Jelen értekezés célja az emlékezés szerepének, jelentőségének és ellentmondásainak bemutatása az 1930-as évek brit regényeiben. A disszertáció tárgya nem elsősorban elméleti (pszichológiai, pszichoanalitikai, filozófiai) jellegű, nem célja az irodalomban jelentkező emlékezésformák általános vizsgálata egy korszakon belül, hanem sokkal inkább irodalom-, illetve szellemtörténeti: az elsődleges célja a brit (egészen pontosan angol) irodalomtörténet egy kiválasztott szakaszának elemzése egy bizonyos szempontból. Mivel egy ilyen tág téma egy disszertáció keretén belül nehezen tárgyalható, így természetesen korlátozásokra kényszerülünk. A „harmincas évek angol regényei” alatt ebben az esetben a századforduló táján, konkrétabban a körülbelül 1900 és 1910 közt született, az angol modernizmus első nagy korszaka után fellépő írócsoport (elterjedtebb nevén az Auden-generáció) által írt regényeket értem; így ebbe a kritikai konstrukcióba jelen esetben nem tartoznak bele a korábban született írók (Woolf, Joyce, Maugham, stb.) harmincas években írt regényei, sem pedig az ugyan az 1930-as években alkotó, de a fősodorhoz nehezen köthető írók – Samuel Beckett, Malcolm Lowry, Flann O’Brien, Lawrence Durrell – művei sem. Természetesen a jelen értekezés nem foglalkozhat minden, az Auden-generációhoz ilyen vagy olyan szállal kötődő íróval sem, így ezt a kört is szükségképpen szűkíteni kellett: a dolgozat főleg olyan férfiírókkal foglalkozik, akik a jelzett időintervallumban születtek, előkelő magániskolákban tanultak, de nem feltétlenül voltak tagjai a W. H. Auden köré csoportosuló társaságnak. Disszertációmban három szerzőt, Henry Greent, Christopher Isherwoodot és James Hiltont vizsgálok meg részletesebben, akik közül az első csak érintőlegesen hozható kapcsolatba az említett írócsoporttal, a harmadik pedig még a legmérvadóbb irodalomtörténetekben sem szerepel a fősodor tagjaként, de egy emlékezéssel foglalkozó dolgozatban helyet kell kapnia (Isherwood viszont az Auden-csoport meghatározó tagjaként alkotott, Auden barátjaként és szerzőtársaként). Ezen kívül rövidebb elemzésekben helyet kap a dolgozatban Anthony Powell, George Orwell, J. B. Priestley és Daphne du Maurier is. A második megszorítás a témát illetően az emlékezés jelentőségét érinti; helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy a disszertáció a múlttal való rendellenes kapcsolattal, az emlékezet defektusaival foglalkozik, és ezen keresztül vizsgálja az említett írókat: Henry Green 1930-as évekbeli regényeit a trauma, Isherwood írásait a melankólia, Hilton műveit pedig a nosztalgia elméleti kereteinek segítségével elemzem. Közös jellemzője az említett emlékezeti problémáknak, hogy eltérő hangsúlyokkal ugyan, de mindhárom a múlt „jelenlétét”, a szubjektum számára fájdalmas elmúlni nem akarását hangsúlyozza, ezáltal megtörve a múltat követő jelen kronologikus rendjét. Ezzel a dolgozat kérdésfelvetése elvezet egy általánosabb érvényű problémához is, mégpedig annak vizsgálatához, hogy milyen módon változott a klasszikus vagy „magas modernizmus” alapvetően (bár nem kizárólagosan) prousti, az esztétikai totalizáció lehetőségét, a mélységkultuszt, valamint a múlt és a jelen egyetlen, epifanikus momentumban történő egybeesését hangsúlyozó emlékezetstratégiája a másod- vagy későmodernista korszakra a patologikus aspektusokat, az emlékezés lehetetlenségét, de legalábbis problematikus voltát egyre inkább előtérbe helyező módozatokká. Így a disszertáció áttételesen az angol modernizmus helyzetére, változásaira is választ ad ezen három író, illetve három emlékezet-probléma kapcsán. A dolgozatban elvégzett vizsgálódások alapján a következő általánosságok fogalmazhatók meg a témával kapcsolatban: egyrészt a harmincas évek egyes angol regényei határozott elmozdulást jeleznek a húszas évek magas modernizmusának emlékezetstratégiáihoz képest, amennyiben kétségbe vonják ez utóbbinak az emlékezetre vonatkozó totalizáló igényeit. Másrészt korszak vizsgált regényeiben az emlékezet patologikus működésének eredménye, hogy az önmagába zárt, esztétikai funkcióval rendelkező, teljességre és mélységre törekvő jelenlét nem valósulhat meg, fokozott mértékben fenyegeti ugyanis a múlt betörése (trauma) vagy a jelen kiüresedése (melankólia), illetve az eredménytelen múltba vágyás (nosztalgia). Harmadrészt a harmincas éveknek az emlékezetstratégiák szempontjából vizsgált szövegei újabb támpontot nyújtanak a klasszikus modernista és a késő modernista szövegek összehasonlításához. The aim of the present dissertation is to examine the role, the significance and the controversies of remembering in the British novels of the 1930s. The focus of the dissertation is not primarily of theoretical (psychological, psychoanalytical or philosophical) nature, and its aim is not to scrutinise the forms of remembering appearing in literature generally, narrowing the problem down to one era, but rather of literary historical character: its primary goal is the analysis of a chosen period of British (or more precisely, English) literary history from a given perspective. As such a broad topic is difficult to be treated within the framework of a dissertation, some necessary constraints had to be introduced. By the term “the novels of the nineteen-thirties” I mean novels written by members of a group of writers (more generally known as the Auden generation), born roughly between 1900 and 1910, making their début after the first significant generation of modernists. Thus this critical construction includes neither the works written in the 1930s by authors born a generation earlier (Woolf, Joyce, Maugham, etc), nor the novels produced by authors who, though writing in the thirties, can hardly be integrated into its mainstream literature and are rarely considered as “thirties writers” (Samuel Beckett, Malcolm Lowry, Lawrence Durrell, Flann O’Brien). Naturally, the present dissertation is not able to deal with all the authors belonging to, to a greater or lesser extent, the Auden generation, thus this group also had to be narrowed down: the study is mainly about male novelists born in the given period, educated in prestigious public schools, but not necessarily the members of the group of writers centering around W. H. Auden. In my dissertation, I analyse three authors, Henry Green, Christopher Isherwood and James Hilton in detail, out of whom Green can only be superficially associated with the Auden group, Hilton, although he does not even appear in most critical evaluations of the period as belonging to “thirties writing,” must be included in a study dealing with remembering (while Isherwood, as a friend and co-author of Auden was a central member of the group). Besides these authors, shorter analyses are devoted to Anthony Powell, George Orwell, J. B. Priestley, Graham Greene and Daphne du Maurier. The second constraint regarding the theme of the study concerns the significance of remembering: it would be more precise to say that the dissertation discusses the various aspects of the problematic relationship with the past and the defects of remembering, and scrutinises the above-mentioned authors in this context, analysing Henry Green’s 1930s novels with the help of the theoretical framework of trauma, those of Isherwood in the context of melancholia and the writings of Hilton as pertaining to nostalgia. The common characteristic feature of these problems of remembering is that – although with various emphases – all the three of them stress the “presence of the past,” its painful unwillingness to become past, thus breaking the chronological order of present following the past. Through raising this dilemma, the dissertation leads to a problem of more general nature: the question of how the basically (though not exclusively) Proustian strategies of remembering of classical or “high” modernism, stressing the possibility of aesthetic totalisation, depth and the coexistence of the past and the present in one single, epiphanic moment, changed by the era of secondary or late modernism into modes emphasising the pathological nature of memory and the impossibility, or at least the problematic nature, of remembering. Thus the study, indirectly, gives an answer pertaining to the status and changes of English modernism through these three authors and three malfunctions of remembering. The research carried out in the dissertation has led to the following results: first, certain English novels of the 1930s show a marked shift as compared to the strategies of remembering of the 1920s “high modernism,” inasmuch as they call into question the latter’s demands for totalisation concerning memory. Secondly, the result of the pathological work of memory in the examined novels of the decade is that the self-enclosed, aesthetically-motivated presence, aiming at totality and depth is rendered impossible, since it is highly threatened either by the intrusion of the past (trauma), or the deflation of the present (melancholia), or the futile longing for the past (nostalgia). Finally, these texts of the 1930s, examined from the point of view of strategies of remembering, may also serve as points of orientation in the comparison of classic and late-modernist novels.