Emma Bovary „másik világá”-nak elbeszélői értékelései Flaubert Bovaryné című regényében

Absztrakt

Flaubert Bovaryné című regénye a XIX. századi francia és a világirodalom egyik alapműve. Első magyar fordítását Ambrus Zoltán írónak köszönhetjük. A fordítás ötven évvel a francia megjelenés után látott napvilágot, ami szinte másfél évszázadra előrevetíti a regény sorsát. Hazánkban kevesen és keveset írtak róla, Flaubert munkásságáról mindeddig nem született nagymonográfia, a Bovarynéról sincsen jelentőségéhez méltó honi összefoglaló, áttekintő elemzés. Ezzel szemben az angolszász és a francia nyelvterületen óriási a kritikai szakirodalom. A dolgozat részben a francia és a nemzetközi (angol, amerikai) kritikatörténet fő iskoláinak áttekintésére vállalkozott, s mivel ez igen terjedelmes és szerteágazó, a vizsgálódás Flaubert legismertebb és legértékesebb regényére, a Bovarynéra korlátozódott. A külföldi szakirodalom áttekintése és rendszerezése külön értekezés tárgya lehetne, ezért körül kellett határolni a témát. A nemzetközi szakirodalmat és a dolgozatírót is leginkább Flaubert regényének újszerűsége foglalkoztatta. Az egyszerűnek látszó kérdést nehéz megválaszolni. A Bovarynéval kapcsolatos kutatásokat erősen fellendítette az újabb irodalomelméleti irányzat, a narratológia megjelenése, és szinte alig akad olyan kutató, aki elméleti fejtegetései során ne idézné a regény valamely részletét vagy sorát. A narratológia nagy jelentőséget tulajdonít az elbeszélőnek, s az alkotói szándékot és egyéb szubjektív körülményeket kizárja az elemzésből. Így az elbeszélő soha nem azonos a szerzővel, annak nem szócsöve, különösen nem Flaubert-nél, aki szinte beteges aggályossággal igyekezett nemcsak a szerzői személyességet, de mindenféle elbeszélői magyarázatot is száműzni a műből. A szövegelőzményeket elemző genetikus kritikai irányzat kimutatta, hogy Flaubert átlagban nyolcszor írt át egyetlen kéziratoldalt. Flaubert számos alkalommal szól Levelezésében alkotói elveiről. Sokan éppen e források, vagyis a szerző művészetről vallott elvei alapján értelmezték a regényt. A dolgozat, ha cáfolni nem is, de árnyalni szeretné a kritikatörténetben Flaubert-rel kapcsolatban előtűnő két leggyakoribb nézetet, a szenvtelenséget (impassibilité) és az objektivitást. A szenvtelenség nem jelenti azt, hogy a műben csak részvétlenséget találni, az objektivitás pedig nem zárja ki az együttérzést vagy a távolságtartó iróniát. Mindkettőre bőségesen találunk példát a regényben. Flaubert csak részben szakított a hagyományos regényírási móddal: megtartotta a történetet, a kronologikus rendet, és az elbeszélő mesélő funkcióját. De a történetnek nem tulajdonított jelentőséget, az elbeszélésmód és a stílus tökéletessége volt művészi célja. A narratológia legfőképpen az elbeszélés módjainak elméletét és fogalmait dolgozta ki, bár a terminológia, az elnevezések körül nagy viták folytak. Az elbeszélő valóban tárgyilagosságra törekszik, de a történetelbeszélést rokonszenvre és iróniára utaló megnyilvánulások kísérik. A narratológiai fogalmak segítségével kimutathatók az elbeszélői értékelések. „Értékelésen” többé-kevésbé burkolt véleménynyilvánítást, illetve szubjektív megnyilatkozásokat értünk, vagyis a szót nem axiológiai, filozófiai értelemben használjuk. A narratológiai megközelítést alkalmasnak találtuk bizonyos szövegrészek fenti szempontú alapos vizsgálatára. Elsősorban azokra a narratológiai munkákra támaszkodtunk, amelyek nem zárják ki a tágabb kontextust, de ezzel együtt magát az elbeszélő szöveget tekintik az elemzés tárgyának. A kiindulópont az elbeszélői helyzet tisztázása volt, amelyben Franz Karl Stanzel megfontolásait követtük, majd az elbeszélői szubjektivitásra valló elbeszélői eljárásokat vettük számba. Gérard Genette-nek az időkezelésről és a nézőpontról szóló tanulmányát, Dorrit Cohntól a szereplők tudatállapotát közvetítő pszichonarráció fogalmát alkalmaztuk. A flaubert-i rokonszenv és irónia akár együttes jelenlétére pedig a szabad függő beszédben találtunk példákat. E Flaubert-re oly jellemző elbeszélői módnak igen nagy a szakirodalma, és elnevezése sem egységes. A mi elemzéseinkben az általunk e tárgyban legjobbnak ítélt mű és szerző, Murvai Olga terminusát használtuk (szabad függő beszéd). A dolgozat célja az volt, hogy számba vegye az Emma Bovaryval rokonszenvező, máskor viszont távolságtartó (ironizáló) elbeszélői értékeléseket. E kétféle értékelés gyakoribb a hősnő mindennapokból elvágyódó álmainak és szerelmeinek interpretálásában, ezért a szerelmi szálat emeltük ki a regényből. Emma a vágy, a beteljesülés és a csalódás szakaszait többször is átéli, álmait mégsem adja fel. Az elbeszélői irónia nem hozható kizárólagos kapcsolatba e fázisok valamelyikével; az együttérzés, sajnálat és irónia mindenütt felsejlik. Ennek a bonyolult elbeszélői értékelésnek a nyelvi és részben stilisztikai-esztétikai eszközeit vizsgáltuk a mikroelemzésekben. A dolgozat azt kívánta igazolni, hogy a nézőpont, a nyelvi klisé, a sztereotípia és a szabad függő beszéd az elbeszélés olyan rejtett eszközei, amelyekkel az együttérzés és az irónia egyformán kifejezhető. A dolgozatot abban a reményben írtuk, hogy aprólékos és objektivitásra törekvő elemzéseinkkel a köztudatban élő többnyire negatív Emma Bovary-kép árnyaltabb legyen, és váljanak világossá a hősnő pozitív vonásai is.Although Gustave Flauber’s Madame Bovary is one of the cardinal works of 19th century prose, there exists no comprehensive analysis on the novel in Hungary which would befit its literary standing. The international literature on the subject, including the present author, are most preoccupied by the innovative nature of this novel. Research has been given a significant boost by the appearance of a new trend in literary theory, narratology. Proponents of this tendency often use extracts from this novel to illustrate their points. Narratology attributes great significance to the narrator and excludes authorial intention, as well as other subjective conditions from the scope of analysis. In this theoretical frame the narrator is never identical with the author, nor is the former a mouthpiece of the latter. Even less could we say this of Flaubert who specially strove to rule out from the novel all that is personal and any explanation by the author. The present paper wishes to refine, if not refute, the two perspectives most frequently taken on Flaubert in critical history, that of dispassionateness (impassibilité) and of objectivity. Dispassionateness does not mean that the work is dispassionate throughout, nor does objectivity exclude compassion or a distant irony. Flaubert did not make a complete break with earlier authorial techniques: he retained the use of a story line, used a chronological order and a narrator relating the plot. However, he attributed little importance to the story itself – his artistic goal was to attain perfection in narration and style. Narratology has elaborated a theory and conceptual toolkit regarding the manner of narration, surrounded by a great deal of debate as regards terminology. Indeed, Flaubert’s narrator aims at objectivity, but his narration is accompanied by expressions of compassion and irony. The concepts of narratology enable us to identify the narrator’s judgements. Judgement is not used here in the philosophical, axiological sense but to refer to more or less overt expressions of opinion or subjective utterances. The narratological approach has proved suitable for exploring certain parts of the text from the above perspective. In my paper I relied mainly on the narratological texts which do not exclude reference to the wider context but at the same time look on the text itself as the object of analysis. My point of departure was to clarify the narrative situation – in this I followed Franz K. Stanzel’s considerations; followed by a review of the narrative procedures that revealed the narrator’s subjectivity. I also relied on Gérard Genette’s paper on the temporal organisation of 2 the novel and on focalisation, as well as on Dorrit Cohn’s concept of psycho-narration which mediates the characters’ stream of consciousness. The joint presence of Flaubert’s compassion and irony is proven by instances of free indirect speech (to use Olga Murvai’s terminology for this much debated usage) that occur in the novel. The aim of the paper was to review instances of sympathetic and of ironic, distant judgements of Emma Bovary on behalf of the narrator. These two evaluations occur most frequently in the context of interpreting the heroine’s loves and dreams of leaving behind her everyday life, therefore I concentrated on the love theme within the text. Emma goes through several phases of desire, satisfaction and disappointment, yet she never gives up her dreams. The narrator’s irony cannot be brought in direct connection with any of these phases – compassion, pity and irony are omnipresent. In my micro-analyses I examine the stylistic and aesthetical means that convey this complex evaluation by the narrator – perspective, linguistic cliché, stereotype and free indirect speech are latent devices which equally serve to express compassion and irony. My main striving was to add nuance to the predominantly negative image that is commonly held about Emma Bovary and to shed light also on her positive traits.

Leírás
Kulcsszavak
XIX. századi francia regény, Flaubert, Bovaryné, nyelvi szubjektivitás, narratológia, elbeszélői helyzet, nézőpont, szabad függő beszéd, pszichonarráció, irónia, klisé, 19th century French novel, Flaubert’s style, linguistic subjectivity, narratology, perspective, free indirect speech, psycho-narration, irony, cliché
Forrás