Az elmúlt másfél évtized jugoszláviai, Szerbia és Montenegró-beli eseményei azt jelzik, hogy az etnicitás jelentéseinek mélyebb tudományos feltárása során a vallási tartalmakat, összefüggéseket nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hiszen az említett régió társadalmi-politikai folyamatait alapvetően befolyásolják az etnikus, nemzeti stratégiák, amelyeket a „saját valláshoz” való tartozás és a hozzá köthető identitáselemek legitimálnak. Öt éve végzek kulturális antropológiai terepmunkát a Vajdaság két településén: Bácsfeketehegyen és Zentán. Mindkét település többségi lakossága „magyar” történelmi egyházhoz tartozik, de még Zentán a magyarok szinte kivétel nélkül római katolikusok, addig Bácsfeketehegyen a református egyház tagjai. A zentai szerbek pravoszláv vallásúak, a bácsfeketehegyi montenegróiak és szerbek többsége viszont ateistának vallja magát. Mit jelent a történelmi egyházak és az etnikus tartalmak összefonódása a mindennapi élet, az együttélés részleteiben? Hogyan mélyülnek el, jutnak közös nevezőre ezek a jelentéstartalmak? Megfeleltethetőek-e ezek az „etnikus összefonódások” „nemzeti ökumenizmusnak” is, például a „magyar felekezetek” esetében? Valóban integrálja-e a „saját vallás” az etnikus közösségeket? S ha igen, akkor a kisegyházak tagjai hogyan helyezkednek el ebben az etnikus-vallási kapcsolathálóban, az ő identitásuk milyen válaszokat, stratégiákat tudatosít bennük? Hogyan függ össze a kulturális gyakorlat és az identitás rejtett kognitív összetevőiben a magyarságtudat és a „saját” egyházhoz való kötődés? Disszertációmban többek között a fenti kérdésekre keresem a válaszlehetőségeket bemutatva a vajdasági mindennapok sokszínű kultúráját. Korábbi (budapesti, erdélyi, kárpátaljai és izraeli) kutatásaim fókuszában egyaránt a vallási jelenségek álltak egyrészt személyes motivációból, másrészt mert a vallás kutatásával a megérteni kívánt kultúra és identitás rendszere tárulhat fel számunkra, hiszen a vallási jelentések a társadalmi, gazdasági, politikai összetevők mellett egy kultúra kognitív, ideológiai és ontológiai dimenzióiba is bepillantást engedhet. (Vö. Geertz 1994: 63–104; Csepeli 2001: 31, 517) Nem gondolom, hogy a kultúra és identitás holisztikus „áttekintéséhez” az egyetlen út a vallás kutatása lenne, de azt igen, hogy számos összefüggést nem ismertem volna fel terepmunkáim során (nem egyszer még magukat „nem vallásosnak”, „vallástalannak” vagy „ateistának” valló beszélgetőtársaim esetében is), ha nem vagyok tisztában a vallási jelentéstartalmakkal. Így a vallási intézmények és az azokhoz kötődő emberek, kapcsolódó kulturális gyakorlatok, szakrális-teológiai-vallásetnográfiai ismeretanyag összegyűjtése mellett a közösség lehető legteljesebb társadalmi-kulturális életének megismerésére törekedtem. Ezért terepmunkáim során a mindennapos életben vett aktív részvétel mellett minden meghatározó rítuson megpróbáltam részt venni, s az ott tapasztaltakat átbeszélni a résztvevőkkel és a részt nem vevőkkel egyaránt. Interjúimat, beszélgetéseimet minden korosztállyal, társadalmi réteggel, különböző státusokkal rendelkezőkkel, magyarokkal, szerbekkel egyaránt megpróbáltam körüljárni. Az elmúlt öt év alatt ezért több ládám maradt telt meg kazettákkal, fényképekkel, írott forrásokkal, jegyzetekkel. Természetesen soha nem fogom mindezeket feldolgozni, de minden egyes esettanulmányomhoz szükségem lehet dokumentációimra, amelyek begyűjtésével is olyan tudásra tehettem szert, ami által otthonosan tudok mozogni kutatott közösségeim életében. Eredményeimet is megpróbáltam objektivizálni úgy, hogy tanulmányaim megjelenése előtt lektoráltattam „fő adatközlőimmel”, akikkel azóta is napi kapcsolatban vagyok. Ezért több fejezetben később olvashatók lesznek olyan interjúrészletek is, amelyekben írás alatt álló, vagy már megjelent tanulmányaimhoz fűztek kommentárt beszélgetőtársaim. Munkáim „objektivitásának”, „átfogó jellegének” sarokköveit is tehát a „szubjektív mozzanatokban”, a kutatott közösség valóságán belül találhatom meg. Felmerülhet a kérdés, mitől lehet egy antropológiai kutatás „autentikus”, miért „jó” az egy társadalomnak, ha megtűri ezeket a terepmunkásokat? A kérdésekre megfogalmazható válaszlehetőségeket a világhírű tudós Lévi-Strauss segítségével próbálom megfogalmazni, hiszen a tőle származó gondolatok (Lévi-Strauss 2001/I: 270–285) egy „autentikus”, objektív-elemző teoretikus meglátásait közvetítik felénk: Lévi-Strauss az etnográfiai, etnológiai és antropológiai diszciplínák viszonyrendszerét azok módszertani összefüggésében szemléli. Eszerint az etnográfiát a kutatás első, a megfigyelés és leírás fázisának nevezi, amely magában foglalja a terepmunkát, mint a sajátos kulturális jelenségek értelmezésére vonatkozó módszerek és technikák együtteseit. Az etnográfiai kutatás így egy „kellően behatárolt csoportra vonatkozik”, amelyben „a szerző személyes tapasztalatai során tett megfigyeléseinek legnagyobb részét” gyűjti egybe.