A szakdolgozat a felnövekvő generációk természettől való elidegenedésének problémáját vizsgálja, fókuszba állítva a méhészet környezetpedagógiai integrációjának lehetőségeit és hazai akadályait. Bár a méhészeti projektek élménypedagógiai szempontból kiemelkedően alkalmasak a tanulók transzverzális kompetenciáinak, mint a kooperáció vagy a felelősségvállalás fejlesztésére, az iskolai megvalósítást a modern „kockázati társadalom” defenzív intézményi kultúrája jelentősen hátráltatja. A jelenség mélyebb megértése érdekében kvalitatív empirikus kutatás történt, melynek során tíz gyakorló pedagógussal lettek felvéve félig strukturált mélyinterjúk, az adatokat pedig a Grounded Theory módszertanával és az ATLAS.ti szoftver hálózati elemzéseivel került feldolgozásra. Az eredmények rávilágítanak, hogy a hazai oktatási rendszerben a méhészet beemelésének elsődleges gátját nem a tárgyi feltételek hiánya, hanem az egészségügyi kockázatoktól (allergia, méhszúrás) való szubjektív félelem és az ebből fakadó túlzott szülői, illetve adminisztratív kontroll jelenti. A dolgozat három markáns pedagógusi attitűdtípust azonosít, és rámutat, hogy a gyermekekben lévő rovarfóbia feloldásának legfontosabb eszköze az oktató személyes, hiteles modellkövető magatartása a mikrokörnyezetben. A kutatás legfőbb gyakorlati hozadéka egy hiánypótló, háromlépcsős implementációs mátrix kidolgozása, amely az adminisztratív transzparencián, a helyi érzékenyítésen és a makrotársadalmi bevonódáson alapul. A szakdolgozat végkövetkeztetése szerint a méhészeti projektek és a valódi tapasztalati tanulás csak a defenzív pedagógiai falak áttörésével, valamint a szülők és külső szakemberek (méhészek) felelősségmegosztásával épülhet be tartósan a jövő iskolájába.