A 2017. évi XC. törvény hatálybalépésével az előkészítő ülés a büntetőeljárás egyik kiemelt jelentőségű elemévé vált, új alapokra helyezte, részben az eljárások gyorsítása, egyszerűsítése és a büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának növelése céljából. A tárgyalás előkészítési szakban megtartott nyilvános ülés immár lehetőséget teremt arra, hogy az ügyben már az eljárás korai szakaszában érdemi döntés szülessen. Ezen jogintézmény nem csupán praktikus eszköz az eljárás idő- és költséghatékonyságának javítására, hanem olyan újfajta jogi gondolkodást is tükröz, amely a vádlotti együttműködésre, konszenzusra és az eljárás észszerű időn belüli lezárására épít.

A jogintézmény alkalmazása szükségszerűen felvet egy elvi kérdést: vajon elfogadható-e, hogy a beismerés elsőbbséget élvezzen az anyagi igazság kiderítéséhez képest, vagyis „feláldozható-e” az átfogó és alapos bizonyítási eljárás a gyorsabb és gazdaságosabb eljárás érdekében? A téma iránti érdeklődésemet tovább erősítette az a felismerés, hogy az előkészítő ülés nem csupán a büntetőeljárás gyorsítása érdekében bevezetett technikai megoldás, hanem egyben mélyebb elvi és dogmatikai kérdéseket is felszínre hoz, amelyek a klasszikus büntetőeljárási elvekkel való összeegyeztethetőségét vizsgálják.

Az eljárás egyik kulcskérdése, hogy a jogállami követelmények sérelme nélkül megengedhető-e az anyagi igazság részleges háttérbe szorítása, ha ezáltal az eljárás időszerűsége, hatékonysága és a bírósági kapacitások optimális kihasználása biztosítható. A beismerésre alapozott eljárások, különösen az előkészítő ülés intézménye, ezzel szemben a bizonyítás korlátozását vagy mellőzését teszik lehetővé, amely a klasszikus szemlélet szerint a bizonyítás igazságkereső funkcióját gyengítheti. Kutatásom során arra is kerestem a választ, hogy ez a kompromisszum indokolt lehet-e abban az esetben, ha a beismerés önkéntes, következetes, és a rendelkezésre álló bizonyítékokkal is alátámasztható.