A disszertáció az 1970-es években az Egyesült Államok közel-keleti külpolitikájában bekövetkezett jelentős változást vizsgálja, különös tekintettel ebben a folyamatban a neokonzervatívok szerepére. A globális kihívások, így a vietnámi háború, az 1973-as olaj embargó és az OPEC befolyásának növekedése közepette a neokonzervatívok a közel-keleti olajkitermelő országok növekvő hatalmát és az arab-izraeli konfliktust az Egyesült Államok érdekeit és a nyugati liberális rendet érintő közvetlen fenyegetésként értékelték. Befolyásos agytrösztök és folyóiratok platformjait felhasználva egy olyan konfrontatív külpolitika mellett érveltek, amely a Perzsa-öböl olajmezőinek ellenőrzésére és Izrael expanziós politikájának támogatására épült. Ez a megközelítés azonban gyakran kontraproduktívnak bizonyult, mivel félreértelmezte a régió valós porblémáit és globális ellenszenvet váltott ki az Egyesült Államokkal szemben. A disszertáció kritikusan elemzi az 1973 és 1976 közötti neokonzervatív narratívákat és politikát, különös tekintettel az Egyesült Államok és Irán közötti kapcsolatokra gyakorolt hatásukra. Azt állítja, hogy ez a politika nem szolgálta az amerikaiak hosszú távú érdekeket, sőt hozzájárult az amerikai–iráni kapcsolatok romlásához, a sah bukásához és az amerikaellenes érzelmek növekedéséhez a Közel-Keleten és a harmadik világban. Szemben az általános véleménnyel, miszerint az Egyesült Államok és Irán közötti kapcsolatokat a sah alatt erős és tartós szövetség jellemezte, a disszertáció azt állítja, hogy a kapcsolatok a 1973-as háború és az azt követő olajválság után kezdtek megváltozni. Az Egyesült Államok kiszámíthatatlan bel- és külpolitikája, szövetségeseinek megvédésére való képtelensége, valamint a délkelet-ázsiai háborúk által felszínre hozott katonai korlátai ösztönözték a sahot arra, hogy független olaj- és külpolitikát folytasson. A maguk részséről ezt a neokonzervatív értelmiségiek és politikusok az amerikai hegemónia fenyegetéseként értékelték. A disszertáció nyomon követi a neokonzervatív külpolitika előtérbe kerülését, és azt állítja, hogy a sah bukása volt az egyik első eredménye ennek a trendnek. Rámutat a neokonzervatívok azon erőfeszítéseire, melyek – a Nixon- és Ford-adminisztrációk alatt – a Közel-Keleten az Egyesült Államok érdekeinek érvényesítésére irányultak, kezdetben a Perzsa-öböl olajmezőinek katonai úton történő megszerzése, majd később az amerikai szövetségek Iránról Szaúd-Arábiára történő átrendezése útján.

This thesis explores the significant shift in US foreign policy toward the Middle East during the 1970s, focusing on the role of neoconservatives in shaping this change. Against the backdrop of global challenges such as the Vietnam War, the 1973 oil embargo, and the rise of OPEC’s influence, neoconservatives perceived the growing power of Middle Eastern oil-producing countries and the Arab-Israeli conflict as direct threats to US interests and the Western liberal order. Utilizing platforms in influential think tanks and journals, they promoted a confrontational foreign policy that advocated for the control of Gulf oil fields and supported Israel’s expansionist policies. This approach, however, often proved counterproductive, misrepresenting the complexities of the region and fostering global hostility toward the US. The thesis critically examines neoconservative narratives and policies from 1973 to 1976, particularly their impact on US-Iran relations. It argues that these policies contributed to the deterioration of relations with Iran, destabilized the Shah’s rule, and fueled the rise of anti-American sentiment across the Middle East and the broader Third World, ultimately failing to serve long-term American interests. Contrary to the prevailing view that U.S.-Iranian relations under the Shah were marked by a strong and enduring alliance, this thesis contends that relations began to shift after the 1973 war and subsequent oil crisis. It posits that the U.S.’s unpredictable domestic and foreign policies, its failure to protect its allies, and the limitations of its military power—exposed by conflicts in Southeast Asia—pushed the Shah toward pursuing an independent oil and foreign policy. At the same time, the backlash against anti-communism following the Vietnam War and the 1973 oil crisis galvanized neoconservative intellectuals and politicians who perceived U.S. dependency on the Shah’s regime and the change in his policies as a threat to American hegemony. The thesis traces the origins of neoconservative foreign policy, asserting that it contributed to the turmoil that ultimately led to the Shah’s downfall. It highlights the systematic efforts by neoconservatives within the Nixon and Ford administrations to secure U.S. interests in the Middle East, initially by advocating military action to seize Gulf oil fields and subsequently by realigning U.S. alliances from Iran to Saudi Arabia.