A folyami szitakötők a szitakötők rendjének, azon belül a nagyszitakötők alrendjének egy önálló családját alkotják. Hazánkban négy képviselőjük fordul elő: Gomphus (Stylurus?) flavipes flavipes – sárgás szitakötő; Gomphus vulgatissimus vulgatissimus – feketelábú szitakötő; Ophiogomphus cecilia cecilia – erdei szitakötő; Onychogomphus forcipatus forcipatus – csermely-szitakötő. A nevükhöz híven áramláskedvelő (reofil) fajok, bár a G. vulgatissimus és a G. flavipes olykor holtmedrekből, halastavakból, kavicsbánya-tavakból is előkerül. A vízfolyások vízminőségi állapotának romlása, valamint a vízhozamok szélsőséges ingadozásai, különösen a kisvízfolyások esetében, kritikus mértékben csökkentik az élőhelyi feltételek módosulására érzékenyen reagáló fajok túlélési esélyeit. Az ilyen típusú változások visszajelzésére (indikálására) igen alkalmasak a folyami szitakötők, ezért fontos, hogy minél részletesebb adataink legyenek állományaik alakulásáról. Ehhez – az exuviumok gyűjtése révén – viszonylag egyszerű és természetvédelmi szempontból kíméletes módszer áll rendelkezésünkre. Ezzel az eljárással megbízható információkat szerezhetünk a fajok populációdinamikájáról, a kibújás időbeli lefolyásáról, az ivararányról (protandria, proterogynia), a mortalitásról, az állatok méretének szezonális változásáról. Az exuviumszám ismeretében az imágók, illetve a lárvák felmérésén alapulónál sokkal egzaktabb anyagforgalmi szempontú megállapítások is tehetők. A makroszkopikus gerinctelenekkel végzett felmérő-értékelő munka szükségességét a Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer és az EU Víz Keretirányelv egyaránt hangsúlyozza. Közülük biomonitorozási célra a folyami szitakötők különösen alkalmasak, hiszen élőhelyeiken viszonylag nagy egyedszámban fordulnak elő, ugyanakkor a táplálékláncnak közbülső tagjai, ezért denzitásuk változása érzékenyen befolyásolja mind predátoraik, mind a prédaként szolgáló állatok egyedszámát.