Absztrakt. A disszertációban azt vizsgálom, hogy miként viszi színre az utazás antropológiai állandónak tekinthető tapasztalatát hét, a huszadik század második felében, illetve a 21. század elején keletkezett – Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Krasznahorkai László és Térey János tollából származó – epikai mű. A cél annak feltárása, hogy az irodalmi útirajz műfaji hagyományait – melyek a huszadik század első évtizedeiben többek között Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és Szabó Lőrinc írásművészetében játszottak fontos szerepet – miként értelmezik újra ezek a szövegek a későmodernség, illetve a posztmodern horizontjából. A komparatív távlatot érvényesítő értekezés elméleti hátterét egyrészt az anglofóntravelwritingstudies eredményei, másrészt az idegenség hermeneutikai, illetve fenomenológiai megközelítésére törekvőnémet nyelvű kutatások, azon belül is elsősorban Bernhard Waldenfels munkássága képezik. A dolgozat elsőként arra mutat rá, hogy Nemes Nagy Ágnes útinaplóiban az az európai gondolkodási hagyomány él tovább, mely az utazást tanulási folyamatnak, a személyes Bildung részét képező feladatnak tekinti. A második fejezet Mészöly Miklós közép- és kelet-európai peremterületeken játszódó Pontos történetek útközben című művét veszi górcső alá; azt tárja fel, hogy a regény hogyan tér ki az útirajzhagyományt megidéző alcímek által felépített elvárások elől, lebontva az utazás romantikus eredetű eszményét. A harmadik fejezet Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című művére fókuszál, mely egyrészt egy számos világirodalmi párhuzammal rendelkező meta-utazásszövegként olvasható, másrészt pedig a Duna által jelképezett Közép-Európa-diskurzus jellegzetes toposzainak és mintázatainak archívumaként szolgál. A negyedik fejezet a három kínai témájú Krasznahorkai László-szöveget – Az urgaifogolyt, a Csak a csillagos éget és a Rombolás és bánat az Ég alattot – járja körül. Érvelésem szerint Krasznahorkai utazási prózája úgy értelmezi újra a klasszikus modern művészetszemlélet azon alaptézisét, miszerint a teljesség az esztétikum szférájában újraalkotható, hogy annak megvalósulási lehetőségét az időtlenként ábrázolt kínai kultúrába helyezi át. Az utolsó fejezetben azt fejtem ki, hogy Térey János Protokoll című verses regénye miként reflektál utazás és turizmus egymásba szövődő praxisainak kulturális, mediális és gazdasági beágyazottságára. Továbbá arra is kitérek, hogy a főhős városi terekhez és természeti tájakhoz fűződő viszonyának megjelenítése hogyan interpretálhatóa hangulat (Hans Ulrich Gumbrecht) és az atmoszféra (GernotBöhme) fogalmainak segítségével.

Abstract. The dissertation explores how travel – an experience that can be regarded an anthropological constant – is staged in late 20th century and 21th century literary works written by Ágnes Nagy Nemes, Miklós Mészöly, Péter Esterházy, László Krasznahorkai and János Térey. My aim is to investigate the ways in which these texts reinterpret the genre codes of the literary travelogue, which played an important role in the early 20th century writings of Dezső Kosztolányi, Sándor Márai and Lőrinc Szabó, from the horizon of late modernity and postmodernism. The dissertation is dominated by a comparative approach; its theoretical background is partly provided by the results of Anglophone travel writing studies, and partly by the hermeneutically and phenomenologically oriented German research on strangeness, especially the works of Bernhard Waldenfels. First, the dissertation points out that the travel diaries of Ágnes Nagy Nemes continue a certain European philosophical tradition which considers the journey to be a form of learning, a task performed as the part of the personal Bildung. The second chapter discusses Miklós Mészöly’s Pontos történetek útközben [Exact Stories On the Way], which is set on the margins of Central- and Eastern-Europe; the study reveals that the novel evades the generic expectations created by the subtitles, deconstructing the romantic ideal of travel. The third chapter focuses on Péter Esterházy’s Hahn-Hahn grófnő pillantása [The Glance of Countess Hahn-Hahn], which can be read as a meta-travel text with several links to world literature, and also as an archive gathering together the topoi and representational patterns of the discourse on Central Europe that is symbolized by the Danube in the novel. The fourth chapter examines three works by László Krasznahorkai, which are all set in China: Az urgai fogoly [The prisoner of Urga], Csak a csillagos ég [Only the Sky with the Stars] and Rombolás és bánat az Ég alatt [Destruction and Sorrow beneath the Heavens]. I argue that Krasznahorkai’s travel writing reinterprets the classical modern principle according to which wholeness can be recreated within the aesthetic sphere, and it does so by staging the possibility of fulfilment in the Chinese culture, which is portrayed as timeless in all the three novels. The last chapter investigates the ways in which János Térey’s Protokoll [Protocol] reflects on the cultural, medial and economic embeddedness of the intertwining practices of travel and tourism. Furthermore, I aim to analyse the protagonist’s relation with urban spaces and natural landscapes by relying on Hans Ulrich Gumbrecht’s notion of mood and Gernot Böhme’s notion of atmosphere.