Az endometrium hiperpláziák bármely korú nőt érinthetnek, előfordulásuk a vérzészavarral rendelkező betegek körében akár 15% is lehet. A jelenleg érvényben lévő 1994-es WHO felosztás szerint a sejtek megjelenése alapján típusos és atípusos, ezeken belül a mirigyek komplexitása szerint simplex és komplex formájukat különböztetjük meg. A betegség kialakulásában az ellensúlyozatlan ösztrogén túlsúly játssza a főszerepet. Az endometrium hiperpláziák korai felismerése és adekvát kezelése a betegség méhtestrákkal való kapcsolata miatt szükséges. Az elváltozás ugyanis egyrészt rosszindulatú elváltozásba progrediálhat, másrészt akár az esetek 40-60%-ában is jelen lehet a betegség mellett egyidejű endometrium karcinóma. A méhnyálkahártya hiperpláziák diagnózisa csak szövettani vizsgálattal állítható fel biztosan. A betegség szűrésére sajnos adekvát módszer nincs. Habár a vérzészavar, illetve a képalkotó eljárásokkal – melyek között kiemelt jelenőséggel bír az ultrahang vizsgálat - talált elváltozások felvethetik a betegség gyanúját, a végső kórismét csak a hiszteroszkóppal, kürettel, vagy vákuum-aspirációs eljárással nyert endometrium minta hisztológiai vizsgálata adja. A betegség legbiztosabb kezelését a méh eltávolítása jelenti, azonban elsősorban atípia nélküli formák esetén a méhmegtartó, általában gesztagénekkel végzett gyógyszeres terápia is alkalmazható. Ennek főként a fiatal betegek körében van nagy jelentősége az esetleges későbbi gyermekvállalási szándék miatt. A további kezelési lehetőségek az ösztrogén szintézisét gátló gyógyszerek adását, ovulációindukciót, méhmegtartó műtéti beavatkozásokat, illetve végső esetben a méh eltávolítását is magukba foglalják. Klinikai vizsgálatomat a nyíregyházi Jósa András Oktatókórház Szülészet-Nőgyógyászati Osztályán végeztem. A retrospektív vizsgálat célja az endometrium hiperplázia diagnózisa miatt az osztályon kezelt betegek rizikótényezőinek, a betegség diagnosztikus lehetőségeinek, illetve a konzervatív kezelés hatékonyságának tanulmányozása volt. Eredmények: a posztmenopauzában lévő nők körében 1,4%-ban fordult elő a hiperplázia valamely formája a normál értékhatárnak elfogadott 5mm-es ultrahanggal mért endometrium vastagság alatt. Atípusos hiperpláziák esetén a betegek 40%-ánál a méh eltávolítása utáni végső diagnózis rosszindulatú elváltozás volt, amely csak a műtét után került felismerésre. A konzervatív kezelés hatékonyságát illetően a betegek 55%-a gyógyult meg az egy éves terápia hatására, amely arány elmarad a kapcsolódó irodalomban leírtaktól. A várt eredményekkel ellentétben jelen esetben a gyógyszeres kezelés hatékonyabbnak bizonyult a rizikóval rendelkező betegek csoportjában, ami feltehetőleg a viszonylag kis esetszámmal volt magyarázható. Következtetés: az endometrium hiperpláziák hatékonyabb diagnosztizálására és kezelésére további vizsgálatokon alapuló egységes szűrési, diagnosztikai és terápiás ajánlások bevezetése jelentené a megoldást.