Az értekezés első ötletét a hiánypótlás szándéka adta: bár történtek kísérletek a francia közelmúlt történetének feldolgozására (Gazdag Ferenc könyvére gondolok), hazai szakmunka még nem dolgozta fel az V. Köztársaság politikai rendszerének működését. Erre a látszólagos érdektelenségre, részben legalábbis, az a magyarázat, hogy a hazai parlamentarizmus 1989-es újjászületése főleg német és osztrák mintákat követett, figyelmen kívül hagyva a nálunk kevésbé ismert francia parlamentarizmus tapasztalatait. Akárhogyan is, ha nincs a hazai parlamentarizmus újjászületésének élménye, aligha jutott volna eszembe ezzel a témával foglalkozni. Emellett nyilván a magyar parlamentarizmussal kapcsolatos frusztrációk is szerepet játszottak a témaválasztásban, ha csak annyiban is, hogy hangsúlyozottan hazai nézőpontból és sokszor a magyar példák tükrében igyekeztem leírni és értelmezni mind a francia politikai intézményeket, mind a politikai rendszer működését. Kezdetben az ötlet csak a francia politikai rendszer működésének leírása volt – a problémák csak munka közben körvonalazódtak; vajon a rendszert mai vagy az 1958-as eredeti formájában próbáljam leírni? Más szóval mit vegyek alapul, az 1958-as Alkotmányt-e vagy annak többszörösen módosított mai változatát? Azt is el kellett dönteni, mi célszerűbb: szigorúan megmaradni a jelenben, vagy érvényesíteni történeti szempontokat is az egyes kérdéseket illetően. Minthogy az V. Köztársaság Alkotmányának újdonsága nem érthető annak a parlamenti rendszernek az ismerete nélkül, amely a IV. és a III. Köztársaság idején jellemezte az országot, csaknem minden esetben utalunk a közvetlen alkotmányos előzményekre (vagyis a IV. és III. a Köztársaságra), de néha egészen a II. Köztársaságig, sőt, kivételes esetekben azon is túl, Lajos-Fülöpig, a Restaurációig vagy a Forradalomig kellett a szálakat visszafejtenünk. A mai francia alkotmány nem egészen azonos az 1958-ban elfogadottal, vagyis hogy az 1958-as szöveg sokat változott, módosult az évtizedek során. Jóllehet ezeket a változásokat is igyekeztem nyomon követni, ma már úgy látom, hogy az értekezés nem domborítja ki eléggé markánsan a rendszernek az utóbbi húsz-huszonöt évben tapasztalt működési rendellenességeit, vagyis azt, hogy milyen tényezők koptatták el a rendszert, vagy legalábbis siettették elhasználódását és az elnöki funkció deszakralizálódá-sát. Mindezek ellenére a disszertáció egyszerre ad leírást, alkotmányértelmezést, és vázolja fel a francia alapszövegnek de Gaulle-tól Jacques Chirac második mandátumáig ívelő történetét. Ami a módszereket illeti, végül is három diszciplinát kellet valahogyan eggyé gyúrnom: a történettudományt, a politológiát meg az alkotmányjogot. A tudományos értekezésekben mindig a téma tagolása, strukturálása a legnehezebb; itt azonban ez szerencsére nem okozott különösebb gondot. Minthogy az értekezés javarészt leíró jellegű, magától adódott, hogy a szöveg tagolásával az 1958-as Alkotmány fejezeteihez igazodjam, az egyes fejezeteken belül pedig, rövid áttekintés után, az Alkotmány paragrafusainak sorrendjét követtem. Ez a felépítés nemcsak a megírás szempontjából látszott célszerűnek, úgy gondoltam, hogy így a leendő olvasó is könnyebben fog a szövegben tájékozódni. A könyv írásakor lapalji jegyzetekre gondoltam (és úgy is írtam a lapalji jegyzeteket, hogy ezek a kiegészítések majd más megvilágításba helyezik, finomítják, árnyalják a fő szöveget). Nagy kár, hogy a kiadó, anyagi megfontolásból, a jegyzeteket a kötet végére csapta, mert így a főszöveg, ha lehet azt mondani, sokkal „merevebb” lett. A könyv egyik legnagyobb „eredménye”, hogy – első ízben a hazai könyvkiadásban – pontos leírást adott egy nyugat-európai demokrácia politikai rendszerének működéséről (ilyen monográfia, amiként már utaltam rá, nemcsak Franciaországról, de egyetlen nagy nyugat-európai alkotmányos hagyományról sem született). A másik, hogy igyekezett történetileg feltárni, hogy pontosan milyen tényezők vezettek a rendszer lassú elhasználódásához. Bár az értekezés, némiképp idealizálva a helyzetet, azt az álláspontot képviseli (és ebben közel áll Michel Winock 2007-es könyvében kifejtett véleményéhez), hogy a problémák korrekciójához nincs szükség az alkotmány módosítására; az a tény, hogy a későbbi események (nevezetesen az alkotmány 2008-as reformja rácáfolt ezekre a „jóslatokra”, arra vall, hogy a jelenlegi köztársasági elnök, tovább növelve jogosítványait, még jobban eltávolodik az államfő eredetileg monarchikus koncepciójától.

L’idée de ce traité m’est venu de la constatation d’un manque : bien qu’il y ait eu, en Hongrie, plus d’une tentative pour nous faire connaître l’histoire de la France contemporaine (je pense en premier lieu au Livre de Gazdag Ferenc, par exemple), on n’avait pratiquement rien à se mettre sous la dent en ce qui concerne le fonctionnement du système politique de la Ve République. Indifférence totale ? En tout cas, la renaissance, en 1989, du parlementarisme hongrois ne suivait que des modèles allemands et autri-chiens, en ignorant complètement les traduitions pourtant plus que sécu-laires du parlementarisme français. Sans cette expérience du renouveau du parlementarisme hongrois, je n’aurais probablement jamais eu l’idée de m’occuper de ce sujet. De la même manière, les frustrations et les désen-chantements que j’ai dû subir en tant que simple observateur de la vie po-litique hongroise, n’étaient pas sans m’influencer dans mon choix. Voilà pourquoi je voulais présenter d’un point de vue hongrois les institutions politiques de la France et examiner de plus près leurs fonctionnement (bien que ce point de vue soit implicite et un peu caché dans le livre). L’idée première, au début, n’était que la simple description du fonctionnement du système politique de la Ve République; les problèmes n’apparaissaient qu’au cours du travail. Ce système, comment le décrire, sous sa forme originelle de 1958 ou sous la forme qu’il a maintenant ? En d’autres termes, que prendre pour base, la Constitution de 58 ou sa version actuellement en vigueur ? Fallait-il rester dans le présent ou faire valoir aussi des points de vue historiques ? Puisqu’on ne peut pas comprendre la nouvauté de la Ve République sans la connaissance du système politique de la IVe et IIIe République, j’ai souvent fait référence aux antécédents consti-tutionnels, et je suis quelques fois remonté même jusqu’à Louis-Philippe, la restauration et même jusqu’à la Révolution. La Constitution actuellement en vigueur n’est pas tout à fait identique à celle adoptée en 1958 ; le texte, en effet, s’est beaucoup modifié au fil des ans. Bien que j’aie bien essayé de saisir ces changements et modi-fications, maintenant je dois constater que le traité ne met pas assez en lu-mière les fautes de fonctionnement du système et surtout les facteurs qui l’ont usé tout en désacralisant la fonction présidentielle. En tout cas, le traité qui se proposait en même temps décrire et interpréter, voulait aussi ébaucher en grandes lignes, et ce de de Gaulle jusqu’au second mandat de Jacques Chirac, l’histoire de la loi fondamentale de 1958. En ce qui concerne les méthodes, j’ai en quelque sorte „malaxé” trois disciplines : l’historiographie, la politologie et le droit constitutionnel. Dans un traité, c’est toujours la structuration, l’articulation du sujet qui est le plus difficile ; cependant, ici, la structuration allait de soi. Puisque le traité est plutôt de caractère descriptif, je n’avais qu’à me conformer, en ce qui concerne la division du sujet, à l’ordre des articles de la Constitution. Une telle structure me semblait une solution adaptée au moment de l’écriture et ce n’était pas sans utilité pour le lecteur puisqu’elle lui rendait plus facile l’orientation dans le texte. Quant aux acquis du travail, le plus important, c’est qu’il avait mis en lumière comment fonctionne le système politique d’une démocratie occidentale (jusqu’ici aucune monographie n’existait dans ce genre). De la même façon, j’essayais de présenter le fonctionnement politique de la Ve République; toutefois, le livre, écrit en 2005 et qui idéalisait un peu ce système constitutionnel, ne prévoyait pas la grande réforme constitu-tionnelle de 2008. Celle-ci, cependant, tout en continuant d’augmenter les pouvoirs du président de la République, l’éloigne encore plus de la concepcion monarchiste du chef d’État, conception qui était celle du général de Gaulle.