Főiskolai tanulmányaim során konzulens tanárommal volt óránk: Kisgyermekkor és az intézményes nevelés története volt az órai anyag. Már ekkor felkeltette érdeklődésemet a bölcsődék történelme, azok az emberek, akik a 0-3 éves korú gyerekekkel foglalkoztak, kapcsolatuk volt velük a nap nagy részében. Visszanyúlva egészen az őskorig, amikor is különböző birodalmak, milyen eszközökkel és hogyan nevelték a társadalom számára a „kisdedeket”. Nagyon szélsőséges neveléseket mutatott be Egyiptom, Mezopotámia, Spárta, Athén. Például a spártai nevelési módszerek a gyerek fizikális tehetségeire támaszkodott, az athéni pedig a mentális felkészültséget tartotta első számú helyen. Nehéz lenne a mai anyának elfogadni azt, hogy csak 7 éves koráig nevelkedhet a gyerek a családban, utána katonának nevelik tovább, saját családja nélkül. Comecius pedig a születés pillanatától figyeli a gyermekeket, szerinte nincs fejleszthetetlen gyerek. Optimista felfogású tudós, aki azt mondta: „a gyermek Isten képmása”. Jean Jacques, Rousseau Emil-je könyvében saját pedagógiai elveit fogalmazza meg, ahol hangsúlyozza a gyermekkor fontosságát az egyéniség fejlődésében, s rámutat arra az érzelmi kapcsolatra, amely a csecsemőt az anyjához fűzi.