A bennünket ért gyermekkori hatások, elsődleges szocializációnk és az, ahogyan szüleink „szerettek” minket jelentős szerepet játszanak életünk későbbi szakaszaiban is. Az anya-, illetve az apafigura felénk irányuló bánásmódja nagyban meghatározhatja a későbbi nevelési elveinket, párválasztásunkat, ahogyan családi életünket „vezetjük”. A legfontosabb célkitűzésem tehát kutatásom során, hogy megvizsgáljam a társas támogatottság, ill. a diádikus coping függvényében a gyermekkori tapasztalataink, az „otthonról hozott” szülői, ill. családminták, - különös tekintettel a negatív tapasztalatokra-, milyen hatással lehetnek később saját szülői nevelési attitűdjeinkre. A szülők ugyanis öntudatlanul is „átörökíthetik” saját, sérült mintáikat. Ám a rosszul rögzült belső folyamatok megfelelő önkritikával és önismereti munkával finomíthatóak a kiegyensúlyozott és boldog élet érdekében, így ha eljutunk addig, hogy felismerjük a múltunkban munkáló, ránk negatívan ható folyamatokat, már tettünk is pár fontos lépést afelé, hogy megszabaduljunk tőlük. Ez azonban egy rendkívül bonyolult, és hosszú folyamat, harc önmagunkkal, mely küzdelemben fontos, hogy legyen támaszunk. Ekképpen többek között olyan kérdésekre keresem a választ, mint, hogy: Milyen szülők lesznek azok, akiket bántalmaztak gyermekkorukban? Milyen szülői nevelői attitűd jellemzi őket a saját gyermekükkel való kapcsolatukban? Tovább viszik későbbi kapcsolataikba a maladaptív mintázatot? S vajon min múlhat, hogy azonosulunk-e, vagy szembe megyünk az otthon tanultakkal?