Summary

Without a doubt, the Joseph novella remains one of the most important stories in the Hebrew Bible. It can be found in the Torah, demonstrating its prominence in Jewish thought historically. My dissertation concentrates on the rabbinical interpretations of it from Biblical times to the Middle Ages. The first chapter analyzes the inner-biblical interpretation, excluding the Book of Genesis. Despite the very substantial treatment of Joseph in this book, there are very few references to him elsewhere in the Old Testament. Most commentators of the Joseph story in rabbinical literature deal primarily with two passages, the “Blessing of Moses” (Deut. 33), and Psalm 105. Even though most scholars disregard all the other areas where Joseph’s name appears, I found it significant to make the extra effort to examine these issues that others overlook, in order to be able to contribute something new to modern scholarship. After the Davidic monarchy split into two, a southern and northern kingdom, the name Joseph mostly referred to the Northern kingdom of Israel. After the fall of Israel the name Joseph started to fade in the memory of the Israelites. I concluded that the name of Joseph mostly appears in the early writings of the Bible. Even when the name appears in the Book of Psalms, which is a later compilation, the text itself belonged to an earlier record. Generally, the texts where Joseph appears have been written around the sixth and the eighth century. It almost never appears in later texts, and it does not have an important role in the books written after the exile. In the second chapter, I examine the Joseph story in Genesis Rabbah, a collection of ancient rabbinical homiletical/aggadic interpretations of the book of Genesis (abreviated from this point simply as GR). If we look at the story of Joseph illustrated in GR, we note that there are some significant focus points; the youth of Joseph, the relationship between Jacob and Joseph, and the affair with Potiphar’s wife in Egypt. The rabbis of GR were critical of the personality of Joseph by emphasizing his character defects. He was a snitch. As a young man, Joseph ran to his father to report every little detail of his brother’s transgressions against the law. In the social, religious, and political setting of the fifth century, lacking family loyalty or being a traitor to one’s own, threatened the cultural hegemony of the whole Jewish community.
The rabbis described a special relationship between Jacob and Joseph. Jacob favored Joseph because of their great similarities. In GR, we learn that they were born circumcised, their mothers were barren, their brother(s) wanted to kill them, and both had to leave their land. To show the closeness between Jacob and Joseph, the rabbis said that when Joseph was in captivity, Jacob felt that his son was alive, and saw “hope” in Egypt (GR 91:1). The sages illustrated to the children of Israel that even in the darkest night of the soul, there is always hope for a better future, and that life constantly offers the possibility for redemption, no matter how dreary the circumstances. After examining the relationship between Jacob and Joseph, I deal with the tension among Joseph and his brothers. Ruben and Judah have the most significant role in these events. Ruben, the firstborn, slept with one of his father’s wives, and lost his birthright. He also wanted to save Joseph’s life; and in the opinion of the rabbis, he opened the way towards repentance. Judah’s importance endures throughout the Joseph story, because of messianic hope. David was a descendant of Judah and Tamar. In the future, their offspring is destined to become the messiah, which makes Judah’s life central to the whole story of Israel. The coming of the messiah was extremely important in the Jewish community of fifth century of the C.E. because of the triumph of Christianity. The rabbis of GR favor the brothers, and are more critical of Joseph at the beginning of the story. In the second half of the novella, they are more indulgent with Joseph for at that point in his life, he suffered before he rose to power in Egypt. The sages tell us that God was “particularly with” Joseph while he was alone in a foreign land. The relationship between Joseph and Potiphar’s wife is the most important focus point of the Joseph story in GR. Some rabbis charged Joseph with vanity, and that he forgot his father who was mourning over his disappearance. In their opinion God sent Potiphar’s wife to him as a punishment. Certain rabbis thought that Joseph was ready to yield to his master’s wife, but his father’s image stopped him from misconduct. The story between Joseph and Potiphar’s wife does not end the way it ends in the Bible. Their conversation continues even in the prison, where Potiphar’s wife follows him, and tortures him with evil words. In GR, Joseph is called “righteous” many times. Generally, the early rabbis idealize the figure of Joseph, but they are also very critical of him. They don’t try to minimize his mistakes, but rather to accentuate his character flaws. We also find traces of anti-Semitism in their time, especially in the scene when the Egyptians tell the pharaoh that they don’t want a Jew to be the ruler over them. In the third chapter, I examine the exegetical motifs of the Joseph story in the most important rabbinical writings, especially the homiletic/aggadic ones. I compare parallel passages from different documents, and reveal the important aspects of each individual interpretive motif. By illustrating the development of these motifs in different written works, and their function within the larger context of the narrative, I demonstrate how the rabbis of the first millennium teach us many “new” details about the Joseph story that cannot be found in the Bible as we know it from the original text in Genesis. Like GR, in Midrash Psalms, Avot de Rabbi Nathan and similar documents, Joseph was born circumcised. The difference here is that a whole list of people exists who were also born circumcised and are righteous (e.g. Adam, Jacob, Moses, David). In the eyes of the rabbis if somebody was born circumcised it meant that they were perfect in body and soul. For the rabbis, one of the most interesting parts of the story was the relationship between Joseph and Potiphar’s wife. The sages have many different opinions about what really happened between Joseph and Potiphar’s wife. The Targums usually show Joseph as a very righteous man who is obedient to God even in secret (Tg. Onk. Gen. 49:24). He became great because, counter to his physical inclination, he did not give in to Potiphar’s wife (e.g. Ps. J. Gen. 49:24). We also learn that the daughters of kings admired him for Joseph did not follow “the imagination of his heart” (Tg. N. Gen. 29:22). The writers of the Targums think Joseph’s behavior towards Potiphar’s wife is the most consequential event which affects everything that happens later in the story. In the view of the rabbis, Joseph becomes the “prototype” for ethical religious conduct. Similarly, in Talmud we see that God Himself testifies, and also gives a letter of His name to Joseph, because he did not commit adultery (bSotah 36b). The writers of Midrash Psalms likewise firmly declare that he was innocent in this case (MidrTeh 81:7). We learn many “new” details from the rabbis’ teachings. One of them is that Joseph was so handsome that Egyptian women could not resist him. Potiphar’s wife gave a big dinner for her girlfriends to show them the beauty of Joseph. When they started the dinner she asked to see him. When Joseph came in they cut their hands (Midrash Tanchuma), because his beauty distracted them so much that it hurt. In other places we read that the Egyptian women threw their jewelry in front of him, and the “girls climbed the walls” so he would look up to them (Tg. Ps. J. Genesis 49:22). Generally the rabbis considered Joseph as one of the most “righteous” people of the Bible. There was no greater man than Joseph, for Moses himself, who was the greatest in Israel, attended to his bones (mSotah 1,9). The importance of Joseph’s bones comes up in many rabbinical writings (e.g. bSotah, Mekhilta). This showed not only the significance of Joseph, but also the belief in transporting bones for reburial in Israel. The sages teach that Joseph was so righteous that he perfectly kept the Ten Commandments, even before they existed (Mekhilta de R. Ishmael, Besallah). In the Jewish world view, this was completely congruent, because of the usage of back-reference and their understanding of the Torah as one unit. For the Jewish people it was a hard historical, sociological, and political situation when these midrashim surfaced. After the Temple in Jerusalem was destroyed, religious chaos confused the Israelites. The growing number of Christians threatened their belief system, and their existence, both ontologically and physically. This was one of the reasons the rabbis had to lay down what they believed, and teach their fellow Jews how to keep their faith in an age of anxiety and change. The “hope” that Jacob saw in Egypt was also the hope of the religious Jew whose eschatology affirmed the rapid coming of the Messiah and return to the Eretz Israel. Until then, they buried their bones in the Holy Land, and kept the faith. In the last chapter of my dissertation, I deal with the Joseph story in Rashi’s (1040-1105) Torah commentary. Rashi, the greatest Torah commentator of the Middle Ages, utilizes all the rabbinical works written before him in his exegesis. He closely follows the suggestion of GR and the Targums, but also quotes the Talmud, Mishnah, and other rabbinical writings. In his commentary there are many exegetical motifs that are encountered in earlier rabbinical works.
Most often Rashi emphasizes the basic, elementary meaning of the Torah first, called peshat. It is very rare that he accepts the derash, the midrashic interpretations, as the first meaning of the text. Similarly to the interpretation of GR, Rashi stresses the importance of the relationship between Jacob and Joseph. We learn why Joseph was Jacob’s favorite son, and why Jacob’s family line and Israel’s history continues in Joseph. Rashi, while he explains the biblical text, also teaches his readers about the substantial teachings of Judaism. He talks about the significance of being buried in Israel, the beauty and holiness of the Hebrew language, and keeping the commandments. Similarly to the earlier rabbis, he looks critically at the behavior of the young Joseph. He gossiped against his brothers, and for this he is punished later in his life. The works of divine justice are present in Joseph’s life. In spite of his childish behavior, he was a righteous man, and this appears not only in the earlier rabbinical writings, but also in Rashi’s Torah Commentary. While the affair between Joseph and Potiphar’s wife has a central importance in earlier Rabbinical writings, Rashi does not put too much emphasis on this episode. He exegetes this part of the story with fewer words than the earlier rabbis. Rashi shows the opinion of the sages who interpreted the events before him, but he does not think that a righteous man could be overcome by the temptation of a woman. He talks about the weaknesses of Joseph, but does not overemphasize them. In his opinion Joseph did not want to lie next to Potiphar’s wife, even without intimacy. At the same time Rashi’s critique against Joseph is the same as the rabbi’s. Joseph trusted in man instead of God when he asked the baker of the pharaoh to do him a favor. For this mistake, he had to stay in prison for two more years. As a righteous man, he should have hoped for God’s deliverance. After he came out of prison, Joseph rose into high position in Egypt. After the pharaoh, he became the most important leader in the greatest country of the known world at that time. Rashi, similarly to the account of GR, emphasizes that even in that high position Joseph remained faithful to his religion, and during the seven years of famine ordered the Egyptians to become circumcised if they wanted to buy his grain. Rashi also uses the exegetical motif found in the Targum, that the Egyptian girls “climbed the walls”. The Midrash changes in Rashi’s commentary, because the girls in his opinion climbed the walls in order to see Joseph’s beauty, and not to be seen by him. Rashi assumes that a righteous man does not even look at (gentile) girls. In his commentary, Joseph’s brothers have a very important part in the story. We find a detailed description about Judah and Ruben. Judah’s role is significant in the whole of Israel’s life and future, for David was born from his tribe, and the future Messiah will originate from his lineage. As we get closer to the end of the story, Joseph’s brothers go through a big change of heart. We learn that the brothers’ goal by going down in Egypt was to save Joseph from slavery. They also did not let Joseph take their youngest brother, Benjamin, when Joseph tested them. In the light of the rabbinical works we meet a “new” Joseph, who by God’s will goes down to Egypt, but rises and becomes the help of his family and nation. He gains status as a figure who saves spiritually through forgiveness, but also physically through food. The rabbis did not try to make Joseph look “perfect” or a “saint”, but rather tended to overemphasize his character defects. In spite of this, Joseph remains “righteous” throughout the history of rabbinical works, for he obeys his father and God in the most important decisions of his life. Christians of the 21st century can learn from the teachings and exegesis of these Jewish commentators. Currently, Judaism, Christianity and Islam are all challenged by the anxiety and chaos of a multi-media society, terrorism, and fears brought about by world consciousness of religious pluralism. This situation causes many people to talk of a “post-Christian world” in a same way that the destruction of the Temple and the adoption of Christianity by Constantine must have marginalized and caused a redefinition of what it meant to be a Jew at the time of these rabbinical writings. These “new” teachings have “new wisdom” to help us in our “new world”. Összefoglalás

A József novella minden kétséget kizáróan a Héber Biblia egyik legfontosabb története. A Tórában található, ami a zsidó gondolkodásban betöltött fontos szerepére utal. Disszertációmban bemutatom a történet rabbinikus interpretációját a bibliai időktől kezdődően egészen a középkorig. Az első fejezetben a József név Biblián belül található megjelenésének elemzésére helyezek hangsúlyt, kivéve az 1Móz könyvét. Annak ellenére, hogy a Genezis könyve részletesen taglalja a történetet, a Héber Biblia egyéb helyein aránylag kevés utalás található Józsefre. A József történet magyarázatával foglalkozó tudósok zöme általában két igehelyet említ meg a történet bibliai interpretációjánál: „Mózes áldását” (5Móz 33) és a 105. zsoltárt. Mindezek ellenére fontosnak találtam megvizsgálni a többi bibliai utalást és azok kontextusát, hogy teljesebb képet kapjunk a név megjelenéséről, jobban megérthessük a rabbinikus gondolkodásban szereplő bibliai helyeket és magyarázataikat, valamint hogy ezzel is hozzájáruljak a modern tudományos kutatás eredményeihez. A dávidi monarchia kettészakadása után a József név „geopolitikai realitássá” alakult át, és leggyakrabban az északi országrészre, Izraelre vonatkozott. Izrael elfoglalása után a név feledésbe merült a zsidók emlékezetében. A babiloni fogság után sem találunk nyomokat rehabilitációjára. Az első fejezetben tehát arra a megállapításra jutottam, hogy a József név elsősorban a Biblia korábbi írásaiban jelenik meg. Akkor is, amikor a későn lezárt gyűjteményben, a Zsoltárok könyvében, találkozunk a névvel, a szövegrész, ahol József neve előfordul korábban keletkezett. Általában elmondható, hogy azok a szövegek, ahol a József név megjelenik, a hatodik és a nyolcadik század körül keletkeztek. Szinte soha nem fordul elő későbbi szövegekben, és nincs nagy szerepe a fogság után írt könyvekben. A második fejezetben a József történetet a Genezis Rabbában (GR) elemzem, amely a Mózes első könyvéhez írt korai rabbinikus homiletikai-aggadikus exegézis. Ha megnézzük, hogyan szerepel a József történet a GR-ban, akkor megfigyelhetjük, hogy a magyarázatok néhány fontos fókuszpont köré csoportosulnak: ilyenek például József ifjúsága, Jákób és József kapcsolata valamint József és Potifárné „viszonyának” elemzése. A GR rabbijai kritikus szemmel néznek József személyiségére. Bemutatják a fiatal József jellemhibáit, pl. bátyjairól való árulkodását. Az ötödik század politikai, társadalmi és vallási hátteréből nézve az áruló magatartás az egész zsidó közösség létét veszélyeztette. A rabbik részletesen leírták a Jákób és József közötti kapcsolatot. A legfontosabb gondolat ebben az, hogy Jákóbnak azért volt József a kedvenc fia, mert nagyon sok volt közöttük a hasonlóság. A GR-ból többek között azt is megtudjuk, hogy mindketten körülmetélten születtek, anyjuk meddő volt, testvérük meg akarta ölni őket, el kellett hagyniuk szülőföldjüket. A Jákób és József közötti különleges kapcsolat érzékeltetése érdekében a rabbik azt tanították, hogy amíg József Egyiptomban volt, Jákób megérezte, hogy életben van és „reményt” látott Egyiptomban (GR 91,1). Ezzel a résszel a bölcsek azt mutatták be, hogy Izrael fiai még a legsötétebb helyzetben is reménykedhettek egy jobb jövőben, és a nehéz körülmények ellenére mindig van lehetőség a megújulásra. A Jákób és József kapcsolatának bemutatása után, József és testvérei közötti viszony jellemzőit foglalom össze. Rúben és Júda szerepe a legfontosabb ezekben az eseményekben. Rúben, az elsőszülött, meg akarta menteni József életét és —a rabbik szerint— megnyitotta az utat a bűnbánat felé. Rúben ugyanakkor apja egyik feleségével hált, ezért elvesztette születési jogát. Júda személyének fontossága az egész történet alatt megmarad. A Biblia egy egész fejezetet szentel személyének. Júda volt az, aki békéltetni próbálta Józsefet a testvéreivel, amikor Egyiptomban újra találkoztak. Júda és Támár leszármazottja volt Dávid, valamint úgy gondolták, hogy tőlük fog származni az eljövendő messiás is. A messiás eljövetele különösen fontos volt az ötödik században élő rabbik számára, amikor vallási életüket a keresztyénség diadala veszélyeztette. A GR írói a történet elején a testvérekkel szimpatizálnak, és nagyon kritikusan néznek József tetteire. A cselekmény második felében elnézőbbek Józseffel szemben, aki megbűnhődött vétkeiért, szenvedett és magas pozícióra jutott Egyiptomban. A bölcsek fontosnak tartották elmondani, hogy Isten „különösképpen” Józseffel volt az idegen országban. A József történet legkiemelkedőbb része a GR-ban a József és Potifárné közötti viszony bemutatása. Néhány rabbi hiúsággal vádolta Józsefet, és azzal, hogy nem törődött apjával, aki elvesztését siratta. Nézőpontjuk szerint Isten büntetésként küldte ellene Potifárnét. A bölcsek egy része úgy gondolta, hogy József kész volt engedni úrnőjének, azonban apja képének megjelenése meggátolta ebben. József és Potifárné kapcsolata nem ott ér véget, ahol a Bibliában. Beszélgetésük tovább folytatódik a börtönben, ahova Potifárné követi Józsefet, hogy tovább kínozza szavaival. A GR-ban Józsefet gyakran nevezik „igaz” embernek. A korai rabbik általában szívesen idealizálták alakját, egyszersmind nagyon kritikusak is vele szemben. Nem próbálják kisebbíteni hibáit, hanem inkább hangsúlyozzák jellemgyengeségeit. A GR-ban még „antiszemitizmussal” is találkozhatunk, amely valószínűleg a rabbik saját élményéből került át az exegézisbe. Ez különösen abból a jelenetből derül ki, amikor az egyiptomiak nem akarják, hogy egy zsidó uralkodjon felettük.
A harmadik fejezetben megvizsgálom a József történet exegetikai motívumait a fontosabb rabbinikus, különösen a homiletikus- aggadikus, írásokban. Összehasonlítom a több dokumentumban is párhuzamosan megjelenő szakaszokat, és bemutatom az egyes exegetikai motívum fontosabb aspektusait. Demonstrálom a József történet „új”, a 1Móz könyvéből „hiányzó” részleteit, amelyeket az első évezred rabbijai tanítanak számunkra, valamint megvizsgálom szerepüket a történet és saját koruk kontextusában. Amint a GR-ban, úgy pl. a MidrTeh-ban és Rabbi Nátán Avótjában is, József körülmetélten született. A különbség az, hogy ezeken a helyeken —a GR-val ellentétben— egy egész lista található azokról az „igaz” emberekről, akik ugyancsak körülmetélten születtek (Ádám, Jákób, Mózes, Dávid, stb.). A rabbik szemében, ha valaki körülmetélten született, testileg-lelkileg tökéletesnek számított. A bölcsek számára a történet egyik legizgalmasabb része a József és Potifárné közötti viszony volt. Sokan próbálták kitalálni, mi is történt kettőjük között. A Targumok írói általában igaz embernek mutatják be Józsefet, aki Istennek még titokban is engedelmes volt (Tg. Onk. 1Móz 49,24). Azért vált naggyá, mert testi vágyaival ellentétben, nem engedett Potifárnénak (pl. Tg. Ps. J. 1Móz 49,24). Ugyanakkor azt is megtudjuk, hogy királyok leányai csodálták Józsefet, mert nem követte „szíve elképzeléseit” (Tg. N. 1Móz 29,22). A Targumok bölcsei is központi fontosságúnak tartották Józsefnek Potifárnéval való viselkedését, amely minden későbbi eseményre hatással volt a történetben. A rabbik szemében József lett a helyes viselkedés vallási-etikai „prototípusa”. A Talmudban maga Isten az, aki József mellett tesz tanúbizonyságot, és még egy betűt is hozzátold József nevéhez, mert nem követett el házasságtörést (bSzóta 36b). A MidrTeh írói is hasonlóképpen hiszik József ártatlanságát ebben az ügyben (MidrTeh 81,7). Több „új” részlettel is találkozunk itt. Az egyik, hogy József olyan szép volt, hogy az egyiptomi hölgyek nem tudtak neki ellenállni. A rabbik elmesélik a midrást, mely szerint Potifár felesége vacsorára hívta az egyiptomi udvar asszonyait, azért, hogy Józsefet megmutassa nekik, és hogy jobban megértsék helytelen érzelmeit. Amikor a vacsorához hozzákezdtek, Potifárné behívatta Józsefet, aki szépségével úgy elbűvölte az egyiptomi hölgyeket, hogy azok mind megvágták a kezüket (Midrás Tanchuma). Más rabbinikus iratban arról olvashatunk, hogy az egyiptomi nők ékszereiket dobálták József elé, és az egyiptomi “lányok a falra másztak”, azért, hogy József egy pillantást vessen rájuk (Tg. Ps. J. 1Móz 49,22). Általában a rabbik Józsefet „igaz” embernek tartották, akinél nem volt nagyobb Izraelben, mert Mózes, a legnagyobb foglalkozott a csontjaival (mSzóta 1,9). József csontjainak a fontossága több rabbinikus iratban is előfordul (pl. bSzóta, Mekilta), ami nemcsak József személyének fontosságát mutatja be, hanem az Izraelben való temetkezésre bíztatta a zsidókat. A rabbik, hogy József „igaz” voltát még jobban hangsúlyozzák, elmondják, hogy még a Tízparancsolatot is tökéletesen betartotta. Ez a zsidó gondolkodásban tökéletesen elfogadható volt, hiszen a Tórát egy egységnek tartották, ahol „visszautalással”, időrendi sorrend figyelembe vétele nélkül bármi megtörténhetett. Amikor ezek a midrások keletkeztek, a zsidóság nehéz történelmi és vallási helyzetben volt. A Jeruzsálemi Templom lerombolása után vallási káosz fenyegette a zsidóságot. A keresztyének növekvő száma veszélyeztette őket szellemileg és fizikailag is. A rabbik fontosnak tartották, hogy leszögezzék, írásba foglalják a tanításokat, amely segített a szellemi élet gazdagításában és a hit megmaradásában. A „remény”, amelyet a Jákób Egyiptomban látott, a vallásos zsidó számára a messiás gyors eljövetelének reménye volt, amely szenvedéseik végét és Izráel földjére való visszatérést jelentette. Addig is arra törekedtek, hogy csontjaikat a Szentföldön temessék el és megtartsák zsidó hitüket.
Disszertációm utolsó fejezetében Rasi (1040-1105) tórakommentárjában tanulmányozom a József történetet. Rasi a középkor legnagyobb zsidó bibliamagyarázója, felhasználja az előtte járó rabbik alkotásait. Exegézisében elsősorban a Targumok és a GR magyarázatait fogadja el, azonban a Talmudot, a Misnát és más rabbinikus munkát is felhasznál. Kommentárjában több olyan exegetikai motívum is megtalálható, amelyet a korábbi rabbiktól vesz át. Rasi leggyakrabban a szöveg elsődleges jelentését, a „pesat” értelmet hangsúlyozza. Ritkábban fogadja el első jelentésként a midrás, a „deras” értelmezést. A GR-hoz hasonlóa, Rasi fontosnak tartja hangsúlyozni Jákób és József kapcsolatát. Megtudjuk, hogy miért volt József Jákób kedvenc fia, és miért folytatódott Jákób története Józsefben. Miközben a bibliai szöveget magyarázza, Rasi a Judaizmus alapvető tanításaira oktatja kortársait. Felhívja a figyelmet az Izraelben való temetkezésre, a héber nyelv szentségére és a parancsolatok betartásának fontosságára.
A korábbi rabbikhoz hasonlóan kritikus szemmel néz József ifjúkori viselkedésére, amikor testvérei ellen „árulkodott”, és ezért később bűnhődnie kellett. Az isteni igazságosság munkája jelenik meg József életének eseményeiben. Az a meggyőződés, hogy gyerekes viselkedése ellenére „igaz” ember volt, nemcsak a korábbi rabbiknál, hanem Rasinál is megjelenik.
Amíg a József és Potifárné közötti kapcsolat központi fontosságú volt a korábbi rabbik írásaiban, addig Rasi nem helyez nagy hangsúlyt erre az epizódra. Rasi legtöbbször bemutatja az előtte élő rabbik tanításait, azonban nem tartja valószínűnek, hogy egy igaz ember ilyen komoly kísértésbe eshet egy asszony miatt. Ő is beszél József jellemgyengeségeiről, de nem hangsúlyozza azokat túl. Véleménye szerint József még „intimitás nélkül” sem akart Potifárné mellé feküdni. Kritikája azonban megegyezik a korábbi rabbik kritikáival, amikor arra mutat rá, hogy József emberben bízott, ahelyett, hogy Istenben reménykedett volna. Ez abból derül ki, amikor a fáraó egyik főemberét, a fősütömestert arra kéri, hogy járjon közben érdekében a fáraónál. Ezért a hibájáért még két évig kellett Józsefnek börtönben maradnia. „Igaz” ember létére egyedül Isten szabadításában kellett volna reménykednie. Miután kijött a börtönből, József magas pozícióba került Egyiptomban. Ő lett a fáraó után az első ember az országban. Rasi a GR íróinak a gondolkodását követve kiemeli, hogy József még abban a magas pozícióban is hűséges maradt vallásához, és a hét szűk esztendő alatt arra szólította fel a hozzá élelemért forduló egyiptomiakat, hogy metélkedjenek körül. Rasi emellett a Targum egyik fontos exegetikai motívumát is hangsúlyozza, mely szerint az egyiptomi lányok a „falra másztak” József miatt. Rasinál kommentárjában azonban megváltozik a motívum, mert nála nem azért másznak a lányok a falra, hogy József felnézzen rájuk, hanem azért, hogy megszemléljék József szépségét. Rasi feltételezi, hogy az igaz ember nem is néz (idegen) nőkre. Rasi kommentárjában József testvéreinek fontos szerepük van. Részletes leírást találunk Júda és Rúben személyiségéről. Júda szerepe egész Izráel élete és jövője szempontjából fontos, mert nemcsak Dávid született ebből a törzsből, hanem az eljövendő messiás is az ő vonalából fog világra jönni. Ahogy a történet végéhez közeledünk, a testvérek nagy lelki változásokon mennek keresztül. Rasitól megtudjuk, hogy azért mentek Egyiptomba, hogy Józsefet a rabszolgaságból megmentsék. Nem engedték azt sem, hogy legfiatalabb testvérüket, Benjámint fogva tartsa József. A rabbinikus munkák fényében egy „új” József jelenik meg előttünk, aki Isten akaratából kerül Egyiptomba, de felemelkedik, hogy családjának és népének megmentője legyen. A rabbik nem próbáltak „tökéletes” embert faragni belőle, hanem bemutatták jellemhibáit is. József mindezek ellenére megmaradt „igaz” embernek a korai és középkori rabbik exegézisében is, mert élete fontosabb pillanataiban engedelmes volt, nemcsak apjának, hanem Istennek is. Mi, 21. században élő keresztyének is sokat tanulhatunk ezektől a zsidó bibliamagyarázóktól. Ma, amikor a keresztyénségnek harcolnia kell fennmaradásáért, számos bíztatást találhatunk a bölcsek magyarázataiban. A rabbik írásaiban található „új” motívumokban tanítás található „új” világunk számára hitről, Istenről és az Istennek való engedelmesség fontosságáról.