Zsidó közösségek túlélési stratégiái: Középkori gettók és közösségek

Abstract

A zsidóság hagyományos társadalomban élt a Talmud korától (II.-VI. század) kezdve az európai felvilágosodásig, melyet Kehilának nevezünk. Röviden be szeretném mutatni ezt a hagyományos zsidó társadalmat, a Kehilát, annak persze csak néhány szegmensét emelem ki, mely a XVI. és a XVIII. század közötti zsidó élet típusos formációja volt. Majd a család társadalmi szerepére térek ki a Kehila, a hagyományos zsidó societas kontextusában. Fókuszpontom az úgynevezett askenáz, európai zsidóság. Megközelítésem társadalomtörténeti, és a zsidó vallástudomány módszereit alkalmazom. A több ezer éve létező zsidó közösségek a sokszor brutálisan ellenséges környezet ellenére fennmaradtak a mai napig. Jelen tanulmányban meg szeretném vizsgálni a középkori zsidó közösségek néhány szociológiai jellemzőjét. Van-e valamilyen különleges elv vagy séma, amit megfigyelhetünk, és általános következtetéseket vonhatunk le? Hogyan maradtak fenn a zsidó közösségek évezredeken át? A zsidó közösségek, mint azt megpróbálom leíró formában prezentálni, alárendelték az individuumot és még a családot is a közösség érdekeinek. A környezet ellenséges és fizikailag is fenyegető volt. A külső társadalom kirekesztése miatt egy sajátos, erősen integrált közösségi létbe kényszerültek a zsidók, hogy túléljenek és fennmaradjanak. A közösség fennmaradása fontosabb volt, mint az egyének vagy/és a család akarata, boldogsága, érdekei. Minden alá volt rendelve a többség érdekeinek. A közösség működési mechanizmusai a kollektív teljes felsőbbrendűségét valósította meg az egyének és még a család intézménye felett is. A Kehila, a spiritualitás és jóléti gondoskodás összekapcsolódásán alapuló közösség, melynek célja a zsidóság gazdasági és szellemi fennmaradása volt. A zsidóság alkalmazkodni tudott, erre hagyományörző-spirituális életformájuk is predesztinálta őket, fennmaradásuk sikeres volt.