A lelkipásztori hivatáskép változásának vizsgálatára több tényező is késztetett. Ezek közül meghatározó, hogy a rendszerváltást1 követő első évekre esett a teológiai tanulmányaim ideje, majd az ezt követő negyedévszázados lelkipásztori és lelkészértekezleti szolgálatom során tanúja és részese voltam azoknak a folyamatoknak, amelyek alakították, sok esetben torzították a lelkipásztori hivatásképet. A rendszerváltás előtti időszakban a templom falai közé kényszerített erdélyi lelkipásztort teljesen lefoglalta az igehirdetés feladata és a modus vivendi megtalálása az egyházellenes hatalommal szemben. A nyugati teológiai irányzatok, amelyek a korábbi évszázadokban eljutottak a Kárpát-kanyarig, nem jutottak át a vasfüggönyön, így ebben az időszakban az erdélyi református teológia megmaradt az újreformátori teológia hatása alatt, és a prédikációra összpontosított. Ennek következményeként a gyakorlati teológia területén az igehirdetésen volt a hangsúly. A dialektika-teológia szerint az igehirdető csupán szócső, csatorna, amelyen át a fentről jövő üzenet eljut a hallgatóhoz. Ez az egyoldalú látásmód leszűkítette a lelkipásztori hivatásképet, és fölöslegesnek tartotta a lelkipásztor személyével való további foglal-kozást. A rendszerváltás után gyökeresen megváltozott a helyzet. Az egyház kilépett az elszigeteltség szűkre szabott keretei közül, és képviselője, a lelkipásztor egyik pillanatról a másikra a társadalom színpadán találta magát. Bejáratos lett az iskolákba, ahová korábban nem tehette be a lábát, utcai ünnepségek emelvényein jelent meg, és neki jutott a fő szerep ott is, ahol korábban nem volt szabad megszólalnia. Kulturális, sőt politikai rendezvények szervezője lett. Mint idegen nyelvet valamilyen szinten beszélő értelmiségi, ő adminisztrálta a nyugati egyházakkal való kapcsolatokat. Rövid időre felerősödött a társadalmi szerepe, és úgy nézett ki, hogy mindenhez ért, vagy leg-alábbis értenie kellene. Viszonylag rövid időn belül kiderült, hogy sem az egyház, sem a lelkipásztor nem volt felkészülve ezekre az új szolgálati lehetőségekre, és nem is tudott megfelelő módon teljesíteni. Több területen nem találta meg a hangot a gyorsan változó társadalommal. Ezeknek a folyamatoknak köszönhetően krízisbe került a lelkipásztori hivatás: egyre több fórumon lett központi kérdés a lelkipásztor helye és identitása a folyamatosan változó társadalomban. Amíg a rendszerváltás előtt majdnem minden az igehirdetésről szólt, napjainkban a lelkipásztort lefoglalja az anyagi alapok megteremtése és kezelése, valamint az egyházi intézményrendszer életben tartása és működtetése. Ennek nyilvánvaló következményeként a lelkipásztori hivatáskép az egyházi hivatalnok irányába torzult, az igehirdetői hivatás kárára. Ilyen körülmények között nemcsak kívánatos, de szükségszerű a lelkipásztori tisztség és hivatáskép újraértelmezése. Tudatában vagyok, hogy a dolgozatban vizsgált időszakra való objektív rálátást a történelmi távlat hiánya akadályozza, mégis szükségesnek tartom az ilyen irányú kutatást. Úgy gondolom, hogy a teológia feladata és felelőssége nem merülhet ki csupán a történelmi távlatból való utólagos értékelésben. A jelenkori egyházi és társadalmi folyamatok teológiai kritikája segítheti az egyházat hivatásának a betöltésében. Ugyanakkor a lelkipásztori hivatáskép aktuális újraértelmezése hozzájárulhat a lelkipásztori szolgálat és az igehirdetés megújulásához is. A dolgozat ehhez kíván segítséget nyújtani.

The 25 years following the change of regime was a special period in the history of the Transylvanian Reformed Church. In this dissertation, I do not investigate this period from a church-historical point of view - in the absence of the historical perspective and the objective criteria – I rather focus on the factors that have shaped the pastoral profession in this chaotic period and how these factors influenced the preaching. As a starting point, in the first chapter of the dissertation, I examine the “desired professional” image projected in the theological training, an image that every prospective pastor is expected to comply with at the completion of the theological training. The confessions adopted by the Transylvanian Reformed Church and the pastoral duties defined in the Cannon Law outline the preaching, catechism and deliverance of the sacraments as the main functions of the reformed pastor. Examining this professional image, one cannot ignore the fact that this image was crystallized during the last five centuries in a very different ecclesiastic and social context. Nevertheless, since these creeds (Second Helvetic Confession and The Heidelberg Catechism) play a substantial role in the church and its theological education, we cannot ignore the pastoral image they define. In the second chapter, I attempt to draw a realistic picture of the pastoral work, with the aim to clarify the differences and contradictions between the desired image projected by the theological education and the reality of the pastoral work in the contemporary context. The duties of the reformed pastor in Transylvania are determined not only be the creeds and the Cannon Law of the church but also by the national minority status and context in which the pastoral work is performed. In this chapter I examine the impact of the church structure, the consequences of the minority status, and the influence of the ecclesiastical hierarchy on the reformed pastoral work in Transylvania. The institutional system of the Reformed Church determines the place and role of the pastor. The ethnic minority status also has a strong influence on the pastoral profession. We must also scrutinize the effects of the ecclesiastical (episcopal) visits on the pastoral profession in order to find new meanings for this traditional practice. Further, we must also pay attention to the contemporary value crisis and the current socio-political changes shaping the role of the church and its ministers. In the third chapter, I examine the effects of the further professional development courses and the pastoral community (the pastoral conferences at various levels) on the professional image. The training at the Protestant Theological Institute in Cluj-Napoca prepares the theological student primarily for pastoral ministry. This is evident from the purpose and nature of the training. Although the theological training is church-oriented the strong emphasis on the Word of God and its peaching often remains in the realm of theory. Consequently, when the newly consecrated minister begins its ser-vice, it inevitably faces new and unexpected challenges in managing church institutions or performing pastoral care in real life context. Therefore, I argue that the further professional development of the ministers should be based on the real situation of the church and should encourage the necessary clarifications of the ministerial vocation in the contemporary context. In this regard, it is important to note that the overwhelming majority of the educational programs offered to the ministers in the last twenty-five years dealt with the psychological issues of the profession and were less concerned with the management competences. During the period under review, the role of the pastoral communities at various levels was substantial in the further education and professional development of the clergy. The trainings, conferences and the various meetings all contributed to clarify and manage the ever-new issues faced by the profession. However, this is not enough. To fulfil our service with joy and hope we must do more to give clear guidance and support for our clergy in a challenging environment. In the fourth chapter of the dissertation I scrutinize the possibilities of renewing the preaching and the pastoral profession. For every generation it is necessary to reinterpret the pastoral profession. The ecclesiastical and social transformations that took place within a quarter of a century after the fall of communism substantially altered the situation of the church and the clergy, making this reinterpretation particularly necessary. This is also justified by the fact that the pastor is a key player in the Transylvanian Reformed Church. The reinterpretation of the pastoral profession may help to revive the life and preaching of the Transylvanian clergy, which in turn can greatly contribute to the renewal of the church. 25 years after the regime change in Transylvania we are witnessing the loss of the influence of the church. The church has lost its voice, the active membership of the church has fallen dramatically, the intellectuals deserted the church and the younger generations are increasingly difficult to address and engage. The pastor is once again at the edge of the society and confined by the thick walls of the church. The society does not pay attention to the preaching and even most Calvinist believers don’t adhere strictly to the teaching of the church. Nevertheless, preaching is still the most potent way of reaching the society. While Sunday’s worships are primarily for church members, the special occasions and celebrations are precious opportunities to reach those who are only loosely connected or even unrelated to the church. Thus, preaching is the most valuable and sacred mission of the church. Consequently, neither the socio-political changes, nor the challenges fronting the church are to put the preaching in the shadow of other pastoral duties. It is apparent that the format and language of the preaching must be re-evaluated according to the actual social and cultural context, but the gospel should be the Gospel of our Lord preached prophetically, faithfully and with pastoral tact. While in this task much of the success is the work of the Holy Spirit, the failures are our own and we are responsible for them. I do hope that my thesis will contribute to our ongoing discussion on this ever-challenging topic. The Reformed Pastor can contribute to the renewal of the church by performing with dignity, obedient humility and hope the most important task of preaching; knowing that the Word of God shall not return void, but it shall accomplish what God wants.