Az elnéptelenedő falvak problémája a néprajzban az ormánsági egyke miatt került már a 20. század elején a figyelem középpontjába. Az aprófalvak 20. század közepétől jellemző, más tényezőkkel összefüggő elnéptelenedésére, a jelenséget nemegyszer kísérő „elcigányosodásra” Magyarországon ezt követően elsősorban a társadalomföldrajzi kutatások hívták fel a figyelmet, főleg a Dunántúlra és Borsodra fókuszálva. A munkám során vizsgált település, Baraca földrajzilag a borsodi területhez csatlakozna, ám a magyar – szlovák államhatár szlovákiai oldalán helyezkedik el. A települést a néprajztudomány a folklórkutatás révén ismeri. B. Kovács István „Baracai népköltészet Tóth Balázsné Csák Margit előadásában” című munkája 1994-ben, az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény 25. köteteként látott napvilágot. A népszámlálások adataiból ugyan nem derül ki, ám Baraca népessége a 20. század második felében szinte teljesen kicserélődött. Az 1910-es, -20-as években négy lakóházban élő négy cigány család (15- 20 fő) mára 372 főre szaporodott. Ezzel párhuzamosan a település nem cigány lakóinak (Baracán ezt a kategóriát parasztnak nevezik, és a továbbiakban én is ezt a kifejezést használom) nagy része - 1940 óta összesen 374 személy - elköltözött a településről. Ennélfogva Baraca esetében az „elcigányosodás” egy összetett folyamat következménye. Munkám során a folyamat végeredményén kívül annak részleteit, összetevőit, végül azok összhatását igyekeztem megvizsgálni. Kutatásom során a következő kérdésekre kerestem a választ: -mi a paraszti közösség erőteljes fogyásának oka -összefügg-e az elvándorlás a falut érő külső beavatkozásokkal -az elköltözések teljes szétszóródást jelentenek-e vagy mutatnak bizonyos irányokat, előnyben részesítettek-e az elköltözők bizonyos céltelepüléseket -honnan származik a Baracán ma többséget alkotó cigányság -nyomon követhető- e megjelenésük a hivatalos, illetve az egyéb írott forrásokban -milyen jellegű kapcsolatok alakultak ki az egymás mellett élő cigányok és parasztok között. Dolgozatom célja a falu, mint közösség életének - több szempontból is erősen korlátok közé szorított – mintegy száz évet átfogó jellemzése. Eredeti szándékom ellenére végül nem tekinthettem feladatomnak a népesség teljeskörű, anyakönyvi bejegyzésekre épülő, azokból családokat rekonstruáló elemzését, mivel a polgári anyakönyvekbe (a szlovákiai adatvédelmi törvényre hivatkozva) nem nyertem betekintést. Az egyházi anyakönyvek adatai viszont az 1945 utáni időszakra nézve (a politikai hatalom szorítása miatt) nem tekinthetők teljességgel hiteles forrásnak. Nem törekedtem arra sem, hogy a ma Baracán egymás mellett élő két etnikum találkozásait, egymásról alkotott képét, kapcsolataik jellegét és gyakoriságát a teljesség igényével mutassam be. Értekezésem utolsó szakaszában azonban érintőlegesen foglalkozom ezzel a kérdéssel is, amely természeténél fogva (a folyamat végének felel meg) megkerülhetetlen.