Az elmúlás poétikája

Abstract

Miképp hozza létre, hogyan közvetíti, módosítja, kérdőjelezi meg a költői beszéd a halálról való fogalmainkat? Mi mutatkozik meg a lírai médiumban akkor, amikor úgy véljük, hogy a halálról beszélünk (illetőleg: miért véljük úgy)? Hogyan alkotják meg a különböző retorikai és poétikai alakzatok a halálhoz kapcsolódó tapasztalategyüttest? Hogyan történik a távollévő megszólítása, a jelenlét megteremtése, az idegenség közvetítődése az eltérő lírai formációkban és a költői életművek egyes darabjaiban? Hogyan beszél a vers, amikor a halálról beszél, és arról beszél-e vajon? A nyelvi konfigurációk közül talán a képi sűrítettséggel, retorikával, figurativitással és érzéki (hangzóssági) hatáspotenciállal leginkább fölvértezett költészet az, mely a racionális megismerés számára elzárt terrénumok fölfedezője lehet. A költői nyelv varázsa abban áll, hogy a sehogyan másképpen nem elmondhatót létrehozza, s a halál sem olyan formában létezett addig, amíg és ahogyan a figuratív nyelv azt megteremtette, s teremti újra mind a mai napig. A nem jelenlévő másik megszólítása, a tulajdonképpeni idegenségként elgondolható halál tapasztalatának reflexiója, színre vitele gyakorta előhívja a költői szó, a nyelv teremtő vagy világlétesítő potenciáljának kérdéskörét (igenlését, vágyát, kételyét) is. A kötet arra a kérdésre keresi a választ, hogy a két világháború közötti magyar irodalomban jelentett- e újszerű költészeti problémát a halálnak – a jelen nem lévőnek és megismerhetetlennek – a megjelenítése.