A disszertáció fő célja, hogy az episztemicitás/inferencialitás és a jövőbeliség markerei között kapcsolatot feltételező kutatások gyarapodó körét kiegészítse, és megmutassa, hogy a jövőre utaló morfémáknak több olyan funkciójuk van, amely hasonlóvá teszik őket az episztemikus- inferenciális modálisokhoz. Az értekezés során a különböző magyar jövőre utaló morfémák használatának tanulmányozásával bizonyítékokat gyűjtöttünk e hasonlóságok létezésére. A fő hangsúly három morfémán van: fog, majd, és a kellesz (amely a magyar nyelv egyes dialektusaiban a jövőbeli szükségszerűség kifejezésére szolgál). Emellett a disszertáció bemutatja a magyar jelenidő jövőre utaló használatáról (a futurátusról), illetve a most proximitás jelölőkénti használatáról szóló munkáinkat is. Ezeknek a struktúráknak a használata viszonylag kevéssé kutatott, és egyikük sem kapott korábban jelentősebb figyelmet a szakirodalomban. Ez az állítás különösen igaz a stigmatizált, nyelvjárási jövőre utaló morfémára, a kellesz-re. Az introspektív adatok bemutatása mellett a disszertáció tartalmazza egy pilot kérdőíves vizsgálat eredményeit, amely a fog és a magyar jelen idő jövő időre utaló használatával foglalkozik. Továbbá a disszertáció tartalmazza a majd diakrón funkcióinak bemutatására tervezett és kivitelezett korpuszvizsgálat eredményei, egy korpusz és egy kérdőíves vizsgálat, amely a kellesz különböző időbeli perspektíva és orientáció kombinációkkal való elfogadhatóságával foglalkozik. Az eredmények alapján egy további felmérést készítettünk interjúkkal, amely a kellesz egyéb, az időbeliségtől eltérő, vagy azzal csak közvetetten kapcsolatban álló funkcióival foglalkozik. Az értekezésben rámutatunk arra, hogy a magyar jövő időre morféma fog modális, amelynek a modális bázisa és a rendezőereje sem korlátozott. Az értekezésben a magyar futurátus és fog használásával kapcsolatban empirikus adatok kerülnek bemutatásra, és az alábbi állításokat fogalmazzuk meg. Először is, a futurátus használata marginális, ha a beszélő a kontextuálisan ismert tényekből következtet az állítás igazságtartalmára, míg a fog természetes és elfogadható. Másodszor, a fog felhasználható valódi predikciók kifejezésére, míg a jövőbeli előrejelzés ebben a felhasználásban marginális. Harmadszor, amikor a beszélőknek erős és közvetlen bizonyítékaik vannak, amelyek maguk után vonják az állítás igazságát (az állítás igazsága eldöntött/meg van határozva), és a mondat időbelileg egyértelmű, a futurátust a beszélők erősen előnyben részesítik a fog-gal szemben, mivel az ilyen mondatokban a fog használata azt implikálhatja, hogy P következtetett, amit el akarnak kerülni. Ezeket az állításokat azzal magyarázzuk, hogy a magyar futurátus használata egy olyan ki nem ejtett szükségszerűséget kifejező modalitás meglétét feltételezi, amely olyan erős, hogy csak modális bázisa van, rendezőereje nincs. Ezért csak akkor használható, ha az állítás igazsága objektíven vagy szubjektíven (a beszélő meggyőződése alapján) meg van határozva. Ha nem korlátozzuk a fog modális bázisát metafizikaira és feltételezzük, hogy nem csak modális bázisa van, hanem rendezőereje is, könnyen megmagyarázható, hogy a fog-ot a beszélők miért részesítik előnyben, bizonyos kontextusokban a futurátus-sal szemben, függetlenül a mondat egyéb tulajdonságaitól (az állítmánytípus, és a temporális határozók használata). Az értekezésben bemutatásra kerülő, a majd diakronikus fejlődésével foglalkozó korpusz vizsgálat eredményei alapján amellett érvelünk, hogy a majd a közeli jövőre utaló határozószóból vált különféle pragmatikai funkciókkal rendelkező határozói partikulává. Ennek a folyamatnak kulcsfontosságú eleme volt, hogy elvesztette proximális jelentéskomponensét, amely fokozatosan disztálissá alakult. Ebből kifolyólag a majd preverbális pozícióban való használata késleltető hatású, bizonytalanságot, kisebb mértékű beszélői elkötelezettséget fejez ki. E funkciók többsége nagyon szorosan kapcsolódik az episztemikus-inferenciális modálisok funkcióihoz. A disszertációban bemutatott másik érdekes összefüggés az, hogy a magyar nyelvben néhány episztemikus-inferenciális határozószó, mint a talán vagy esetleg és majd vagy a kellesz, mind arra szolgálnak, hogy enyhítsék egy kérés illokúciós erejét, és ezáltal udvariasabbá tegyék azt. Kellesz használatával foglalkozó felméréseink eredményei rámutattak arra, hogy − a jövőbeni szükségszerűség jelzése mellett − a szerkezet használata gyakran társul bizonytalansággal, elhalasztott szükségszerűséggel és a beszélői elkötelezettség hiányával. A disszertációban amellett érvelünk, hogy a kellesz-nek két jelentési aspektusa van. Először is hangsúlyozza, hogy az esemény bekövetkezése a jelenben nem szükségszerű, (csak) a jövőben lesz az, vagy azt hangsúlyozza, hogy a beszélő nem tudja biztosan, hogy P szükséges, mert a szükségességére közvetett bizonyítékokból következtetett. A jövőbeliség és az episztemicitás jelzőinek kapcsolata további kutatásra szorul, de mint ahogy az értekezés is rámutat, a szemantikai hasonlóságok mellett a pragmatikai sajátosságok kutatása is érdekes terepet ad a jövőbeli vizsgálatok számára.

The main goal of the dissertation is to add to the growing body of researches that establish a connection between markers of epistemicity/inferentiality and futurity, and to show that future-referring morphemes can indeed have various functions that make them similar to epistemic inferential modals. Throughout the dissertation, we collected evidence for the existence of these functions by studying the use of various Hungarian future-referring morphemes. The main focus is on three morphemes: fog ‘will’, majd ‘later’, and kellesz ‘must.fut’ (that is used to express future necessity in certain dialects of Hungarian). Besides that, the dissertation also presents works on the Hungarian futurate, and the proximity marker use of most ‘now’. The use of these structures is relatively underresearched, and none of them has got substantial attention in the literature before. This statement is especially true for the stigmatised, dialectal future-referring morpheme, kellesz. Besides presenting introspective data, the dissertation also includes the results of a pilot questionnaire study on the use of fog and the Hungarian futurate, the results of a corpus study on the diachronic use of majd, a corpus and a questionnaire study on the use/acceptability of kellesz with various temporal perspective and orientation combinations, and a production study with follow-up interviews on the use of kellesz preceded by an additional corpus study. It is shown that the Hungarian future morpheme fog is a modal with a non-restricted modal base and ordering source. Regarding the use of the Hungarian futurate and fog, empirical data is presented and the following claims are made. First, the use of the futurate is marginal if the speaker infers the truth of the proposition from contextually known facts, while fog is natural and acceptable. Second, fog can be used to express a genuine prediction, while the futurate is marginal in this use. Third, whenever speakers have strong and direct evidence that entails the truth of the proposition (the truth of the proposition is settled/decided) and the sentence is temporally unambiguous, the futurate is strongly preferred to fog, since the use of fog in such sentences might imply that P is inferred, which they want to avoid. To account for these claims, we argue that the Hungarian futurate posits a null necessity modal, which is so strong that it does not have an ordering source. Therefore, it can only be used if the truth of the proposition is settled either objectively, or subjectively (against the speaker’s beliefs). If we do not restrict the modal base of fog and assume that it has an ordering source, it can easily be explained why fog is preferred in various contexts, regardless of any other properties of the sentence (the predicate type, the use of temporal frame adverbs). Based on the results of the corpus study on the diachronic development of majd, it is argued that majd became an adverbial particle having various pragmatic functions from an adverb referring to the proximal future. A key component of this process was that it lost its proximal meaning component which gradually turned into a distal one. As a result, the use of majd in preverbal position has a delaying effect, it expresses uncertainty and a lesser degree of speaker’s commitment. Most of these functions are very closely related to the functions of epistemic-inferential modals. One other interesting connection that is shown in the dissertation is that, in Hungarian, inferential-epistemic adverbs like talán ‘perhaps’ or esetleg ‘possibly’ and majd ‘later’ or kellesz ‘must.FUT’ are all used to mitigate the force of a request, and make it politer. In the dissertation, we summarize the methodology and discuss the results of our studies on kellesz. Based on the results of these studies, we can conclude that − besides indicating future necessity ─ the use of the structure is frequently associated with uncertainty, postponed necessity, and a lack of speaker’s commitment. In the dissertation, it is argued that there are two meaning aspects of kellesz. First, it emphasizes that the scope proposition is not necessary at present, it will (only) be necessary in the future, or it emphasizes that the speaker does not know for sure that P is necessary, because its necessity has been inferred from indirect evidence / the S has second thoughts. The connection between markers of futurity and epistemicity should be further researched, but as it is shown in this dissertation, besides the similarities in their semantics, their pragmatic features also provide an interesting area for future studies.