Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
Állandó link (URI) ehhez a gyűjteményhez
Bölcsészettudományi Doktori Tanács
Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
(vezető: Dr. Bényei Tamás)
D47
tudományterület:
bölcsészettudományok
tudományág:
irodalom- és kultúratudományok
Doktori programok:
- Magyar irodalmi, modern filológiai és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Szirák Péter) - Angol és észak-amerikai irodalom- és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Rácz István)
Böngészés
Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola Szerző szerinti böngészés "Balkányi, Magdolna"
Megjelenítve 1 - 3 (Összesen 3)
Találat egy oldalon
Rendezési lehetőségek
Tétel Szabadon hozzáférhető Der Bühnenvolkstanz im ungarischen Theater 1945-1989Lelkes, Zsófia; Balkányi, Magdolna; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Germanisztikai IntézetA dolgozat a magyarországi színpadi néptánc színházi struktúrán belül betöltött szerepét vizsgálja. A színházat társadalmi közegében értelmezi és működését az 1945 és 1989 közé eső időszakban kulturszociológiai szempontból tárgyalja. A disszertáció célja, hogya kulturszociológiai megközelítési móddal újragondolja a magyar színpadi néptánc történetét, annak teljes tudatában, hogy az ilyesfajta munka re-konstrukció, eredménye a vizsgálódási folyamat által konstruált. A színpadi nép(i) tánc történeti áttekintése nem nélkülözheti a különböző tánc- (test- és mozdulat-)elméleti koncepciók, az ezekhez kapcsolódó pedagógiai gyakorlat, valamint intézménytörténet vizsgálatát. Mivel a nép(i) táncot a magyarországi színházi kontextusbaillesztve értelmezi, a témából adódó másik fontos cél a magyar színházi struktúra működési mechanizmusának bemutatása, annak (kultúr-)politikai és gazdasági közegének feltárása a tárgyalt korszakban. A munka kiinduló kérdése ugyanis az volt, mennyiben határozzák meg, avagy befolyásolják a strukturális adottságok a színpadon megjelenő esztétikumot. A dolgozat kísérletet tesz arra, hogy a színházat annak működtetése és működése felől értelmezze az adott történeti korszakban. Az első fejezet a II. világháborút követően kialakult színházi rendszer fokozatos kiépülését tekinti át. Noha a „Stunde Null” lehetetlenségét maga a dolgozat is kiindulópontnak tekinti, az 1945 után lépésenként kialakuló új, szovjet típusú politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedés mégis olyan meghatározó körülményként fogható fel, mely indokolta, hogy a színházat mint kulturális intézményrendszert 1945-től kezdődően vizsgáljuk. A II. világháborút követő több mint egy évtized során bizonyíthatóan átalakul a színházi intézményrendszer (gazdasági, jogi és művészeti irányítása, művészeti intézmények típusai, bizonyos szempontból funkciói, műsorstruktúra). A színház mint fogalom fokozatosan új tartalmat nyer: elveszti vállalkozói jellegét, és „kőszínházzá” válik, ahol az épület egyet jelent a társulattal és sok esetben az engedélyezett stílussal is. Ebben a fokozatosan formát öltő, szovjet mintához igazodó új színházi hierarchiában kerül elhelyezésre a színpadi néptánc, annak intézményrendszere, szerepe a színházi struktúrán belül, illetve a színpadon megjelenő esztétikum. A néptáncot, illetve a népi táncot mint új színházi műfajt vizsgálva választ keresünk arra is, hogy a kialakuló intézmények mennyiben a rendszer újításai illetve a megelőző korszak öröksége; az újonnan berendezkedő hatalom milyen céllal hozta létre,vagy esetleg csak más funkcióval ruházta fel ezeket az intézményeket; azok milyen befolyással vannak a kulturális kódrendszerre; s mindezek következtében hogyan helyezhető el a színpadon látható produkció a magyar színházi konvencióban. Az ötvenes évek sztálinista diktatúrájához képest a hatvanas évekkel kezdődöen az ú.n. öntevékenység pontos meghatározásával és törvényi szabályozásával a színházi mező újabb dimenzióval gazdagodik. A második fejezet ezért az „amatőr” színházi rendszert mint párhuzamos intézményhálót állította középpontjába, s azon belül értelmezi a néptáncot. Az amatőr együttesek ugyanis azok a műhelyek, ahol fokozatosan, több táncegyüttes „inkubátorában” nem csak egy új táncpedagógiai rendszer, hanem az etnografikus anyaghoz való viszonyulás teljesen új formái bontakozhattak ki. Gondolunk itt a táncház meghonosodó gyakorlatára, mely a passzív nézői viszonyból az aktív cselekvőébe segíti át a táncház látogatóját; illetve azokra a táncelőadásokra, melyek gyökeresen más befogadói magatartást követeltek meg a nézőtől, hiszen a szószínházi gyakorlattal ellentétben a test használatával kívántak színházat teremteni. Ez az új koreográfusi attitüd is indokolta, hogy törekvéseiket a „másszínházi” kontextusban mutassuk be. Bourdieu mező elmélete, illetve a van Maanen-Wilmer féle modell lehetővé tették, hogy a színpadi nép(i) táncot a színházi mezőn belül vizsgáljuk. Ez természetesen azt is jelenti, hogy mi a ’színház’ fogalmat tágabb értelemben, performatív jelentését hangsúlyozva használjuk. Hans-Thies Lehmann gondolatmenetéből kiindulva az elemzéseknél a színházi esemény politikai hatását az észlelés formáiban ill. annak változásaiban kerestük. A feltárt történeti anyag rendszerezéséhez Bourideu mezőelmélete mellett az elemzés nagy mértékben támaszkodik a Hankiss Elemér által modellált második társadalom fogalmára. Jurij Lotman többlépcsős (dinamikus) modellje lehetővé tette, hogy a színpadi néptánc jelenségét diachron közegbe helyezve, hosszú távú folyamatokként, azaz a kulturális kódhasználat lassú, folyamatos változásaként, pozicióváltásaként értelmezzük. A disszertációban szereplő műelemzések módszertanilag egyrészt a hazai gyakorlatnak megfelelően a táncjelírás elméletéhez kapcsolódnak, másrészt Christina Turner kultúraelméleti megközelítését követik.Tétel Korlátozottan hozzáférhető Die Aspekte des Fremden in den Kinder- und Jugendromanen von Renate WelshDankóné Kovács, Réka; Balkányi, Magdolna; Kovács, Réka; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Germanisztikai IntézetJelen dolgozat tárgyát Renate Welsh kortárs osztrák írónő gyermek- és ifjúsági műveinek vizsgálata képezi, amelynek középpontjában hét mű elemzése áll. A műveket az idegenség s az azzal párosuló identitáskeresés motívuma köti össze. Renate Welsh a realizmus képviselője a német nyelvű gyermek- és ifjúsági irodalomban, aki negyven éves írói munkássága során több mint hetven művet alkotott, amelyek sorában mind gyermek és ifjúsági művek, mind felnőtteknek szóló regények megtalálhatók. A disszertáció célja, hogy az írónő gazdag életművéből a gyermek- és ifjúsági művek elemzésével tárja fel az elmúlt évtizedekben megszületett modern német nyelvű gyermek- és ifjúsági irodalom bizonyos jellemző vonásait, valamint rámutasson Renate Welsh szerepére és helyére az irodalom említett ágának emancipálódási folyamatában. A témaválasztást az a tény indokolja, hogy Magyarországon a gyermek- és ifjúsági irodalom nem tartozik az irodalomtudomány kutatási területei közé, megítélésében még a pedagógiai szempont a meghatározó. Így a német nyelvű országokban lezajlott fejlődés bemutatásával a dolgozat ösztönzést adhat a magyarországi szemléletváltás elindításához. A fentebb vázolt célkitűzésnek megfelelően a dolgozat négy nagy részből áll. Az első rész nyújtja a dolgozat fő részéhez, a művek elemzéséhez a történelmi hátteret. Ez a rész a német nyelvű gyermek- és ifjúsági irodalomban az elmúlt fél évszázadban végbement változásokat mutatja be, mind a művek, mind a róluk szóló diskurzus szintjén. Az 1970-es évek elejétől mélyreható változások követhetők nyomon a gyermekek és fiatalok számára írt művekben. A kortárs írók, Kirsten Boie, Peter Härtling, Mirjam Pressler, Renate Welsh realista művei olyan világot ábrázolnak, amelyben a gyermekek a felnőttekkel egyenlő jogokkal rendelkeznek, de velük együtt azonos felelősséget is viselnek. Eltűntek a tabutémák és tért nyertek a korábban csak a felnőtteknek szóló irodalomban használatos ábrázolási módok. Ezeknek a műveknek mind a tematikai, mind az esztétikai aspektusból történő vizsgálata a gyermek- és ifjúsági irodalom és a felnőttirodalom közötti határ átjárhatóságát, azaz a két terület egyenrangú voltát igazolja. Az irodalomtudományi diskurzusban a gyermek- és ifjúsági művek megítélésében az esztétikai szempont előtérbe helyezése járul hozzá a gyermekirodalom emancipálódáshoz. A fejlődési folyamat megjelenítéséhez Richard Bamberger, Hans-Heino Ewers, Malte Dahrendorf és Klaus Doderer elméleti munkái szolgáltattak alapot. A művek vizsgálatában az idegenség aspektusa képezi az elemzési kategóriát. Korunkban a másság, az idegenség központi helyet foglal el a különböző tudományágak vizsgálódásai körében, így a kultúrtörténeti és az irodalomtudományi kutatásokban is. A másság megjelenési formái a gyermekirodalmi művekben is a gyakran ábrázolt jelenségek közé tartoznak. A dolgozat második része e fogalmak értelmezésével és az idegenséghez való viszonyulási formákról szóló elméletek ismertetésével (Bernhard Waldenfels, Alois Wierlacher) ad kiindulópontot a művek elemzéséhez. A harmadik, a disszertáció fő része tartalmazza a művek elemzését. Az írónő gazdag életművéből az elemzésre kiválasztott hét regényt az idegenség három formája; a történeti és interkulturális, valamint a radikális idegenség (Waldensfels) alapján vizsgálja a dolgozat. A Johanna [Johanna], a Besuch aus der Vergangenheit [Látogató a múltból] és a Dieda oder Das fremde Kind [Dieda avagy az idegen gyermek] c. művek a történeti idegenséggel való szembesülés kapcsán a több dimenziós, több síkú esztétikai ábrázolás segítségével keresik a saját és az idegen közötti párbeszéd lehetőségét. Ezek a művek nemcsak a fiatalok történelem szemléletét és szociális érzékenységét alakítják, hanem a felnőtt generációt is elgondolkodásra késztetik. Az Ülkü, das fremde Mädchen. Erzählung und Dokumentation [Ülkü, az idegen lány. Elbeszélés és dokumentáció] és a Spinat auf Rädern [Spenót négy keréken] c. művek a gyermek szemszögéből ábrázolják a kultúrák közötti, az interkulturális idegenséget. A Drachenflügel [Sárkányszárnyak] és az Eine Hand zum Anfassen. Ein Briefroman [Szorítsd meg a kezemet. Levélregény] az idegenség radikális formájával, a betegséggel és a halállal való konfrontálódás hatását mutatják be az identitás fejlődésének folyamatában. A művek elemzése rávilágít arra, hogy Renate Welsh regényei a tradicionális gyermekirodalmi művekkel ellentétben, nem leegyszerűsítve ábrázolják a világot, hanem a nyitottság, a dinamika és a cselekmény több dimenzióból való láttatása jellemző rájuk. Ezek a művek több befogadói réteghez fordulnak egyidejűleg, igazolva, hogy a gyermekek és felnőttek közösen is megszólíthatók. A modern elbeszélési technikák révén az olvasó itt már nem csak passzív befogadó, hanem aktív részese is a mű létrejöttének. A harmadik részhez szervesen kapcsolódik a negyedik, amely Renate Welsh írói szándékait, önreflexióit, az írásnak az életében betöltött szerepét jeleníti meg. The subject matter of the dissertation is the study of the children's novels by Renate Welsh's, a contemporary Austrian woman writer, focusing on her seven works of arts. The selected novels share in the motives of foreignness and the accompanying search for identity. Renate Welsh, the representative of realism in the German speaking children's literature, whose forty year ouvre comprises more than seventy works of art including novels both for children and adults. The aim of the dissertation is to reveal some characteristic features of contemporary German speaking children literature through the analysis of Renate Welsh's novels for the young and also to define the role and place of the author in the emancipation process of children's literature. One of the reasons for the choice of the subject can be found in the fact that in Hungary in the treatment of children's literature it is still rather the pedagogical aspect that is in the lead and children's literature is not considered as a field of research of literary scholarship. Thus, presenting the change of pattern in literary scholarship in German speaking countries, the dissertation may contribute to this kind of change in the approach of children's literature in Hungary. In terms of the above objectives the dissertation consists of four parts. Part one provides the historical background to the main part, i.e the analysis of the novels. As a matter of fact the changes that have been going on in the German speaking children's literature over the past fifty years are shown both in terms of the novels and and the discourse on them. From the beginning of the 1970s far-reaching changes can be observed in the works of art written for children and youth. In the realist works of contemporary authors such as Kirsten Boie, Peter Hartling, Mirjam Pressler and Renate Welsh children have equal rights with adults, but they also share responsibilities. Topics previously considered to be taboo have appeared and aesthetic ways of representation used mainly in literature for adults have gained ground. According to the study of these works both in terms of subject matter and aesthetics the fields of children's literature and literature for adults overlap and the two fields seem to be equal. In the discourse of literary scholarship in the appreciation of children's literature putting the aesthetic aspects in the foreground has contributed to the emancipation of children's literature. It was mainly the theoretical background provided by Richard Bamberger, Hans-Heino Ewers, Malte Dahrendorf and Klaus Doderer that paved the way to this change of pattern. In the analysis of these novels it was the aspect of foreignness that we have focused on. These days century various branches of science, e.g history of culture and literary scholarship are also concerned with the concepts of otherness and foreignness. The diverse representations of otherness can also be found in children's literature. In Part two the interpretation of these concepts and the theories related to them can serve as a starting point for the analysis of the novels. In the main body of the dissertation, Part three the seven novels are analysed relying on Waldenfels' concept of structural foreignness, which includes historical, intercultural and radical foreignness. In the novels entitled Johanna, Besuch aus der Vergangenheit and Dieda oder das Fremde Kind when facing historical foreignness attempts are made to set up a dialogue between us and the foreign by making use of several dimensions and aesthetic representation at various levels. These works contribute not only to the sense of history and awareness of social problems of young people but also give some food for thought to the adults. In the novels entitled Ülkü, das fremde Mädchen. Erzählung und Dokumentation and Spinat auf Rädern the intercultural foreignness is shown from the point of view of children. The effects of facing the radical forms of foreignness, such as illness and death are shown in the development of identity in the following novels: Drachenflügel and Eine Hand zum Anfassen. Ein Briefroman. Analysing the novels it can be pointed out that in contrast with traditional children's literature the world is represented not in a simplified way, but these works can be described by openness, dynamics and their plot can be seen from various angles. The target recipients can be diverse and thus the novels can address both children and adults at the same time. By means of modern narrative techniques readers can be not only passive recipients but active participants of the creative process. In Part four it is interpreted what kind of messages the author intends to pass on to the readers and the role of writing in her life is also displayed.Tétel Korlátozottan hozzáférhető Vom Metadrama zum postdramatischen TheaterKricsfalusi, Beatrix; Balkányi, Magdolna; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Irodalomtudományok Doktori IskolaA disszertáció a dramatikus önreflexió működésmódját vizsgálja a kortárs német nyelvű drámában, mintegy próbára téve Peter Szondinak a dráma elsődlegességéről tett kijelentését, miszerint a „dráma éppoly kevéssé ismeri az idézetet, mint a variációt”. Célom nem a metadramatikus technikák egy átfogó, ám következésképp sokszor lényegi különbségeket felszámoló tipológiájának felállítása, hanem a dramatikus önreflexió ezen játékmódjainak szoros olvasatokon keresztüli aprólékos vizsgálata különös tekintettel arra a kérdésre, hogy azok mennyiben struktuálják át a dráma és a színház hagyományos viszonyrendszerét. Hiszen az elemzésre kiválasztott meglehetősen heterogén szövegeknek egy közös nevezője bizonyosan van, méghozzá az, hogy – Heiner Müllernek egy Jelinek ősbemutató kapcsán hangoztatott véleményét idézve – „ellenállnak annak a színháznak, ami van.” Peter Handke Publikumsbeschimpfung (Közönséggyalázás) (II. fejezet), Elfriede Jelinek Was geschah, nachdem Nora ihren Mann verlassen hatte, oder die Stützen der Gesellschaften [Mi történt, miután Nóra elhagyta férjét vagy a Társaságok támaszai] (III. fejezet) és Burgtheater (IV. fejezet) és Marlene Streeruwitz New York. New York. (V. fejezet) című darabjainak (ős)bemutatói körüli botrányok, félreértések, rendezői melléfogások ékes bizonyítékait adják annak, hogy ezek a szövegek nem a színházi apparátus problémátlan tartalmakkal történő kiszolgálásának, hanem megváltoztatásának igényével születtek. Az azonban, hogy ebbéli törekvésükben megbuktak, Bertolt Brechtnek a „színházi apparátus primátusáról” szóló tézisét látszik megerősíteni, egyszersmind megvilágítja annak legsúlyosabb következményét. Hiszen Brecht – elsősorban Heiner Müller által – gyakran idézett médiaelméleti bölcsessége, hogy „a színház [...] mindent »magába-színháziasít«” nem egyszerűen azt jelenti, hogy a dramatikus illúziószínház gyakorlatilag minden szöveget képes polgári drámaként játszani. Sokkal inkább akkor értjük helyesen a brechti maximát, ha belátjuk, hogy a színház apparátus-jellege nemcsak az egyes színre vitt szövegekre, hanem a műfaj egészére kihat és mostanra a drámát magát is diszpozitívummá változtatta. Annak oka, hogy dráma mint „előadandó szöveg” pragmatikus definíciója nem tudott meghonosodni, vagy hogy a reprezentációs szerkezetét pusztán egyes elemeinek tagadásával vagy akár felszámolásával nem lehet hatályon kívül helyezni, abban a tényben rejlik, hogy a dráma nem irodalmi forma, hanem diszpozitívum, vagyis egy olyan mediális el/berendezés, amely saját ábrázolási és észlelési hagyományokkal bíró saját intézménnyel, részben kirögzített szubjektum-pozíciókkal, részben sajátságos szubjektumalkotó eljárásokkal rendelkezik. Mindenekelőtt ennek belátása teszi dráma- és színházelméleti szempontból egyaránt jelentőségteljessé René Pollesch posztdramatikus színházi munkáit, mint a dolgozatomban elemzett (VI. fejezet) Wann kann ich endlich in einen Supermarkt gehn und kaufen was ich will allein mit meinem guten Aussehen? [Mikor mehetek be végre egy szupermarketbe és vehetek meg pusztán jó megjelenésemmel mindent, amire szükségem van?] címűt. The dissertation discusses the mechanisms of dramatic self-reflection in contemporary German drama, trying to challenge Peter Szondi’s stance about the primacy of drama which claims that „drama has no more room for quotation than it does for variation”. It is not my contention to set up a comprehensive typology of metadramatic techniques and consequently, to eliminate often substantial differences. I rather wish to explore these various ways of dramatic self-reflection with careful close-reading, whereby special attention is devoted to how these re-structure the traditional relation between drama and theatre. Namely, the highly homogeneous selection of texts that I analyze certainly has one common denomination, “they defy theatre as it is”, to borrow Heiner Müller’s words about the premiere of a play by Jelinek. The premiers and various performances of Peter Handke’s Publikumsbeschimpfung [Offending the Audience] (Chapter II), Elfriede Jelinek’s Was geschah, nachdem Nora ihren Mann verlassen hatte, oder die Stützen der Gesellschaften [What Happened after Nora left Her Husband or The Pillars of Societies] (Chapter III) and Burgtheater (Chapter IV), furthermore, Marlene Streeruwitz’s New York. New York. (Chapter V) have been accompanied by scandals, misunderstandings, stage director blunders, which phenomenon excellently proves that these works were written with the intention to transform the theatrical apparatus, and not to deliver trouble-free contents to be staged. The fact that their attempts failed appears to reinforce Bertolt Brecht’s thesis about „the primacy of the theatrical apparatus,” and consequently, it also reveals the most severe conclusion of this thesis. Brecht’s media theoretical insight, primarily quoted by Heiner Müller, „the theater [...] »theatralizes« everything” does not imply simply that the theatre of dramatic illusion can perform practically any text as a bourgeois drama. We can have a much better comprehension of the Brechtian maxim if we accept that the very nature of the theatrical apparatus has an impact not only on the respective texts performed but this nature also exerts an influence on the whole genre and thus, it has turned drama itself into a dispositive, as well. The reason why the pragmatic definition of drama as „a text to be performed” could not establish itself or why its representational structure can be avoided neither by the negation, nor by the elimination of individual elements actually lies in the fact that drama is not a form of literature but a dispositive, a medial configuration which is characterized by a separate institution of unique representational and perceptional traditions, furthermore, by a certain fixed subject position and to some extent peculiar methods of subject construction. First and foremost, the acknowledgement of these features accounts, both in drama and theatre theoretical respects, for the outstanding character of the post-dramatic theatrical ventures of René Pollesch, like the here also discussed performance entitled Wann kann ich endlich in einen Supermarkt gehn und kaufen was ich will allein mit meinem guten Aussehen? [When Can I Finally Go To the Supermarket and Buy What I Need Just Because I'm Good-Looking?] (Chapter VI).