A disszertációmban Jane Austen regényeit elemeztem morálfilozófiai és esztétikai szempontból, a boldogság és erényesség problematikus kapcsolatára helyezve a hangsúlyt. Az írónő a műveiben hangot adott a társadalomról, a szépirodalmi alkotásokról, a történelemről, az emberi jellemről és a nevelésetikáról szóló kritikai véleményének. A vizsgálódásom kiindulópontja Alasdair MacIntyre Austen-elemzése volt, aki több markáns kijelentést tett az írónőről, melyek közül az volt a legrelevánsabb a vizsgálódásom szempontjából, hogy a szeretetreméltóság és az állhatatosság a két legalapvetőbb austeni erény. Az írónő regényeinek elemzésénél hangsúlyoztam, hogy én is úgy vélem, a kedvesség mint egyfajta pótlék jelenik meg a műveiben. A főhősei csak akkor mondhatják magukat igazán morálisnak, ha képesek átlátni azokon, akik nem erényesek, pusztán felszínes kedvességgel, bájjal próbálják ezt elfedni mások elől. Körüljártam azt is, hogy az Austen-regényekben milyen negatív következményei vannak annak, ha valaki egy nagyon is mérvadó döntésnél nem kellően állhatatos. Továbbá olyan toposzokat vizsgáltam, mint a boldogság, a kétely, az otthonkeresés, az önfejlesztés, az önismeret, az önbecsülés, az irónia, a megtévesztés, a nevelés, az ítélőképesség vagy épp az udvariasság fontossága az írónő műveiben. Amennyire a vizsgálódásomnál relevánsnak éreztem, érintettem az Austen-regények megformáltságát is: az írónőnek az ironikus hangját több esetben kiemeltem és elemeztem. Hangsúlyoztam, hogy Austen az első regényeiben olyan önreflektív narratív hangot ütött meg, mellyel a szentimentális és gótikus regényeket figurázta ki; valamint kiemeltem azt is, hogyan érhető tetten a regényeiben az auktoriális narratív struktúra és az indirekt beszédaktus; emellett a levélírás (főként a férfi főhősök leveleinek) fontosságára is kitértem. Elemzéskor a történetek megírásának az időrendi sorrendjét követtem, és így Austen módszereinek változását, fejlődését is olykor kihangsúlyoztam. Nem gondolom azt, hogy az írónő teljesen azonosult volna bármelyik filozófus nézeteivel, így a regényeinek elemzésekor saját filozófiai aspektusainak feltárásához, megértéséhez nyitottam analógiát a következő gondolkodókkal: Arisztotelész, Immanuel Kant, David Hume, Søren Kierkegaard, Mary Wollstonecraft, Jean-Jacques Rousseau, Lord Shaftesbury, Roland Barthes és Friedrich Schlegel. Arra a következtetésre jutottam, hogy Jane Austen a maga módján filozófus volt: filozófiai hozzáállása volt az élethez, filozófiai szempontból vizsgálta az emberek jellemét és viselkedését. Ő nem írt elméleti szövegeket, nem alkotott saját filozófiai rendszert, hanem az általa kitüntetett figyelmet kapó regényműfajt választotta közlési formaként.

In my PhD thesis, I analysed Jane Austen's novels from a moral-philosophical and aesthetic perspective, focusing on the problematic relationship between happiness and virtue. In her works, the writer voiced her critical opinions on society, literary works, history, human character, and educational ethics. The starting point of my investigation was Alasdair MacIntyre's critique of Austen, who made several striking statements about the writer, the most relevant of which for my analysis was that amiability and constancy are the two most fundamental virtues in Austen's work. In my analysis of Austen's novels, I emphasised that I also believe that amiability appears as a kind of substitute in the writer's works. Her protagonists can only call themselves truly moral if they can see through those who are not virtuous, trying to hide this from others with mere superficial agreeableness and charm. I also discuss the negative consequences in Austen's novels of not being sufficiently constant in a critical decision. In addition, I examined topos such as happiness, doubt, homesickness, self-development, self-knowledge, self-esteem, irony, deception, education, judgment, and the importance of politeness in the writer's works. Furthermore, as far as I felt it was relevant to my investigation, I also touched on the form of Austen's novels: I highlighted and studied the writer's ironic voice in several cases. I emphasised that Austen's early novels adopted a self-reflective narrative tone that caricatured sentimental and Gothic novels; I also highlighted how authorial narrative structure and indirect speech act can be seen in her novels; I also touched on the importance of letter writing (especially letters from male protagonists). In my analysis, I followed the chronological order of writing the stories, and thus sometimes highlighted the changes and developments in Austen's methods. I do not think that the writer fully identified with the views of any philosopher, so when analysing her novels, I opened an analogy with the following philosophers to explore and understand her own philosophical aspects: Aristotle, Immanuel Kant, David Hume, Søren Kierkegaard, Mary Wollstonecraft, Jean-Jacques Rousseau, Lord Shaftesbury, Roland Barthes and Friedrich Schlegel. I concluded that Jane Austen was a philosopher in her own way: she had a philosophical attitude to life, and she examined the character and behaviour of people from a philosophical perspective. She did not write theoretical texts, did not create her own philosophical system, but chose the novel genre as a form of communication, which she held in high regard.