Az értekezés célja az egyházi tized intézményének vizsgálata a középkori erdélyi egyházmegye keretei között. A téma jelentőségét az adja, hogy Kelet-Közép-Európában kevés ilyen átfogó, regionális elemzés született, ugyanakkor Erdély a latin rítusú kereszténység határvidékeként számos sajátos vonást mutat e tekintetben. Emiatt elengedhetetlen volt, hogy a tized itteni intézményrendszerének szerkezete és sajátosságai induktív módszerrel, a levéltári adatok tömegére (lehetőleg teljességére) alapozva kerüljenek feltárásra. E célból a szerző az erdélyi, magyarországi és vatikáni levéltárakból a fent jelzett időszakra és térségre 447 oklevelet és más (főként gazdasági) jellegű iratot gyűjtött össze és dolgozott fel. Ugyanakkor a helyi jelenségek tágabb keretben történő értelmezése és a sajátos jegyek felismerése végett fontos volt az összehasonlító módszer alkalmazása is. A szerző eredetileg átfogó monográfiát tervezett, de végül a strukturális (dologi és személyi) vonatkozásokra korlátozta vizsgálódásait, annál is inkább, mert számos kérdéskörben a kontextus (azaz a magyarországi viszonyok) tisztázatlansága a forrásszintű kutatások horizontális kiterjesztését igényelte. Az értekezésből kiderül, hogy az ókeresztény eszmék távoli hatásaként, a 15. század végéig sem egyetemes, sem országos normatívák nem szabályozták azt, hogy milyen terményekből kellett tizedet adni. A gyakorlatban ezek körét az objektív (földrajzi és strukturális) adottságok, valamint a helyi szokások korlátozták, ugyanakkor a spektrum az idő előhaladtával egyre inkább szűkült, leegyszerűsödött, a partikularitások kikoptak. Erdély vármegyei és szászföldi része e szempontból átlagos területnek számított, ahol szinte csak a legelterjedtebb tételek (gabona, bor, bárány, méh, ritkábban len, kender és borsó) fordultak elő, és egyedül a sótized számított helyi jellegzetességnek. Székelyföldön viszont minden jel szerint csak bárány- és méhtizedet szedtek. Elvileg minden, saját gazdasággal rendelkező hívő köteles volt tizedet adni az egyháznak, a 15. század elejétől azonban a nemesek a Magyar Királyságban mindenhol mentesültek ez alól (a kiváltságos etnikumok – kunok, szászok, székelyek, stb. – azonban nem). Sajátos erdélyi színfoltot jelent a tömegesen itt élő, románok tizedfizetésének a kérdése, mivel ők az ortodox hitet követték, ahol ennek nem volt hagyománya. Ennek megfelelően a 13–14. században egyáltalán nem fizettek tizedet (még akkor sem, ha az erdélyi püspök vagy káptalan birtokán éltek is). Miután azonban a 14. század második felétől a Mezőség déli és keleti részén, valamint a Maros és a Kis-Küküllő közén számos településen románok vették át a korábbi katolikus (magyar vagy szász) lakosok helyét, ami jelentős jövedelemkieséssel fenyegette az egyházi tizedbirtokosokat, az 1408. évi erdélyi tartománygyűlés kimondta az ilyen helyekre (ún. „keresztény földekre”) települő románok dézsmakötelezettségét. Az elv azonban csak 1500 körül ment át – többé-kevésbé – a gyakorlatba, akkor is elsősorban a Gyulafehérvár, Szászsebes és Szászváros környékén. Az értekezés másik fontos felismerése, hogy az erdélyi (és vele együtt a zágrábi, illetve – nagy vonalakban – az egri) egyházmegyében a tizedbirtoklás szerkezete nem követi a szakirodalomban mindeddig általánosan érvényesnek tartott („veszprémi”) modellt. Itt ugyanis egyrészt a püspök és a székeskáptalan nem vertikálisan, hanem horizontálisan osztozott a dézsmajövedelmeken: mindkettő a „tiszta” tizedet (vagy az ennek megváltásaként fizetett papi cenzust) bírta, csak más-más területen (a káptalan a hunyadi, küküllői és kézdi főesperességekben, saját Fehér megyei birtokai egy részén, ill. a sebesi és medgyesi dékánságban, a püspök minden más térségben). Másrészt az egyes főespereseket saját illetékességi területük minden tizedfizető helyéről egy teljes quarta illette meg. A helyi papság tizedrészesedése tekintetében a legelterjedtebbnek gondolt arány (a tized 1/16-od része) – a Meszesen-túli részeket kivéve – nem érvényesült Erdélyben. A Szászföld nagy részén és a régeni dékánságban a libera decima (teljes tized) jár a plébánosnak; a vármegyei területeken pedig a quarta birtoklása vagy a tizedrészesedés teljes hiánya volt a leggyakoribb. Végül az erdélyi tizedszedés infrastruktúrájának boncolgatása arra mutat rá, hogy a püspöki és a káptalani dézsmák adminisztrálása jelentősen különbözött egymástól mind a területi beosztás, mind pedig a végrehajtó személyzet összetétele szempontjából. / The aim of the dissertation is to examine the institution of the tithe within the framework of the medieval Transylvanian diocese. The significance of the topic lies in the fact that few comprehensive regional analyses of this kind have been produced in East-Central Europe, while Transylvania, as a border region of Latin Christianity, displays a number of distinctive features in this regard. For this reason, it was essential to reconstruct the structure and specific characteristics of the local tithe system using an inductive approach, based on the most comprehensive archival evidence available. To this end, the author collected and analyzed 447 documents from Transylvanian, Hungarian, and Vatican archives. At the same time, the application of the comparative method was also crucial in order to interpret local phenomena within a broader framework and to identify their distinctive features. Although the author originally intended to produce a comprehensive monograph, he ultimately limited his research to structural aspects (both material and personal), not least because in several areas the lack of clarity regarding the broader context (i.e. conditions in the Kingdom of Hungary) necessitated a horizontal extension of the source-level research. The dissertation shows that, until the end of the 15th century, the range of tithe-liable goods was regulated neither by universal nor by kingdom-wide norms. In practice, this was constrained by objective (geographical and structural) conditions as well as by local customs; over time, however, the spectrum became narrower and more simplified, with local particularities gradually disappearing. From this perspective, the counties of Transylvania and the Saxon territories can be regarded as average areas, where almost exclusively the most widespread items (grain, wine, lambs, honey; more rarely flax, hemp, and peas) were subject to the tithe, with the salt tithe being the only local specialty. In Székely Land, however, it seems that only lamb and honey tithes were collected. In principle, every Church member possessing an independent household was legally bound to pay the tithe to the Church; from the early 15th century onward, however, nobles were exempt from this (unlike privileged ethnic groups such as the Cumans, Saxons, Székelys, etc.). A distinctive Transylvanian feature is the case of the Romanians living on this territory in large numbers, as they adhered to the Orthodox faith, within which the practice of paying tithes had no tradition. Accordingly, in the 13th and 14th centuries they did not pay tithes at all, even when they resided on the estates of the bishop or the cathedral chapter of Transylvania. From the second half of the 14th century onward, however, in the southern and eastern parts of the Câmpia Transilvaniei region, as well as in the areas between the Mureș and the Târnava Mică rivers, Romanians came to replace the former Catholic (Hungarian or Saxon) inhabitants in many settlements. As this development threatened the owners of ecclesiastical tithes with significant losses of income, the Transylvanian provincial assembly of 1408 declared the obligation of Romanians settling in such places (so-called “Christian lands”) to pay the tithe. This principle, however, was only put into practice – to some degree – around 1500, and even then mainly in the areas surrounding Alba Iulia, Sebeș, and Orăștie. Another important finding of the dissertation is that in the diocese of Transylvania (and likewise in those of Zagreb and Eger) the structure of tithe ownership did not follow the model generally regarded as normative (the so-called “Veszprém model”). Here, on the one hand, the bishop and the cathedral chapter did not share tithe revenues vertically but horizontally: both held the “net” tithe (or the priestly census paid as its commutation), but in different territories. The chapter possessed it in the archdeaconries of Hunedoara, Târnava, and Kézd, on part of its own estates in Alba County, as well as in the deaneries of Sebeș and Mediaș, while the bishop held it in all other regions. On the other hand, each archdeacon was entitled to a full quarta from every tithe-paying settlement within his jurisdiction. As regards the tithe share of the parish priests, the ratio generally assumed to be the most common in Hungary (1/16 of the tithe) did not prevail in Transylvania, except in the regions beyond the Meseș Mountain. In most of the Saxon Lands and in the deanery of Reghin, the parish priest received the full tithe (libera decima), while in the county territories the possession of a quarta or the complete absence of any share in the tithe was the most common arrangement. Finally, an analysis of the infrastructure of tithing in Transylvania shows that the administration of episcopal and capitular tithes differed significantly in terms of both territorial organization and the composition of the executive staff.