Értekezésemben bemutattam a vizsgált korszak konszolidációs politikájának eszmetörténeti környezetét. Kiemeltem azt, hogy a bethleni politikai elit cselekvésének fontos elemeként jelent meg az a kényszer, hogy a felépülő új Magyarország értékrendjét a társadalmi nyilvánosság számára hozzáférhetővé tegye. A feladat nem volt egyszerű, hiszen a politika világában a mindennapi cselekvések más jelentőségre tesznek szert. A semlegesnek látszó és spontán formaként feltüntetett jelenségekhez érzelmek, akaratok és küzdelmek kapcsolódnak, melyek az adott politikai közösség gondolkodására, cselekvésének irányaira mutatnak rá. A kitüntetett jelentéshordozóvá vált elemekből építkeznek a politikai szimbólumok, melyekben szembesülnek a társadalmi valóság és az elképzelt valóság elemei. Munkámban nem a konkrét tárgyi és fogalmi szimbólumok világát írtam le, hanem arra az állapotra helyeztem a hangsúlyt mikor a politikai hatalom rákényszerült a nagy társadalmi távlatok megnevezésére.
Kiemelten értelmeztem, hogy a modern Magyarország kapitalizálódott mezzonyilvánossága lett az a terep, melyen keresztül a politikai hatalom megjeleníthette eszméit. Ez a nyilvánosság a hatalomról szóló társadalmi kommunikáció olyan terepét adta, melyben nagy távolságokat áthidalva emberek milliói vehettek részt. A trianoni Magyarország szempontjából fontos elemként értelmeztem azt a tényt is, hogy a mezzonyilvánosság határai sok esetben egybeeshetnek a nemzetállaméval, de még gyakrabban tágabb territóriumokat is elérhetnek. Ez a térszerkezet tette lehetővé a politikai elitnek, hogy az országhatárokon átívelő módon fogalmazta meg ideológiáját. A nyilvánosság azon sajátos működése, hogy alkalmas az egész politizáló közösség megszólítására, a hatalom számára felértékelte a sajtó világát. Rámutattam, hogy az irányított nyilvánosság megteremtette azokat a feltételeket, melyekben a bethleni konszolidáció társadalmi legitimációja létrejöhetett volna. Érzékeltettem azt, hogy a Horthy kor politikai elitjének egyrészt igazodnia kellett a kiépült társadalmi rendhez, a folyamatosság elemeit hangsúlyozva, másrészt meg kellett jelenítenie a változások okait és az új hatalmi szituációkat. Bemutattam, hogy a legitimációs kényszerbe került hatalmi struktúra a kultúra területe felé nyitott és innen próbálta megteremteni az új Magyarország elméleti és eszmei hátterét. Rámutattam, hogy a metaforikus kommunikáció és a politikai hatalom metszéspontjában helyezkedett el a kulturális igazgatás, mely tematikájában és eszközrendszerében alkalmassá vált a vizsgált időszakban az új hatalmi rend megjelenítésére. A kultúra és politika világát hatalmi érdekek mentén leíró megközelítésemben érvényesítettem azt, hogy a kulturális rendszerek rendkívül komplex struktúrákban és többfunkciójú intézményekben testesültek meg, melyek a társadalmi élet szinte minden alrendszerével többszörösen integrált valóságot fedtek le. Meglátásom szerint ez azt eredményezte, hogy a hatalmi érdekérvényesítés nem tudta tiszta formákba önteni politikai céljait. A szembenálló felek nem érzékelték világosan egymást, és nem voltak egyértelmű győztesei a versengésnek. A kultúra állami irányításában feltűnő volt, hogy a széles érdekérvényesítés mellett jellemzővé vált az erős érdekszelekció. A szilárd érdekháló miatt igen korlátozott számú célt lehetett transzformálni politikai erővé, és az erősen centralizált hatalmi rendszer az érdekek politikai akaratként való megfogalmazását hatalmilag korlátozta. Kiemeltem azt, hogy a polgári értékek mentén szerveződő és a kapitalista gazdasági modellbe integrálódott tekintélyelvű Horthy rendszerben a véleménynyilvánítás joga a sajtóban valamint a parlamentben egyaránt érvényesült. A hatalmat korlátozó politikai nyilvánosságban az ellenzéki lapok és a kormányzat ellenzéke rendszeresen gyakorolta a véleményszabadság jogát. Ugyanakkor megállapítottam azt is, hogy a politikai demokráciákra jellemző akadálytalan és diszkriminációmentes versengés lehetősége a kormányzati hatalomért hiányzott a trianoni Magyarország politikai életéből. Az irányított nyilvánosság modelljének fenntartása végig meghatározta Bethlen István miniszterelnökségét. A kormányzat körül szerveződő társadalmi és politikai elit jelentős szellemi és anyagi potenciát képviselt. Ez a kör a vizsgált korszakban identitás és mentalitásalakító tényező lett, mely megadta a bethleni konszolidáció technokrata, konzervatív jellegét. A kormányhoz közel álló személyek a kulturális tőkéjük révén a politikai, a gazdasági és a társadalmi mező egészében képviselték a politikai hatalom szellemiségét. Mégis azt láttuk, hogy a húszas évek konzervatív-liberális kormányzata által kialakított irányított nyilvánosságában a sajtó sokszínű rendszere minden beolvasztási kísérlet ellenére fennmaradt. A kor nyilvánossága teret biztosított a politikai hatalomnak, hogy eszméit megfogalmazza és lehetőséget adott az ellenvélemények kifejezésére is. A munkámban kifejtettem, hogy a sajtónyilvánosság keretein belül természetesen kiemelt helyett kaptak a kulturális igazgatás értelmiségi bürokratái. Ők voltak azok, akik a társadalom véleményalakításában rendelkeztek az állami igazgatás eszközrendszereivel és folyamatosan jelen voltak a politikai vitákban is. A neonacionalizmus ideológiájáról írt fejezetben kimutattam, hogy a húszas évek vezető állami tisztviselőire a német történetfilozófia, és a neokantianus gondolkodásra építkező szellemtudományos törekvések hatottak legerősebben. Értelmeztem azt, hogy az idealisztikus értékek hangsúlyozása mellett a történelmi Magyarország felbomlása miatt is előtérbe kerültek a kultúrpesszimista nézetek elleni cselekvések. Fontos összekötő kapocsnak találtam a politikai cselekvésekhez azt a tényt, hogy a modernitás gondolatkörében megjelent „hanyatló kor” fogalma, egy olyan gondolati konstrukció lett, amely kiindulópontját adta a világ új szellemű értelmezésének. A defenzív európai kultúra érzete a hagyományos értékek devalvációjaként jelent meg, melynek segítségével analógiát lehetett felállítani a „magyar pusztulás” és a Nyugat hanyatlása között.
Az értekezésemben megjelenítettem azokat a kérdésköröket, melyek mentén a húszas évek második felének politikai hatalma megfogalmazta integrációs igényeit. A hatalom által felvetett egyik kérdés arról szólt, milyen eszmények mentén írja le önmagát a magyarság a változó politikai környezetben. Klebelsberg Kunó neonacionalista rendszere erre kereste a választ. A neohumanista és idealisztikus elemeket kidomborító gondolatsor jellegzetesen propagandisztikus formában jelenítette meg céljait. A szövegek az értelem helyett az érzelmekre és az összetartozásra helyezte a hangsúlyt, mely megadta a cselekvésre orientált viselkedések mozgatóerejét. A politikai szituációkhoz kötött cselekvések mindig a gyakorlati munkában, a célorientált magatartásban értelmezhetőek igazán. A neonacionalista eszmerendszerben az érzelem „szakrális formába” való fokozása olyan új szimbolikus teret alkotott, mely segítségével kézzelfoghatóvá váltak a távoli politikai célok. A metaforikus közegben megjelent gondolatok a társadalmi integráció lehetséges rendjét mutatták meg. A szövegekben az erős és kiművelt középosztály ideális vezetőként jelent meg, akik alkalmasak az ország egységének helyreállítására. Egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy saját korának politikai világában a klebelsbergi metaforák érvényességgel bírtak abban az értelemben, hogy a diskurzus lehetőségét teremtették meg. Kimutattam azt is, hogy jól érzékelhetővé váltak az ellentmondások, mert a valóság átélt világa nem támasztotta alá a neonacionalizmust, mely így hamis identifikációt teremtett. A társadalomban felhalmozódott feszültségeket az ideologikus fejtegetések nem tudták feloldani. Klebelsberg harmincas évekbeli megítélésének is az adta a gyökerét, ideológiája érvénytelenné vált. Rávilágítottam, hogy a hatalmi elitnek nem csak azt kellett megfogalmaznia, hogy milyenek legyenek a magyarok, de azt is meg kellett mondania, hogy milyen legyen az új Magyarország. A magyar nemzettudatnak lényeges elemeként kezeltem azt, hogy a magyarság önmeghatározásában a kultúra világa szolgáltatta a meghatározó eszményeket. Nézetem szerint a magyar nemzetfelfogásban a történeti nemzet tudata a nemzetiségekkel kapcsolatos magatartásból fejlődött ki. Az államalkotó képesség öntudata, bár nem mindig szuverén módon, sugallta a nagynemzeti koncepciót. Ez megadta a magyarság hivatását a Kárpát-medence feletti hatalom megszervezésére és fenntartására. A tárgyalt évtized második felében a politikai publicisztikának két markáns álláspontot kellett tisztáznia. Az egyik képben a magyar történelem európai analógiáit kellett megjelenítenie. A keresztény, a művelt és a civilizált kategóriák ennek a térnek a határait szabták ki. A másik formában a trianoni béke utáni világ meghatározó politikusainak olyan történelmi Magyarország kép megteremtése vált feladatukká, amelyet egyaránt elfogadtak volna a visszacsatolandó területek nemzetiségei is. Kifejtettem, hogy a Bethlen István környezetéhez tartozó Ottlik László neopatriotista gondolatrendszerében a középkori területi elv alapján szerveződő politikai közösség, a natio Hungarica a kiindulási pont. A szerző a népek feletti államban találta meg azt az ideális szervezeti formát, melyben kialakítható lett volna az új Magyarország világa. Meglátásom szerint a tervezet számos pontján adott rálátást a konzervatív kormányzat célrendszerére. Először is érdekes eleme a munkának, hogy elhanyagolta a származási, vallási és nyelvi identitás erejét, mivel csupán a területi összetartozást vizsgálta komolyan. A Szent Istvánhoz köthető fogalmak körében a kultúra egységét hirdette meg, miközben ez a nemzetiségek számára a magyar szupremáciát szimbolizálta. Másrészt az a feltevés, hogy a földrajzi értelemben egységes Kárpát-medence csak egy politikai közösségben (államban) létezhet, már a politikai és társadalmi realitások torz értelmezéséből fakadt. Harmadrészt erősen kötötte a konzervatív politikai elitet a romantikus hagyományokhoz az a tény, hogy önmagát (a magyarságot) minden elemében magasabb rendűnek tartotta a nemzetiségeknél.
Az integrációra törekvő bethleni politikai eszme harmadik jellemző alkotóelemét az 1928-ban módosított „numerus clausus” törvény körül kialakult disputa adta. Érzékeltettem, hogy az első világháború után a magyarországi zsidó népesség helyzete, illetve a hivatalos magyar zsidó politika a korábbiakhoz képest drasztikus változáson ment keresztül. Az előtte is létező, de a politika világának peremén helyet foglaló antiszemita ideológia először 1919 után vált a rendszer meghatározó elemévé. Az izgatott politikai közbeszéd centrumában a „numerus clausus” törvény rendelkezései és annak módosításai álltak. Értelmezésemben a disputa azon elemei váltak fontossá, melyben az integráció lehetséges útjai vázolódtak fel. Kimutattam azt, hogy a diskurzusban megjelentek az integrációra kész zsidó elemek, melyek erőteljes vitára kényszerültek az ortodox zsidó közösségekkel. A vita jól tükrözte azoknak a csoportoknak a nézeteit, akik az asszimilációt mint természetes folyamatot elfogadták, de közben a zsidó identitásukat szabadon kezelték.

My essay was intended to present the ideological environment of the consolidation policy in the public press in the second half of the 1920’s. I have showed that it was the capitalized public press that served as the medium through which Hungary’s political regime was able to communicate its ideology. This medium of social communication lent itself to conveying information to millions of people regardless of their geographical distance from the centre of administration. I have proved that in the authoritarian Horthy regime, which was based on civic values and integrated into the capitalist economic model, freedom of speech, albeit within certain limits, dominated both the press and the Parliament. Public politics and press, which constrained the regime’s power, enabled the opposition papers and the left- and right-wing opponents of the government to exercise freedom of speech on a regular basis. I have also noted, however, that the opportunity for a smooth and non-discriminatory competition for governmental power, which normally features political democracies, was non-existent in the post-Trianon Hungary. In the field of public press, the intellectual bureaucrats of the cultural administration naturally enjoyed a prominent role, and possessed the state administration’s means to form public opinion and were continuously present in the public press. The chapter titled Neo-nationalism has showed that the leading bureaucrats of the 1920’s were most influenced by the moral scientific ambitions that were built upon the German historical-philosophical and neo-Kantian thinking. I have analyzed Klebelsberg’s neo-nationalistic system and highlighted its contradictions. I have pointed out that his thinking, which emphasized neo-humanistic and idealistic elements, represented his goals in a typically propagandistic form. Instead of reason, emotions and the feeling of connectedness were given emphasis in the texts. In addition to Kunó Klebelsberg, I have dealt with László Ottlik, a neo-patriotic thinker in István Bethlen’s circle. In his philosophical system, Ottlik neglected the power of identity created by origin, religion and native language and only explored territorial integrity. I have pointed out that in the field of the concepts associated with Saint Steven, Ottlik promoted cultural unity, which symbolized Hungarian supremacy in the eyes of the minorities. I have also showed that his assumption that a geographically united Carpathian Basin may only exist within a single political community (state) provided an incorrect evaluation of the general political priorities of the era. It has been presented how the critical reception of the new patriotic ideology was manifested. I have stated that the sceptics questioned the reason that underlay the new ideology on the basis of the 19th-century liberal national concepts, while the radical right presented its rejection as the criticism of the existing political regime. My essay has dealt with the opinion about the Jews as the third characteristic dispute of the integrative Bethlenian political ideology. I have showed that the provisions of the Numerus Clausus Act and their amendments were the talking points in the agitated political milieu. In the essay, the most important element of the dispute was the one which presented the possible directions of integration. I have showed that the groups that adopted an integrative attitude gained dominance in the discourse.