A disszertáció azt vizsgálja, hogy Délkelet-Ázsia kibertér-irányítási keretrendszereinek fejlődése milyen mértékben járul hozzá a nemzetközi jog keletiesedéséhez. Míg a nemzetközi jogot történetileg a nyugati intézményi és normatív dominancia formálta, az ázsiai–csendes-óceáni térség megerősödése az autoritás átrendeződésének kérdését veti fel. A kibertér fragmentált és gyorsan változó jellege miatt különösen alkalmas e folyamat vizsgálatára. A kutatás 148 nemzetközi és nemzeti szintű kibertérrel kapcsolatos instrumentumot térképez fel az ENSZ, az Európai Unió, az ASEAN és az ASEAN tagállamai vonatkozásában. Lessig regulációs elméletére és a rezsimkomplexum-elméletre támaszkodva a vizsgálat négy modalitás – jog, normák, piac és architektúra – mentén elemzi a kormányzást, és a keletiesedést négy indikátor segítségével méri: normateremtési arány, kötelező és nem kötelező eszközök aránya, hivatkozási gyakorlatok és intézményi centralitás. Az eredmények szerint a kibertér-kormányzás fragmentált és túlnyomórészt soft law jellegű. Az Európai Unió elsősorban kötelező erejű szabályozásra épít, az ENSZ globális normateremtő fórumként működik, míg az ASEAN konszenzuson alapuló, többnyire nem kötelező eszközöket alkalmaz. Az ASEAN tagállamok bevonásával Délkelet-Ázsia összességében több instrumentumot hozott létre, mint az ENSZ és az EU együttvéve, ami erősödő regionális normatív jelenlétre utal. A keletiesedés így nem a nyugati modellek elutasítását, hanem regionálisan sajátos kormányzási gyakorlatok megerősödését jelenti a nemzetközi jogon belül. This dissertation examines whether Southeast Asia’s evolving cyberspace governance frameworks contribute to the easternisation of international law. While international law has historically reflected Western institutional and normative dominance, the rise of Asia-Pacific actors raises questions about shifting authority in global governance. Cyberspace, as a fragmented and rapidly evolving domain, provides a critical testing ground for this transformation. The study maps 148 international and domestic cyber-related instruments across the United Nations, the European Union, ASEAN, and ASEAN Member States. Drawing on Lessig’s Regulatability Theory and regime complex theory, it analyses governance through four modalities—law, norms, market, and architecture—and operationalises easternisation through four indicators: norm-setting share, binding versus non-binding mix, cross-referencing practices, and institutional centrality. The methodology combines computational classification with qualitative legal analysis to produce a systematic ontology of international cyberspace governance. The findings show that cyberspace governance is fragmented, soft-law heavy, and regionally pluralised. The EU relies on binding supranational regulation, the UN functions primarily as a global norm diffuser, and ASEAN advances consensus-based, predominantly non-binding frameworks. Easternisation thus manifests not as a rejection of Western models, but as the institutionalisation of regionally distinctive governance practices that redistribute normative authority within an increasingly decentralised regime complex.