Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola

Állandó link (URI) ehhez a gyűjteményhez

https://hdl.handle.net/2437/2309

Bölcsészettudományi Doktori Tanács

Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
(vezető: Dr. Bényei Tamás)

D47

tudományterület:
bölcsészettudományok

tudományág:
irodalom- és kultúratudományok

Doktori programok:

Magyar irodalmi, modern filológiai és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Szirák Péter)
Angol és észak-amerikai irodalom- és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Rácz István)

Böngészés

Megjelenítve 1 - 20 (Összesen 165)

Szabadon hozzáférhető
A késő modern médiakörnyezet jelenségei és értelmezésük médiaelméleti megalapozása
Myat, Kornél; Oláh, Szabolcs; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Média- és Könyvtártudományi Intézet
Absztrakt Kulcsszavak: késő modern médiakörnyezet, médiaelmélet, közösségi média, késő modernitás, társadalmi cselekvés, közösségi együttműködés, problémamegoldási, együttműködő-közösségi médiaelmélet Doktori értekezésem a média területén az elmúlt két évtizedben bekövetkezett változásokat, elsősorban a web 2.0 technológiai kiteljesedésével a média közösségi fordulatához kapcsolódó jelenségeket vizsgálja a médiakutatás interdiszciplináris eszköztárát alkalmazva. A dolgozatot megalapozó kutatás a 2000-es évek első évtizedétől, az online közösségi média széles körű elterjedésétől ragadja meg a késő modernitás médiakörnyezetének sajátosságait, fókuszában a kooperatív és kompetitív stratégiák szerint megvalósuló kollaborációk vizsgálata áll. A technológia fejlődése által fűtött digitalizáció, a gyorsan bővülő internetpenetráció és a mobil eszközök térhódítása fokozatosan változtatták meg a médiumokat és a médiahasználat módját. A késő modernitás hibrid, közösségi jegyeket hordozó és a web 2.0 technológiájára épülő közösségi média platformjai a média gazdasági, társadalmi és kulturális szerepét, megítélését, pozícióját, elméleti megközelítését is átalakították. A változást a 2000-es évek első évtizedének közepétől a megosztás, a részvétel és a közösség fogalmaival írták le, de a kezdetektől jelen voltak, majd felerősödtek az újfajta összekapcsolódás veszélyeire figyelmeztető irányzatok. A dolgozatban részletesen bemutatom a médiakörnyezetet alkotó médiumokat, kirajzolom és azonosítom a médiakörnyezet alapvető attribútumait: ehhez a médiateoretikusok szövegeit kritikai metaelemzésnek vetem alá, de a médiakörnyezet alapkarakterének és jelenségeinek leírásához, valamint magyarázatához történeti perspektívát is érvényesítek. A szakirodalom metaelemzése és az esettanulmányok együttesen segítenek megérteni, hogyan jutunk el a 2000-es évek közösségi összekapcsolódást éltető forradalmi hevületétől a 2020-as évekre jellemző kiábrándult vagy távolságtartó médiakutatói attitűdhöz. Dolgozatom négy esettanulmányában a késő modern médiakörnyezetben lehetővé vált online közösségi együttműködések változatait mutatom be. A közösségi felkészülés és problémamegoldás eltérő megvalósulásait vizsgálom az online közösségi platformok színterein. Nem a típusképzés igényével tárom fel ezeket az eseteket: történeti és regionális eltéréseket is mutató közösségi aktivitásokról van szó, sokféleségük miatt azok az elméleti megfigyeléseim tesztelésére alkalmasak. Az esettanulmányokban a közösségi médiumok és az azok színterein egymással összekapcsolódó médiahasználók szerepét próbálom tetten érni, ezért a nyilvánosság (a színtér) megalkotására, a társadalmi problémák tematizálódására és a részvétel megvalósítására fókuszálok. Értekezésem a modern és posztmodern médiaelméleti megközelítések kritikai metaelemzését követően saját médiaelméleti kontribúcióval zárul. Az együttműködő-közösségi médiaelmélet keretet ad a késő modern médiakörnyezet online közösségi színtereinek pontosabb leírásához és komplexebb megértéséhez.
Szabadon hozzáférhető
A műtárgy textuális viszonylatai – Írásmódok és szöveghasználati technikák a képzőművészetben, különös tekintettel az ezredfordulón készült magyar munkákra
Áfra, János; Berta, Erzsébet; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Magyar Irodalom és Kultúratudományi Intézet
Absztrakt Az értekezés központjában egyfelől a különféle írásmódokat és/vagy a szövegszerűség effektusát alkalmazó műalkotások állnak; másfelől pedig azok a kortárs kiállítások, amelyeket az installált képi és textuális tartalmak kölcsönhatása működtet. Az adekvát irodalomtudományi olvasásmódszertanokat, illetve média- és kultúratudományi közelítésmódokat a kép(térben megjelenő szöveg)ek és az írásos tartalmakra építő képzőművészeti installációk, kiállítási helyzetek fényében hívja segítségül a disszertáció, tehát fenomenalitásában kívánja megmutatni a kép–szöveg problémát, illetve azt a folyamatot, ahogyan a befogadásban működik a kettő együtthatása. A szövegszerű tartalmak hermeneutikai szerepe elsősorban az ezredforduló körüli magyar képzőművészet fénytörésében jelenik meg a dolgozatban, ugyanakkor egy-egy fejezet a média- és kultúrtörténeti összefüggésekkel, valamint az új szöveghasználati módszerek viszonylatában nagy hatást kifejtő nemzetközi folyamatokkal is foglalkozik. A Szöveg, kép, test és olvashatóság – A reprezentációs technikák metamorfózisai című fejezet a testiség, a képiség és a textualitás kultúrantropológiai összefüggéseit térképezi fel, és az elsődleges szóbeliség korszakának történetmesélésétől, illetve a bibliai szöveghelyek alapján rekonstruálható szertartásoktól a különféle írásformák megjelenésén át közelít a képzőművészeti szöveghasználat problémájához, kitérve például a beszélő tárgyak – a feliratok által hanggal felruházott szobrok és használati eszközök – kérdésére is. Mindeközben amellett érvel, hogy a művészeti reprezentációkkal kapcsolatos diskurzusok alakulását jelentősen befolyásolják a technológiai változások; és a kép és szöveg története nemcsak az egymással versengő gyakorlatok, tehát a paragone dinamikájában írható le, hanem még inkább az egymást kiegészítő, sokszor koegzisztenciális viszonyban állva esztétikai hatást kiváltó kifejezésmódok térnyeréseként. Az autoritásként kezelt és referencialitásként felfogott szövegek figuratív megjelenítésén alapuló, illusztratív ábrázolásmód, amely a nyugati művészet történetének nagyobb részében a textusnak való megfeleltethetőség elve alapján fejtette ki hatását, a 19. században, a klasszikus modernség művészeti paradigmájával elveszti egyeduralmát. A fotográfia elterjedésétől kevésbé az újrafelismerő látásra lehetőséget adó látvány előidézése, illetve a narratíva uralja a mérvadó képzőművészeti folyamatokat, mint inkább a valóságviszonyok szubjektivizált megközelítése, illetve a szubverzív ábrázolásmód; a „szövegszerűség” pedig egyre kevésbé tartalomfelidézésként, sokkal inkább a textuális működés közvetlen jelenléteként nyilvánul meg. A kép viszonyait többnyire az alakábrázolás szintjén és kívülről uraló szöveg helyett az írás anyagszerűségének közvetlensége válik irányadóvá, vagyis a szó már nem olyan transzcendens tartalom, amely megformálásra vár a képben, hanem „megtestesült”, képileg adott matéria. Nem is lehet többé a megfeleltetések elősegítője, sokkal inkább a megjelenítés materiális összefüggései által is alakuló, a jelentések elbizonytalanítását láthatóvá tevő erőként nyilvánul meg. Az értekezés Felszabadított vagy elfoglalt képek? – A képzőművészeti szöveghasználat új módszerei a fényképezés megjelenésétől a posztinternet-művészetig című fejezete művészettörténeti fordulópontokról és újabb stratégiákról ad áttekintést, elsősorban olyan (pl. Henri de Toulouse-Lautrec, Pablo Picasso, Marcel Duchamp, Paul Klee, Francis Picabia, René Magritte, Joseph Kosuth, Roman Opałka és Jenny Holzer által jegyzett) kanonikus művek elemzésével, amelyek inspiráló hatása a kortárs magyar képzőművészetben is érzékelhető. A nemzetközi kontextusok feltérképezését követően a Bauhausban dolgozó magyar alkotók (pl. Moholy-Nagy László, Berger Otti) szöveghasználati technikáit vázoló alfejezeten át az értekezés elvezet a 20. század második felének magyar művészetéhez. A Transzgresszív kísérletek a kiállítótéren kívül és belül, határon innen és túl – A szöveg felforgató ereje a 20. századi magyar képzőművészet diszkontinuus történetében című fejezet a téma szempontjából relevánsnak látszó progresszív művészeti stratégiákat mutat be (köztük Hantai Simon, Ország Lili, Erdély Miklós, Altorjai Sándor, Lakner László, Frey Krisztián, Tót Endre, Pauer Gyula és Drozdik Orsolya munkáit). A műtárgy materiális megvalósulását másodlagosnak tekintő, gondolati és nyelvi indíttatású konceptuális művészet, illetve annak „rokonjelenségei” metareflexió tárgyává tették a képzőművészetet, amely nemcsak képi redukciót, hanem egyfajta mediális kiterjesztést is eredményezett. A képbe írt szó ma – Tematikus csomópontok és technikák a rendszerváltástól napjainkig című fejezet a legújabb magyar művekben vizsgálja a kép–szöveg kapcsolat megnyilvánulási módjait, egy-egy meghatározó problémakörre koncentrálva. Az elmúlt évtizedek magyar művészete különösen alkalmasnak látszik ugyanis arra, hogy a műelemzés megvilágító, érzékítő módszerével plauzibilissé tegye a szövegek képzőművészeti használatának eltérő formáit, ezek jelentéslétesítő potenciálját, egyszersmind a befogadás sajátosan diffúz természetét. Hiszen amellett, hogy a különféle képi és textuális elemek sokféle módon és sokszor szövevényesen kapcsolódnak egymáshoz (előfeltételezve a befogadásban mind az irodalmi, mind az ikonográfiai tudást), gyakran reflektálnak a jelölők játékának teret adó kontextusok lezárhatatlanságára (ahogy pl. Molnár Vera, Molnár Péter, Gerber Pál, Aatoth Franyo, Várnai Gyula, Csontó Lajos, Richter Sára, Benczúr Emese, Süli-Zakar Szabolcs, Esterházy Marcell és Oberfrank Luca munkái tanúsítják). A textualitás szerepe a múzeumi élményben – A kiállítás mint jelentésháló című fejezet a kortárs kiállítóterekben megjelenő szövegtípusokat, az írásos tartalmaknak a kontextusok felnyitásában is megmutatkozó jelentésszervező potenciálját vizsgálja, a kiállítás címétől a neveken, a koncepcióleíráson, az alkotói és szakértői képaláírásokon és kommentárokon át egészen a munkákba integrált szövegekig. A műtárgy anyagiságába közvetlenül nem szervesült, látszólag kiegészítő szerepű, pedig többnyire a jelentéstulajdonítást megalapozó szövegtípusok analízise más nagyságrendű és minőségű összefüggéseket tesz láthatóvá. A szövegközi viszonylatok elemzését a dolgozat egy művészetközi projekt – a Magolcsay Nagy Gábor költő és Pántya Bea képzőművész együttműködéséből született Metanoia Park – szemügyre vételével példázza. Az elemzés nem az autonóm, magányos olvasásra szánt irodalmi forrásművek értelmezésére törekszik, hanem a kiállítás látáseseménye számára megalkotott műtárgyakra koncentrál, ezek részeként tárgyalja a téri helyzetben esztétikai hatást kifejtő szövegeket. A figyelem örök körforgása egy igazságtagadó korban című utolsó fejezet szintén egy kollaboráción alapuló projektet, Varga Tamás fotóművész és Burai Árpád underground művész Fictures című tárlatának és kötetének anyagát vizsgálja behatóbban. Az archaikus fotóeljárással készült képek, a hozzájuk rendelt félrevezető képaláírások, valamint a groteszk–mágikus vagy abszurd stílusjegyeket hordozó prózák fúziójára építő széria a post-truth és a fake news által meghatározott mediális helyzetre reflektál, amelyben kép és szöveg egymást erősítve válik a manipuláció eszközévé. Az értekezés rámutat, hogy a 20-21. századi képzőművészetben a felhasznált szövegek többé nem az igazságközvetítés és a koherens jelentésszervez(őd)és megalapozói; felismerhetőségüknél fontosabb a dekonstruált megjelenítés, illetve a másféle képépítőelemekkel való egy szintre kerülés; azért is, mivel szerepeltetésük gyakran épp a korábbi kép–szöveg és szöveg–szöveg relációk hierarchikus szerkezetének felforgatását, esetleg azok meghaladását szolgálja. Ily módon a dekontextualizált és a műtárgyak összefüggésébe helyezve rekontextualizált irodalmi textusok is új minőségre tesznek szert, sokszor a populáris kultúrából, az elektronikus és digitális médiumokból származó közbeszédszerű tartalmakkal együtt, melyek retorikája és tropológiája mind jobban dominálja a kortárs kultúrát. A műtárgyak szöveghasználati módjainak tipologizálására a disszertáció nem tesz kísérletet; átfogó taxonómia felállítása helyett inkább egy flexibilis szempontrendszert vázol, amely kiindulópontul szolgálhat a képzőművészeti munkák textuális működésmódjainak leírásához.
Korlátozottan hozzáférhető
After de Man: Transformations of Deconstruction in Contemporary Literary Theory
Somogyi, Gyula; Bényei, Tamás; Kalmár, György; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai Intézet
A disszertáció Shoshana Felman, Barbara Johnson és Cathy Caruth teoretikus szövegeit elemzi részletesen, amelyeknek tézisem szerint az a célja, hogy a Paul de Man-féle retorikai dekonstrukciót egyéb, a kortárs elméletben kiemelkedő fontosságú diszkurzusokkal vegyítse, úgymint a pszichoanalízis, a feminizmus, a traumaelmélet, vagy a jogelmélet. Szövegeiken keresztül ezek a szerzők tehát egy dialógust próbálnak létrehozni különböző elméleti pozíciók között, még akkor is, ha egyes esetekben az elméletek közötti különbözőségek áthidalhatatlannak látszanak is. Felman írásaiban az áttétel válik az olvasás mestertrópusává, tanúságot téve a szövegek retorikai mechanizmusairól, és strukturálva az irodalomról szóló kritikai narratívák olvasatait. Később a mimikri válik szövegeiben a patriarchális szövegek kritikus olvasásának kulcsfontosságú stratégiájává, ám ez helyenként azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy Felman a nőiségnek sajátítja ki a szövegek retorikai ambivalenciáit. Johnsonnál az aposztrofé, a megszólítás trópusa válik egy olyan vezérfonallá, amely mentén elképzelhető a retorika, a politika, a feminizmus, a dekonstrukció, vagy a jogelmélet dialógusa, míg Caruth és Felman tanulmányai e retorikai alakzat etikával való implicit kapcsolatát bontják ki. Kettejük szövegeiből kitűnik, hogy a trauma tanúságtételeként értett irodalom koncepciója hogyan illeszthető be egy történeti és jogi kontextusba, amely eredetileg a szimbolikus, vagy a nagyon is valós erőszak által okozott sebeket kívánja orvosolni, lehetőséget adva a trauma repetitív temporalitásából való szabadulásra és gyógyulásra. Ám az igazságszolgáltatás nem mindig képes ezt a funkcióját betölteni, így az irodalomra hárul az a feladat, hogy a jogi diszkurzus szupplementumaként „igazságot szolgáltasson.” Az irodalmiság rendkívül fontos szerepet tölt be a disszertációban szereplő tudósok szövegeiben, a dolgozat pedig arra is rámutat, hogy az irodalmi szövegek hogyan képesek megváltoztatni az univerzális dekonstrukciós fogalmakat a saját történeti nézőpontjuk segítségével. Úgy gondolom tehát, hogy e különböző szövegek mindegyike képes láttatni egyes dekonstruktív alapfogalmak történeti-ideológiai determináltságát is. A dolgozat ennek demonstrálására főként a XIX. századi amerikai irodalomból származó szövegeket választ: Edgar Allan Poe „A tömeg embere” című novellája világít rá a dekonstrukció és a pszichoanalízis párbeszédére; a dekonstrukció és a feminizmus kapcsolatát boncolgató fejezet Poe „legköltőibb témáját” is érinti; a dekonstrukció és trauma fejezet Ralph Waldo Emerson fia halálát feldolgozó szövegeit, valamint Torquato Tasso Megszabadított Jeruzsálemének Tancred és Clorinda történetét olvassa; végül Herman Melville „Bartleby, a tollnok” című szövegét kapcsolja szervesen a dekonstrukció és a jog dialógusának elemzéséhez. The dissertation analyses the theoretical texts of Shoshana Felman, Barbara Johnson and Cathy Caruth, which are driven by the aim of inflecting Paul de Man’s rhetorical deconstruction with other trends in contemporary literary theory: psychoanalysis, feminism, trauma-, or legal studies. My thesis is that through certain crucial notions, Felman, Johnson and Caruth are trying to create a dialogue between different theoretical positions that, as Johnson suggests, “remain skeptical of each other.” Transference becomes a mastertrope of reading in Felman’s books, which testifies to the rhetorical mechanisms of the text as well as to the various misreadings of criticism. Mimicry emerges in her oeuvre as a strategy of interrogating patriarchal texts, but which nevertheless runs the risk of appropriating rhetorical ambiguities in a text for the feminine. In Johnson’s texts, apostrophe, the rhetorical figure of address, becomes a nodal point around which rhetoric, politics, law, deconstruction, feminism and legal studies can converge, while Caruth and Felman reconceptualizes this figure as an address to and a call from the other that enacts the advent of the ethical. Felman and Caruth’s notion of literature as a testimony to trauma inserts the literary into a historical and a legal framework, which is conceptualized as a suturing of the wounds of symbolic or real violence, giving hope for recuperation and healing in contrast to the repetitive temporality of trauma. Yet the law sometimes fails to fulfill this role, and it becomes the burden of literature to become a supplement to what the law was not able to recognize and resolve properly. Recognizing the importance of the “literary” in these debates, the thesis also reads literary texts in conjunction with the theories, to show how literature can transform deconstructive concepts by juxtaposing their historical testimony to the universalizing tendency of theory. I believe that all of these texts, with all their different subject matters can help us perceive the historical-ideological contexts of key deconstructive notions as well. With some exceptions, these texts come from 19th-century American literature: Edgar Allan Poe’s “The Man of the Crowd” comments on the encounter between deconstruction and psychoanalysis; the chapter about deconstruction and feminism also examines Poe’s treatment of “the most poetical topic”; two pieces illuminates the encounter between deconstruction and trauma studies: Ralph Waldo Emerson’s texts about the death of his son, Waldo, and the parable of Tancred and Clorinda from Torquato Tasso’s Jerusalem Delivered; while Herman Melville’s “Bartleby the Scrivener” sheds further light on the encounter between deconstruction and legal discourse.
Szabadon hozzáférhető
„Akárha farsangba indulnának…”
Váradi-Kusztos, Györgyi; Görömbei, András; Kusztos, Györgyi; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
A főként közéleti, kultúraszervezői tevékenysége és politikai szerepvállalása okán számon tartott Bánffy Miklós sokirányú munkássága – és ezen belül irodalmi alkotásai – iránt a mai olvasó fokozatosan élénkülő érdeklődést tapasztalhat. A jelen értekezés az életmű prózai szövegei közül bizonyos, a recepció által kitüntetett, egymással sajátos összefüggésekbe állítható szövegek vizsgálatán és elemzésén keresztül kísérli meg a korábbi befogadásban meghatározó értelmezői irányzatok számbavételével újszerű olvasatok megalapozását, új értelmezői horizontok megnyitását, hipotézisek állítását. Ennek érdekében az értekezés legnagyobb terjedelemben három, már a szerző életében több alkalommal kiadott, (az olvasóközönség és a kritika álláspontja szerint) a fikciót és az autobiográfia műfaji változatait ötvöző művet tárgyal. A dolgozat első fő része a Bánffy Miklós főműveként emlegetett, számos hazai és külföldi kiadást megért Erdélyi történet áttekintését adja. A nagy terjedelmű recepciót tematikus rendben, azon belül pedig időrend szerint haladva foglalja össze, kiemelve a legfontosabb és leginkább problematikus, vitákat generáló szempontokat. Ezen áttekintés után a műelemzés lehetőségeit vázoló, és részben megvalósító fejezet következik. A kulcsfontosságú szempontok: a bibliai kontextust felidéző mottó és kötetcímek háttere, funkcionalitása, az emlékezés és az anekdota használati módjainak meghatározása, és a szöveg önreflexivitást mutató nyelvi megoldásai. A második nagy egység két mű: a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja és az Emlékeimből párhuzamos bemutatását végzi el a szerzői/elbeszélői álarc/önarckép, valamint a fiktív és a valósnak tételezett emlékiratok értelmezési lehetőségeinek, összefüggéseinek feltárásával. A recepciótörténeti áttekintés itt is rámutat a korabeli és kortárs befogadás főbb kérdéseire, megállapításaira. Ezt követően az egyes alfejezetek a művek részletes elemzésén keresztül az őket szervező farsangi/karneváli logika több szinten történő megvalósulása mellett érvelnek. Ennek keretében kerül sor a (farsangi/karneváli) maszkként megjelenő szereplők elemző bemutatására, a karneváli látásmód többrétű értelmezésére. A Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléjának vizsgálata az oly sokat méltatott nyelvi / stilisztikai eszközök funkcionális elemzésével zárul: a szöveg karneváli világlátásának kialakításában betöltött szerepüket tárgyalva. A záró fejezetek amellett érvelnek, hogy az Emlékeimből leginkább Fortéjossal együtt olvasva teszi nyilvánvalóvá saját szövegszervező karneváli logikáját. Ily módon a Kerkóposz ikrek története ajánlotta értelmezői pozícióból a Fortéjos és az Emlékeimből írások mintegy iker-szövegeknek tekinthetők. A narrátori szerepkörök vizsgálata, a „véletlenszerű” szerkesztés szerepének bemutatása, a maszk-készítés szintjeinek felismerése, továbbá a szöveg stílusát, nyelvezetét jellemző vonások Fortéjos szövegével történő összevetése szolgáltatják e megközelítés kereteit. A dolgozatot a tárgyalt művek kiadástörténetét részletesen áttekintő Függelék zárja. In the recent years the oeuvre of Count Miklos Bánffy – renowned politician, aristocrat, author and skilled supporter of various cultural projects – has gained an international popularity. A continuous rise of interest is also present among the lovers of fine literature. The main goal of this paper is to develop new methods of analyzing and interpreting a selection of his texts. Due to this, a few new ways of literary approaches can be revealed, also new hypoteses can become available for further research. These three larger pieces of his work were published several times in his lifetime and all three of them are – according to the opinion of most readers and critics – common in mixing purely fictional and autobiographical features. The first part of this work is about Bánffy’s largest and most appreciated work, the ‘Erdélyi történet’ / ‘The Transylvanian Trilogy’ – which has been published many times in Hungary and worldwide as well. After summarizing the main topics of reception, interpretations, controversy and cultural influence, the next chapter attempts to develop new methods of interpretation and analysis. The key concepts are: contextual understanding of the biblical motto, understanding its functions, analyzing the forms and functions of the forms of remembrance and usage of anecdotic motifs. There are also a few thoughts about the style and linguistic perspective used by both the narrator and the characters of the novel. The second larger part of this paper is about two works of the author. The first one is called ‘Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja’ and the second is called ‘Emlékeimből’. The parallel interpretation of these texts focuses on the controversy between the two possible ways of reading these books: as fiction or non-fiction texts. In addition there is an important possibility to understand the connection between the appearance of masquerade or carnival (‘Carne Vale’) – the special time of feasts before Lent – and the role of metaphorical masks in the world of the books. The closing chapters of this part describe the possible methods of parallel reading of these books – and as a result it proves the twin-like nature of the texts. This is done by analyzing the role of narrators, the odd, seemingly randomized editing and comparing the lingual style of the two texts. In the Appendix detailed information can be found on the editions of the books studied in this paper.
Szabadon hozzáférhető
Alakteremtés és beszédmód (Az orvos és a pap mint visszatérő szereplő Emile Zola a Rougon-Macquart-család című regényciklusában)
Kálai, Sándor; Gorilovics, Tivadar; Irodalomtudományok doktori iskola
Az értekezés a két szereplőtípus, a pap és az orvos konstrukciójának elemzését végzi el Zola első, húsz kötetes ciklusa regényeinek elemzése során. A szereplők megalkotottságának problémáját a szöveg különféle szintjein (történet, elbeszélés és szövegezés [textualisation]) veti elemzés alá. A megalkotottság kérdéskörén belül pedig figyelmet fordít a két szereplő által megjelenített diskurzustípus, a vallási és a tudományos beszédmód manifesztációira, a köztük fellelhető bonyolult viszonyokra. Az értekezés gerincét a húsz regény egymást követő elemzése adja, amelynek során végigkövethetőek a két szereplő konstrukciójában bekövetkező változások, modulációk, valamint az is, hogy az egyes regényeken belül milyen variációkat mutat a két beszédmód között létrejövő viszony a szöveg különféle szintjein (szereplői megnyilatkozások, a narrátori szólam). A szereplők szintjét globálisan tekintve látványos az egyházi szereplők dominanciája, illetve a megalkotottságukban megmutatkozó változatosság. Az orvosok közül leginkább a családi univerzum egyik alakját, Pascal doktort érdemes megemlíteni, aki többszöri visszatérésével narratív variációkat tud felmutatni. Két regényben (Tisztes úriház és Életöröm) a két szereplőtípus funkcionális párt alkot, s a köztük lévő viszony egyben a világról való tudás különféle formáinak viszonyát is színre viszi. A szereplők természetesen az adott tudásforma intézményeit is reprezentálják. A húsz regény megmutatja a katolikus egyház intézményének legitimációs problémáit, az orvostudomány intézményei közül pedig a pszichiátria különféle színreviteleit kell kiemelnünk, amely több regény helyszíneként tölt be kisebb vagy nagyobb szerepet, s szövegbeli reprezentációja egyre erősödő jelenlétének is bizonyítéka. A narráció szintjét elemezve az elemzések arra mutatnak rá, hogy a regények elbeszélői mind a két beszédmódból vesznek át elemeket, amelyek metaforákként kerülnek át az irodalmi beszédbe, s töltenek be szövegszervező funkciót. A két beszédmód azonban nem egyenlő mértékben van jelen, hiszen a tudományos beszédmód nem tud olyan szerepet játszani a fikcionálásban, mint a vallási beszédmód. Ennek oka az lehet, hogy a vallási diskurzusból érkező történetsémák, metaforák az európai kulturális emlékezet részei, így alkalmazásuk hozzájárul a szöveg olvashatóvá tételéhez, míg a tudományos nyelv, amely a kor tendenciáinak megfelelően az orvostudomány területéről vesz át elemeket, még nem rendelkezik olyan emlékezettel, mint a másik beszédmód. Az utolsó regény, majd az azt követő új, Három város ciklus abban érdekelt, hogy a regények ideológiai horizontján a tudomány leváltsa a vallás intézményét, s önmagát új vallásként állítsa annak helyébe. Ez az intenció a regényeket a tézisszerűség irányába mozdítja el. A tézis erőteljes jelenléte gyengíti a beszédmódok konfliktusában rejlő feszültséget, másfelől pedig továbbra sem szünteti meg a vallási beszédmód jelenlétét a szöveg különféle szintjein, hanem csupán áthelyezi azt. Analysing Zola’s first novel series in twenty volumes, the thesis examines the construction of two types of characters: the priest and the doctor. It analyses the problems inherent in these constructions on different levels of the text (story, narration, textualization). Within these questions it pays attention to the two modes of discourse evoked by the two characters: the manifestations of religious and scientific discourse and the intricate relationships between the two. The thesis is based on an analysis of the twenty novels throughout which certain changes and modulations resulting in the costruction of the two characters can be followed all along, as well as the changing relationship betwen the two discourses on different levels of the text (utterances of the characters and the narrator). On the level of characters the dominance of ecclesiastic characters is evident, as well as the variety of their construction. Among the doctors one character of the family universe is worth mentioning doctor Pascal who shows narrative variations by his repeated returns. In two novels (Pot-bouille and La joie de vivre) the two types of characters form a functional pair: the relation between them also presents the relationship between the different forms of knowledge of the world. The twenty novels show the variation inherent in the legitimation of the instituion of the Roman Catholic Church; of the institutes of medical science we may emphasize the presence of psychiatry that functions as a setting to many of the novels and its representation is the proof of its role getting stronger. Analysing the level of narration the thesis claims that the narrators of the novels borrow elements from both discourses which become metaphors in literary discourse, as well as fulfilling a textual function. But these two discourses are not present in the same way since scientific discourse can not fill such part in fictionalisation as the religious discourse can. The reason for this is perhaps that the narrative patterns and metaphors inherent in religious discourse became parts of European culture, thus their application contibutes to making the text readable, while scientific language according to the tendencies of the age, borrowing elementes from the field of medical science does not have such a cultural memory as the other discourse has. The last novel and the ensuing new cycle entitled Trois villes try on the ideological horizon to deploy science as a new religion instead of the institution of religion, which intention makes them resemble a thesis novel. On one hand the obvious presence of the thesis weakens the tension arising out of the conflict between the discourses, on the other hand it cannot erase the presence of religious discourse on various levels of the text but can only display it.
Korlátozottan hozzáférhető
Alice Munro’s Neo-Gothic: Short Fiction From the 1990s
Szabó, Andrea; Szalay, Edina; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar --
Dolgozatomban Alice Munro 1990-es években megjelenő elbeszéléseinek neo-gótikus olvasatait mutatom be, azt állítva, hogy e művek jól illeszkednek a női gótika esztétikai és ideológiai hagyományába. Az Open Secrets [Nyílt titok; 1994] és a The Love of a Good Woman (1998; Egy jóravaló nő szerelme [2008]) című kötetek szoros olvasásán keresztül bemutatom a szövegek női gótikára jellemző esztétikai konvencióit és a gender ideológia átalakítására irányuló törekvéseit. Ugyanakkor azt is állítom, hogy Munro elbeszélései számos ponton újraformálják a hagyomány konvencióit, ezzel megkérdőjelezve azokat a női gótikus megoldásokat, amelyek segítségével a hagyomány képviselői megoldani látták a gender egyenlőtlenségek kérdését. Ezt a meta-gótikus szinten megjelenő kritikus attitűdöt jelzi a ‘neo-’ előtag. Először a Munro életmű kritikai hagyományát vizsgálom, azt állítva, hogy ez nem alkalmas a tárgyalt művek sajátos jellemzőinek adekvát feltérképezésére; emellett rámutatok azokra az okokra is, amelyek az életművet a realista kánonon belüli értelmezhetőség felé mozdították el. Ezt követően a kritikatörténet azon fejezetét vizsgálom, amely a realista esztétikai gyakorlat valorizálásához és a gótika devalvációjához vezetett. A gótikát és a női gótikát olyan karneváli írásmódként értelmezem, amelyek ahelyett, hogy elfednék a különböző gender ideológiák harcát, tudatosan azokra a társadalmi és pszichés veszteségekre irányítják a figyelmet, amelyek a gender artikulációját kísérik. A disszertáció ebbe a hagyományba illeszti Munró műveit, azt állítva, hogy ezek a paradigmatikus női gótikus történet kortárs megjelenési formái, amelyekben a szereplők tapasztalatai a gender parabolikus tapasztalatát követik, egy kivételtől eltekintve: a szereplők nem csak a gender ideológiát kérdőjelezik meg, hanem a női gótika problémamegoldását is. Bemutatom, hogy Munro hogyan formálja újjá a női gótika alapvető konvencióit: így a szöveg világának bifurkációját, melynek átalakítása szisztematikusan aláássa a hősnő érdemességének diszkurzusát, a kettős cselekményszerkezet határozott kettéválasztását, melynek erotikus cselekményét Munro a románc zárlaton túl is folytatja és melynek keresés cselekményének egy meghatározó elemét, a (gótikus) anya keresésének toposzát új megvilágításba helyezi. Azt állítom, hogy Munro 1990-es években írt elbeszélései határozottan szakítanak a női gótika számos hagyományával: így ahelyett, hogy a hősnőt érdemei elismeréseként megajándékoznák egy egyenlőségen alapuló heteroszexuális kapcsolat ígéretével, egy a megértés és a kölcsönös felelősségvállalás alapjain nyugvó női kapcsolati rendszer mellett érvelnek. Az elbeszélések szoros olvasása közben széles elméleti háttérre támaszkodom, amelyek összességében alátámasztják a munrói neo-gótika hipotézisét. The dissertation explores Alice Munro’s fiction of the 1990s as female (neo-)gothic fiction that is part of a wider female gothic tradition both in its aesthetic practices and its ideological alignment. By close reading the volumes Open Secrets (1994) and The Love of Good Woman (1998), it argues that her narratives utilize fundamental female gothic conventions and that they continue the female gothic project of negotiating the ideology of gender. At the same time, it also argues that they do not simply recycle but also revise several conventions in order to interrogate the remedy female gothicists found to rebalance gender inequities on a meta-gothic level. This critical impulse is registered by the prefix ‘neo-.’ The discussion starts by pointing to the critical tradition of Munro’s fiction arguing that it cannot account for the peculiarities of her work while some of the reasons behind the insistence to align it with a canonical literary tradition of high prestige, realism, are also highlighted. An examination of the critical discourse within which the prestige of realist aesthetic practices and the disrepute of those of the gothic came to be established follows. The gothic and the female gothic are defined as self-conscious carnivalesque literary sites that do not naturalize gender but put into relief the social and psychic costs its cultural articulation entails. The dissertation inserts Munro’s fiction into this tradition arguing that it tells the female gothic paradigmatic story in which characters’ experience is the parabolic experience of gender but for one fundamental difference: her characters are led not only to challenging narratives of origin but to interrogating the female gothic solution also. The discussion in Chapters 3 to 5 examines Munro’s revision of major female gothic conventions. By investigating the bifurcation of the textual universe, Chapter 3 points to the discourse of female heroinic worth, which Munro systematically undermines. Chapter 4 turns to the erotic plot of the female gothic double plot structure, arguing that Munro experiments with alternative female life routes that come after the happy ending. Chapter 5 focuses on the mother-daughter bond that replaces the fundamental female gothic topos of the Gothic Mother, a constitutive element of the female gothic quest/ambition plot. The dissertation argues that Munro’s fiction decidedly seeks to break with some of the inherited structures and technologies of the female gothic as it seeks to write female characters into connection with one another rather than insist on the heroine’s right for a heterosexual partnership of two equals because she deserves it. The results based on the close reading of individual narratives by enlisting a multifaceted theoretical arsenal corroborate the hypothesis that Munro’s fiction of the 1990s belongs to the female gothic tradition in its aesthetic practice and ideological alignment as well, though it is not uncritical of it.
Szabadon hozzáférhető
Alienation Survivors in Sherman Alexie’s Prose and Poetry
Alobaidi, Shaimaa Mardan Aswad; Szathmári, Judit; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai Intézet
A disszertáció alapvetése, hogy Sherman Alexie prózája és költészete az elidegenedés témáját mutatja be prózai és lírai műveinek szereplői identitás keresése kapcsán, amely jelentős mértékben befolyásolja másokkal való kapcsolataikat. A kortárs amerikai indián irodalomkritika az elidegenedés-identitás keresés téma terén viszonylag hiányos, kutatásommal ezt az űrt igyekszem betölteni. Alexie elidegenedés-történetei, különböző módon ugyan, de mindig a szereplők túlélésével végződnek. A választott irodalmi példák elemzése három alapfogalomra irányul. Először is, az elidegenedés megtapasztalása negatívan befolyásolja a szereplők kulturális kötődéseit, eltérő mértékben, de a hibriditás felé sodorva őket. Ennek eredményeként túlélővé válásukat az önkifejezés alapvetően nem őslakos módszerei segítik elő, úgymint a blues éneklése, karikatúrák készítése, az időutazások során történő új/ alternatív történelemalkotás, vagy a nyugati költészeti hagyományok újraírása. Az elidegenített szereplők a kulturális mimikri felhasználásával a Homi Bhabha által alkotott „harmadik térben” kapcsolódnak indián identitásukhoz. A harmadik tér létrehozásával az elidegenedett szereplők az Alexie által felállított egyenlet alapján, dühük és képzeletük szorzatát használják fel a fent említett gyakorlatok internalizáláshoz, így felszabadulva a gyarmatosítás által kiváltott, hosszan elhúzódó hatások alól. Elfogadják azt a poszt-rezervátum gondolkodásmódot, amely hozzásegíti őket az Egyesült Államok interkulturális társadalmában való részvételhez. Ezáltal az elidegenedés-túlélők olyan identitás-fogalmakat testesítenek meg, amely amerikai indiánént is jövőt biztosít számukra.
Szabadon hozzáférhető
'All It Is, It's a Carnival: Reading David Mamet's Women with Bakhtin
Németh, Lenke Mária; Abádi Nagy, Zoltán; Irodalomtudományok doktori iskola
Az angol nyelven benyújtott értekezés közvetlen vizsgálati tere napjaink amerikai drámairodalma. Szerzőnk a világszerte ismert, magyar színpadokon is többször bemutatott David Mamet (1947-), ma is aktív drámaíró. Mamet eddigi életművét az értekezés kiválasztott szövegek és szempontok alapján, átfogó értelmezésben mutatja be. Tanulmányunk fő tárgya a jellemábrázolás, azon belül is Mamet nőalakjainak többszempontú elemzése. Ehhez a tematikai irányhoz kapcsolódik a dolgozat másik, meghatározóan elméleti igényű és alapozású vizsgálata, mely annak megvilágítására irányul, hogy alkalmazható-e (és ha igen, hogyan és mely konkrét vonatkozásokban) Mikhail Mihajlovics Bahtyin (1895-1975) elmélete és fogalmi rendszere, valamint az ezekből kialakított módszer általában a drámai műnem szövegeire és konrétan a kiválasztott Mamet drámák értelmezésében. Az értekezés egészének érvelési-bizonyító apparátusa, a felvetett kérdésekre adott válaszok, valamint a bemutatott elemzések megerősítik a lefolytatott vizsgálat végső következtetéseit: (1) Mamet nőábrázolásában olyan erővonalak érvényesülnek, melyek egyértelműen jelzik a korabeli amerikai kultúra zaklatott állapotát és kaotizáló irányulásait; (2) Bahtyin elméletének kiválasztott elemei és általában a bahtyini szemlélet elősegíti Mamet szövegeinek árnyaltabb értelmezését; (3) a vizsgálatban alkalmazott módszer hozzájárul Mamet drámai kifejezőkészletének pontosabb feltárásához és tüzetesebb megismeréséhez; (4) az eljárás jól használható más drámaszövegek tanulmányozásában, különös tekintettel a posztmodern drámával kapcsolatos értelmezési eljárásokra, továbbá segíti Mamet művészi látásmódjának jobb megértését, ezáltal Mamet eddigi életművének elhelyezését az amerikai dráma és színház alakulásfolyamatában. Első megközelítésben a dolgozat azt a sajátos körülményt veszi szemügyre, mellyel a „tipikusan mameti” szövegekkel találkozó befogadó – beleértve ebbe a Mamet-kritika legtöbb művelőjét is – elkerülhetetlenül szembesül: Mamet világának legtöbbször taszító-elidegenítő érzelmi töltése a nőalakok bemutatásában különösen nyilvánvaló. Felmerül ezzel kapcsolatban a látszólag egyszerű, szinte banális kérdés: vajon mi okozhatja az olykor már a megvetés és a gyűlölet határán mozgó ellenséges érzületet, melyet Mamet nőalakjai kiváltanak az egyes darabok férfi szereplőiből és – különös módon – a kritikusok többségéből is. Mivel a Mamet életművét taglaló és értékelő bőséges szakirodalom mindeddig csupán a férfi szereplők azonosságtudatában bekövetkezett válsággal foglalkozott, a női jellemeknek a férfidominanciával dacoló cselekedeteit általában értetlenséggel fogadta. Ennek leggyakoribb megnyilvánulása az, hogy a férfitapasztalat középpontba állításával a nők a férfiak világában „betolakodóknak” és „szennyező” tényezőnek ítéltetnek, mivel a nők számottevően veszélyeztetik a férfi előjogokon alapuló férfi-identitás létrejöttét és megszilárdulását. Az erre irányuló vizsgálódás a maszkulinitás kialakulását befolyásoló és veszélyeztető tényezőket térképezi fel, így ez a kritikai irány és szemlélet egyik hiányossága éppen az, hogy egyoldalúan és leegyszerűsítve kezeli a nőalakokat. Ezért Mamet nőalakjainak jobb megértéséhez a jelen dolgozat nő-orientált nézőpontot alkalmaz, azaz a nők cselekedeteit nem a férfiasság válságának szűrőjén keresztül vizsgálja, hanem a nők saját tapasztalatainak és létélményeinek ad kitüntetett szerepet. Mamet nőjellemeinek ez a megközelítése más gondolati háttérből indul ki, mint az eddigi kritikai szemlélet. Ez az átrendezett nézőpont az itt bemutatott vizsgálat egyik újítása a Mametről szóló szakirodalom viszonylatában Megítélésem szerint a férfijellemek részéről a nőalakokkal szemben megnyilvánuló ellenszenv, valamint a kritikai szemléletben kifejezedő tanácstalanság és értetlenség fő oka egyaránt abban rejlik, hogy Mamet nőalakjait nem lehet egyértelműen besorolni a patriarkális meghatározottságú társadalmi és kulturális szerepkörök egyikébe sem. Azok a köznapi klisék, archetipusos paradigmák, vagy egyéb osztályozási sablonok, melyeket az anya-feleség-szerető, a Magna Mater-szűz-csábító-boszorkány, a szűz és a céda, az angyal és a szörnyeteg, meg az efféle alakzatok jelölnek, Mamet világában elveszítik értelmüket. Mamet darabjaiban éppen annak vagyunk tanúi, hogy a nők aláássák és lebontják ezeket a sztereotíp szerepeket. A férfidominancia és felsőbbségrendűség aláaknázásával és bomlasztásával a nők karnevalizálják a férfi-központú világot, egyúttal leleplezik annak előítéleteit és elvtelen gyakorlatát. Végső soron a nőalakok szembeszállnak a nyugati patriarkális társadalmak által nekik szánt szerepekkel, és tudatosan szembehelyezkednek a nők tárgyiasításának patriarkális módozataival. A női tapasztalatot középpontba állító szemlélet lehetővé teszi számomra, hogy tágabb horizontba helyezzem a nőalakok ezidáig csupán megvetett és becsmérelt akcióit. A dolgozat fő célja annak feltárása és több szempontú vizsgálata, hogy egyrészt, miként jeleníti meg Mamet a női azonosság jelentős megváltozásához vezető hagyományos társadalmi és kulturális szerepek (”gender”) átformálódását, másrészt, hogy ez az átalakulás milyen hatásokat vált ki a férfi uralmi rend értékrendszerében. Ez az alapállás azt is jelenti, hogy a disszertáció a Mametre vonatkozó eddigi kritikai nézetek megfordításából indul ki, egyrészt a nőalakok tényleges jelentőségének a megvilágításával, másrészt a meglehetősen elterjedt „Mamet-mint-nőgyűlölő” sztereotípia felszámolásával. A dolgozat alapvető kérdései a következők: milyen tényezők alakítják és befolyásolják a nőkről kialakult és vitatott társadalmi nem konstrukcióját? Hogyan bontják le a nők a tartósan fennálló és a nőszerepeket nagymértékben korlátozó férfimítoszokat? Milyen szemléleti-fogalmi átrendeződést idéznek elő az asszonyiság és nőiség társadalmi meghatározottságában a nők cselekedetei, melyek folyamatosan és programatikusan sértik a férfi uralmi rend normáit? A vizsgálódás így fókuszált tárgyán kívül újszerű az alkalmazott irodalomkritikai elemzési módszer is. Mamet drámáinak fentebb vázolt latens jelentésrétegeit – tehát végső soron a női identitás kérdését – és a jellemábrázolás eszközeit a 20. század nagy hatású irodalomtudósának, nyelvfilozófusának és gondolkodójának tartott Bahtyin irodalomelméleti rendszerének szelektív, ugyanakkor komplex alkalmazásával igyekszem kifejteni. Az alkalmazott elméleti és módszertani keret összetettségéből adódóan, a disszertáció további célja annak elméleti igényű bizonyítása, hogy a rendszer, melyet Bahtyin eredetileg a regény műfaji jegyeinek leírására és elemzésére fejlesztett ki, átvihető a drámai műnem világába, így Mamet drámai alkotásainak vizsgálatára is. Kulcsszerepet játszik a Bahtyin által a népi folklórból az irodalomba emelt és többféle funkcióval ellátott „karnevál” fogalma, melyet két alapvető értelmezésben használok. Egyrészt, támaszkodom arra a jelentésre, mely szerint a „karnevál” szembenállás mindenféle hatalmi renddel; másrészt, az irodalmi műben betöltött szerepe alapján e fogalmat leíró és elemző esztétikai kategóriaként alkalmazom. Feltevésem szerint Mamet drámai művei a karnevalizált irodalomra jellemző jegyekkel rendelkeznek, azaz a karnevál összetevői, kategóriái és jelképisége beépülhet a sajátos drámai műnem jegyei közé. A „karnevál” mint dinamizmusában vizsgált esztétikai kategória alkalmas arra, hogy ezek a vonások kimutathatók legyenek. Mindezen túl a „karnevál” fogalmát átfogó rendező elvnek is tekintem Mamet műveiben. A drámáit taglaló szakirodalom többször rátapintott a mameti konstruált világ egyik legalapvetőbb vonására: a devalválódott értékrendben, kiürült, elszemélytelenedett és elüzletiesedett emberi kapcsolatokban, valamint a durva és profán nyelvhasználatban megnyilvánuló kaotikus világ műépítő jelenlétére. Mamet szövegeinek ilyen viszonyrendszerben szemlélt elvi újszerűségét eddig még nem sikerült kielégítően feltárni és tisztázni. Megítélésem szerint viszont a feltárásra és a tisztázásra a „karnevál” fogalom egyértelműen alkalmas: az elemzések meggyőzően alátámasztják a bahtyinin kategória alkalmazhatóságát és többszörös funkcióját Mamet drámaterében. Az elemzésre szánt művek kiválasztásánál, első megközelítésben, fontos kritérium volt a műfaji szempont mint korlátozó tényező alkalmazása, hiszen a rendkívül sokoldalú Mamet jónéhány műfajban is sikeres szerző. Több mint ötven színdarabot írt, egy tucatnál is több filmforgatókönyvet, két regényt, és számos esszégyűjteményt. Mindezeken túl öt sikeres film rendezője. Mivel azonban a női azonosságtudat változásai és annak hatása a férfi uralmi világra leginkább színpadi műveiben kristályosodott ki, különösen az 1970-es évek végétől kiadott-előadott alkotásaiban, a vizsgálat alapkorpuszául hat színművet és egy filmforgatókönyvet választottam. Az egyre összettebb és kifinomultabb módszerekkel megjelenített nőalakok ábrázolását három jól elkülöníthető korszakra osztottam Mamet drámatermésében: a korai szakaszra, melyben a nőalakok objektiválódnak; a középső, ún. ”business” darabok korszakára, amelyben megjelenik a férfi-hatalommal nem csak dacoló, de azt megdöntő „új nő” típusa az üzleti életben; a „családi” színdarabokra, amelyekben először ábrázolja Mamet a nőket családi környezetben. Az elemzésre kiválasztott műveknél fontos szempont volt, hogy tükrözzék Mamet eltérő hozzáállását a női jellemekhez, valamint az, hogy a nőalakokat munkában és magánéleti közegben is bemutassa. Íly módon a következő művek képezik az elemzés tárgyát a korai szakaszból: Sexual Perversity in Chicago (1974, „Szexuális perverzitás Chicago”-ban) és The Woods (1977, „Az erdő”); a második korszakból: Speed-the-Plow (1987, „Gyerünk, csak előre!”), House of Games (1987, „Játékkaszinó”) és Oleanna (1992, „Oleanna”); és végül az 1990-es évekből két „családi” darab: The Cryptogram (1994: Varró Dániel, Titkosírás, 2000) és The Old Neighborhood (1997, „A régi környék”). The primary focus of the present inquiry is contemporary American drama with special emphasis on character portrayal in representative works by a leading playwright David Mamet (1947-). The main objective is to offer a comprehensive and multi-perspective study of female characters in order to explore how Mamet traces and diagnoses crucial transformations in women’s gender roles. Closely related to this thematic preoccupation, the dissertation also seeks to examine the applicability of the theoretical and conceptual apparatus of Mikhail Mikhailovich Bakhtin (1895-1975) to the genre of drama in general and to Mamet’s dramatic works in particular. The argumentative framework applied in the present inquiry, the answers to the questions raised as well as the evidence of the concrete analyses convincingly support the following conclusions of the examination: (1) certain lines of forces manifest in Mamet’s portrayal of women characters are indicative of chaotic tendencies in current American culture; (2) the selected components of Bakhtin’s theory and the Bakhtinian perspective in general, as applied in the present inquiry, contribute to a more subtle and multi-faceted interpretation of Mamet’s texts; (3) the methods tested in the analyses facilitate a more detailed exploration of Mamet’s dramatic devices; (4) the literary-analytical approach deployed in the present work is applicable to the study of other dramatic texts, especially to revealing interpretative transactions in postmodern drama; (5) the study facilitates a better understanding of Mamet’s dramatic vision, whereby it can reliably situate Mamet in the continuity of American drama and theater. The dissertation attempts to answer a deceptively simple question prompted by the demythicized way that the female characters are treated and presented in Mamet’s plays: what causes the hostile attitude often bordering on contempt and hatred that Mamet’s women characters arouse in their male counterparts and—curiously enough—in a large number of critics as well? The male-experience-centered perspective prevalent in the overwhelming majority of critical studies on Mamet’s female characters has inescapably produced one-dimensional and distorted images of women. With its focus on identifying factors impacting on and endangering the construction of masculinity, this perspective tends to underscore the primacy of bonding between the male characters, against which the women operate as peripheral figures or “intruders” in the male-dominated world. Thus, in order to counter the overly reductive classification of female characters, in the present work I apply a new perspective, a woman-experience-centered focus that views women in their own right, not through the filter of male identity crisis. This strategy opens up new vistas in evaluating the women protagonists’ acts and discourse that have hitherto been viewed with contempt and derogation. The female characters have baffled critics and male characters alike as Mamet’s heroines defy conventional character typologies. The conventional clichés, archetypical paradigms or other patterns of classification that allocate women the roles of mother-wife-lover, Magna Mater-Virgin-Seducer-Bitch, the virgin and the whore, lose their validity in Mamet’s world. Essentially, the female protagonists in Mamet’s plays undermine and debunk the stereotypical roles sanctioned to them by patriarchy. Disrupting and subverting male dominance and superiority, the women carnivalize the male-dominated world, whereby they expose its prejudices and corrupt practices, as well as oppose the patriarchal modes of the objectification of women and the negation of their subjectivity. Thus, the primary aim of the dissertation is to trace how Mamet is mapping the displacement of women’s socially and culturally ascribed roles, on the one hand, and on the other, to explore the changes that the disruption of women’s stereotypical roles generates in a male-dominated world. The essential questions of the dissertation are the following: what factors shape and impact on women’s gender construction? In what way do women transgress and dismantle the long-established and male myths restricting women’s roles? How does the concept of femininity change as a result of women’s subversive and transgressive transactions? In addition to the subject matter focused in the way outlined above, the literary-analytical method deployed in the present study is also new. In order to uncover underlying assumptions in Mamet’s plays—transformations in female identity—I employ a selection of Bakhin’s conceptual and theoretical apparatus. Since the subversive impulses manifest in the women characters’ acts as well as the presence of a degraded value-system, aborted human relationships, scatological language posit a profoundly carnivalized world in Mamet’s drama, I find that the concept of “carnival,” as transposed into literature from popular culture by Bakhtin, provides a useful methodological point of entry into Mamet’s texts. Viewed in this light, his drama appears to have adopted carnival forms and images, therefore it serves as an example of carnivalized literature. Since “carnival” has by now become a widely touted and championed notion that has been productively used in a great variety of fields, it is expedient to define its scope in the present work. Accordingly, I am using two crucial aspects of carnival: first, carnival conceived as a critique of any hierarchical order; second, carnival functioning as a descriptive and analytical aesthetic category employed to reveal instances of carnivalization . Arguably, the presence of a “topsy-turvy world” manifest in uprooted patterns, “commodified” human relationships, and radical transformations of conventional routines has been widely recognized as symptomatic of a chaotic world in Mamet’s works. Yet, the correlation between these idiosyncratic features and the actual novelty of Mamet’s drama within such a frame of reference has remained unexplored. Treating “carnival,” however, as an overarching principle inherently characterizing Mamet’s dramatic works allows for revealing hidden dimensions in his texts. Owing to the complexity of the theoretical framework and the methodological tools applied, one of the multiple objectives of the dissertation is to demonstrate that the Bakhtinian system developed initially for the description and analysis of the genre of the novel can be transposed to the genre of drama, and thus to Mamet’s works. Concurrently, by identifying instances of carnivalization, I can demonstrate that his texts are saturated with “a sense of the carnival spirit.” In selecting representative texts for this study from the impressively large body of work Mamet has produced over the last thirty years, my first delimiting criterion is generic. Mamet has so far written more than fifty dramatic works including radio plays as well as one-act gems. Mamet also happens to be the author of more than a dozen screenplays, the director of five movies, the writer of two novels, and he is also an essayist. Because the transformation of female identity and its impact on the male-dominated world has surfaced and crystallized primarily in his dramatic works, and especially in his plays from the late 1970s, my discussion targets a corpus of six plays and one screenplay. Mamet’s portrayal of women rendered with increasing subtlety over the past few years lends itself to a division into periods, therefore I distinguish three phases in his dramatic output: the early plays in which the women are treated as objects of male desire; the second stage of the so called “business plays,” where the “new woman” makes her appearance, who does not merely challenge but also subverts male dominance; and finally, the stage of “family plays” with women situated in a domestic environment. In the selection of the works, my intention has also been to choose works that register shifts in Mamet’s views and attitudes, and also to select plays that present women in a variety of contexts, both at work and in the private realm of life. Thus the following plays have been selected: Sexual Perversity in Chicago (1974) and The Woods (1977) from his early phase; Speed-the-Plow (1987), House of Games (1987) and Oleanna (1992) from the second period; and two family plays from the last stage, The Cryptogram (1994) and The Old Neighborhood (1997), made up of three short plays: The Disappearnace of the Jews, Jolly, and Deeny.
Szabadon hozzáférhető
Angst, Macht und Politik in ausgewählten Prosawerken von Marlene Streeruwitz
Csorba, Anett; Horváth , Andrea; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Debreceni Egyetem::Bölcsészettudományi Kar::Germanisztikai Intézet
Absztrakt Félelem, hatalom és politika Marlene Streeruwitz válogatott prózaműveiben A disszertáció célja, hogy betekintést nyújtson Marlene Streeruwitz korai irodalmának legfontosabb irodalomelméleti, feminista és politikai aspektusaiba. Míg az értekezés első felében a női írás elmélete (Écriture féminine) és a tudatfolyam technika bemutatása is fontos szerepet játszik, úgy az elméleti fejezetek elsősorban az írónő két legmeghatározóbb vitairataira fókuszálnak, egészen pontosan: Sein. Und Schein. Und Ersceinen. (1997) valamint Können. Mögen. Dürfen. Sollen. Wollen. Müssen. Lassen. (1998). Ezen szegmens célja, hogy átfogó képet alkosson Marlene Streeruwitz unortodox és lázadó írói stílusáról, melyet az írónő leginkább az (feminista) írásról alkotott elméleteiben és a világirodalom nagy narratíváival szemben támasztott kritikus gondolataiban fejez ki. Végül, de nem utolsó sorban célja az elméleti szegmensnek az is, hogy magyarázattal szolgáljon arra a kérdésre, hogy miért tért át Marlene Streeruwitz a színházról a feminista irodalomra. Az elemző fejezetek Marlene Streeruwitz három korai prózaművére fókuszálnak: Verführungen. 3. Folge Frauenjahre. (1996), Nachwelt. Ein Reisebericht. (1999) és Jessica, 30. Roman. Drei Kapitel. (2004). A regényelemzések három főaspektus mentén történnek: félelem, hatalom és politika. A konklúzív fejezet célja, hogy röviden összefoglalja az írónő korai alkotói szakaszára jellemző legfontosabb jellemzőket, az írásról, női irodalomról és patriarchizmusról alkotott kritikáit és elméleteit.
Korlátozottan hozzáférhető
Antipodean Conversations: Rhetorical Strategies of Discursive Authority in Richard Rorty’s Metaphilosophy and Political Thought
Csató, Péter; Abádi Nagy, Zoltán; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai Intézet
Disszertációm fókuszában az amerikai neopragmatista filozófus, Richard Rorty munkásságára áll. Általános szinten Rorty diszkurzusának egyes retorikai mechanizmusait vizsgálom, azt állítva, hogy szövegeiben performatív szinten fölfedezhetők bizonyos retorikai stratégiák, amelyek radikális antiesszencialista beszédmódjának diszkurzív autoritását hivatottak megteremteni és fenntartani. Allításom szerint Rorty diszkurzusának két kulcsfogalma, a „párbeszéd” és az „irónia” komplementer viszonyban áll egymással, amelyek konzisztens metafilozófiai és politikai pozíciót hoznak létre, ám ez egy autoritatív diszkurzus megjelenését sejteti Rorty liberális retorikája mögött. Thomas Kuhn terminológiájával élve: a párbeszéd „normál” diszkurzust feltételez, amennyiben a beszélgetőpartnerek konszenzuson alapuló diszkurzív normáknak megfelelően folytatják a dialógust. Az újszerő leírások azonban „abnormális diszkurzust”1 hoznak létre, amelyben a konszenzusra való törekvés nem elsődleges. Rorty többször is hangot ad azon véleményének, hogy a normál diszkurzus könnyen vezethet kritikátlan konszenzushoz, és így potenciálisan egy elnyomó rendszer kiszolgálásához, míg az abnormális diszkurzus megújíthat vagy felszabadíthat egy közösséget. Mindezek ellenére érvelésem során azt kívánom bizonyítani, hogy Rorty argumentatív stratégiái nagy mértékben „normalizáló” szándékot sejtetnek, amelyet az abnormális diszukrzus valorizálása leplez. A párbeszéd-trópusát vizsgálva amellett érvelek, hogy Rorty nemcsak tartózkodik az abnormális diszkurzussal asszociálható retorikai innovációtól, hanem gyakran ő maga szolgál komplex filozófiai vagy elméleti absztrakciók „pragmatizált” újraleírásával. Ilyen esetekben viszont—a költői innovációval szemben—az újraleírás célja a demisztifikáció, vagyis az, hogy egy erősen specializált diszkurzus terminológiája egy professzionális 1 Rorty ezt a fogalmat Kuhn „forradalmi tudomány” fogalmának mintájára használja. 2 akadémiai közösség szők határain kívül is elérhetővé és érthetővé váljon. Azonban minél nagyobb és befogadóbb a konverzációs tér, annál nagyobb szükség van egy (szigorúan kuhn-i értelemben vett) „normalitást” képező alapra ahhoz, hogy valamiféle kölcsönös megértés megvalósulhasson. Ebben a tekintetben viszont az abnormális diszkurzus vagy az irónia képviselői könnyen kiszorulhatnak a párbeszédből. Rorty filozófiájában tehát a radikális másság vagy a szubverzió már mindig is csak a politikailag és morálisan privilegizált közösség felügyelete mellett és kontrollja alatt valósulhat meg. Rorty iróniafogalmát a párbeszéd-metaforikában felsejlő autoritatív szándék megvalósításának eszközeként értelmezem. Jelölhet az irónia radikális nominalizmust, amely lehetővé teszi Rorty diszkurzusának állandó metaszinten való mőködtetését, illetve magánjellegő önteremtést. Előbbi értelemben az irónia a szókratészi metódushoz hasonlatos, a magánjellegő irónia (private irony) fogalmának bevezetésével pedig Rorty lehetőséget teremt az adott közösség által elfogadott diszkurzus határainak kijelölésére, azaz a normalitás további fenntartására. Ily módon a „magán-” előtag bármilyen jelenségre vagy megnyilvánulásra vonatkoztatható, amelynek potenciális veszélyeitől meg kell óvni az adott normál diszkurzust. A dolgozat második felében konkrét metafilozófiai illetve politikai kontextusban vizsgálom Rorty retorikai stratégiáinak normalizáló mőködésmódját. Két olyan diszkurzussal folytatott párbeszédére fókuszálok, amelyek—más-más okokból— radikálisan különböznek a pragmatista beszédmódtól: a derridai dekonstrukcióra és a vallásra. A két diszkurzus között Rorty azon sokat vitatott nézete teremti meg a közös nevezőt, mely szerint az abnormális diszkurzusok (mint a dekonstrukció) vagy egyéni hitek (mint a vallásos hit) komoly szerepet játszhatnak a privát önteremtésben, de irrelevánsak—ha nem egyenesen veszélyesek—a „közszféra” diszkurzív gyakorlataira nézve. Rorty retorikája mindkét esetben érdekes kettősséget mutat: egyrészt megpróbál eleget tenni annak a liberális demokratikus kötelezettségnek, hogy mind a dekonstrukció, mind a vallás számára helyet bizosítson a diszkurzív térben, de ennek a helynek a kijelölése szükségszerően autoritatív gesztus. Mivel pragmatikus meggyőződése nem összeegyeztethető az ezen diszkurzusokban fellelhető vélt vagy valós, implicit vagy explicit metafizikus/esszencialista tartalommal, Rorty igyekszik mindkettőt egy marginalizált diszkurzív térben pozicionálni.My dissertation focuses on the work of Richard Rorty, the leading philosopher of American neopragmatism. My main contention is that we can read Rorty’s texts as performatively evincing certain rhetorical strategies, which appear to aim at maintaining the discursive authority of his radically antiessentialist idiom. I argue that two key notions of Rorty’s discourse, “conversation” and “irony,” function in a complementary fashion, constituting a consistent metaphilosophical and political standpoint. I also claim, however, that this consistency hints at a surreptitious authoritative intent taking shape in the guise of Rorty’s overt emancipatory rhetoric. Adopting Thomas Kuhn’s terminology, conversation presupposes “normal discourse,” in that interlocutors have to cover a large amount of common ground, that is, to rely on in-place discursive norms to secure the potential of mutual understanding. Novel redescriptions, by contrast, constitute what Rorty—patterned on Kuhn’s notion of “revolutionary science”—calls “abnormal discourse,” which privileges idiosyncrasy and innovativeness over consensus. Rorty repeatedly declares his disdain for the stasis of uncritical consensus and the potential emergence of an oppressive discourse, which might result from normal discourse, while commending the energizing and emancipatory potentials of abnormal discourse. Nonetheless, the burden of my argument is that what underlies Rorty’s argumentative strategies is, in fact, a “normalizing” intent, which he keeps effacing by his blatant endorsement of “abnormal” discourses. Discussing Rorty’s conversational metaphorics, I argue that not only does he refrain from the kind of rhetorical invention he associates with abnormal discourse, but also seeks to redescribe complex philosophical/theoretical abstractions in his own pragmatic terms. Thus, what his redescription aims at in such cases is just the reverse of poetic innovation: it acquires a demystifying function, its purpose being to make philosophical problems cast in highly specialized terminologies available to a wider circle of interlocutors than that delimited by the boundaries of a professionalized 2 academic discipline. This endeavor is entirely compatible with the ideal of furthering interdisciplinary/interdiscursive communication through making the conversational space open to a diverse array of disciplines/discourses. This, however, requires a certain basis of “normalcy” (strictly in the Kuhnian sense) if mutual understanding is to be achieved. Thus, as long as abnormal discourse is to be intelligible, as long as it is to convey beliefs and be mediated via language, its discursive operation is permitted at the cost of empowering a linguistic community, which constantly monitors “abnormal” utterances. I construe Rorty’s concept of irony as an entailment of the latent authoritative purport underlying his conversational trope. I claim that Rortyan “ironism” can be viewed as a means of discursive control, which serves to keep the conversational space safe for normalcy. Irony, on Rorty’s hands, can denote radical nominalism, which enables his discursive operation to be kept at a constant meta-level, and private selffashioning. In the first sense, irony acquires traits reminiscent of the Socratic method, while “private irony,” in its turn, may be interpreted as marking out the limits of publicly acceptable discourse, and as such part and parcel of Rorty’s normalizing intent. In the second half of the dissertation, I examine Rorty’s normalizing argumentative strategies at work in specific metaphilosophical and political contexts by focusing on two discourses that he has extensively reflected on: Derridean deconstruction and religion respectively. The common denominator between the two discourses is Rorty's much debated claim that certain forms of abnormal discourse (such as deconstruction) and certain individual beliefs (such as religious faith) may be instrumental in one’s private self-perfection, but are to be rendered irrelevant—and even potentially detrimental—to “public” (political, institutional, academic, etc.) practices. I will examine the curious ambiguity that inhabits Rorty’s rhetoric in his writings on deconstruction and religion, which results from a constant attempt to poise between the liberal compulsion to accommodate both of them in discursive space, and the pragmatic urge to marginalize them on account of their implicit or explicit metaphysical/essentialistic content. The rhetoric of endorsement, thus, masks a coercive attempt at banishment.
Korlátozottan hozzáférhető
Az Árkádia-pör fogságában
Lakner, Lajos; Debreczeni, Attila; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
A magyar irodalom első kultikus alakjának Csokonai tekinthető. Élettörténetét és néhány versét azok is ismereték, akik nem olvasták köteteit. A költő átfogó társadalmi beágyazottsága is megalapozta Csokonai irodalmi kultuszát. Az irodalmi Csokonai-kultusz első állomása az Árkádia-pör, amely mindenekelőtt arról szólt, kit kell megbecsülni, a költőt vagy az embert. Kazinczy az elkülönülő irodalom képviselőjeként az irodalmi művekben megformált „én”-nek szeretett volna művészi síremléket állítani, míg a debreceniek mindenekelőtt polgártársukként tekintettek a költőre, és nem gondoltak különleges sírkőre. A formálódó irodalmi közösség képviselőjével szemben Fazekas Mihály a város bajnokaként lépett föl. Ennek következtében azonban könnyen tűnhetett úgy, hogy (irodalmi, művészeti) műveltség áll szemben a nyers erővel, a világra nyitottság a bezárkózással. A pör végén ugyan nem hirdethettek győztest, de Kazinczy a nyilvánosság fölhasználásával képes volt elérni, hogy a debreceniekre ráragadjon a debreceniség toposza, amely szerinte a saját igazsághoz való makacs ragaszkodást, a műveltségre és a művészetre való fogékonyság hiányát, az új iránti bizalmatlanságot, a megszokottság és a mindennapiság uralmát jelentette. A város 19. században megfigyelhető hanyatlása arra utal, hogy az Árkádia-pör több volt, mint irodalmi vita. Mivel Csokonai méltó megtiszteltetése és emlékének megörökítése csak lassan lett a debreceni értelmiség belső igényévé, ezért a költő körül újra és újra fellángoló vitákban mindig az Árkádia-pörben kiosztott szerep jutott nekik. A vitában megszólaló debreceniek mindig elismerték a költő érdemeit, ugyanakkor újra és újra védekezésre kényszerültek, mert, ahogyan a pör idején, úgy a későbbiek során is mindig olyan személy tett javaslatot Csokonai megtiszteltetésére, aki nem volt debreceni. Így a város hosszú ideig az Árkádia-pör fogságában maradt. Így történt Ferenczy István szobra Debrecenbe érkezésekor is. A büszt a művészet világa lakójaként és megdicsőült hősként ábrázolta a költőt, amely zavarba hozta a református kollégium professzorát, Sárvári Pált. Nem nagyon tudott ugyanis mit kezdeni azzal, hogy a kicsapott, erkölcstelen életet élő költő babérkoszorúval a fején tér vissza szülőhelyére, miközben a város jeles közemberei nem részesülnek ehhez mérhető megbecsülésben. Az 1836-os síremlékállítás történetében szintén a „rossz” szerepét osztották Debrecenre, pontosabban a Református Kollégiumra. A professzori kar ugyanis megtiltotta, hogy a diákok Csokonai síremlékére adakozzanak. Mindez alkalmat adott Péczely Józsefnek arra, hogy a város kultúráját meghatározó egyházi értelmiséget a nyilvánosság előtt megbélyegezze: féltékenyek a holt költő növekvő hírére és nem engedik, hogy a diákok az iskolán kívüli világról ismereteket szerezzenek. Péczely a nemzeti romantika, az autonóm irodalom és a világi ismereteket szorgalmazó tanárok képviselőjeként lépett föl. 1871-ben Izsó Csokonai-szobra ünnepélyes leleplezése helyreállította, sőt növelte is a város hírnevét. Annál is inkább, mert e történetben a nemzeti művészet megteremtéséért való törekvés összekapcsolódott a város művelődési állapotainak a javításáért folyó küzdelemmel. Egyrészt Izsó alkotása az első köztéri költő-szobor volt, és az alak megformálásában a magyar nemzeti karaktert is meg tudta jeleníteni. Másrészt a szoborállítást nem egy idegen, hanem a város sikeres kereskedője, nagyhírű mecénása, Csanak József kezdeményezte. 1890-ben megalakult a Csokonai kör. A költő nevének fölvétele azt jelentette, hogy a város történetében Csokonainál nem lehet méltóbb szellemi kiválóságot találni, akinek a nevével szimbolizálható lenne a kör által kitűzött cél: újra regionális és országos jelentőségű kulturális központtá tenni Debrecent. Az 1905-ös Csokonai-ünnepen megdicsőültek a debreceniek, hiszen az országos intézmények és társaságok meghívott vezetői a legmagyarabb városként ünnepelték Debrecent. A Csokonai kör azonban egyben a Csokonai-kultusz végét is jelentette. Miközben ugyanis vezető szerepet álmodtak városuknak, addig velük épp a kisvárosi mentalitás és a szellemi nyugalom világa került uralomra. Csokonai már csak egy név volt, amelyhez ugyan tartozott értelem (Csokonai személye, élete és költészete), de nem volt jelentése (mit mond élete és életműve koruk olvasóinak). A Csokonai megítélése körüli vitákban számos olyan irodalmi és társadalmi kérdése került elő, amely a korabeli irodalmi élet szereplőit foglalkoztatta. Az Árkádia-pör a művészet világa és a mindennapok világa közti összeütközésként értelmezhető. Kazinczy és a debreceniek eltérően gondolkodtak arról, hogyan kapcsolódik a művészet a mindennapi élethez. Elkülönül és határátlépésre készteti a befogadót, vagy integrálódik a mindennapok világba? Ferenczy a mellszobrával akaratlanul is a halhatatlanságról és a népszerűségről, a kevesek ízléséről és a közízlésről szóló vitába szólt bele. Mellszobra a kevesek halhatatlan költőjét mintázta meg, miközben nemzeti panteon létrehozásáról álmodott. A Kazinczy köréhez tartozó Kölcsey Ferenc úgy vélekedett, hogy a halhatatlanság és a népszerűség kizárják egymást. S klasszikussá csak a kritikus teheti az alkotót, mert a közkedveltség akadálya a tehetség karaktere megismerésének. Domby Márton, a költő első életrajzírója viszont épp ellenkezőleg gondolta, a népszerűség a nemzeti klasszikussá válás jele. Toldy Ferenc pedig már a nemzeti irodalom megteremtése létfeltételének látta a népszerűséget, hiszen olvasók nélkül nem hozható létre a nemzeti közösség, amely a nemzeti művészetet fenn és el tudná tartani. Izsó Miklós szobra nem sokkal később aztán egyszerre formázta meg a nemzeti és a népszerű költőt. A két szobor megszületése közti időben Péczely és Sárvári Pál közt lezajlott vita arról a felismerésükről tanúskodik, hogy az irodalom a szabadság utáni vágyat ébreszti föl. A szépirodalmat olvasó diákok ugyanis semmibe vették a kollégium hagyományos tan- és erkölcsi rendjét, és önállóan szerettek volna tájékozódni. Ezért hozták létre az Olvasó Társaságot. A Csokonai Kör történetét végigkövetve pedig azt láthatjuk, hogyan lesz Csokonai kultusza egy társadalmi és kultúrpolitikai program megvalósítása eszközévé és hogyan sajátítja ki egy társadalmi réteg a vezető szerepe legitimitása megteremtése érdekében. Esetükben figyelhetjük meg azt is, hogy az intézményesült kultusz eltünteti tagjai egyéni arcát. Írásaikból és beszédeikből hiányzik az egyéniség, mert a kör által vallott ideológiát mondták föl. The poet Csokonai can be considered the first cultic figure in Hungarian literature. His life story and some of his poems were known even to those who did not read through his volumes. His firm social embeddedness laid the foundations of his literary cult. The first stage of Csokonai's literary cult was the so-called Arcadia debate, focusing on whether the object of esteem should be the poet or the man. Kazinczy, as a representative of literature on its way towards autonomy, wanted to erect an artistic sepulchral monument to the "self" portrayed in Csokonai's literary works, whereas the people of Debrecen looked upon the poet as one of their fellow citizens above all and did not have a special tombstone in mind. The representative of the currently forming literary community was opposed by Mihály Fazekas, who stepped forward as the champion of the town. Therefore, the above opposition could easily be interpreted as one between (artistic and literary) erudition and raw force, or between openness to the world and seclusion. Although neither side was announced as the winner at the end of the debate, Kazinczy used publicity in such a way that the people of Debrecen became labelled as "Debreceners" clinging firmly to their own truth, lacking receptivity to learning and arts, distrustful of anything new and being governed by routine and ordinariness. The decline of the town in the 19th century suggests that the Arcadia debate was more than a simple literary controversy. As the local intelligentsia was very slow to develop a genuine need to pay proper homage to Csokonai and commemorate him, they could not escape from the role they played in the Arcadia debate whenever another controversy broke out about the poet. When somebody from Debrecen had their say in a debate, they always acknowledged the poet's merits; yet they had to be on the defensive again and again, because -just as during the original debate - later on it was also always somebody from outside the town who made a proposal to pay homage to the poet. Thus the town remained entangled in the Arcadia debate for a long time. A similar thing happened when the statue of Csokonai by István Ferenczy arrived in Debrecen. The bust portrayed the poet as a glorified hero and a dweller of the world of art, which embarrassed Pál Sárvári, professor of the Reformed College. He was unable to accept that the poet, who had been expelled from the college and led quite an immoral life, was to return to his birthplace with a laurel wreath on his head, while several notable public figures of the town did not receive such honour. In the story of the erection of the sepulchral monument in 1836, the town, or more precisely, the Reformed College, was given the role of the "bad" side again. The professors prohibited the students from raising funds among themselves for Csokonai's monument. József Péczely found the incident an occasion to stigmatize publicly the clerical intelligentsia, which had a great influence on the town's cultural life. He claimed that they envied the dead poet's ever growing fame and did not let their students gain knowledge about the world outside the college. Péczely appeared as a representative of national romanticism, autonomous literature and those teachers who promoted secular knowledge. In 1871 the unveiling of Csokonai's statue by Miklós Izsó restored and even heightened the reputation of the town. All the more so because this event linked the aspirations to create national art with the struggle to improve local cultural circumstances. Firstly, Izsó's sculpture was the first public statue of a poet and the figure was also capable of manifesting the Hungarian national character. Secondly, the erection of the statue was not initiated by anybody from outside the town, but by József Csanak, a successful local merchant and renowned patron. In 1890 the so-called Csokonai Circle was founded. Adopting the poet's name meant that there was nobody else's name more widely accepted by the community of the town to embody the goal set by the circle: to make Debrecen a cultural centre of regional and national relevance again. The Csokonai-celebration in 1905 was an apotheosis of the people of Debrecen, as the it was celebrated as the most Hungarian town by the invited heads of national institutions and societies. However, the existence of the Csokonai circle put an end to Csokonai's cult. While its members had a vision of Debrecen's leading role, in reality they strengthened provincialism and cultural shallowness. Csokonai was nothing more than a name any more referring to the poet's person, biography and poetry but without a deeper meaning regarding the message of his life and work to the readers of the age. The debates surrounding the judgement of Csokonai brought up several literary and social issues occupying the minds of contemporary literary people. The Arcadia debate can be interpreted as a clash between the world of art and the everyday world. Kazinczy and the people of Debrecen held different views on the relationship between art and everyday life. Is art a separate entity that makes its audience cross a border or does it integrate into everyday life? The creation of the bust by Ferenczy was an unintentional involvement in the debates about immortality versus popularity and the taste of the few versus public taste. The bust depicted the immortal poet of the few, while the sculptor dreamt of a national pantheon. Ferenc Kölcsey, who belonged to Kazinczy's circle, thought that immortality and popularity were incompatible. Only critics can make an artist immortal, because popularity hinders insight into the character of artistic talent. In contrast, Márton Domby, the poet's first biographer held the view that popularity was the first step towards becoming a national classic. Ferenc Toldy even regarded popularity as a precondition of the creation of national literature, as a national community that is able to maintain and finance national literature cannot exist without actual readers. Not much later it was Miklós Izsó's statue that portrayed the national and the popular poet at the same time. During the period between the creation of the two statues there was a debate between Péczely and Pál Sárvári that made them realise that literature arouses the desire for freedom. Student readers of literature ignored the traditional curriculum and moral system of the college and wished to get information on their own. That was why they established a reading society. If we follow the history of the Csokonai Circle, it will become clear how Csokonai's cult became a tool of a cultural political programme to be realised and how it was monopolized by a social group in order to establish its legitimacy. The Circle also exemplifies that institutionalized cult does away with its members' individual features. Their writings and speeches lacked any individual character, because they just recited the Circle's ideology.
Szabadon hozzáférhető
Ars peregrinandi
Móré, Tünde; Imre, Mihály; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
Jelen értekezés a 16. században a Wittenbergi Egyetemen tanuló magyarországi diákokhoz köthető szövegtípus, a propemptikon (búcsúztatóvers) vizsgálatát vállalja. A coetus alapításának éve, valamint a matrikula Debrecenbe kerülése alakította ki a kronológiai keretet (1555-1613). A respublica litteraria rendszeréhez kapcsolódnak a nyomtatványok, ennek a módját járják körül az egyes fejezetek. A propemptikon szövegtípusának jellegzetessége, hogy utazásra készül. Emiatt lényeges a peregrináció megítélése a korszakban. Számtalan elméleti szöveg jellemzi az utazást, annak helyes módját, lehetséges problémáit. A dolgozatban vizsgált utazási szövegek Wittenberghez kötődnek, és az ideális peregrinációt mutatják be, igen eltérő céllal és olvasóközönséggel. Az utazás témájának körbejárását követően tér rá az értekezés a búcsúztatóvers szakirodalmi hátterének ismertetésére. A kutatás és a forráslehetőségek mellett bemutatom a kora újkori előfordulását a propemptikonnak, ez ugyanis nincs teljesen párhuzamban a szakirodalmi megközelítéssel. A historiográfiai fejezet után a búcsúztatóvers változataira hozok példákat. A fejezet egyrészt bemutatja a lehetőségeket, másrészt a magyarországi diákokhoz író professzorok, nyomdászok áttekintését is nyújtja. A dolgozat utolsó előtti fejezete a wittenbergi diákok propemptikonjait tárgyalja részleteiben. A szövegek nagy hangsúlyt fektetnek a baráti kötelék ábrázolására, így ezt a szempontot érvényesítettem az első alfejezetekben. A barátság megtartásához kapcsolódó emlékezés, az emlékezet szerepe a szövegekben, valamint a poétikai jellemzők is előkerülnek. A mitológiai párhuzamok vizsgálata is megmutatja milyen nagy szerepet kaptak az oktatásban az antik auktorok, az elemzések során újra és újra előtérbe kerülnek a felhasznált antik auktorok, leginkább Vergilius munkái. A fejezet második blokkjában a toposzok használatát vizsgálja az értekezés, leginkább arra összpontosítva, hogy a jellegzetes toposzok, mint a fertilitas Pannoniae, vagy a propugnaculum Christianitatis milyen változatokban jelennek meg, és hogyan épülnek be a búcsúztatásokba. A dolgozat összességében arra tesz kísérletet, hogy egy behatárolt időintervallum alatt keletkezett szövegek poétikai jellemzői segítségével mutasson rá arra, hogyan alkalmazták a tanult ismereteket egy csoport tagjai, amennyiben reprezentációs célokra kívánták felhasználni azokat.
Szabadon hozzáférhető
Avantgárd és konstruktív szemlélet – Kassák Lajos ars poeticái
Suhajda, Péter; Dobos, István; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
A disszertáció címe: Avantgárd és konstruktív szemlélet – Kassák Lajos ars poeticái Szerző: Suhajda Péter Az avantgárd művészet legfőbb szellemi alapja – futurista kezdeteitől fogva – a „dinamizmus” volt. Ez egyrészt az alkotások létrehozásának rendhagyó módozataiban nyilvánult meg technikailag, tehát az újszerű eljárások elszánt keresésében, a kísérletezésben; másrészt a hagyományos megoldások tudatos és szigorú elutasításában, tagadásában vagy felülírásában. Az avantgárd programok, manifesztumok és ars poeticák mindezeknek a törekvéseknek elméleti hátteret adtak. (Bár szerzőik nem idegenkedtek olykor a leegyszerűsítések okozta súlyos torzításoktól sem.) A múlt statikus lezártságával szemben leginkább a jövőre fókuszáltak; a biztos határokkal bíró ént kórussá (de)formálták, elszemélytelenítették. Tevékenységük központi tényezője a másság és az elkülönböződés abszolút igenlése, az idegenség műveikben történő teljes fenntartása, az ismétlés kiiktatása, helyesebben a másolatoktól, szekunder produktumoktól való távolságtartás volt. A jelentésadást vagy jelölést eljeltelenítéssel váltották fel, meghatározhatóságukat, törekvéseik konzekvens történetté alakíthatóságát lehetetlenítve el ily módon. A deszemiotizáció elvének sokszor csupán retorikainak tűnő hangsúlyozásával kívántak írásaikban művészetük egyediségének, megismételhetetlenségének nyomatékot adni. A felsorolt jellegzetességek számtalan – avantgárddal kapcsolatos – ellentmondást eredményeztek az elmúlt száz esztendő során. Az alkotás (és alkotó) tökéletes önazonosságának problematikus volta Kassák Lajos elméleti munkásságának markánsan körvonalazható, folyton-folyvást visszatérő témaköre. Ugyanúgy fellelhető szépirodalmi szövegeiben, mint társadalmi, politikai, művészeti kérdéseket feszegető kiáltványaiban vagy akár a harmincas években írt esszéiben. Ezek gondolatíve kirajzol egy folyamatot, amely sokat formálódott életpályája évtizedei alatt. A jelölés kiiktatásáról alkotott elképzeléseinek terét az avantgárd karakterű megszólalásformák (igen szűkre szabott) elvárásától a művészi egyéniség teljes elfogadásának szintjéig tágította. Ez lényegében és leegyszerűsítve annyit jelent, hogy amíg az ifjú, manifesztumíró Kassák számára egy modern, „csoporttárs” művész számított csupán hellyel-közel „avantgárdnak”, helyesebben „korszerűnek” (az „előőrs” gyűjtőfogalmát csak ritkán használta), tehát egyedinek, addig későbbi szövegei, főként esszéi tanúsága alapján már minden újszerűt létrehozó, „kísérletező” alkotó – tértől és időtől függetlenül. Érdemes tehát az avantgárddal – és Kassákkal – kapcsolatos kutatások körét részletesebben áttekinteni, és kiterjeszteni a „történeti” izmusokon túlra, az általuk oly' sokszor megkérdőjelezett „klasszikus modern” kortársak vagy akár (jóval) korábbi stílusirányzatok, korstílusok képviselői felé. Az avantgárd támadások fő felületét a közvetlennek nevezhető előzmények (impresszionizmus, szecesszió, szimbolizmus) kínálták, ám a harcias újítók más korszakokról, jelenségekről sem feledkeztek meg (romantika, szentimentalizmus stb.). Az örökös visszautasítás és tagadás által viszont nem eltörölték, hanem újra és újra „játékba hozták” az „ellenfelet”. A kortársakon kívül ezen „elődök” jelentették tehát az avantgárd törekvések mindenkori kontextusát, amelyből – többek között – Kassák is sokat merített. Ebből az alapból kiindulva próbálta meg újra és újra átformálni saját művészetét, szemmel tartva az önazonosság, az expresszivitás és az időszerűség szigorú követelményét retorikájában. Egy műalkotás „avantgárd” karaktere a kiforrott kassáki értelmezés szerint már nem „módszertani” vagy „stilisztikai” kérdés (nem is lehet az, mivel a jelölés kiiktatása lényegében lehetetlen). Az „érett” Kassák szemléletének centrumában a „konstruktív” – és egyben (ön)kifejező – ember áll, aki nem teljesen azonos a konstruktivizmus alkotójával, bár kétségtelenül sok köze van hozzá. Eszközkészletében ugyanúgy jelen vannak a húszas évek irányzatára jellemző motívumok (matematikai, geometriai elemek alkalmazása, alapvető síkidomok és színek használata, szabályos megszerkesztettség), mint a külföldi konstruktivisták alkotásaiban. Az építészeti metaforika és a mindenkori „mesterember” toposza a „kassáki paradigma” két legfontosabb bázisát jelenti. Akár „legnagyobb közös osztónak” is lehetne nevezni (mint a művész által kreált „univerzum” minimuma), amely meghatározónak bizonyult életműve összes szakaszában, művészeti ágában, továbbá elméletírói gyakorlatában (legyen szó aktivista, expresszionista, dadaista jellegű munkákról vagy éppen későbbi, a konkrét avantgárd vonásokat egyre inkább elhagyó alkotásokról). Bátran kijelenthető, hogy ezek a speciális stílusjegyek rengeteg kassáki műre jellemzőek, amellett persze, hogy e munkák számos újítást is tartalmazhatnak – mi több: kell, hogy tartalmazzanak. Egy „konstruktív” művésznek ugyanis éppen az a mindenkori feladata (Kassák kiterjesztett értelmezése szerint), hogy kísérletek segítségével újdonságokat hozzon létre, s e folytonos „teremtés” által formálódjon. A befogadóé pedig az, hogy az alkotó önazonosságát fel- és elismerje, valamint ideális esetben azonosulni tudjon vele. Ám e dinamikus folyamatba belekódolt a lezárhatatlanság, a kötelező továbblépés követelménye is: tehát az elkészült művön való túljutás parancsa – minden korábbi eredmény meghaladása mind az alkotó, mind a későbbi művészek részéről. Ennek megfelelően bármely múltbéli alkotás lehetett a maga idejében rendkívül „korszerű”, „élen járó” (azaz „avantgárd”), s így önazonos – az őt követőknek már más utakat kellett (és kell mindig) keresniük, hogy hozzá hasonlóan „önmagukká” lehessenek. Kassák ugyan az utolsó pillanatig megtartotta kedvenc metaforáit és motívumait, mégis arra törekedett, hogy azokra építve meglepetéseket okozó, „paradigmaváltásokban” gazdag életpályát fusson be. A 21. századi nemzetközi kutatások pedig – amelyek az avantgárd jelenség értelmezési határait feszegetik – rendkívül kedvező hátteret kínálnak e téma vizsgálatához.
Szabadon hozzáférhető
Az író Polcz Alaine – Az önéletírások megalkotott női szubjektuma
Szegvölgyi-Pócsik, Anett; Dobos, István; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Debreceni Egyetem::Bölcsészettudományi Kar::Magyar Irodalom és Kultúratudományi Intézet
Absztrakt Doktori értekezésemben az író Polcz Alaine-t vizsgálom: elhelyezem Polcz írói munkásságát a magyar irodalomban, majd szövegközeli elemzésekben elsősorban arra összpontosítok, hogyan konstruálódik Polcz Asszony a fronton; Egész lényeddel; Leányregény; Ideje az öregségnek és Nem trappolok tovább című önéletírásaiban a női szubjektum. A választott művek olvasatába bevonom Polcz Éjjeli lámpa című esszékötetét, Befejezhetetlen – Könyv a szerelemről című művét, A bilincs a szabadság legyen – Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948-1997 című levelezéskötetet, Polcz tanatológiai témájú szakmai írásait, illetve Polcz Alaine–Bitó László Az utolsó mérföld című könyvét. Dolgozatomban azt igyekszem bizonyítani, hogy Polcz írói életművének kutatása termékenyen járulhat hozzá a női szubjektumról szóló diskurzus bővítéséhez. Gender-szempontú elméleti vizsgálódásra törekszem, mindegyik elemző fejezetnél központi elem, állandó szempont a női szubjektum vizsgálata, mindeközben figyelembe veszem a maszkulinitás-kutatások eredményeit is. Emellett minden elemző fejezetnél bevonok az olvasásba olyan elméleti fogalmakat, irányzatokat, amelyek Polcz önéletírásainak tematikus sokféleségéhez igazodva közelebb visznek a szövegek teljesebb megértéséhez. Az író Polczot vizsgáló fejezetben arra a következtetésre jutok, hogy Polcz Alaine egyfajta köztes pozícióban áll a nyugatos írófeleségek és a kortárs alkotó-házaspárok között. Irodalomkritikai megítélése a szépirodalomként való olvasás irányába mozdult el, alkotásaira nem jellemző a lázadó feminista hang, egy olyan autonóm női szubjektum képződik meg műveiben, amely a patriarchális diskurzus keretein belül marad, de kérdésfelvetéseivel annak kereteit tágítja. Polcz írói munkásságát a Kaffka Margit-i hagyományhoz kapcsolom, a kortársak közül Szabó Magda, a jelenkori irodalomból Péterfy-Novák Éva életművével állítom párhuzamba. Életművét a magyar irodalomtörténeten belül az önéletrajzi ihletettségű, hangsúlyosan női tapasztalatokat megjelenítő, tabudöntő, személyes olvasásra ösztönző művek között helyezem el. Az Asszony a fronton című önéletírásban a női szubjektum a háború és a házasság elnyomó mechanizmusainak kontextusában konstruálódik. Az írás célja egyrészt egy többszörös trauma feldolgozása, a némaság megtörése; másrészt a történtekről való híradás, hiteles tanúságtétel. A szöveg egyik sajátossága abban a narratív technikában rejlik, amelynek hatására a mű képes visszatükrözni a traumatapasztalat feldolgozásával együtt járó belső küzdelmet és megőrizni az események idegenségét. A szöveg másik sajátossága az aposztrophé alakzatában rejlik, amely többféle funkcióval bír, és elhagyása a szöveg retorikai szintjén is jelzi az önéletrajzi elbeszélő hermetikus elzártságát, magányát, tapasztalatainak megoszthatatlanságát. Polcz írása több helyen is párhuzamot von a női sors és az állati sors között. A műben mind a háború, mind a házasság olyan traumatapasztalatként jelenik meg, amelyről sok esetben éppen az elhallgatás mond a legtöbbet. Az Egész lényeddel című írásban az önéletrajzi elbeszélőt férje elvesztése és saját halálának közelsége az önmagával való szembenézésre készteti. A szövegben a tárgyak, a terek és Mészöly művei egyaránt a múlt hordozóiként tételeződnek, az emlékidézés folyamatában a különböző idősíkok egymásra rétegződnek és egy új egységbe rendeződnek. A napló leghangsúlyosabban a gondoskodó, megbocsátó feleség alakját jeleníti meg. Azok a mozzanatok, amelyek nem illeszkednek az írás által megrajzolni kívánt képbe, csak a szöveg hasadásaiban, hiányaiban, elhallgatásaiban érhetőek tetten; azonban így is jól látszik, hogy a függés, függetlenség, alkotás, megbocsátás, bűntudat szétszálazhatatlanul összefonódik a házasság történetében. A naplóbejegyzések nem zárják ki az én narratívumainak folyamatos újraértését, az önéletrajzi elbeszélő vállalt szubjektivitása válik az énteremtés alapjává. A Leányregény című napló az utazás személyiséget dinamizáló hatása mellett láthatóvá teszi a lányregények manipulatív hatását, és a női szubjektum lehetőségeit a 70-es évek Romániájában. A hitelesség illúzióját megteremtő napló a női szubjektumot állandó változásban jeleníti meg. Az utazás során saját és idegen dinamikusan változó kategóriákként tételeződnek, az önéletrajzi elbeszélő kulturális mássága nem tűnik el, csak az integráció mértéke változik folyamatosan a különböző viszonyítási pontok váltakozásának megfelelően. Ha az önéletrajzi elbeszélő címadásának megfelelően a lányregények narratív sémái felől próbálunk a műhöz közelíteni, azt tapasztaljuk, hogy a szöveg folyton elkülönböződik az olvasó prekoncepcióra alapozott értelemadásától. A történet középpontjába állított két szereplő egymásnak ellentmondó vágyai arra hívják fel figyelmünket, hogy a szereplők folyamatosan átlépik az egymásnak feszülő narratívák határait, kijelentéseik csak folytonos perspektívaváltással értelmezhetőek. Az Ideje az öregségnek és Nem trappolok tovább című naplók az utolsó életszakasz affirmatív felfogása felé vezetnek. Az uralkodó biopolitikai paradigmát sok esetben megkérdőjelezve átformálják a késő modern társadalmak azon nézeteit, amelyek az öregséget a betegséggel, az egészségtudatos magatartás hiányával, a szépség elvesztésével, a nemi identitás megszűnésével azonosítják. Az önéletrajzi elbeszélő koncepciójában a caritas és agapé értelemben vett szeretet válik a szubjektum konstituáló alapjává; az alkotás, a másokért végzett munka az értelmes öregség lehetőségét teremti meg. A betegség súlyosbodásával együtt felerősödik az önéletrajzi elbeszélőben a testtől való elidegenedés érzete, az elfogadó magatartás kialakításában nagy szerepe van a (fekete) humornak, az öniróniának. Dolgozatom zárásában Singer Magdolna Partitúra – Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel című interjúkötete alapján azt elemzem, hogyan alakul Polcz élettörténete sorssá. A Polcz-imázst vizsgálva számot vetek azzal, hol, milyen kérdések kapcsán kínálják fel az elemzett Polcz-szövegek a személyes olvasás lehetőségét.
Szabadon hozzáférhető
Baratinszkij filozofikus költészete
Bernáth, Andrea; Hajnády, Zoltán; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar--Szláv Filológiai Intézet--Orosz Irodalmi Tanszék
xx
Szabadon hozzáférhető
Bartholomaeus Keckermann (1572–1609) retorikái és a magyarországi recepció
Restás, Attila; Imre, Mihály; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
Bartholomaeus Keckermann (1572–1609) heidelbergi, majd danckai professzor – rövid élete ellenére is – meghatározó alakja volt a 17. század protestáns tudományosságának. Kiterjedt munkásságát – mintegy 40 önálló kötetét – számos szaktudomány vizsgálta, a magyarországi művelődésben betöltött szerepe miatt a hazai irodalom- és művelődéstörténeti kutatások is jelentékeny eredményeket értek el Keckermann hatásának feltérképezésében. Az újabb kutatások a „nemzetközi kálvinizmus” (International Calvinism) kapcsolati hálójában is elhelyezték: első munkái David Pareus tanítványaként jelentek meg Heidelbergben, legjelentősebb könyvei a hanaui Antonius nyomda kiadásában láttak napvilágot, és a nyomdász, Wilhelm Antonius halála után az örökösei is folytatták a tankönyvsorozat kiadását. Keckermann halála után tanítványai jelentették meg a műveit. Műveinek összkiadását Johann Heinrich Alsted rendezte sajtó alá 1613-ban két kötetben Hanauban Systema systematum címmel, míg az ugyancsak kétkötetes Opera omnia 1614-ben Genfben jelent meg. Népszerűsége évtizedekkel halála után is töretlennek mondható: 1661-ig folyamatosan jelentek meg művei Európa jelentős szellemi központjaiban, angol és holland nyelvű kiadásai is ismeretesek. Nemcsak Nyugat-Európában volt népszerű, de Új-Angliától Magyarországig és Erdélyig szerte Európában. A kora újkor „oktatási forradalmában” különösen hatékony módszert fejlesztett ki Keckermann a danckai akadémiai gimnáziumban, ennek sikeres alkalmazása állhatatott a módszer európai és hazai alkalmazásának hátterében. Disszertációmban Keckermann retorikai munkáit vizsgálom. Úgy tűnik, hogy Keckermann nem választotta szét az egyházi és a világi retorikát. A Melanchthontól indult hagyomány jegyében a Szentírás értelmezéséhez is fel kell használni az antikvitás retorikai kultúrájának az eredményeit, ami által a retorika üdvértelmezői, üdvközvetítői szerepbe kerül, másrészt pedig a szentbeszédek megírásánál és előadásánál sem nélkülözhetőek a klasszikus retorika szabályai: vagyis az egyházi és profán ékesszólás tudománya nem állítható egymással szembe. Retorikai rendszerének fontos része a Rhetorica Specialis, ide főleg az újkorban szükséges gyakorlatias tudnivalóknak az összefoglalása került. Ahogyan megfogalmazza Keckermann: „Elsősorban nem az iskola, hanem a közfeladatok, az Egyház és az állam számára kell szónokokat képezni.” Disszertációm végén a 17. század eleji Keckermann-recepciót vizsgálom két peregrinus, a Leideni Egyetemen tanuló Csanaki Máté és a Strassburgi Egyetemen tanuló Frisowitz Boldizsár művei alapján. Végül – mintegy függelékként – néhány eddig ismeretlen RMNy-, RMK- vagy egyéb Hungarica-tételt is azonosítottam.
Szabadon hozzáférhető
Bethlen Miklós élete leírása és a XVII. századi puritanizmus. Irodalomtörténeti, retorikai és historiográfiai vonatkozások
Tóth, Zsombor; Imre, Mihály; Irodalomtudományok doktori iskola
Mihelyt az emlékirat általam felvállalt és elvégzett értelmezésének fő tanulságait igyekszem számba venni, azonnal adódik a felismerés, hogy nemcsak a Bethlen-kutatás, hanem a puritanizmus szövegeinek értelmezéséhez is új szempontok fogalmazódtak meg. Nem túlzás kijelenteni, hogy a téma sajátosságából eredendően az elvégzett munka hozadéka kiinduló alapja lehetne újabb, látszólag távolabb eső témák kutatásának is. Nem tekinthetem feladatomnak ezek egyenkénti számbavételét, értékelését, hanem arra szorítkozom, hogy az értekezés témájában, címében is megjelölt két alapfontosságú kérdéskör kutatásának konklúzió értékű eredményeit (Bethlen Miklós Önéletírása, illetve a XVII. századi puritanizmus) összegezzem. Ha Bethlen emlékirata felől szemléljük a puritánus devocionális irodalmat, hamar egyértelművé válik, hogy túl az egyértelműen irodalomtörténeti kérdéseken, ideje lenne megkísérleni a kulturális és történeti antropológia módszertani-elméleti eredményeit alkalmazni e corpus kutatásában, hiszen ez az értekezés is bizonyítja, hogy a kegyességi irodalom, íme, mennyire látványosan meghatározza és alakítja egy protestáns főúr vallásos reprezentációját a XVII. században. A vallásosság, pontosabban a kegyesség gyakorlásának antropológiai alapokon szerveződő megértése, elvezethet olyan kérdések megválaszolásához is, mint az identitás, a felekezetiség mint identitás, a személyes- és csoportvalóságok énkonstituáló jelenségei. Mihelyt meglelnénk azt az antropológiai szempontrendszert, amely lehetővé tenné a devocionális szövegek applikálhatóságának, illetve korabeli applikáltságának a megértését, a puritanizmuskutatás olyan kérdéseket is érdemben méltathatna, amely a népi és főúri, a képzett és naiv vallásosság, illetve a szóbeliség és az írásbeliség felől működtetett kegyesség különbségeit írná le. Ha az emlékiratra fordítjuk figyelmünket meglátásom szerint Bethlen legnagyobb írói teljesítménye, hogy az emlékiratának diskurzusa mint történeti reprezentáció, illetve mint az énség reprezentációja, tökéletesen egymásba építi a narratio de vita sua poétikáját, a puritánus kegyesség és homiletika regiszterei által kulturálisan működtetett poenitentia beszédhelyzetével, reprezentációs (esemény és identitás) lehetőségeivel. A történetmondás még nem a bevallottan profán visszaemlékezés, ezért nem köthető a magyar és európai próza későbbi nagy mesemondóihoz vagy visszaemlékezőihez, hiszen homiletikai szabályok mentén történik a visszaemlékezés/bűnvallás/bűnbánás narrációja, mindvégig olyan reprezentációs aktusokat, gesztusokat implikálva, amelyek lehetővé teszik a magánélet (privata narratio) fősodra mentén a kortörténet (narratio publica) szimultán bemutatását. Ennek a magán, személyes vonatkozásaiban is mélységében kimunkált (pl. self-fashioning), de a publicus felől is impozáns világteremtő (pl. a puritánus textusok alapján megrajzolt Erdély mint Moribunda Transsylvania) fikciónak tulajdonképpen a műfaji határai is elmosódnak, sőt felszámolódnak az őszinteséget csupán mint valóságeffektust működtető narratio következtében. Legjobb példája ennek az Önéletírás és az Imádságoskönyv tartalmi átfedései, ugyanis az Imádságoskönyvben a „látszólag a bűnbánat” (poenitentia) részeként elmesélt élettörténet, az Önéletírásba majd „látszólag az élettörténet” (narratio de vita sua) részeként épül be a bűnbánatba. Következésképp egy ilyen mesteri szinten kimunkált diskurzus estében naivitás lenne egy referenciálisan működtethető őszinteséget számon kérni, ugyanis ez érthető módon az elbeszélt élet és kortörténet valószerű (probabilis, veri similis), de mégis fiktív és csupán lehetséges világának „valóságába” épül be. The name of count Miklós Bethlen as a writer became well known only after the first edition (1858) of his Memoirs were published. The interest of historians and literary historians in his work during the XXth century was continuously growing, mainly because the events, happenings narrated by the count in his Memoirs proved to be an excellent source for the study of the XVIIth century history of Transylvania. The contribution of the literary historians to the interpretation of Bethlen’s literary activity consisted in the publication of several other texts (correspondence, pamphlets) written by the count. As a consequence a noticeable change occurred in the judgement of these texts written by the count: they were no more treated as historical sources, but as very important piece of art/literature. My dissertations containing five chapters starts from this basic assumption and it is an attempt to describe the rhetorical, anthropological and literary peculiarities of the Memoirs. The first chapter (“Puritanism as Primary Context”) basically presents the theoretical background of my approach. According to the basic issues (historical representation of the past, the representations of the identity or self-fashionig) of my interpretation, I focus upon the Memoirs in their so called ‘native or primary context’, the devotional puritan literature of the XVIIth century. This approach to the text stands on the methodological foundations of Greenblatt’s New Historicism, which declares that a certain text must be interpreted strictly in his cultural, historical context. Bethlen’s relation to the XVIIth century puritanism (see chapter II: “The Influence of Hungarian and English Puritanism on Bethlen’s Memoirs”) is illustrated by his education, his Calvinist religion, his studies and peregrination in England, his excellent theological training based upon Ames and Perkins. His private prayers included in his Memoirs, or the references to his praxis pietatis are further arguments, meant to demonstrate this very strong and special connection to the puritan culture. This primary context is in fact a large system built upon some culturally promoted stereotypes, which for instance enables the individual to represent his or her identity, or to narrate his or her past. These culturally promoted stereotypes (loci communes) can be defined as conventions, which within the cultural limits of normality, promotes the standards or patterns sets of rules of behaviour, and self-representation. The third chapter entitled “Remembering the Past – Historical Representation in the Memoirs” deals with the metahistorical interpretation of the narrated past events. The events described by Bethlen, who became the chancellor of Transylvania in 1691, represent a period of almost 60 years. Most of the happenings (battles, tragedies, economical crises, religious and confessional conflicts) were recorded in the collective memory as tragedies, as obvious signs of the apocalyptic end of the world. The terror and the perspective of the Last Judgement created an eschatological tradition in the western culture, a basic concept (God punishes the sinners) of historical thinking since the early Christians. This way of viewing the past or constructing history was very popular among the contemporary Hungarian puritan preachers. A huge amount of sermons concerned with the immediate arrival of the Antichrist and of the Last Judgement were written. In this atmosphere the narration of events undertaken by Bethlen is just a probable account relying on the collective memories, stereotypes promoted by the puritan context. The most common motives of puritan sermons related to the tragic happenings of those days (such as Moribunda Transylvania, Transylvania as a dying person) are the Memoirs’ most important elements in the process of narrativization and fictionalization of past events. Bethlen’s attempt to narrate his past experiences is an obvious compilation of personal, cultural and collective memories according to the eschatology of the Last Judgement. The fourth chapter (“Self-fashionig, or Constructing the Identity”) deals with the problem of identity, an issue that was widely debated since post-structuralism. My dissertation focuses upon the anthropological aspects of the question, showing how a certain cultural context (puritanism) allows the construction of a complex identity. This remarkable performance of self-fashioning (cf. Greenblatt) is in fact a fascinating process of self-representation, which promotes the most common roles of puritan piety or patriotism. In Bethlen’s case it is quite obvious, that the roles (pious man, martyr, prophet) undertaken or performed by him in his writings originate in the puritan culture. These are actually certain identity prototypes promoted by the puritan spirituality as moral standards for everyone. Since Bethlen’s story is meant to demonstrate his honesty and devotion toward the country and the protestant church, he did not miss the opportunity to represent his identity according to these standards. The fifth chapter (“Is Bethlen a Reader of Montaigne? Revisiting a Traditional Hypothesis”) tries to solve the ‘mistery’ of the hypothetical relationship Montaigne–Bethlen. Since Antal Szerb came up with the idea, that Bethlen might have read Montaigne’s Essays, the idea became very popular among the scholars who studied the epoch, although none of them could actually prove this relationship. Szerb’s argumentation was basically founded on an instinctive approach, in fact a supposition, according to which the sincerity of Bethlen is the imitation of Montaigne’s sincerity, in the spirit of the famous line: „Ainsi, lecteur, je suis moy-mesmes la matiere de mon livre.” In my opinion, this sincerity although resembles to a certain extent Montaigne’s techniques of narration, it has nothing to do with it. Bethlen’s source for this kind of sincerity is the puritan theology (Ames, Perkins) and practice of piety, which had a very sever set of rules concerning the confession of sins and examination of conscience. The elected few had the moral duty to face and confess every sin without hiding anything. Therefore Bethlen’s disposition to offer an insight into the intimacy of his childhood, or sexual experiences is not the imitation of Montaigne’s sincerity, but the application of puritan rules, the praxis of piety. What is more, the sincerity in Ames’s or Perkins’s theology is a basic conception related to the cases of conscience, or confession to God. Just like in the case of self-fashionig or historical representation the primary context (puritanism) makes available a plausible explanation for a traditional hypothesis. Consequently, the final conclusion of this approach from the point of view of the puritan context confirms the idea, that the Memoirs is not only an important source for the history of Transylvania, but also an outstanding literary achievement in the Hungarian Baroque culture.
Korlátozottan hozzáférhető
"Bezörgetek a menny kapuin..."
Czövek, Ágnes; D. Molnár, István; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar--Szlavisztikai Intézet
(Összefoglalás) Az úgynevezett vallásos irodalom igen kutatott terület az irodalomtudományban, különösen 1989 óta. A magyar és orosz irodalomtudomány azonban néhány éve foglalkozik vele, míg a lengyel irodalomtudomány ebben a tekintetben előrehaladottabb. Viszont még egyik irodalomtudományban sem terjedtek ki a kutatások a költői imádságra mint műfajra. Jelen munka ezt a hiányt igyekszik lehetőségei szerint pótolni. Nem túlzás azt állítani, hogy az Isten−ember párbeszéd túlnyomórészt imádságokban valósul meg. Az imádság jelenléte a szépirodalomban a legkorábbi időkre nyúlik vissza. Ugyan műfajként határozzák meg, de e körül a műfajiság körül van néhány tisztázatlan kérdés. A dolgozat célja, hogy az ima belső szerkezeti sajátosságait feltárva pontosabban körülhatárolható legyen ez a műfaj. A modernség, a szekularizáció korára az ember elvesztette kapcsolatát a Mindenhatóval. A költészet azonban két ok miatt is a kommunikáció közege lehet az Isten és az ember számára: nyelve közel áll a vallásos szövegek, a Biblia nyelvéhez, mivel mindkettő az ún. metaforikus nyelvi módot alkalmazza, illetve a költészetben lehetséges az Én Másikban való felismerése, ami az Isten−ember kapcsolathoz nélkülözhetetlen. A dolgozatban elemzett költemények a XIX-XX. század fordulójától a második világháború végéig tartó időszakban keletkeztek. Munkámban arra is kitértem, hogy ezek a modernségben született alkotások miben különböznek korábbi korok verseitől. Az imádság vizsgálatát megelőzte az ún. istenes versek vizsgálata, a fogalom definiálása, mert sem az orosz, sem a lengyel irodalomtudomány nem ismeri ezt a fogalmat, és a magyar sem határozza meg kellőképpen, csupán használja. Az istenes versek kategóriája nagyon tág, ezért is választottam a részletesebb vizsgálódásom tárgyául az imádságot. A költői imák tanulmányozása három szinten történt meg. Az első, nyelvi szinten megállapítottam, hogy az ima intenciókból épül fel, amelyek funkciója és előfordulása a modern imákban változik. A második, kommunikációs szinten az ima nem nyelvi körülményeit írtam le, majd az imában kommunikálók viszonyát, végül a kommunikáció közvetett vagy közvetlen mivoltát vizsgáltam behatóbban. A harmadik, ideológiai szinten a kommunikálók közötti egyensúly meglétéről írtam, illetve a költői imák más szövegekkel való transztextuális kapcsolataira tértem ki. Ugyanezen a szinten tanulmányoztam az imából szerezhető tudást. A dolgozat végén összefoglaltam, mi is az ima műfaja, pontosabban a költői ima, hiszen verseket vizsgáltam. Ezután részletesen elemeztem négy verset, hogy a költői imák vers-jellege is hangsúlyt kapjon. Természetesen összevetettem az orosz és a lengyel költői imákat, ám az összehasonlításból az szűrhető le, hogy nincsenek releváns különbségek a két nemzet imái és istenes versei között. (Summary) The so-called religious literature is quite a researched field in literary studies, particularly since 1989. Hungarian and Russian literary studies, however, have shown more interest in this area only for a few years, whereas this part of Polish literature is quite advanced. But none of these three literary studies have researched poetic prayers as literary genres. This thesis tries to make steps forward in this question. It is not an overstatement to claim that conversation between God and man is realised as a prayer in most cases. Presence of prayers in literature goes back to the earliest times. It has been defined as a genre, but this definition evokes many problems and many questions to be answered in this topic. The main purpose of this study is to define this genre more clearly by exploring its structure. Relationship between man and the Almighty has been lost by the age of modernity and secularisation. Poetry, however, has two reasons to be a medium in dialogues between God and man: the language of poetry is very close to the language of religious texts and the Bible. Both poetry and religion adopt a so-called mythic language. On the other hand, poetry gives an opportunity for recognising Myself in the Other, which is essential in the “God–man“ relationship. The analysed poems of this thesis were written in the period from the turn of the 19-20th centuries to the end of the Second World War. I also tried to show the differences between prayers written earlier and in modernity. Before studying the prayers, the so-called term, “poems to god“ (in Hungarian: istenes vers) was studied. It was necessary to be defined, because neither Russian nor Polish literary studies know this definition. Hungarian theorists use it, but they have not given its exact meaning yet. The category of “poems to god“ is too vague, so the main topic of a more detailed research was the less vague genre of poetic prayer. Researching poetic prayers proceeded on three levels. The first level is the level of language, where I found that a prayer is made up of intentions, whose function and frequency are continuously changing in modern prayers. The second level is the level of communication, where the prayer's non-language conditions and the communicators' relationships were described. The last topic of these studies was the direct and indirect communication in the poems. The third level is the level of ideology, where I discussed three main topics: the existence or the absence of balance between the communicators (man and God), transtextual relations between poems and religious texts, and, finally, getting knowledge from prayers was described. After describing prayers on three levels, I could summarize the characteristics of a prayer and give a definition of it. Four poems were analysed in detail in order to emphasise the poetic features of the prayers, too. Finally, I collated Polish and Russian poetic prayers from the point of view of national or denominational differences. As a result of this research, no relevant differences can be seen between poems of the two nations; however, similarity based on the texts of the Bible is more important.
Korlátozottan hozzáférhető
Budapest a századfordulón
Kovács, Szilvia; Berta, Erzsébet; Varga, Pál; Irodalomtudományok doktori iskola
A disszertáció a századvégi Budapestet értelmezi a modern nagyváros narratívájában. A modern nagyváros a Budapest-elbeszélések diszkurzív tere is, melyben mind az épített városalakzatok, mind a képben és szövegben elbeszélt helyek az Osztrák-Magyar Monarchián belüli ikerfőváros és a nemzeti metropolisz történeteit egyidejűleg artikulálják. A városi tér mediális sokféleségében mutatkozik meg, ezért szerepelnek a kijelölt korpuszban egy szépirodalmi szöveg mellé rendelve várostérképek, útikönyvek és képes levelezőlapok. A modern nagyvárosról való beszéd kialakítja beszédmódjait: a szépirodalom nyelvét, a térképszövegek kartográfiai szimbólumrendszerét, a képes levelezőlapok képalkotási és sokszorosító módozatait. E beszédmódok médiumfüggősége pedig értelmező nyelvként előhívja a narratológiát, a térbeli fordulatot megélő kultúratudományt, a kép-antropológiát, valamint a térre szociokulturális miliőként tekintő térelméleteket és a turizmus városértelmező gyakorlatát. Az értekezés azt kívánja megmutatni, hogy Budapest kulturális térként tesz szert jelentésekre, és különféle városszövegekben a kulturális emlékezet médiumává válik. Mivel magát a modern várost is a tér differenciálódása jellemzi, illetve a város e térkonstrukcióban létezik, a városszövegek is ezt a különbözőséget és heterogenitást reprezentálják. Az egyes fejezetek mintákként elemzik a városszövegek egy-egy típusát. A modern nagyváros tipikus jelenségei, így a sebesség, a városképet esztétikai szempontok szerint alakító perspektíva, az utazás toposza és a turista tekintete a város-narratíva meghatározó mozzanatai. Az értekezés nem vállalkozik arra, hogy a századforduló Budapestet tematizáló regényeiről, novelláiról áttekintést adjon, mivel az elbeszélt várost nem történetek helyszíneként tartja beszédesnek, hanem az elbeszélés közegeként, illetve produktumaként. E minőségében pedig inkább arra irányul a figyelem, hogyan működik és születik a város médiumjelenségként. A dolgozat a nagyvárosi tér médiumfüggő elbeszélhetőségét szándékozik megmutatni – természetesen annak tudatában, hogy a tárgyaltnál sokkal szélesebb a városszövegek spektruma. Mind szépirodalmi szövegek, mind útikönyvek és képeslapok tekintetében bővíthető lenne a korpusz, de az értekezés a fent említett szempontok szerint haladva esetelemzésszerűen veszi számba a vizsgált szövegeket. A városszövegek sokfélesége megmutatkozik médiumtermészetük sokféleségében, amiben benne rejlik materialitásuk különbözősége is. Mindez a szövegek jeleinek szemantizálódásában is különbségeket eredményez. A dolgozat áttekinti az irodalomtudományos városkutatást meghatározó elméleteket, majd egy szépirodalmi műben, Krúdy Gyula Budapest vőlegénye című írásában elbeszélt élettörténet és várostörténet poétikai összefüggéseit vizsgálja. Krúdy regényei közül azért épp ezen írás került be a dolgozat látóterébe, mert benne az olyan jellegzetes nagyváros-jelenség, mint például a sebesség, nemcsak várostapasztalatot szervező erővel bír, hanem poétikai funkciót is nyer: emlékezés és felejtés dinamikájának fontos szerepet szán a nagyvárosváros-identitás elbeszélésében. A narratológiai szempontrendszerből kiinduló műértelmezést kiegészíti az olvasás médiumarcheológiai aspektusa: a szépirodalmi szöveg ugyanis a várost az írás anyagi aspektusaira reflektálva és textuális eredetű szimbolikus reprezentációként alkotja meg, miközben az elbeszélő a városkép feljegyződésének anyagi mozzanatát, technikai apparátusát is kommentálja. A képeslapok közül azok jelennek meg, melyek úgynevezett látóképes levelezőlapok. Azért rájuk esett a választás, mert rajtuk a Monarchia korabeli Budapest olyan arca látható, mely az egyesített modern nemzeti főváros jellegzetes és máig emlékezetes képe. A látóképes levelezőlapok a modernség jellegzetes utcarészleteinek, térhasználati szokásainak is emléket állítanak. Olyan helyekről van szó, melyekre épp e képekben emlékezünk, és a kulturális emlékezetben e litografált képekben és fényképekben létezik a városi tér. A dolgozat várostérképekkel is foglalkozik. A térképek városelbeszélésekként azért beszédesek, mert térreprezentációjukban a modern nagyvárosnak az a szerkezeti átalakulása figyelhető meg, mely a modern infrastruktúrában – úthálózatban, közvilágításban – valósítja meg a városnak a Monarchia ikerfővárosától elvárható szerepeit: a higiénikus városét, a turistatekintet számára is megmutatható úticélét, az egységesített székesfővárosét. Ez utóbbi szereppel összefüggésben láthatóak a térképeken a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által tervezett, megvalósított városrendezési elképzelések is, melyek ugyancsak tekinthetőek egy-egy főváros-narratívának. A nagyváros az utóbbi évtizedekben több tudományág érdeklődését is magára vonta, mivel kultúrtörténeti jelenségként alkalmat ad mind a városantropológia, mind a történettudomány, a városszociológia, az irodalom- és a médiatudomány számára is olyan kérdések megfogalmazására, melyek városreprezentációkban keresik a modern világváros születésének összefüggéseit. Az értekezés kérdései arra vonatkoznak, hogyan jön létre az épített, illetve elbeszélt tér anyagi-technikai megalkotottsága által az a szimbolikus jelentésösszefüggés, melyet modern nagyvárosnak, jelen esetben a századforduló modern nemzeti metropoliszának nevezünk. My thesis interprets fin de siècle Budapest in terms of narratives of the modern metropolis. The concept modern metropolis provides a discoursive space for Budapest-narratives, and it allows the articulation of multiple (hi)stories of both the national metropolis and the so-to-say ”intra-Monarchic twin-capital” – along architectural constructions, as well as textually and pictographically narrated places of the city. Urban space (re)presents itself in a plurality of medial forms: within the material that I analyse, one can find pieces of literary texts, city maps, guidebooks and postcard illustrations in close collocation. This mode of displaying the modern metropolis organizes its own discoursive orders: the poetics of literary language; the cartographical sign system of maps; the various representational modes and reproductive techniques of illustrated postcards. On the other hand, the medium-bias of all these discourses calls forth different interpretative languages, like narratology, cultural studies (with its ”spatial turn”) and visual antropology, as well as space theories (understanding space as a sociocultural milieu), or the so-called ”plotting practices” of tourism. My thesis aims at showing how Budapest is semiotized and made meaningful as a cultural space, and how, in these disparate texts-of-the-city, it becomes a medium of cultural memory. As modern metropolis itself is differentiated in terms of space (spatial constructedness being its very „mode of existence”), city-texts will represent the same (kind of) heterogenity. Each chapter analyses a different type of city-text(ure) as a sample, simultaneously isolating and integrating them in the discoursive space of the city. Typical phenomena of the modern metropolis, such as speed, perspective (which aestheticizes the optical experience of city sight), the topos of travelling or the look of the tourist all become decisive features of such urban narratives. For purposes of my analysis, narrated Budapest becomes primarily relevant as a medium and product of narration, not as a scene or locale for stories. Therefore, the thesis does not venture to give an overall survey of fin de siècle Budapest-fiction. My attention is rather focused on how the city as a medium functions and is created. My thesis intends to demonstrate the medium-dependent narrability of urban space, aware of the fact that the spectrum of urban narratives and other city-texts is much wider. Although the sets of analysed material could be extendended both in terms of fictional narratives and travelogues or postcards, my thesis restricts itself to case studies following the above mentioned theoretical aspects. The heterogenity of city-texts and urban narratives manifests itself in their media, which involve inherent material differences. This, of course, results in different modes of semantization (of these texts). My work outlines how literary research applies theories of city study. Then I examine how personal life story and urban history are interrelated in a fictional narrative, Budapest vőlegénye (The Bridegroom of Budapest) by Krúdy Gyula. From among Krúdy’s novels I have chosen this particular text to demonstrate that typical features of urban experience do not necessarily appear on the thematic level, but might as well gain poetic function and become relevant on the narrative level: here, such factors as speed e.g. turn out to organize the whole dynamism of forgetting–remembering processes within bourgeois identity-formation. I supplement my narratological analysis of the novel with a media-archeological scope on the text. Budapest vőlegénye fictionalizes the city as a piece of text, constantly being recorded, as a sample of symbolic representation with indefinable textual origin. It enacts a narrative voice that keeps commenting on the technical apparatus that materially makes this ’cityscopic’ representation possible. From among postcards, I have selected a set of so-called panorama picture cards. They display remarkable and quite characteristic images of the Monarchic Budapest, still stored in Hungarian cultural memory as the real face the of genuinely modern national capital. These panorama picture cards retain certain trifles, street details, signals of public practices as well − each of them are particularly emblematic of modernity. The way the postcards ’remember’ the places/loci/locale makes them real ’lieux de mémoire’, for it is via these photographs that Hungarian cultural memory conceptualizes fin de siècle metropolitan space. Cartographic illustrations are able to unfold crucial structural and infrastructural changes of the city which has been transforming from its 19th century urbanity into a modern metropolis. As a result, the united Budapest (or: Pest-Buda) managed to fulfill her two most prestigeous roles: she became the representative twin-capital of the Autro-Hungarian Monarchy; and a desirable, comfortable and sanitary target for tourists. In connection to with the latter role, one can observe the plans concerning city organization and space structuring by Fővárosi Közmunkák Tanácsa (Bureau of Public Services) which, in a sense, might be called narratives-of-the-capital as well.. Modern metropolis has recently (re)appeared in the scope of various disciplinary branches including urban antropology, antropology, literary, cultural and media studies. Seen in a cultural-historical context, the phenomenological complex that we call ’metropolis’ or ’the city’, rearticulates several modernity-problems as representational issues. My thesis intends to find out how the technical-material constructedness of both built and narrated space formations constitute a symbolic web (of meanings) that one can call modern metropolis − more specifically, the modern national metropolis of fin de siècle Austro-Hungarian Monarchy.
Szabadon hozzáférhető
Cases of Patricide and (Self-)Fathering in Selected Novels of the American South
Asztalos, Márta; Tóthné Espák, Gabriella; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai Inézet
Az értekezés az apa-fiú kapcsolatokat, az apaság, árvaság problematikáját vizsgálja négy kiválasztott déli regényben: Mark Twain Huckleberry Finn kalandjai (1885), William Faulkner Fiam, Absolon! (1936), Robert Penn Warren A király összes embere (1946) és Flannery O'Connor The Violent Bear It Away (1960) című regényében. Ezen regények a 19. és 20. század legbefolyásosabbnak tartott déli regényei, melyek mindegyikének középpontjában hatalmi játékokban egymásnak feszülő apák, pótapák és fiúk állnak. A főszereplők mind szabadulni akarnak az atyai örökségtől, ki akarnak törni a múlt és az ősök árnyékából. Marthe Robert terminológiájával élve, “Fattyú”-ként jellemezhetőek, hiszen céljuk elérése érdekében számos valódi és szimbolikus apagyilkosságra tesznek kísérletet a szöveg különböző szintjein. A dolgozat fő elméleti keretét a freudi és lacani pszichoanalízis biztosítja, mert mind a freudi, mind a lacani pszichoanalízis döntő fontosságú az apa-gyermek viszony elméletében és az apának a gyermek pszichés fejlődésében játszott szerepének vizsgálatában. A disszertáció központi érvelése és eredményei az alábbiakban foglalhatók össze: az amerikai dél regényeinek kulcskérdése, központi fantáziája az apa, aki a múlt szimbolikus megtestesüléseként jelenik meg dél regényeiben. Így az apa leküzdése ezekben a regényekben a múlt leküzdésének egyik módjává válik. A kiválasztott regények hősei igyekeznek újraértelmezni kapcsolatukat az apával/apákkal és felülírni a hagyományos déli patriarchális mintát. Véleményem szerint ezen regények főszereplői mind szándékosan árvák, akik élvezik az árvaságot és nem tűrnek semmiféle külső atyáskodást. Mi több, számos, a szöveg tematikus, strukturális, szövegi és figuratív szintjein végbemenő, apagyilkossággal biztosítják apátlan mivoltukat. Disszertációmban ezen árva hősök az atyai minta átírására, az apa legyőzésére, és az atyai hatalom alól való kiszabadulásra tett kísérleteit vizsgálom: azt, hogy milyen formát öltenek, hogy sikerre vihetők-e és hogy pontosan mit is jelent a sikerük vagy bukásuk.

Böngészés

Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola Cím szerinti böngészés

Találat egy oldalon

Rendezési lehetőségek