Ujváry Zoltán kutatásai rávilágítottak arra, hogy a lakodalmi tyúkverő széles körben ismert volt a magyarságnál, és bár a szomszéd népektől átvett kakas-ütéssel azonos szokáskomplexumba tartozik, attól mégis független, magyar hagyomány. A szokáskör elmélyült kutatása során bebizonyosodott, hogy a tyúkverő mind funkcionális, mind tartalmi és formai tekintetben meglehetősen sokrétű és összetett szokáscselekvésként élt a magyar nyelvterület jelentős részén. A szokáskör történeti megközelítésében elsősorban a terminológiai és funkcionális vizsgálatok bizonyultak célravezetőnek, amelyek földrajzi összefüggésbe helyezve az alábbi eredményekhez vezettek.

1. A nemzetiségek hatására meghonosodott kakas-ütés szokása – amely a tyúkverő eredeti funkciójához hasonlóan az állat kivégzésére irányult – a vegyes lakosságú területeken a fokozatosan elhalványuló tyúkverő elnevezésével élt tovább. Az idegen népektől származó kakasjátékok a szokás bizonyos változatait átformálták, s a házról házra járó lakodalmi tyúkverő-meneteknek néhány területen így lett része a kakast kivégző ügyességi próbatétel. Eredeti funkcióját tekintve a lakodalmi tyúkverő állatkivégzésre irányult, azonban a kakas-ütéssel ellentétben nem egyetlen, közszemlére állított állat megölése volt a célja, hanem a falu körbejárása közben a később élelemként szolgáló tyúkok, aprójószágok lenyakazása zsákmányszerzés céljából.
2. A nyelvtörténeti adatok segítségével megállapítható, hogy funkcionális szempontból a mulatság, a vendéglátás, és a lakmározás áll a szokás középpontjában, s ez jelenthette a tyúkverő farsangi hagyománykörben való megjelenésének alapját és feltételét is. A 19–20. század fordulójára a tényleges állatkivégzés elhalványult, és az adománygyűjtő népszokás összeolvadt a lakodalom szokásrendszerének egyéb hajnali mulatságaival. Ezek egy része más néven, de azonos funkcióval élt a Kárpát-medencében, más részük azonban eredetileg az elnevezés különbözőségén túl a tyúkverőtől eltérő szokáscselekvést is jelölt. Tehát az alkalom, az elnevezés és a szokást jellemző cselekvés tekintetében rendkívül összetett és szövevényes jelenséggel állunk szemben. – A csiszló és a kóborlás a lakodalmi tyúkverő tájnyelvi megfelelője a Dunántúl középső, délkeleti és délnyugati részén. A szokáscselekvés lényege, hogy a lakodalomból már hazatért vendégeket a násznagy visszahordatja a lakodalmas házhoz. – A hajnalozás eredetileg az ifjú párt köszöntő kora reggeli zene volt, amely az idők folyamán egy szélesebb körű köszöntéssé vált, s az ifjú pár, illetve annak családtagjain túl a násznép többi tagjára is kiterjedt. – A remélés vagy reménylő a lakodalmi tyúkverő farsangi előfordulásához kapcsolódik, elsősorban az észak-magyarországi területeken. Tartalmát, cselekményét tekintve adománygyűjtő népszokást jelöl a farsangi és a lakodalmi szokáskörben egyaránt. – A kárlátó és a hérész régi időkre visszatekintő népszokás volt a magyarságnál, azonban a tyúkverőtől eltérő tartalommal gyakorolták a Kárpát-medence nagy részén. Mindkét szokás eredetileg a menyasszony násznépének a vőlegényes háznál tett látogatását jelentette. A kárlátó, illetve a hérész tyúkverővel való összeolvadását elősegíthette az a tény, hogy mindkét szokáscselekvésre a lakodalom utolsó szakaszában került sor, s mind a tyúkverőnek, mind a kárlátónak és a hérésznek lényeges mozzanata volt a település, vagy annak egy részének csoportos bejárása. Az egykor egymástól jól elkülönülő lakodalmi szokások összeolvadását minden bizonnyal a lakodalmak rövidülése, egyszerűsödése eredményezte, s a lakodalmi tyúkverő is így vált egy továbbra is széles körben gyakorolt, de más-más elnevezéssel bíró, adománygyűjtő, zsákmányszerző, falujáró népszokássá.
3. A cselekvéstípusok szempontjából figyelemre méltó, hogy a szokáskör egyetlen közös, minden változatra kiterjedő eleme a település lakosainak (vagy azok egy részének) csoportos felkeresése, mely a szokásgyakorlás alkalmához igazodva alapvetően kétféle funkcióval bír. A vendégek visszavitele és a tyúkok leütése a lakodalmi szokásgyakorlásban egyaránt előfordulhat, a farsangi hagyománykörben azonban a vendégek visszavitelével nem találkozunk. A tyúkok leütése sok esetben kikopott a szokásgyakorlatból, s a szokás funkcióját már csak az alakoskodás és az adománygyűjtés jelenti. Ez utóbbi cselekvéstípusok a szokáskör számos változatában (de nem minden változatban) előfordulnak.
4. A nyelvtörténeti adatok és a tyúkverőről szóló 19–20. századi szokásleírások földrajzi vizsgálata alapján megállapítható, hogy a tyúkverő szokásköre magyar hagyományként a Kárpát-medence nagy részén előfordul. Elterjedési területe nyugatról kelet felé haladva az osztrák-magyar nyelvhatártól a Tisza vonaláig terjed, délen a Dráva vonala, északon a szlovák-magyar nyelvhatár határolja. A vendégek visszavitele és a tyúkok leütése földrajzi tekintetben is elkülönül egymástól, tehát a lakodalmi vendégek felkeresése nem azonos céllal történt a Kárpát-medence különböző területein. A vendégek visszavitele főként a Dunántúl déli, délnyugati részén, az Északi-középhegységben és Bukovinában jellemző, a tyúkok leütése pedig elsősorban az alföldi és kisalföldi területeken fordul elő.
5. Az európai párhuzamokat tekintve a lakodalmi tyúkverő nem egyedülálló a Kárpát-medencében, hanem a környező nyugati, keleti és déli szláv népek hasonló szokásai közé ékelődik. Elsősorban Szlovákia, valamint Ukrajna és Szerbia területéről ismerünk hasonló szokásokat.
6. A szokáskör egyetlen felújítás nélkül továbbélő emléke a mohai tikverőzés, amely a szokáskör egészét tekintve a tyúkverő elnevezésű, valaha a tyúkok megfogására irányuló népszokások körébe tartozik.

A mohai tikverőzés elsősorban a rá irányuló néprajzi érdeklődésnek köszönheti fennmaradását, a fennmaradás és a továbbélés folyamatában azonban számos más tényező is szerepet játszott. A szórakozásnak és a játéknak meghatározó szerepe volt a szokás fennmaradásában, hiszen ez olyan funkciója volt a tikverőzésnek, amely évtizedekkel később is találkozott a fiatalság igényével, és a termékenységvarázslás szükségletének eltűnése után is valós szükségletként jelentkezett. Azzal, hogy Pesovár Ferenc az 1960-as években a néprajztudomány és a közvélemény számára felfedezte a még élő népszokást, elindította a helyiekben a külső reprezentációs igény kibontakozását, amely napjainkra a tudatos hagyományápolásban jut kifejezésre. Húshagyókedd ünnepisége a 20. század közepén még minden mohai lakos számára egyformán érvényes és elvárt magatartást írt elő. Az utóbbi fél évszázadban helyi szinten csökkent a szokás által érintettek köre, de ezzel egyidejűleg kialakult egy szélesebb körű participáció, amely a tikverőzést a nyilvánosság szintjére emelte. A nyilvános szféra jelenléte megfelelő talajt nyújtott a tradíció iránti igény ezredvégi felerősödésének, amely Mohán összefonódott a helyi identitás hangsúlyozásával. A mohai lakosok ma tudatosan törekednek a hagyomány fenntartására, s törekvésük legfőbb célja a helyi közösség összetartó erejének – s általa az egyén identitásának – megerősítése, valamint a település egyedülállóságának, különlegességének kinyilvánítása a külvilág számára. A mohai tikverőzés ünnepiségét az alábbi tényezők fejezik ki leginkább:

1. Ünnepi tér és idő A szokást a hétköznapitól eltérő tér- és időhasználat jellemzi. Kitüntetett ideje a farsangot lezáró húshagyókedd, amely a szokásesemény megvalósulása során az ünnepet jellemző cselekvések, rítusok által kitüntetetté teszi a hétköznapi teret, azaz a település utcáit és portáit. Az ünnepi idő legintenzívebb szakasza húshagyókedd délelőttje, amikor a fiatalok egyrészt saját közösségük, másrészt az ünnepi térbe kívülről érkező érdeklődők előtt mutatják be falujuk hagyományát. Míg a délelőtti időszakot társadalmi reprezentáció és nagyfokú nyilvánosság jellemzi, addig a délután és az este eseményeiben a közösségi együttlét, a családi és baráti kapcsolatok megerősítése jut kifejezésre. Az egyéni életidőt tekintve a tikverőzés korcsoportváltást jelent, amely mind az egyén, mind a közösség számára kinyilvánítja az ezzel létrejövő új helyzetet.
   A terek kitüntetettségét a szokásesemény időben zajló cselekvései és történései, valamint a szokás történeti idejében bekövetkező átalakulásai folyamatok alakítják centrális és periférikus terekké.
2. A résztvevők köre A mohai tikverőzés szereplői és nézői egyaránt heterogén csoportot alkotnak. A szereplők csoportját alkotó figurák nagy része a dramaikus népszokások maszktípusaiba egyértelműen besorolható, a bohócoknak nevezett rongyos ruhás alakoskodók azonban a maszktípusok önálló, eddig kevésbé kutatott csoportját jelentik. E maszktípus párhuzamai elsősorban német, szlovén és erdélyi szász kapcsolatokat sejtetnek. A résztvevői körön belül határozottan elkülönül egymástól a külső és a belső „fogyasztók” csoportja. A kifejezés azt a 20. századi tendenciát érzékelteti, amely az élményekkel szemben is fogyasztói magatartást ír elő. A nézőközönség heterogenitását a szokás helyi (belső) és a kívülről érkező (külső) látogatói (fogyasztói) jelentik.
3. Szerveződés A szereplővé válás kritériumai, a szokás előkészületei és az elmúlt évtizedek hivatalos szabályozása meghatározó mozzanatai az ünnepnek.
4. Kellékek A mohai tikverőzés kellékei az ünnepet kifejező tárgyi kódként értelmezhetők. A jelmezek és a maszkok, a korom, a tyúk és a tojás szimbolikus tárgyai a szokásnak, azonban multifunkcionalitásuk révén hatékonyságuk, eredményességük, érzelmi, hangulati hatásuk és szociológiai funkciójuk is meghatározható.
5. A cselekménysorozat rendszere és ritmusa A mohai tikverőzés mint hiedelem alapú cselekvésrendszer bővelkedik a rituális cselekvésekben. A rituális cselekvések (kormozás, leány alakoskodók pisiltetése, felvonuló menet, evés, zajkeltés) az agrárkultuszból erednek, azaz a mezőgazdasági munka sikerére, eredményességére irányulnak. A dramatikus elemek mellett a mohai tikverőzés legfontosabb ünnepet kifejező kódja a mozgás, azaz a településen végig vonuló felvonulás. Ezen kívül egyéb kinezikus formák (ugrás, futás, álldogálás, ülés, fekvés) is jellemzik a szokást, amelyek szintén az ünnep megnyilvánulási formái. A hanghasználat elsősorban az ünnepi zajkeltésre vonatkozik, a mohai tikverőzésben ugyanis nem szerepel olyan megkomponált szöveg, amely az ünnep tartalmát fejezné ki. A táplálkozás mint ünnepet kifejező kód elsősorban az ételek minőségében és mennyiségi növelésében mutatkozik meg, s fontos eleme a vendéglátás, amely már önmagában is kifejezi az ünnep jelenlétét.

A mohai tikverőzés mint élő népszokás dokumentálása a jövőben is fontos feladat. Az elmúlt fél évszázadban a néprajzkutatók rövid leírásai, a sajtó tudósításai, valamint a szokásról készült fotók és filmek jelentették azt a dokumentációs hátteret, amely lehetővé tette a szokás tartalmi és formai elemzését. A tikverőzésre irányuló reprezentációs folyamatok a hagyomány múzeumi reprezentációját is előidézték, ezzel pedig lehetőség nyílt a mohai tikverőzés mint időtlen érték felmutatására. A napjainkban is megrendezésre kerülő mohai tikverőzés folklorizmus-jelenségként él tovább a 21. században. Átalakulása magán viseli a folklorizmus-jelenségek általános vonásait, azonban számos sajátossággal is rendelkezik. Új kontextusában továbbra is megtartotta helyét és idejét, valamint részben eredeti közönségét is. Bár a rá irányuló idegenforgalmi-turisztikai-szakmai érdeklődés meghatározta fennmaradását és kijelöli továbbélésének irányait, szokásgyakorló közegétől a szokás máig elidegeníthetetlen, s talán ennek köszönhetően egyenlőre nem vált irányított és megkoreografált, idegenforgalmi érdekek hatása alatt álló programmá. Ellenkezőleg, a legutóbbi időkig megmaradt egy szűkebb közösség – a mohai lakosság – farsangot lezáró mulatságaként. The research of Ujváry Zoltán has revealed that Lakodalmi tyúkverő was widely known among the Hungarian, and although it belongs to the same custom complex as Kakasütés, taken from neighbouring peoples, it is an independent, Hungarian tradition. The thorough study of the custom set has proved that Tyúkverő, as a complex tradition activity with respect to its function, content and form, existed in a significant part of the Hungarian speaking areas. In the historical approach to the custom-set terminological and functional analyses have proved to be effective, which, put into a geographical context, have shown the following results.

1. The custom of Kakas-ütés which, similarly to the original goal of Tyúkverő, aimed at slaughtering the animal, had taken its place in Hungary because of the influence of minorities. It lived on in areas with mixed population, taking on the name of the gradually fading custom of Chicken hitting, The rooster games coming from foreign people formed certain versions of the custom, thus making the slaughtering of a rooster, as a stunt, part of the chicken hitting walks going from house to house after weddings in some areas. Originally, Lakodalmi tyúkverő had a function of slaughtering an animal. However, unlike Kakas-ütés, it didn’t aim at killing one animal in public, but, while going round the village, at killing numerous chickens and other poultry to use as food later on.
2. Using data from historical linguistics it can be seen that having fun, catering for guests and feasting are in the centre of the custom from a functional point of view, and this might have been the basis and condition for the Tyúkverő to appear in the custom set of the carnivals. By the turn of the 19th-20th century, the slaughtering of the animal had faded, and the donation collecting custom had merged with other amusement activities of the custom system of weddings done at dawn. Some of these existed in the Carpathian basin with a different name but the same function, others, however, apart from a different name, denoted a custom-activity different from chicken hitting. So, as far as the occasion, the name and the characteristic activity are concerned, a very complex phenomenon has to be faced. – Csiszló and Kóborlás are the dialect equivalents of Lakodalmi tyúkverő in the central, south-eastern and south-western parts of the Dunántúl [Trans-Danubian Region]. The gist of the custom activity is that the best man has the guests who have already left taken back to the wedding house. – Hajnalozás [approximate meaning: dawn-making] was originally music played very early in the morning to greet the newly wed couple. It had developed into a greeting of a wider circle over the years, including the family of the couple and the other guests.. – Remélés or Reménylő [approximate meaning: hoping or hoper] is connected to the appearance of Lakodalmi tyúkverő during carnival, mainly in the North-East of Hungary. As far as its content and activity are concerned it denotes a donation collecting custom both in the custom set of carnival and weddings. – Kárlátó and Hérész were customs with a long past among Hungarian people. However, they were practised with a content different from Tyúkverő in most parts of the Carpathian Basin. Both customs originally meant the visit paid by the guests of the bride at the house of the groom. The merging of these two customs with Tyúkverő might have been promoted by the fact that they took place during the last phase of the wedding, and a key moment in both Tyúkverő and in Kárlátó and Hérész was to walk around the village or part of it in a group. The merging of the wedding customs which had been once distinct from each other was certainly caused by the shortening and simplification of wedding ceremonies, and this is why Lakodalmi tyúkverő became a donation and booty collecting, village-walking custom which was still widely practiced, but had different names.
3. With respect of activity types it is noteworthy that the single common element of the custom set is the visiting of the inhabitants (or some of them) of the village which basically has two functions according to the occasion of the practice of the custom. Both taking the guests back and hitting the chickens appear in the custom set of weddings, but, in the custom set of carnivals, taking the guests back is not present. Hitting the chicken has disappeared from the practise in a lot of cases, and the function of the custom is only masquerading or fancy dressing and collecting donations. These latter activity types occur in several versions of the custom set (but not in all of them).
4. The geographical examination of historical linguistic data and custom descriptions of Tyúkverő from the 19th and 20th century shows the custom set of Tyúkverő as a Hungarian tradition appears in most parts of the Carpathian Basin. The area where the custom of Tyúkverő was spread from west to east started at the Austrian-Hungarian Language frontier and moved as far as the line of the river Tisza, bordered on the South by the river Dráva and on the north by the Slovakian-Hungarian language frontier. Taking the guests back and hitting the chicken is also separated geographically, so the visit to the wedding guests had different aims in different parts of the Carpathian Basin. Taking the guests back is mainly characteristic in the Southern, South-Western parts of the Dunántúl, in Északi Középhegység [Northern Mountain Range] and in Bukovina, while hitting the chicken occurs primarily in the areas of Alföld [Plain] and Kiasalföld [Small Plain].
5. Taking European parallel customs into consideration Lakodalmi tyúkverő is not unique in the Carpathian Basin, it stands among the similar customs of surrounding western, eastern and southern Slavic people. Similar customs are known primarily from Slovakia, Ukraine, and Serbia.
6. The only memento of the custom set which has lived on without having been restored is Mohai tikverőzés. It belongs to the customs which are called Tyúkverő and which used to be aimed at grabbing chickens.

Mohai tikverőzés has lived on primarily thanks to the folkloric interest in it, but several other factors also played a role. Amusement and playing had defining roles in the survival, as these were functions that appealed to young people decades later as well, and appeared as a real need after the disappearance of fertility magic. As Pesovár Ferenc discovered the still living custom for folklore and the public in the 1960’s, he started the evolving of the need for representation in the local people. This need is expressed in the conscious keeping of the tradition today. In the middle of the 20th century the special festive nature of Shrove Tuesday still dictated a behaviour which was valid for and expected from all the inhabitants of Moha. In the last half century the number of local participants has decreased, but at the same time a wider participation has developed which gained publicity for Tikverőzés. The presence of the public sphere provided a basis for the increase in the need for traditions at the end of the millennium, and it was interwoven with the emphasis on local identity in Moha. Inhabitants of Moha consciously try to keep the tradition alive, and their main purpose is to strengthen the local community - and by that the individual identity – and to proclaim the uniqueness and special nature of the village towards other people.

The festive nature of Mohai tikverőzés is expressed mostly in the following factors.

1. Festive space and time An extraordinary use of space and time characterises the custom. Its special time is Shrove Tuesday, the last day of the Carnival, which, while the custom takes place, makes the everyday space, i.e. the streets and houses of the village special by the activities and rituals characteristic of the festival. The most intensive period of the festive time is the morning of Shrove Tuesday, when the local young people show the tradition of their village to their own community on one hand, and to interested people coming from outside on the other. While the morning is characterised by social representation and a high degree of publicity, the afternoon and evening is devoted to strengthen the community, relationships in the family and with friends. A szokást a hétköznapitól eltérő tér- és időhasználat jellemzi. As far as the individual lifecycle is concerned Tikverőzés means a change of age group, and it expresses the new situation arising from it to both the individual and the community. The special nature of space is formed to be central and peripheral space by the activities and happenings of the event and by the changing processes of the custom during history.
2. The participants Both the viewers and the performers of Mohai tikverőzés constitute heterogeneous groups. Most of the figures constituting the group of performers can be easily categorized under mask type groups of dramatic folk customs. However, the masqueraders wearing rags and called clowns represent an individual, so far less examined group of mask types. The parallels of this mask type primarily suggest German, Slovenian and Transylvanian Saxon relations.
   Among the participants, the groups of inner and outer “customers” can be strictly separated. The expression “customer” shows the 20th century tendency that requires a customer attitude towards experiences, too. The heterogeneity of the audience is meant by the local (inside) and outside visitors (customers) of the custom.
3. Organization The criteria for becoming a performer, the arrangements for the custom and the official regulations of the last decades are defining moments of the festival.
4. Props The props of Mohai tikverőzés cam be interpreted as object codes expressing the festival. The masks and the costumes, the soot, the chicken and the egg are symbolic objects of the custom. However, because of their multifunctional nature, their efficiency, their emotional and mood effect and their sociological function are also significant.
5. The system and rhythm of the activity sequence Mohai tikverőzés, as a belief based activity system is abundant in ritual activities. The ritual activities (sooting, making the girl masqueraders pee, the march, eating, making noise) originate from the agrarian cult, i.e. they are aimed at the success of agricultural work. Apart from dramatic elements the most important code expressing festivity is movement, i.e. the march through the whole village. Moreover, other kinetic forms (jumps, running, standing, sitting, lying) also characterise the custom, which are also the manifestations of the festival.
   The use of sounds is primarily the festive noise making, as in Mohai tikverőzés there are no set words that would show the content of the festival. Eating, as a code to express festivity is realized primarily in the quality and the increased quantity of meals, and its important element is catering, which expresses the presence of a festival in itself.

The documentation of Mohai tikverőzés as a living custom is an important task also in the future. In the last half a century the short descriptions of ethnographers, the reports of the press, and the photos and films taken of the custom provided the documentational background that made the examination of the content and form of the custom possible. The representational processes towards Tikverőzés caused the representation of this custom in museums, creating an opportunity to show Mohai tikverőzés as a timeless value Mohai tikverőzés, which still takes place today, lives on as a folklorism-phenomenon in the 21st century. The usual features of folklorism-phenomena can be seen in its evolution, but it also has some peculiarities. In its new context it has retained its place, time and partly its original audience. Although touristic and professional interest in it has defined its survival and is going to define its directions of survival in the future, the custom cannot be alienated from the followers. Perhaps this is the reason why it has not become a controlled, choreographed programme that is under the influence of touristic interests yet. On the contrary, up until the latest time, it has remained a carnival finishing festival for a small community: the inhabitants of Moha.