Sokan vagyunk sokfélék. Eltérőek vagyunk annak fényében, hogy ki mennyire éli át a mindennapok nyomását, a stresszt és hogyan sikerül ezt magában (vagy másokkal együtt) feloldania. Szeretnénk mindannyian, hogy a társadalom kicsit elfogadóbb legyen a kirekesztettekkel szemben, illetve közvetlenebb, kedvesebb, pozitívabb kapcsolatban legyünk egymással. Az iskolára emiatt nagy felelősség hárul, ugyanis nem minden gyerek nő fel olyan környezetben, ahol szemük előtt van a követendő példa. Sokszor ezek a gyerekek csak az iskolában találkoznak azokkal az attitűdökkel, amiket már gyermekkorban el kellene sajátítani, és aszerint élni. Az emiatt, és a mindennapok nyomása miatt egyre több embernél kialakulni látszó szorongást, „népbetegséget” az iskola képes feloldani. Ahhoz viszont, hogy az iskolában dolgozó pedagógusok ezt képesek legyen átadni, maguknak is olyan önelfogadó, önértékelő magatartást kell tanúsítania, melyet átadhat a diákjainak. Hiszen, hogyan is lenne képes egy pedagógus megfelelő önbecsülést kialakítani egy gyermekben, ha ő maga sem becsüli önmagát, és az én-képe sérült. Ezt az önbecsülést pedig a megfelelő önismeret által lehet elérni. Tudni, ismerni kell önmagunkat, határainkat, reakcióinkat. Ezekben segít a pszichológia, és a személyiségkép elméletek tanulmányozása, melyek ismeretére úgy gondolom, minden embernek szüksége lenne. Szakdolgozatomban éppen ezért foglalkoztam kicsit részletesebben a pszichológiával és Sigmund Freud személyiségstruktúráival is.