Az értekezés célja a kutya–ember kapcsolat filmes nyomainak és transzformációinak feltérképezése, azaz annak vizsgálata, hogy a kutyák és az emberek közötti különböző interakciók milyen nyomokat hagynak a mozgóképen, és hogy maguk a filmek hogyan formálják a kutyák és emberek közötti kapcsolatokat. A korpusz különböző műfajokat, kulturális kontextusokat és reprezentációs hagyományokat képviselő filmekből áll, lehetővé téve, hogy az értekezés rámutasson mind a közös vonásokra, mind a stilisztikai, műfaji, technológiai és kulturális sajátosságokra az ember és kutya közötti interakciók filmes ábrázolásaiban. A sajátos formai jellemzők, valamint az ábrázolt szubjektumok és kulturális közegek egyedi tulajdonságai miatt minden film – Az Egyik kopó, másik eb (Turner & Hooch, 1989, rend. Roger Spottiswoode); Kutyám, Tulipán (My Dog Tulip, 2009, rend. Sandra és Paul Fierlinger); Los Reyes (‘Los Reyes park’, 2018, rend. Iván Osnovikoff és Bettina Perut); Stray (‘Kóborlók’, 2020, rend. Elizabeth Lo); A pestises kutyák (The Plague Dogs, 1982, rend. Martin Rosen); Kutyák szigete (Isle of Dogs, 2018, rend. Wes Anderson); Heart of a Dog (‘Kutyaszív’, 2015, rend. Laurie Anderson) és This Darling Life (‘Ez a drága élet’, 2008, rend. Angie Chen) – más és más módon ábrázolja a kutya–ember kapcsolatot. Ugyanakkor együttesen azt az elképzelést is szemléltetik, miszerint a kutya a film materiális-szemiotikai összetettségének megtestesítőjeként is felfogható, hiszen a moziban a konkrét testi jelenlétek és az absztrakt elemek – műfajtól függetlenül – egymás mellett léteznek. Az értekezés poszthumanista elméleti keretekre építkezve továbbá amellett érvel, hogy a filmekben megjelenő, a fajok közötti koevolúció nyomait viselő kutyák egyszerre tükrözik és kérdőjelezik meg az ember és állat közötti hierarchikus megkülönböztetéseket. Ugyanakkor a disszertációban alkalmazott álláspont eltér azoktól a megközelítésektől, amelyek teljesen eltörlik a fajok közötti különbségeket: ehelyett a megjelenített kutya–ember kapcsolatokat Maurice Merleau-Ponty „furcsa rokonság” (strange kinship) fogalmán keresztül értelmezi, amely egyszerre ragadja meg a fajközti kapcsolatokat jellemző közelséget és idegenséget. E nézőpont lehetővé teszi, hogy az értekezés a kiválasztott filmek elemzésén keresztül egyaránt feltárja a fajok közötti rendszerszintű egyenlőtlenségeket és a társállatokkal megosztott mindennapi élet heterotópikus lehetőségeit. Módszertanilag a disszertáció teremtménytudatos és fenomenológiai megközelítésekre támaszkodik, annak érdekében, hogy megvizsgálja, miként jelenítik meg a filmek egyszerre a közös és a fajspecifikus teremtményi tapasztalatokat. Az elemzések rámutatnak, hogy a filmekben ábrázolt kutyák – legyen szó mainstream hollywoodi alkotásokról vagy kísérleti dokumentumfilmekről – mindig az antropomorfikus kivetítések és a redukálhatatlan állatiasság között mozognak. Az értekezés központi fogalma az antrokinematikus asszemblázs (anthrokynematic assemblage), amely a mozgóképet a kutya–ember kapcsolatiság aktív elemeként jelöli meg. Azáltal, hogy tükrözi, formálja, sőt olykor elő is segíti az emberek és kutyák közötti találkozásokat, a film nem pusztán passzív médiumként, hanem a többfajú leendések (multispecies becomings) résztvevőjeként sejlik fel.

The dissertation aims to map the cinematic traces and transformations of the human–canine bond, exploring how interspecies interactions leave their marks on cinema and how films may themselves contribute to shaping the relationships between people and dogs. The corpus comprises films spanning various genres, cultural contexts and representational traditions, allowing the study to explore both the common aspects and the stylistic, generic, technological and cultural specificities of portraying human–canine exchanges on the screen. Due to their specific characteristics and the individual features of the portrayed subjects and cultural milieus, each film – Turner & Hooch (1989, dir. Roger Spottiswoode); My Dog Tulip (2009, dir. Sandra and Paul Fierlinger); Los Reyes (2018, dir. Iván Osnovikoff and Bettina Perut); Stray (2020, dir. Elizabeth Lo); The Plague Dogs (1982, dir. Martin Rosen); Isle of Dogs (2018, dir. Wes Anderson); Heart of a Dog (2015, dir. Laurie Anderson) and This Darling Life (2008, dir. Angie Chen) – represents the human–canine bond differently. However, together they also suggest that dogs epitomise the material-semiotic complexity of cinema, where concrete animal presences coexist with abstract elements, irrespective of genre. Relying on posthumanist theory, the dissertation furthermore argues that screen dogs both reflect and unsettle the hierarchical distinctions between humans and animals by bearing the traces of human–canine coevolution. At the same time, the stance taken in the dissertation departs from approaches that erase species differences altogether, drawing instead on Maurice Merleau-Ponty’s concept of “strange kinship” to account for the simultaneous intimacy and strangeness that define human–canine relations. This perspective allows the study to foreground both systemic inequalities and everyday heterotopic possibilities within multispecies companionship through the analysis of the selected films. Methodologically, the dissertation relies on creature-conscious film theory and phenomenological approaches to tease out how the films register both shared creaturely conditions and species-specific perceptions. The analyses reveal that all screen dogs, whether in mainstream Hollywood films or experimental documentaries, oscillate between anthropomorphic projection and irreducible creatureliness. The dissertation’s central contribution is the concept of the anthrokynematic assemblage, which designates cinema as an active agent in human–canine relationality. By reflecting, shaping, and at times facilitating encounters between people and dogs, film emerges not as a passive medium but as a participant in multispecies becomings.