerte. A társadalmi mozgalom gyűjtőtáborát 1904-től a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítő, marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetsége jelentette. A társadalmi önszerveződés és mozgalom – mellőzöttsége ellenére – a világháborúig jelen volt a közéletben; a szinte minden évben megszervezett székely kongresszusok és közgyűlések Székelyföld gazdasági és kulturális helyzetét tárgyalták meg. Legnagyobb jelentőséget az 1902. évi tusnádi első Székely Kongresszus kapott, amelynek javaslatai a térség átfogó fejlesztésének gyűjteményét jelentette, dokumentálva, hogy a székelykérdés nemzeti ügy, megoldása szervezést, állami és társadalmi összefogást igényel. A székelykérdést támogató politikusok körében az 1896-1910 közötti időszakban körvonalazódik az ún. székely lobbi, a kérdést politikai állástól függetlenül támogatók érdekképviseleti csoportja. A székelyföldi országgyűlési képviselők – 1904 után látványosan csökkenő erejű – szervezett társadalmi összefogása mellett parlamenten belüli fellépésére, mozgalmára – eltekintve a kevés interpellációtól és hozzászólástól – nem került sor. A kormányzati székely akció keretében a Kereskedelemügyi Minisztérium az 1880-as évektől alkalomszerűen, 1901-től szélesebb iparfejlesztési rendszer keretében támogatta a székely háziipart, kisipart, gyáripart és iparosoktatást. Az 1905. évi programtervezet – az 1913-ban kinevezett iparfejlesztési biztos tevékenységével – csak töredékesen valósult meg az első világháborúig. Az Igazságügyi Minisztérium 1906-ban székelyföldi szakosztályt állított fel, amely 1908-ra a birtokrendezésre és telekkönyvezés helyesbítésére szükséges intézkedéseket előkészítette.