Az uralkodó melletti tanács a keresztény államalapítástól a polgári átalakulásig állandó szerve a magyar államéletnek. Változó jelentőséggel és hatáskörrel bír, de minden korszakban ott találjuk az ország központi szervei között. Magyarországon a királyi tanács (consilium regium) intézménye az Árpád-házi királyok korától kezdve segítette az uralkodót. A királyi tanács tagjai a király, a királyi családtagok, az udvari méltóságok és az udvaron kívüli előkelők voltak. A tanácsban azonban csupán alkalmilag vettek részt, az éppen a királyi udvarban tartózkodó előkelők. Behívásuk a tanácskozásba nem volt kötelező, az a király szándékától és belátásától függött. A consilium regium abból a tanácsadási kötelezettségből alakult ki, mely a hűbéri kötődések jellemző vonása, a hűség egyfajta kifejeződése volt szerte Európában. Emellett persze az ország nagyjaival való tanácskozás, a király híveinek hozzájárulása a királyi elhatározásokhoz egyrészt biztosította az egyes intézkedések betartását, másrészt elősegítette a különböző rendelkezések végrehajtását. A királynak nem volt kötelessége minden döntéshozatalkor összehívnia a tanácsot, hanem csak akkor kérte ki annak véleményét, ha azt jónak látta, különösen, amikor az addigi szokásoktól eltérő intézkedés elfogadtatására törekedett. A rendek kialakulásával mindenütt megkezdődik az a törekvés, hogy a tanácsot hatalmukba kerítsék, összetételére befolyást nyerjenek, fontosabb ügyekben az uralkodót a tanács hozzájárulásához kössék, tehát alkotmányos intézménnyé alakítsák át. A királyi hatalom meggyengülésével (XIII. századtól) a tanács hatáskörének nagysága, mint minden rendi intézménnyel az uralkodó és a rendek közt fennálló pillanatnyi hatalmi helyzettől függött. A gyenge királyi hatalom időszakaiban, a rendek megpróbálták felhasználni a tanácsot hatalmuk növelésére. Ezen célt a köznemesség lényegében csak a Jagelló-korban valósítja meg.