Könyvgyűjtő ember vagyok, s többnyire el is olvasom őket. Az édesanyám is az, s nemrég mutatta meg féltve őrzött kincseit: lány korában ha Pesten járt, az antikváriumokat bújta, s egy-egy gyöngyszemmel tért mindig haza. Gyermekkorában az ünnepeken szavalt versek hatására vált könyvtárhasználóvá – odahaza nem voltak könyvek -, sokáig verseket olvasott, majd jöttek és maradtak a regények. A nagymamám még uradalmi cselédként haszontalan és időrabló dolognak tartotta az olvasást. Sokszor veszekedett édesanyámmal: miért nem horgol, hímez, gyarapítja stafírungját inkább a betűk bogarászása helyett. A válasz a családban azóta szállóigévé vált: „Asszonykoromban rántáskavarás közben is olvasni fogok!” Nem ettünk odakozmált ízű ételt, de számos alkalommal voltunk tanúi húgommal, hogy éjszakákat olvasott végig, s reggel ment dolgozni. Olvasó emberré váltunk mi magunk is idővel. Mennyi szerepe van mindebben családi könyvtárunknak? Itthoni könyveinknek? A családban látott és megélt olvasás szeretetének? A könyvgyűjtés szeretetének? Az olvasás, mint mintakövető magatartás hogyan épült be és vált személyiségünk részévé? E személyes élmények alapján fogalmazódott meg bennem, hogy napjainkban, a XXI. század elején az olvasásnak milyen szerepe lehet a mai fiatalok életében, akiket már tömérdek egyéb információs és szórakoztató forrás vesz körül, ejt rabul? „Átmenthető-e a klasszikus irodalom a XXI. századba, vagy bele kell törődnünk abba, hogy gyermekeink jó esetben csak kivonatokat, rövid szövegeket olvasnak?” Olvasnak-e még és mit? Odahaza látnak-e családtagot, aki olvas? Könyveket, melyeket csak le kell emelni és már el is lehet merülni bennük, hisz: „ …az olvasás szépsége mindenek feletti”. Mivel töltik szabadidejüket? Mennyi időt szánnak olvasásra? Milyen könyveket gyűjtenek, és milyen könyveket látnak otthon a családban? Fontos-e számukra illetve szeretnek-e olvasni? A könyvhöz, kultúrához való hozzáállásukat, „kulturális tőkéjüket” mennyiben öröklik a családtól?