Hölderlin nemcsak az egyik legjelentősebb német nyelvű költőként él a hagyományban, hanem az egyik legnehezebben megközelíthetőként is; és egyúttal olyan szerzőként, aki, mint Walter Benjamin mondja, "pusztán a költő fogalmával nem ragadható meg". A művéhez kapcsolódó áttekinthetetlen irodalomban elemi konszenzusok nyomát is alig lelhetjük fel. A jelen fejtegetések alapvető viszonyulásukat illetően olyan munkákhoz állnak közel, amelyeket nem is a konszenzus akarása vezérel; és, eme jellegüktől nem függetlenül, ugyanakkor olyanokhoz, amelyek nem egy osztentatív módon exponált teoretikus vértezettséggel közelítenek a kérdéses szövegkorpuszhoz. Ez azonban korántsem a módszerességről vagy a szigorról való lemondást jelenti. Mert egyfelől arról van szó, hogy a hölderlini szövegek mindenekelőtt filológiai kihívást jelentenek (már pusztán azért is, mert e szövegek többségének nincs egyetlenként érvényes konstituált alakja): olyan kihívást, mely a filológiai munka nagyfokú tudatosságát elengedhetetlenné teszi ugyan, de amelynek egy előzetes módszertani reflexió aligha képes megfelelni – ennek a tudatosságnak (sematizmusokon túli figyelmességnek és józanságnak) az olvasás során kell megmutatkoznia, amiként mozgékonyan bontakozik ki az olvasott szövegek mentén. Másfelől azért nincs módszertani bevezető, mert az, tapasztalatunk szerint, az egyedülálló jellegű hölderlini szövegkorpusszal szemközt zsákutcába torkollana; az (irodalom)elméleti problémák ugyanis, melyeket e hagyaték óhatatlanul felvet, oly számosak, szerteágazóak s egymásbabogazottak, hogy tematikus reflexiójuk paradox módon végül egyre inkább magától a műtől – olvasásától – távolít el. – Jelen dolgozatban tehát inkább a filológiai munka tárgyába-merültségéről s ennek (tév-)útjairól van szó, amelyek nem frontálisan, hanem az elmerülés intermittálásából kialakuló formájukban és egymáshoz való viszonyukban reflektálják azokat a problémákat, amelyeknek kimerikus vagy virtuális középpontjában a hölderlini össz-mű "egyetlen" "megköltöttje" áll (das Gedichtete, Heidegger ill. Benjamin más és más értelemben s vonatkozásban használt szavával). Ezt a bizonyos "megköltöttet" minden számunkra figyelemreméltóbb Hölderlin-interpretáció, ilyen vagy olyan módon, a nyelv egy lényegi tapasztalatában, egy (még) "alig elgondolt" nyelvértelmezésben ill. ezzel összefüggésben pillantja meg ill. keresi. Ez utóbbit rögzíti e dolgozat címe Benjamintól kölcsönzött szavakkal, formulaként: "erlaubt, geboten". A formula a (költői) beszéd történésének olyan mozzanataira utal, amelyek a jelentő nyelv konstituálódási folyamatában a nyelv imperatív alapvonását megtörik, működését felfüggesztik; – ahol a nyelv megnyílik egy másik nyelv, valami más mint jelentő nyelv felé, anélkül hogy ezt intencionálhatná vagy követelné. Az ilyen – az "alig" és a "szinte" móduszában jelentkező, nem fenomenalizálható, állhatatosan s pusztán a nyelvbe hívó – megszakító mozzanatra vonatkozik Hölderlin poetológiai megfontolásainak központi kategóriája: a cezúra. "A cezúra lényege számunkra még egy rejtély (Räthsel)" – mondja Nietzsche, s egyszerű megállapítását kifejtve mintegy, a cezúra működését a jelen olvasatok abban ragadják meg, hogy a cezúra a jelentésmozgáson belül nem csupán egy nyelvi rejtvényt ad fel, hanem körülírásával még mindig rejtvény és már mindig még egy újabb rejtvény marad, mely nemcsak újra más módon meg- ill. szétszakítja a mindenkori kifejtett jelentésösszefüggést, hanem annak pontos elhagyását engedi meg. – Az ilyetén működésű cezúra változataként, mintegy kinagyításaként, válik az elemzések egyik fő motívumává az idézet és az idézés. Arról van szó: a nyelv hívás-jellegét eme poétikai kategóriák mentén kibontani, nem pedig ontológiai és fenomenológiai horizonton, miként Heidegger, aki "a nyelv lényegét" Hölderlin nyomán szintén hívásként próbálta elgondolni. – Az idézés problematizálása egyébként annyiban enyhén ironikus viszonyba lépteti a dolgozatot Hölderlin recepció-történetével, hogy sokat idézett s ehhez képest viszonylag kevesett értelmezett versek olvasására tesz kísérletet; ezeknek teljesen új megközelítéseit kínálja, melyek felől más művek is új megvilágításba kerülhetnek.

Az Előszó első része egyfelől az "út"-hoz fűz megjegyzéseket Martin Heidegger nyomán, aki az út és a módszer (met-hodos) közötti különbség elgondolására hívta fel a figyelmet; e rész jelzi az értelmezések tév-út- és kerülő-út-jellegének szükségszerűségét, és "feladatukat" – amennyiben útról és nem módszerek által elő-írt, lefektetett vágányokról van szó – a találkozásban, pontos érintésekben jelöli ki, ennek reményében. E rész, másfelől, a cezúra poétikai kategóriáját értelmezi, a metrikáról alkotott, elasztikusan kitágított (mindazonáltal szigorúan nyelvi, a "mértéket" a "szótagok mértékeként felfogó) hölderlini elképzelésnek megfelelően, s Benjaminnak néhány, Hölderlin e kategóriáját érintő megjegyzésének kifejtésével. E bevezetőben ugyanakkor, legfőbb vonásaiban, kirajzolódik a dolgozat viszonya tárgyának recepciótörténetéhez is: Heidegger mint az egyik legfontosabb, több kritikus vonatkozásban mint legjelentősebb vitapartner; másfelől pedig Benjamin gondolkodása és kevés, de messzeható megjegyzése Hölderlin művéről mint azok az észrevételek, amelyeknek (s a Hölderlin-filológián belül hozzájuk kapcsolódó irodalomnak) közelében kívánja magát elhelyezhetni a jelen dolgozat. Az Előszó második része mindazt, amit az első rész vázol vagy érint (út, tévút, cezúra, rejtvény, idézés, hívás, találkozás, megengedés mint az ének intencionálhatatlan eseménye), az ‹An die Madonna› címmel ellátott vázlat részleges olvasatában bontja ki. A beszélő "én" által megszólított "ének"-nek eleve a beszédet cezuráló, "másik pályán" haladó mozgását követjük nyomon. Amikor a beszédben a jelentő nyelv ítélő szóként leplezi le magát, az ének megszakítja, elnémítja a beszédet. Az ének "elmegy", másik pályán keresztülhalad a beszéden, és idézetekkel ("Was": "manna, man hu") kérdezve tér vissza az "én"-hez: találkozásuk búcsúvétel, mely nemcsak a halandóság tiszta tapasztalatának betöréseként jut szóhoz, hanem egyben a kalkulálhatatlan találkozásnak a költői beszéd számára elidegeníthetetlen bizonyosságaként, melyet épp az ének birtokolhatatlan "másik pályája" szavatol. Mindez a Madonna néven-szólításában és nevében kulminál, melyben az aposztrofálás ("du") és az adomány eseménye ("Manna") hatják át egymást. A találkozás idejét az ének olyan "eljövő idővé" pontosítja, mely semmilyen időnek nem kontinuus jövője.

Hölderlin lebt in der Tradition nicht nur als einer der bedeutendsten deutschsprachigen Dichter, sondern zugleich als einer, der, wie Benjamin sagt, "unter dem Begriff des Dichters allein nicht zu fassen" ist; und dessen Werk besonders schwer zugänglich ist. In der kaum überblickbaren Literatur über Hölderlin könnte man bestenfalls ferne Spuren von grundsätzlichen Übereinstimmungen auffinden. Die vorliegenden Untersuchungen gehören, was ihre Haltung betrifft, in die (kürzere) Reihe von Beiträgen zu Hölderlin, die von keinem Willen zum Konsens geführt sind; und von dieser ihrer Eigenart nicht unabhängig stellen sie sich zugleich als Versuche dar, die sich dem fraglichen Textkorpus nicht in einer sich ostentativ exponierenden theoretischen Rüstung nähern. Dies soll aber am wenigsten einen Verzicht auf Strenge und methodisches Bewusstsein heißen. Denn einerseits verhält es sich so, dass die hölderlinischen Texte vor allem als eine philologische Herausforderung erscheinen (nämlich allererst und bereits auf die Weise, wie sie meistens keine als einzig gültige Textkonstitution zuzulassen scheinen): eine Herausforderung, die zwar einen hohen Grad der Reflektiertheit philologischer Arbeit unvermeidlich wachruft, der aber eine vorgreifende methodologische Erörterung kaum zu entsprechen vermag; – die philologische Bewusstheit (anders, genauer formuliert: eine Aufmerksamkeit jenseits von Schematismen) muss sich in diesem Fall vielmehr im Gang der einzelnen Lektüren erweisen, wie sie sich beweglich, die gelesenen Texte entlang, entfaltet. – Andererseits aber greift den Lektüren eine methodologische Einleitung auch darum nicht vor, weil sie, unserer Erfahrung nach, im Fall des einzigartigen hölderlinischen Textkorpus in eine Sackgasse münden würde; nämlich weil die (literatur-)theoretischen Probleme, die dieser Nachlass unumgänglich aufwirft, so zahlreich, weitverzweigt und zugleich ineinander übergehend sind, dass ihre thematisierende Reflexion, paradoxerweise, zuletzt immer mehr von dem Werk selbst, von seinem Lesen, entfernen muss. – In der vorliegenden Arbeit geht es also eher um die Versenkung der philologischen Arbeit in ihre(n) Gegen(stan)d und um ihre Wege (und d.h.: Irr-wege), die demnach Probleme nicht frontal angehen, sondern sie in ihrer Gestalt, die sich im Intermittieren der Versenkung abzeichnet, und in ihrem Verhältnis zueinander reflektieren – die Probleme nämlich, deren chimerisches oder virtuelles Zentrum das 'einzige' "Gedichtete" des hölderlinischen 'Gesamtwerks' bilden mag ("das Gedichtete": mit dem Wort von Benjamin und Heidegger, die es voneinander unabhängig bilden und je anders verstehen). Das "Gedichtete" sucht jede für uns bedeutende Erläuterung zu Hölderlin, so oder so, als eine oder im Zusammenhang einer Wesenserfahrung der Sprache, einer ("kaum gedachten") Auslegung der Sprache zu erblicken. Diese letztere, als gesuchte, hält die Arbeit im Titel, in Benjamins auf Hölderlins Dichtung zu beziehenden Worten, für sich fest – als Formel: "erlaubt, geboten". Die Formel deutet auf Momente in der Bewegung der dichterischen Rede, die im Konstitutionsprozess der bedeutenden Sprache ihren imperativen Grundzug unterbrechen, sein Walten suspendieren; – wo sich die Sprache auf eine andere, auf Anderes als bedeutende Sprache öffnet, ohne dass dies Andere in ihr als solchen intendiert oder gefordert wird. Auf solche – im Modus des "kaum" und des "fast" sprechenden, nicht phänomenalisierbaren, inständig, aber bloß ins Sprechen rufenden – Momente der Unterbrechung bezieht sich die zentrale Kategorie der Poetologie Hölderlins: die Zäsur. – "Das Wesen der Cäsur ist uns noch ein Räthsel", sagt Nietzsche; – gleichsam seine einfache Behauptung entfaltend, begreifen die vorliegenden Lektüren die Wirkungsweise der Zäsur darin, dass sie in der Bewegung der Konstitution bedeutender Sprache nicht nur ein Rätsel aufgibt, sondern in seiner Entfaltung und Umschreibung immer noch ein Rätsel, und immer schon "noch ein [weiteres, anderes] Räthsel", bleibt, das den jeweiligen entfalteten Bedeutungszusammenhang nicht nur wieder anders unterbricht, sondern auch erlaubt, ihn genau zu verlassen. – Als eine Ab- oder Spielart, als eine Art Vergrößerung der auf solche Weise waltenden Zäsur wird zu einem wiederkehrenden Motiv der Lektüren das Zitat und das Zitieren. Es gilt ein Versuch: den Ruf-charakter der Sprache mit Hilfe dieser poetischen Kategorien anzunähern, darzustellen – und nicht in einem ontologischen, phänomenologischen Horizont, wie es Heidegger versuchte, der von Hölderlins Dichtung her "das Wesen der Sprache" im (Her-vor-)Rufen zu erblicken dachte. Die Problematisierung des Zitierens lässt die vorliegende Untersuchung übrigens insofern in ein leicht ironisches Verhältnis zur Rezeptionsgeschichte Hölderlins treten, als sie oft zitierte, aber verhältnismäßig selten gedeutete Gedichte und Entwürfe zu lesen versucht. Die Lektüren bieten, soweit ich sehe, völlig neue Annäherungen und Erläuterungen dieser Texte dar.

– Der erste Teil der Vorworte handelt einerseits vom Weg (anhand Martin Heideggers, der zwischen Weg und Met-hode unterscheidet), deutet die Notwendigkeit des Irr-weg- und Umwegcharakters der Auslegungen an und berührt ihre "Aufgabe" – insofern auf dem Weg und nicht auf einer methodisch gesicherten Heerstraße, und dem Verzicht auf Ankunft gemäß – als Hoffnung auf Begegnung. Andererseits deutet dieser Teil die poetologische Kategorie der Zäsur, entsprechend der von Hölderlin elastisch ausgedehnten (allerdings streng sprachlichen, das Maß als "Sylbenmaaße" darstellenden) Vorstellung von der Metrik, mit Hilfe von Walter Benjamins diesbezüglichen und anderweitigen Bemerkungen. – Mit den so verfassten einleitenden Worten soll sich das Verhältnis der Arbeit zur Überlieferung in den wichtigsten Zügen abzeichnen: Heidegger als einer der bedeutendsten, oder in manchen kritischen Bezügen der bedeutendste Diskussionspartner; Benjamins Denken aber und seine wenigen Seiten zu Hölderlin als diejenigen, in deren Nähe sich die vorliegende Arbeit bewegen möchte. Der zweite Teil der Vorworte umschreibt und entfaltet all das, was der erste Teil skizziert (Weg, Irrweg, Zäsur, Rätsel, Zitieren, Rufen, Begegnung, Erlauben als unintendierbares Ereignis des Gesangs), in einer partiellen Lektüre des Entwurfs ‹An die Madonna›. – Der aufhörende Gesang kehrt in ihm mit einer Passage zurück, die – überraschend, entwaffnend einfach – die Begegnung des Gesangs mit dem redenden Ich zur Sprache bringt. Die Apostrophe der Madonna, des Gesangs und des Anderen "in kommender Zeit" gehen ineinander über, aber in einer genauen Teilung. Um dies zu entfalten, spürt die Lektüre der (ausgehenden) Bewegung des Gesangs nach, der "andre Bahn" geht und – als a limine "andre Bahn" gehend: ungehindert – den mit Zäsuren durchsetzten Gang des bedeutenden Redens passiert und es, wie unmerklich immer, anders teilt. Wo die bedeutende Sprache der Rede sich als urteilendes Wort gleichsam auf die Spitze treibt, unterbricht sie der Gesang und verstummt mit ihr. Der Gesang geht aus, passiert die Rede des Ich auf einer "andren Bahn" und kehrt zitierend und fragend ("Was", "manna, man hu") zum Ich zurück: ihre Begegnung ist ein Abschied-nehmen, das nicht nur als Anbruch reiner Erfahrung der Sterblichkeit zur Sprache kommt, sondern – von der Ungehindertheit des Gesangs her – zugleich als überraschende Gewissheit der unkalkulierbaren Begegnung, die eben jene "andre Bahn", die sich nicht besitzen und beherrschen lässt, gewährt (deren Möglichkeitsbedingung sie bleibt). All das kulminiert im Namen der Madonna, in dem die Apostrophe ("du") und das – ent-eignende – Ereignis der Gabe ("Manna") einander durchwirken. Der Gesang präzisiert die Zeit der Begegnung zu einer "kommenden Zeit", die in keiner Zukunft eines Zeitkontinuums aufzugehen hat.