A disszertáció célja az, hogy rákérdezzen: hogyan egyeztethető össze a posztmodern, ez a cinikus, kétkedő jelenség a nemzet céltudatos, magabiztos kategóriájával? Milyen helyük van a nemzeteknek a posztmodern irodalmi szövegekben? Rushdie regényei kiváló alapot szolgáltatnak ennek a kérdésnek a vizsgálatához: Az éjfél gyermekei, A szégyen és a Sátáni versek posztkoloniális regények, így ezekben a szövegekben hangsúlyosan jelen van a nemzet, az identitás és a kulturális hovatartozás kérdése. Másrészt azonban posztmodern regények is, így bár a „posztnacionalizmus” híveivel ellentétben nem adják fel azt a vágyat, hogy elbeszéljék a nemzetet, mindvégig tisztában vannak ennek a vállalkozásnak a nehézségeivel. Paradox természetük ellenére posztmodern nemzetek léteznek, legalábbis mint elméleti lehetőségek: nem alkotnak radiálisan új entitást, nem kérdőjelezik meg a modern nemzet paradigmáját, de folyamatosan „kísértik” a posztmodernt, megkérdőjelezve azoknak a kritikusoknak az álláspontját, akik túlságosan könnyedén halálra ítélték a nemzetet a „posztnacionalizmus” korában (Arjun Appadurai, Masao Miyoshi, stb.) Akárcsak Derrida kísértetei („specters” of Marx), a nemzet visszatér a posztmodernben, ennek a folyamatos változásban izzó kornak a margóján helyezkedve el.
A disszertáció elméleti háttere a posztmodern és a posztkoloniális irodalomelméleti diskurzusokban, valamint a társadalmi nemek tudományában (gender studies) gyökerezik (Homi K Bhabha, Linda Hutcheon, Fredric Jameson, Anne McClintock, Nira-Yuval Davis, stb.) Walter Benjamin segítségével amellett érvelek, hogy a modern nemzet struktúrája megtört, és míg ez a törés rejtve maradt a nemzet modernista diskurzusában, láthatóvá válik Rushdie posztmodern szövegeiben. Ezért a posztmodern nemzet ambivalensebb, kevésbé magabiztos, mint a modern megfelelője, de már többé nem akarja elrejteni kétkedő és ambivalens jegyeit. Ahelyett, hogy törésmentes, teljességre törő entitásnak szeretne látszani, felismeri saját határait, és ahelyett, hogy nemzeti pedagógiával próbálná begyógyítani ezt a törést, mint ahogyan a modern nemzet tette, képes megkérdőjelezni a pedagógiai diskurzusokat. Benedict Anderson jól ismert definíciója, amely szerint a nemzet „elképzelt közösség,” elnémítja a nemzetet elképzelő szubjektumot, és olyan univerzális Cogito létezését feltételezi, amely Descartes individuumát idézi. Ezzel a nézettel ellentétben a posztmodern nemzetek minden esetben magukban hordozzák a szubjektum hangját, ebből kifolyólag egyszerre kézzelfoghatóbbak és sérülékenyebbek, mint a modern nemzetek voltak. Anderson elképzelt közösségei grandiózus kollektív vízióként funkcionálnak, de mégsem tudnak (pontosabban éppen ezért nem tudnak) teret adni a szubjektív hangoknak. Rushdie regényeiben azonban a nemzetek szorosan kapcsolódnak az őket elképzelő szubjektum testéhez: Az éjfél gyermekeiben India alternatív víziója, az ezeregy gyermek csodás közössége Szalím fejében bontakozik ki, amely parlamenti tárgyalóteremként jelenik meg; a Sátáni versekben Anglia először a nyolcvannyolc éves Rosa Diamond víziójaként allegorizálódik, aki minden teliholdas éjszakán Hódító Vilmos partraszállását látja a kertjében, majd Saladin Chamcha hallucinációjaként jelenik meg, aki római katonák lépéseinek zaját kergeti London utcáin. A posztmodern nemzet, amely mindig a zaj metaforával hozható összefüggésbe, soha nem funkcionál mindent átfogó, teljességet ígérő vízióként; éppen ezzel ellentétben, a szimbolikus világ határán helyezkedik el.
Rushdie három regénye különböző választ ad arra, hogy hogyan bánhatunk a posztmodern nemzettel, ezzel a törékeny, ugyanakkor reményteljes entitással, amely mindig a pedagógiai, hivatalos nemzeti diskurzussal ellentétben jelenik meg. Mindenképpen kihívást jelentenek ezek a nemzetek a pedagógiai retorika számára, azonban ez kihívás csak átmeneti marad. Túlságosan törékeny és túlságosan védelemre szoruló allegóriák ezek; mindig valamiféle csodával hozhatók összefüggésbe (csodás gyermekek, csodás hangok, csodás víziók), azonban mindig búvóhelyet kell találniuk ahhoz, hogy létezhessenek. Az éjfél gyermekeiben Szalím a családi szennyesládában fedezi fel a gyermekek hangját, pontosabban „zaját” („noise”), ahol a külvilág elől rejtőzködik. Minél artikulálatlanabb a hang, amely a nemzetet allegorizálja, annál életképesebb alternatívát kínál: mihelyt tiszta, érthető beszéddé válik, elveszíti azt a képességét, hogy felforgassa a nemzet hivatalos retorikáját. A Szégyen skizofrén világában nincsenek ilyen biztonságot jelentő helyek: bár ebben a regényben is találunk búvóhelyeket, mint például a padlásszobát, ahová az őrült Szufiját zárja be a család, ezek nem jelentenek biztonságot, csupán megpróbálják elfojtani a lehetséges alternatívákat. A Szégyen világa túlságosan kettészakadt ahhoz, hogy alternatív hangokat szólaltasson meg. A Sátáni versekben a két korábbi regény különös szintézisével találkozunk: Az éjfél gyermekei teljessége és a Szégyen üressége egyszerre jelenik meg ebben a szövegben, ez a kombináció pedig a szubjektum új felfogásához vezet. A korábbi regényekkel ellentétben a Sátáni versek a túlélés regénye, az egyetlen a trilógiából, amely nem apokaliptikus robbanással végződik. Érettebb, tudatosabb hozzáállás ez a szubjektumhoz és a nemzethez egyaránt, mint az éjféli gyermekek naiv allegóriája, mintha „felnőttek volna” a nemzet „hangjai” ebben a szövegben, hiszen már nincs szükségük azokra a biztonságot jelentő helyekre sem, ahol Szalím csodás közössége rejtőzködött.
Az androgin keveredés metaforáját használom annak a pillanatnak a megjelenítésére, amikor a posztmodern nemzet megszületik Rushdie regényeiben. Ez a pillanat az egymást kizáró ellentétek megkérdőjelezését jelenti ezekben a szövegekben, a modern nemzet diskurzusával ellentétben, ahol az androgin teljesség víziója éppen arra szolgált, hogy elfedje a nemzet szívében lévő törést és megerősítse a pedagógiai retorikát. Bár igen különbözőek azok a nemzetek, amelyeket ezek a szövegek elképzelnek, retorikai olvasatuk azt mutatja, hogy létezik olyan hely, ahol megszülethet a posztmodern nemzet, vagyis az a nemzet, amely többé már nem kívánja magára ölteni a teljesség mítoszát, és tisztában van saját határaival. Az éjfél gyermekeiben ennek a nemzetnek védelemre van szüksége, míg a Sátáni versekben kompromisszumokat kénytelen kötni, azonban egyik esetben sem áldozza fel a szubjektum hangját egy ideális teljesség jegyében, és ettől válik minden ízében posztmodernné.

The dissertation investigates a paradox: reading three novels by Salman Rushdie, I analyse the ambivalent space that the nation occupies in postmodernism. I claim that despite their paradoxical nature, postmodern nation(s) do exist as theoretical possibilities; they do not constitute a radically new category within postmodernism, but they recur as haunting ghosts challenging the all too easy assumption of critics who claim that nations are dead and gone in the age of post- and transnationalism (Arjun Appadurai, Masao Miyoshi, etc.). I argue that nations, just like Derrida’s “specters” of Marx, return in the postmodern as ghosts that inhabit the margins of this peculiarly fluid era. Relying on the theories of postcolonialism (Homi K Bhabha), postmodernism (Linda Hutcheon, Fredric Jameson, etc.) and gender studies (Anne McClintock, Nira-Yuval Davis), I reread the discourse of nationalism studies (Benedict Anderson, Tom Nairn, Ernest Gellner, Anthony D. Smith, etc.). With the help of Walter Benjamin, I argue that the structure of the modern nation is split, and whereas this split remains hidden in the discourse of the modern nation, it becomes manifest in Rushdie’s postmodern texts. For this reason, the postmodern nation is more ambivalent and less confident than its modern counterpart, yet it no longer wants to hide its ambiguous and insecure facets. Instead of wanting to parade as a seamless entity, the postmodern nation recognizes its limits, and instead of attempting to make up for the split with the help of a national pedagogy, it is able to challenge pedagogical discourses. I argue that Benedict Anderson’s well-known definition of the nation as an imagined community silences the subject who imagines the nation and presumes the existence of a universal, Cartesian Cogito. Contrary to this contention, postmodern nations always carry some traces of subjectivity, and this makes them both more corporeal and more vulnerable than modern nations were. Anderson’s communities function as grand visions of a collective imaginary, yet they fail to give room to subjective voices. In Rushdie’s novels, however, nations are always closely related to the body of the subject: in Midnight’s Children an alternative vision of India, allegorized by the community of the children, is located in Saleem Sinai’s head, which acts as a “parliamentary chamber”; in The Satanic Verses, England first appears as Rosa Diamond’s recurring vision of William the Conqueror (the eighty-eight-year-old woman is seen as the allegorical figure of the British Empire), then as Saladin Chamcha’s “hallucination” of Roman footsteps. Always associated with some kind of sound or noise, the postmodern nation never functions as an all-encompassing vision; exactly the other way round, it seems to linger on the margins of the symbolic world.
Rushdie’s three novels give different answers to how to handle this precarious entity. Seen in opposition with the pedagogical visions of nationhood, these alternative nations attempt to subvert the official rhetoric, yet their challenge remains only temporary. Located in the context of magic, noises and sounds allegorizing the nation always have to find a hiding space which provides temporary shelter for them. Nations get a chance to launch an attack on the pedagogical rhetoric depending on how well they manage to hide: in Midnight’s Children, Saleem’s nose provides a secure place for the children’s noise, born as a disarticulate, pre-symbolic entity in the warm and safe washing chest. The more disarticulate the noises are, the more chance they have against the pedagogical discourse: when the children’s noise becomes intelligible speech, they lose their ability to challenge the rhetoric of politicians. In the schizophrenic world of Shame, no such hiding space is available: though we also find various locked entities in this novel, like the main character (Sufiya Zinobia) in the attic, for instance, these spaces do not provide a shelter; they simply repress alternatives. The world of Shame is too sterile, too torn by binary oppositions to have room for alternative voices. And finally, in The Satanic Verses, we find a peculiar synthesis of the options offered by the previous two novels; the plenitude of Midnight’s Children and the lack of Shame return in a hybrid embrace and offer a new vision of subjectivity: as opposed to the previous texts, The Satanic Verses ends with the image of survival. This indicates a more self-conscious attitude towards the nation than the miraculous yet rather naïve allegory of the children, as if the noise metaphor became more mature in this novel, ready to face the world without the shelter that the children needed. I use the androgyny metaphor to describe the moment when the performative nation comes to life in Rushdie’s fiction. In his novels androgyny functions as a temporary challenge of binary oppositions, as opposed to the discourse of the modern nation, which uses this fantasy to support the pedagogical rhetoric of the nation as an undivided, seameless category, hiding the split at its heart. In Rushdie’s novels, however, androgyny helps the postmodern nation to challenge the pedagogical rhetoric of politicians and official national histories. Though the nations that the three novels imagine are different, the rhetorical reading of these texts suggests that there is a space for a peculiar nation in the postmodern, which no longer wants to parade as a seameless entity. In Midnight’s Children this nation needs protection, while in The Satanic Verses it has to compromise, yet none of these nations sacrifice subjectivity for the sake of an ideal perfection, and this makes them profoundly postmodern.