Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola

Állandó link (URI) ehhez a gyűjteményhez

https://hdl.handle.net/2437/2309

Bölcsészettudományi Doktori Tanács

Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
(vezető: Dr. Bényei Tamás)

D47

tudományterület:
bölcsészettudományok

tudományág:
irodalom- és kultúratudományok

Doktori programok:

Magyar irodalmi, modern filológiai és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Szirák Péter)
Angol és észak-amerikai irodalom- és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Rácz István)

Böngészés

Megjelenítve 1 - 20 (Összesen 167)

Szabadon hozzáférhető
A túl(-)élő reménység: vázlat a sensus numinis retorikájáról
(2002) Vattamány, Gyula Viktor; Görömbei, András; Irodalomtudományok doktori iskola
Az értekezés arra tesz kísérletet, hogy kiaknázza, és az irodalom számára alkalmazhatóvá tegye Rudolf Otto A szent (Das Heilige) című művének, valamint Northrop Frye munkáinak (főként A kritika anatómiájának, Az Ige hatalmának és a Kettős tükörnek az) együttes logikai derivátumait és azok konzekvenciáit. Ehhez szükségesnek látszik az, hogy Otto döntően vallásfenomenológiainak ígérkező művét éppen annak középponti elemétől, a vallás elemzésének igényétől távolítsam el, hogy végül egy csupasz metaforaláncot tarthassak készenlétben Otto rendszerének irodalomra való alkalmazásakor. Ezek a metaforák a kifejtés első fázisában inkább képlékeny fogalmak, mintsem a dialektikus gondolkodás logikai határokkal körülvehető definíciói – később azonban pontosabbá válnak. Így az első nagyobb fejezetben a “Bábel-élmény”, a “túllétel” és az “illogikus reménység” témái jutnak majd döntő szerephez. A következő három fejezet maga az alkalmazás, vagy inkább annak valamiféle tétova próbája lesz. Először Vörösmarty, majd Babits, végül pedig Kuncz Aladár kerülnek terítékre. Az így keletkező irodalmi elemzések már önmagukban is a magától-értetődőség Heidegger által világosan felfedett “elfedő” jellegét is megkísérlik szóvá tenni, miképpen ezt a problémát remélhetőleg már az őket megelőző fejezet is kitapintja. Így valójában azt a kérdéskört vizsgálom majd, hogy egy nyelv vagy bármilyen diskurzus “egyénileg” tapasztalt széthullása, majd az ezt követő, különféle módon jelentkező reménység miképpen érhető tetten az ő esetükben. Mindhármójuknál szóhoz jut az egész életmű, ám ebből minden esetben egy olyan – mindig szervező erőként jelentkező – metaforahálózatot térképezek fel, amely a vizsgálódást egyáltalán lehetővé teszi. Így hát a metaforika egymásnak feszülő elemei jelentik majd a vizsgálódás számára az alapot, és nem az adott művek tematikus kivonatolása. Miután pedig e három szerző vizsgálata lezárul, egy záró fejezet erejéig azzal a problémával kívánok foglalkozni, amely a sensus numinis és a nacionalizmus (vagy más esetekben az ezzel analóg közösség-metaforika) retorikája között tapasztalható a három vizsgált szerző esetében – és feltehetően ennél sokkal szélesebb körben is.The thesis attempts to make the logical derivatives and consequences both of Rudolf Otto’s Das Heilige and Northrop Frye’s main works applicable for literature. For this operation it seems to be necessary to separate Otto’s – apparently religion-phenomenological – work from its central element, namely from the claim to analyse religion, in order to gain a mere chain of metaphors to apply them to literary-criticism. In the first phase of the explication these metaphors will be flexible notions much more than exact definitions. In this way, in the first main chapter, the themes of “Babel-experience”, “getting beyond”, and “illogical hope” will play the most important role. The next chapter will be the application itself, or, rather, a faltering attempt of the application. Vörösmarty, Babits, and Aladár Kuncz will be analysed one after the other. The literary-critical analyseses generated by this way will attempt to reveal the “covering” characteristic of “being self-evident” which was examined by Heidegger clearly, though this problem was touched by the previous chapter either. Including these factors I will examine the circle of questions how the disintegration of a given language or discourse experienced by the individual, and, then, the following hope appearing in different forms be caught in the cases of the previous authors. The whole oeuvre will be made speak in all the cases – though I will map out a net of metaphors which appears always to be the main organizing force of the oeuvres: this net of metaphors makes the analysis possible at all. Therefore, not the extract of the contents of the given works but the metaphoric elements that fight against each other will mean the basis for the examination. In the last chapter – after the analysis of the three author – I will deal with the connection experienced between the rhetoric of the sensus numinis and the rhetoric of nationalism in the case of the authors examined above.
Szabadon hozzáférhető
Világalkotó elemek Áprily Lajos költészetében
(2002) Antal, Attila; Görömbei, András; Irodalomtudományok doktori iskola
A dolgozat arra próbál választ adni, mit mond a ma olvasójának Áprily Lajos költészete, mit jelent ma embernek lenni az Áprily-művekkel való találkozás fényében. E kérdésre a recepcióesztétika tanulsága szerint nem adható korrekt válasz az Áprily líra befogadástörténetének elemző áttekintése nélkül. A dolgozat első nagyobb egysége ezt a feladatot végzi el. A szerző elsősorban arra keresi a választ ebben a fejezetben, hogy az erdélyi költő alkotásai milyen feleletet adtak a korabeli olvasók életvilágában felvetődött problémákra, valamint hogy miképpen teljesítették be az irodalmi tradíciók alapján kialakult elvárásaikat. Áprily Lajos az 1920 as évek elején kezdte pályáját, s néhány év alatt a kisebbségi helyzetbe került romániai magyarság egyik legjelentősebb költőjévé érett. A kortárs olvasatokból kiderül, hogy az olvasók nagyra értékelték a közösségi programok (pl. a transzszilvanizmus) jegyében született alkotásait (bár ilyen verse csak néhány volt), magukénak érezték azonban azokat a műveit is, – mert kérdéseikre szintén “válaszoltak” – melyek nem a közösség gondjairól, hanem a közösség egy tagjának életérzéséről, személyes veszteségeiről adtak hírt. Áprily költeményei a kortárs kritikák szerint előrelépést jelentettek művészi esztétikai szempontból az erdélyi irodalmi tradícióról képest. Életművének líratörténeti helyéről ugyanakkor nem volt, ma sincs közmegegyezés. A dolgozat szerzője a költő életművét feldolgozó munkák többségének állásfoglalása alapján úgy látja, hogy az erdélyi költő a “klasszikus modernség" képviselője, mint jelentős pályatársainak többsége. A továbbiakban az Áprily életművel kapcsolatban a dolgozat elején feltett kérdések megválaszolását a szerző a költő lírai világképének vizsgálata útján kísérli meg. Az elemzés során a Cs. Gyímesi Éva által javasolt eljárást követi, vagyis az értékszimbólumok rendszerét, az értékekkel összefüggő konnotatív struktúrát vizsgálja. E struktúrát, mint kimutatja, ellentétes értelmű motívumpárok határozzák meg, a pozitív oldalon olyan összetett jelentésű szimbólumokkal, mint pl.: hegy, béke, élet, fény, szellemi és erkölcsi értékeket megtestesítő történelmi alakok, a negatív oldalon pedig mint pl.: völgy, háború, halál, értékromboló vagy Erdélyhez hűtlen történeti személyek. E bináris oppozíciós rendszer köré ismétlődő szövegelemek egész hálózata szövődik. Az elemzések azt igazolják, hogy Áprily költői világképének ez a vázolt szerkezete módosul ugyan a költői pálya lezárulásáig, alapvetően azonban nem változik meg. Áprily Lajos költői világának hőse a XX. század minden szörnyű periódusában a természettel s embertársainkkal való harmonikus kapcsolat kialakítására, a kereszténység és az európai humanizmus legfontosabb értékei melletti kitartásra ad példát a ma olvasójának. The always newer and newer editions Lajos Áprily’s poems in the 70s and 80s of the last century, the four monographs presenting his life and poetic career, together with the growing number of studies analysing or commenting on his work all indicate that ever since his death (1967) there has been a continued interest in his figure and oeuvre on behalf of readers as well as critics. The distressing socio-political situation, created during the reign of Ceausescu in Romania, has also contributed to this phenomenon. Under the circumstances of the absolute dictatorship that was being built, the poet’s works, above all the ones bearing the traces of a transsylvan inwardness, obtained a newly enhanced actuality. After the fall of the dictatorial regime, the name of Lajos Áprily has emerged over and over again during the disputes concerning the former role of transylvanism and its current topicality, and in relation to this, the dilemma of Transylvanian Hungarians in the question whether to stay or leave. However, some literary critics have judged his art this time as such that can hardly claim to raise the interest of the reader waiting to be given new answers to the new questions of contemporary life. My thesis attempts to highlight in what ways can today’s readers relate to the poetry of Lajos Áprily, what it means to be human in the light of the encounter with Áprily’s works. According to reader response theory, a satisfying answer to these questions cannot be given without investigating the reception history of the oeuvre. ”This prevents, as leading figure of reader response theory from Konstanz H. R. Jauss points it out, that the preconceptions and expectations of the present naively assimilate the old texts, and through clearly separating the horizons of the past and present, creates an opportunity to make the poetic text visible in its own alterity.” The first chapter aims to give a brief survey of this reception history, and in the following attempts to answer the questions concerning the oeuvre of Áprily in a way that the voicing of opinion and the analysis of the lyrical world concept are linked. In interpreting the world conceptual components of the poet’s oeuvre, the dissertation intends to make use of the results that have been achieved in the theoretical works in this subject by Miklós Béládi, Mihály Szegedi-Maszák, Antal Bókay, Gábor Bonyhai and Éva Cs. Gyimesi, as well as to rely on the arguments of Attila Tamás, Károly Csúri, Zoltán Kenyeres and Pál S. Varga as regards world concept analysis. Concerning the more pragmatic considerations of the methods of investigation, it tries to bear in mind the concept proposed by Éva Cs. Gyimesi, that is, “the exploration of a lyrical world concept (…) means above all the investigation of the value symbols and the connotative structure in relation to these values (…) Within the oeuvre, certain connotative connections, correlations come into existence, weaving themselves into a system of patterns, the exploration of which makes it possible to describe the connotative structure of the work: that sphere, in which concept and its objectivation correlate the closest.” Alongside these, the dissertation also mentions those poem-structuring elements that – beside the connotative system of relation – take part in creating the world of the poems. Even so, it does not endeavour to give a detailed analysis of the examined lyrical world concept, only outlines the basic structure of this image and its most important components. Thus it abandons discussing the connections between the biography, the social and historical processes and the oeuvre in great detail, reviewing the impacts of certain literary trends and the role of literary forerunners. At the same time, it observes and integrates the extensive and rich literature dealing with the subject.
Szabadon hozzáférhető
A Tanú és a Krónikás. Nézőpont és beszédhelyzet Mészöly Miklós regényeiben
(2002) Nagy, Éva; Tamás, Attila; Irodalomtudományok doktori iskola
Mészöly Miklós művészete a folytonosság és a módosulás jegyében szerveződő fiktív univerzum megteremtésére ad mintát. A most lezárult életmű olvasókra, értelmezőkre vár. Sok feltáratlan, ma még talán föl sem mérhető dimenziója van a mészölyi műveknek. Egyik legizgalmasabb területe éppen a nézőpont és beszédhelyzet folytonos módosulása az életmű darabjaiban. Jelen munkám korábbi kutatásaim folytatása s továbbgondolása. Mindkét értekezés az életmű körén belül egy olyan sajátos terület feltérképezésére törekszik, amelynek többirányú, részletezőbb vizsgálatával adós még a szakirodalom. Ezen vállalkozás egyik legfontosabb célja talán az lehetne – túl az interpretátor szellemi erőfeszítéseinek, szemléleti módosulásának egyéni dimenzióin –, hogy a Mészöly-művek befogadásának nehézségeit oldva igényes „szellemi kaland”-ra ösztönözze a hallgatókat, a jövőbeni olvasókat. Disszertációm mű-olvasatokat tartalmaz. A mészölyi életmű négy regényének (Saulus, Film, Megbocsátás, Családáradás) részletező interpretálását alternatív, lehetséges értelmezési formaként kezelem, mely szemléletében, megközelítési módjában adhat mintát újabb és újabb olvasatok számára. Választásom szubjektív indíttatását sem tagadva, az előbbi alkotások melletti döntésemet az a szándék motiválta elsődlegesen, hogy a nézőpont és beszédhelyzet módosulásának nyomvonalát rajzolhassam meg a regény-corpusban. Interpretációim az olvasással kapcsolatos dilemmáimat is rögzítik-közvetítik. A narrációváltozatok sajátos módon rendeződnek a regényvonulaton belül. A kezdeti regények – a hetvenes évek elejéig – a perszonális elbeszélésforma variánsai, a hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek végéig pedig az imperszonális elbeszélés módosult alakjait láthatjuk. A két szakaszt összekötő és elkülönítő Film – úgy tűnik – mindkét formát ad absurdum viszi. Az én-elbeszélés klasszikus darabja a Saulus, ahol a címszereplő Saulus mondja el élete válságszituációját, keresi lelki-tudati meghasonlottságának eredetét a múltban és a jelenben az önsorsmegértés reményében. A személyiség bonyolult, megfejthetetlen tudatalatti és tudatos élmény-érzés- és gondolatvilága kerül a személyes dráma középpontjába a Saulus-ban, a Film-ben pedig a Kamera igyekszik rajtakapni és kitalálni az amnéziás Öregember és Öregasszony szavait, mozdulatait, érzéseit-gondolatait. S köréjük épül – mozaikos darabjaiban – a történelem a római amfiteátrumok állathecceitől a huszadik századi vérengzésekig. A személyes és a történelmi létezés leleplezésén túl azonban a Film önreflexív Kamerája a mű teremtődésének folyamatát, az alkotó konstuáló, re-és dekonstruáló törekvését-küzdelmét láttatja. A nyolcvanas évektől beszélyeket ír Mészöly. Az eddig részleteiben és elvétve – inkább csak a novellákban – megelevenedő családi történetek lesznek most a regények tárgyai; a dél-dunántúli vidék, Szekszárd és Bogárd gyermekkori tájai és a családi album emlékezetes figurái kelnek életre a kilencvenes évek műveiben (Pannon töredék, Családáradás). A n é v t e l e n k r ó n i k á s -ként megnevezett elbeszélő idézi meg alakjukat, s fonja köréjük a családi-nemzeti – olykor univerzumtörténeteket, mert „Árká-diában mindenki együtt van” (Megbocsátás), a bűnös és az ártatlan, a boldog és a bol-dogtalan. „Mintha családi albumot lapozgatnánk” a Megbocsátás-ban. A Film-mel kezdődően képek-történetek-szövegek találkozása (kereszteződése) a mészölyi regény. A Mészöly-mitológia a családtörténetek, legendák köré építi a személyes – a város- a nemzeti és az egyetemes létezés eseményeit, tragédiáit, mítoszait. Mert Mészöly is valahogy úgy érzi-gondolja az életet, ahogyan Camus: „Nincs életszeretet az élet reménytelensége nélkül” (Mészöly 1977.112.). A szenvedések tablói jobban vonzzák. A krónikás tehát a családi körön belül és azon túl azt tekinti elsődleges feladatának, hogy a „kis- és nagy keresztrefeszítések históriái”-t megörökítse; hogy „legyen tanúja a nyomorúság szépségének” – ahogy a Megbocsátás befejezésében olvashatjuk. Miklós Mészöly’s art provides a model for creating a fictitious universe, which operates through the principles of continuity and modification. The work of this writer, concluded by his recent death, now calls for interpretation by readers and scholars, and one of the most intriguing topics for research is the constant modification of point of view and narrative perspective. In this thesis, the author develops the theme of previous research, which was also aimed at exploring a peculiar area in the Mészöly oeuvre and which has not received an insightful and detailed treatment from literary scholars so far. Beyond the intellectual efforts of the author of the thesis and the individual dimensions of modification in her own world picture, the major purpose of the present thesis would be to invite students and potential readers to embark on a sophisticated intellectual adventure by easing the difficulties in the reception of Mészöly’s works. The thesis comprises explications of Mészöly’s novels. The detailed interpretations of the four novels of the Mészöly oeuvre (Saulus, Film, Forgiving, and Family Flow) are regarded as a possible alternative form of interpretation, which could serve, both in their view and general attitude, as models for continually fresher readings. Besides the subjective motivation of the author, the selection of works was inspired by her intention to trace the modification of point of view and narrative situation. The explications also discuss dilemmas related to reading. Narrative forms are arranged in the four novels in a peculiar way. The first novels, dating from the early 70s, are variations of the first-person narrative form, whilst the novels written in the period between the mid-seventies and late nineties are modified versions of impersonal narration. Film, for example, seems to take these two forms to their extremes, thus separating and linking the two phases in the writer’s career. The classic example of first person narrative form is Saulus, a novel whose central hero relates his crisis, searching for its origin in his past and present, and thus hoping to understand his fate. The focus of a personal drama in Saulus is the complex and mysterious world of the conscious and subconscious experiences, thoughts and feelings of the individual, whilst Film centres on the Old man and the Oldwoman, and tries to capture the words, gestures, thoughts and feelings of the two old people who are suffering from amnesia. Around them is human history in a mosaic-like arrangement from scenes of baiting in Roman amphitheatres to the massacres of the twentieth century. Beyond the presentation of individual and historical existence, the self-reflective camera of the novel also makes the writely process visible: the struggles of creation with its reconstructive and deconstructive phases. From the 80s, Mészöly wrote a specific kind of narrative. The novels of this period take their subjects from family life, subjects which had only been highlighted in a rare and fragmentary form in his earlier short stories. Childhood memories of the landscapes of Szekszárd and Bogárd and memorable characters from family albums come to life in the novels of the 90s (Pannon Fragment, Family Flow). Their personalities are conjured up by a narrator, referred to as the „anonymous chronicler”, who spins around them stories from family history, national and sometimes universal history, because „in Arcadia all people are together” (Forgiving), both the guilty and the innocent, the happy and the unhappy. In Forgiving, we are told that it „is as though you were browsing in a family album”. With Film, the Mészöly novel becomes a meeting point of pictures, stories and texts. The Mészöly mythology is woven out of events, tragedies, myths of personal, local, national and universal existence, and framed around family chronicles and legends. Mészöly’s view of life is in a way similar to that of Camus: „There is no love of life without the hopelessness of life. (Mészöly 1977. 112). The writer is more attracted to the tableaux of suffering. The chronicler regards it as his primary goal, within and beyond the family circle, to commemorate the history of small and great crucificxions so that „the beauty of misery will not pass without a witness”, as the writer puts it in the concluding part of Forgiving.
Szabadon hozzáférhető
Tettben a jellem. A magyar irodalom sajátos kezdeményei Kárpátalján a XX. század második felében
(2002) Penckófer, János; Görömbei, András; Eperjesi Penckófer, János; Irodalomtudományok doktori iskola
Értekezésem témája a kárpátaljai magyar irodalom. Már ez a fogalomhasználat is jelzi az egység és töredékesség problémáját. A huszadik századi magyar irodalom alakulásában ez a gond alapvető szemléleti és önismereti sajátosságokat hozott létre. Valamennyi ilyen jellegzetesség föltárása biztosíthatja az egészséges, egységes nemzeti önismeret megmaradását. Így a kárpátaljai magyar irodalom létrejöttével és helyzetével való szembesülés mind az irodalom-, mind a magyarságtudomány fontos része. Kutatásaimat ezzel a meggyőződéssel kezdtem, s munkám eredményei ugyancsak e gondolatok köré szerveződnek. A magyar irodalom kárpátaljai sajátosságainak a felismerése nem okoz különösebb gondot. Az alapvető jellegzetességeket Görömbei András irányadó tanulmánya (A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai) amúgy is körülírta. Annál nagyobb problémát okoz e jellemző tulajdonságok megragadása és érzékeltetése. Az egybegyűlt anyag rendezése ezért kívánt meg egy ugyancsak sajátos kettősséget: időrendben is, de szerzői életművek, poétikák szerint is célszerűnek mutatkozott áttekinteni a jellegzetességeket. Ennek a kettősségnek a létrehozása, majd részleteinek kidolgozása témám alapvető problémáját is meggyugtató módon rendezni tudta. Ugyanis az egyes szerzői életművek, alkotások helyi és összmagyar érdekeltségének a megítélése nagy körültekintést igényelt. Az értékeknek ez a különválogatása jelentette munkám egyik fő feladatát. Így a kronológiai éttekintés – dolgozatom A. része – és az egyes szerzői-poétikai sajátosságok – B. rész – taglalása egymást segítve tudják magyarázni s bizonyítani az értékkiválogatódást. Értekezésem A. és B. részének effajta összetartozása mellett a Függelék című fejezete sem kevésbé fontos. Az irodalomtörténet-írás tudománykörébe ugyanis az életrajzi vonatkozások, adatok szintén beletartoznak. Erre Kenyeres Zoltán is figyelmeztet: klasszikusainkat bemutató sorozatának minden darabja ezzel a meggyőződéssel készül. Egy-egy kisebbségi, nemzetiségi magyar irodalmat bemutató dolgozat pedig mindennél jobban igényli ezt a szemléleti kiterjesztést. Függelékem lekerekíti, pontosítja, kiegészíti az A. és B. rész által körvonalazódó sajátosságokat. A Függelékben a többi kárpátaljai szerző munkásságának vázlatszerű, jelzéses számbavétele legalább annyira fontos, mint a B. részben tárgyalt alkotók életrajzi adatainak az ismertetése. Csak ezekkel a szerzőkkel, csak velük együtt teljes az a bizonyos kárpátaljai jellegzetesség, amely az összmagyarság figyelmét is megérdemli. A disszertáció időrendi áttekintését – az A. részt –, valamint a szerzői-poétikai sajátságokat – a B. részt – az Előszó feladatkijelölő és az Utószó összegző fejezete határolja, s ezeket egészíti ki az említett Függelék. Az értekezés a következő főbb kérdésekre kereste a választ: * Milyen történelmi és társadalmi kényszerűségek, szándékok, elgondolások hozták létre a kárpátaljai magyar irodalmat? * Az esztétikai érték miféle összetevői alkotják a kárpátaljai sajátosságot? * Mi az, ami irodalomtörténetté szervezi ezt a folyamatokkal nem rendelkező, hagyományok nélküli, többnyire csak egyéni kezdeményekből álló kisebbségi irodalmat? * A kárpátaljai magyar irodalom taglalásakor vajon felismerhetővé válnak-e a magyar irodalom századvégi-századeleji problémái, avagy ezek a problémák rendezik az elemzés irányait? * Hol vonható meg a határ: kinek az életműve és mely alkotások tekinthetők kárpátaljainak? The theme of my dissertation is the Transcarpathian Hungarian literature. The use of this very concept indicates the problem of unity and brokenness. This problem created some basic attitudinal and autognostic peculiarities in the development of the XXth century Hungar-ian literature. The disclosure of all such characteristic features may guarantee the continuance of sound and unified national self-knowledge. In this way, confronting with the formation and state of the Transcarpathian Hungarian literature is an important part of both the theory of literature and Hungarology. The recognition of the Transcarpathian peculiarities of the Hungarian literature does not cause any particular problems. Anyway, Görömbei András’s decisive study (The main peculi-arities of the Transcarpathian Hungarian literature) has described the basic characteristic features. A greater problem is caused by the apprehension and demonstration of these features. Therefore, the arrangement of the gathered material needed similarly specific duality: it seemed more expedient to overview the peculiarities chronologically and according to life-work and poetics of authors. The creation, and later the elaboration of this duality could solve the essential problem of my theme in a satisfactory way. For the estimation of local and all-Hungarian interests of the separate works of authors needs great circumspection. One of the main tasks of my work was the segregation of these values. In this way, the chronological overview — Part A of my dissertation — and the discussion of poetical peculiarities of separate authors — Part B — helping each other, can explain and prove the selection of values. Besides such a relatedness between Part A and Part B, the chapter under the title Appen-dix is no less important, because biographical data also belong to the scientific field of literary history writing. Kenyeres Zoltán warns us: every piece of his series introducing our classics is being prepared with this conviction. But each paper, introducing a minority nationality Hun-garian literature needs this attitudinal extension more than anything else. My Appendix rounds the peculiarities depicted in Part A and Part B off, makes them more precise and completes them. The schematic and marked consideration of the literary activity of other Transcarpathian authors in the Appendix is as important as the introduction of the biographical data of authors in Part B. Only together with these creators is that certain Transcarpathian peculiarity com-plete, which is worth the attention of all-Hungarians. The chronological overview of the dissertation — Part A — and the poetical peculiari-ties of authors — Part B — are lined by the task-setting chapter of the Prologue and the sum-marising chapter of the Epilogue, and these are completed by the Appendix. The dissertation sought answers for the following main questions:  What historical and social necessities, intentions and ideas created the Transcarpathian Hungarian literature?  What components of the aesthetic value form the Transcarpathian peculiarity?  What organises this minority literature without processes and traditions, having mainly individual initiatives, into literary history?  Can the problems of the close and the beginning of the century of the Hungarian literature be recognised when discussing the Transcarpathian Hungarian literature, or do these prob-lems organise the trends of analysis?  Where can a limit be set: whose life-work and which works can be considered Transcarpa-thian?
Szabadon hozzáférhető
Fülep Lajos az 1918-1919-es forradalmakban
(2002) Babus, Antal; Görömbei, András; Irodalomtudományok doktori iskola
Célkitűzésem szerint értekezésemben Fülep Lajos életének és munkásságának 1918. október 31-étől, az őszirózsás forradalom kitörésétől, 1920-ig terjedő időszakát vizsgálom a lehető legtöbb szempontból. A szakirodalom Fülep forradalmak alatti működésével eddig csak futólag foglalkozott. Mindössze első, 1918 decembere és 1919 márciusa közötti fiumei és római diplomáciai küldetéséről esett szó néhány történész (L. Nagy Zsuzsa, Romsics Ignác) munkáiban. Dolgozatomban Fülep szemszögéből vizsgáltam meg diplomáciai küldetését, de közben sem a magyar, sem a nemzetközi politikai eseményeket és helyzetet nem tévesztettem szem elől. Még ennél is rosszabb a helyzet Fülepnek a Tanácsköztársaságban, és utána játszott szerepével, amely mindeddig valóságos terra incognita volt. A szakirodalom mindössze azt tartotta számon, hogy 1919-ben egyetemi tanárnak nevezték ki, és tagja volt az Írói Választmánynak. A Tanácsköztársaság utáni hónapokról pedig csupán annyit tudtunk, hogy kommunistákat bújtatott, majd 1919 decemberében újra diplomáciai szolgálatba állt. Ezeket a tényeket azonban a szakirodalom nem értelmezte, nem helyezte bele őket a történelmi környezetbe. Az 1919-es év nemcsak Magyarország, hanem Fülep magánéletében is sorsdöntő volt: ekkor vált el, és nősült újra. E két fontos eseményt sem vizsgálta még senki. Magánéletében nem volt szándékomban vájkálni, ez teljesen idegen lenne Fülep szellemétől, de utánanéztem, valóban két kommunizmus kellett-e hozzá – mint ő maga állította –, hogy el tudjon válni. (A második, 1945-ös válását értelemszerűen nem vizsgáltam.) Fényt akartam deríteni arra a rejtélyre is, miként volt lehetséges, hogy Károlyi Mihály diplomatája, a Tanácsköztársaság egyetemi tanára és különféle, a kommunisták által létrehozott írói szervezetek tagja, 1919–1920-ban az antikommunista Magyarország diplomatája lehetett. My dissertation deals with three years of the life and activity of Lajos Fülep namely the years 1918–1920. These three years are in fact only two because the actual date we join in is 31st October the date of the outbreak of the so called őszirózsás revolution. My aim was to examine this period from as many points of view as possible. The special literature touched upon the 1918–1919 activity of Lajos Fülep only in passing. It is only his first diplomatic commission of December 1918– March 1919 in Fiume and Rome that is mentioned in the works of some historians (L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária, Romsics Ignác). In my paper I examined this diplomatic commission from the point of view of Fülep but not losing sight of either the Hungarian or the international political events and situations. As for Füleps’ role in the Hungarian Soviet Republic the situation is even worse as this topic has so far proved to be absolutely unexplored. The only fact recorded by special literature was that in 1919 Fülep was appointed to a professorship and he was on the Writers Committee. In my paper I endeavoured to change this unfavourable situation. So far nothing but only fact has been recorded about the months after the Hungarian Soviet Republic as well. Facts, stating the he offered shelter to communists and that in December 1919 he entered diplomatic service. However these facts have not been interpreted and have not been contrasted with historical events. The year 1919 was a mile stone not only life of Hungary but also in Fülep’s private life. That was the time that he divorced and remarried. Nobody has ever examined these two important events. It was not my intention to open up old wounds in his private life, which would not follow the spirit of Fülep at all, but I checked what the truth was in Fülep’s statement that he needed two communisms to be able to divorce. (Naturally I did not deal with his second divorce of 1945.) My intention was to shed light also on the mystery how the diplomat of Mihály Károlyi, the university professor of the Soviet Republic and the member of various literary associations founded by communists could be a diplomat of the anticommunist Hungary.
Szabadon hozzáférhető
Baratinszkij filozofikus költészete
(2002) Bernáth, Andrea; Hajnády, Zoltán; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar--Szláv Filológiai Intézet--Orosz Irodalmi Tanszék
xx
Korlátozottan hozzáférhető
Li Biaus Descouneüs et Lybeaus Desconues. Étude comparative d'un roman et d'un romance arthuriens
(2002) Perjés, Eszter; Halász, Katalin; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar--Francia Tanszék
Értekezésem témája két középkori verses regény, illetve elbeszélés (a XII.sz. végéröl származó, Renaud de Beaujeu által költött Le Bel Inconnu és a XIV.sz. végén Thomas Chestre által írott Lybeaus Desconus) összehasonlítása. E két mü annak a négy alkotást magába foglaló corpusnak a két, egymáshoz legközelebb álló tagja, amelyet még a XII.sz. végén német nyelven született Wigalois és a XIV. században olaszul költött Carduino egészít ki. Munkám kiindulópontja az a tézis, mely szerint a francia nyelvterületen létrejött, és késöbb angol nyelven újjászületett artúri verses lovagregény jelentös, lényegét is megváltoztató módosításokat szenvedett a XII. és XIV. század között : az udvari szellemet (amour courtois) immanens elemként magában hordozó, jelképekben és csodás elemekben gazdag müfaj szinte minden szimbólikus tartalmát elveszítette a századok során. Jelképei kiürültek, a szerelem-téma pedig varázsától megfosztott, az író számára érdektelen kellékké silányult. A cselekmény középpontjába a lovagi kalandok sora, az emberi eröt felülmúló höstett került, és minden más részlet, amely a francia irodalomban a mü lényegét képezte, mint például a helyszínek és szereplök részletes leírása, másodlagossá vált. Az elsö fejezetben a két elbeszélés szerkezetét vetem össze a struktúralista módszer és a "hexagon logique" elmélet segítségével, valamint a szereplök egymáshoz való viszonyát elemzem a greimasi aktáns-modell alkalmazásával. A második fejezet elején a höst, mint szimbólumot határozom meg, majd a két szerzö különbözö hösképét hasonlítom össze. Ezen összevetésböl kitünik, hogy a francia hös bár kitünö harcos, legyözhetetlen ellenfél, mégis passzív szereplöje marad az eseményeknek, és szinte mindvégig nöi szereplök befolyása irányítja kalandjaiban. Ezzel szemben az angol hösfigura kezdeményezö és vakmerö harcos - az ö lovagi pályafutását csak igen kis mértékben befolyásolják nöalakok. "Az ellenfelek" (Les adversaires) és "A hösnö vagy a hösnök ?" (L'héroďne ou les hérorďnes ?) címü fejezet módszertani alapját elsösorban C.G. Jung és M-L. von Franz tudományos munkái képezik. Jungnak a kollektív tudattalanra és a szimbólumok interpretálására vonatkozó müveinek és von Franz mese-, illetve mítoszelemzéseinek segítségével értelmezni kívántam a két történetnek számos, eddig még kifejtetlen jelképét. E megközelítés eredménye képpen világossá válik, hogy a Bel Inconnu sok új tekintetben lényegesen különbözik angol adaptációjától. Nemcsak a szerelem-téma elhagyása, de az ellenfelek funkciója és a tündér, mint a középpontban álló nöalak átformálása is nagy mértékben megkülönbözteti egymástól a két müvet. A francia regényben az ellenfelek szimbólikus értelemben tükrözik a hös fejlödését az individuációs folyamatban (a Persona megformálását és az Árnyék integrációját), s a két nöi föszereplö az Anima egyéni tudatba való integrációjának problémáját jelképezi. Az angol müben az ellenfelek szerepe elsösorban a hös "hösiességének" hangsúlyozása, a szimbólikus tartalmat itt a Szerelem Hölgyének (Dame d'Amore) boszorkány volta és a hösnö névtelensége hordozza. Ebben a XIV. században, a 100 éves háború idején keletkezett alkotásban a szerzö célja nagy valószínüséggel az volt, hogy példát állítson hallgatósága elé egy emberfeletti képességekkel rendelkezö lovag alakjában. A francia regény szerelem-témája eltünt, az Anima integrációjának kérdése nem merült föl. A hös megrekedt a Persona kialakításánál és az Árnyoldalnak a tudatosba való integrálásánál. E jelenség messze nem egyedülálló az értekezésben összehasonlítot két alkotásban. A XII. századi artúri irodalmat az utolsó verssorig átitatta a kor szimbólikus gondolkodása és amour courtois szelleme, ezzel szemben a XIV. századi angol nyelvü, szintén a Kerek Asztal lovagjainak szentelt müvek egy lényegesen eltérö, didaktikus felfogást tükröznek. Ez utóbbiak cselekményközpontú korízlésröl tanúskodnak, mely a hös virilitását helyezi elötérbe a háborúktól jellemzett középkori valóságában, míg a XII. század francia költöi a hercegi udvarok közönségének szórakoztatására alkottak. E konklúziót igazolja számos más, XII. századi francia és XIV. századi angol mü, melyekre többször kitérek értekezésemben elemzésem általánosabb jellegü igazolására. In my dissertation, I compare two medieval literary works, namely Le Bel Inconnu written by Renaud de Beaujeu at the end of the 12th century and Lybeaus Desconus, which was composed by Thomas Chestre in the second half of the 14th century. The French novel (roman) and the Middle English metrical romance belong to the corpus of four texts including the German Wigalois (12th century) and the Italian Carduino (14th century) as well. The main point of my thesis is the observation according to which Old French Arthurian novels, that were adapted in the Middle English literature, had been submitted to radical changes and deletions between the 12th and the 14th centuries. As a result, courtly love and nearly all the magic elements, that were extremely significant and characteristic in the French works, were omitted or reduced to trivial details by English authors. The latter preferred to focus on chivalric adventures and heroic feats that surpassed common human capacities, so they neglected the essential components of the French novels, like the description of places and characters or further ornamental passages. In the first chapter, I examine the two stories from a structural point of view, then I establish differences between them by the means of the "logical hexagon" theory. Eventually, I study the characters' relations to each other through the method developped by A.J. Greimas. At the beginning of the second chapter, I regard the hero as a symbol and compare the two authors' conceptions about it. The comparison reveals that the French hero is an excellent knight and an invincible fighter, nevertheless he usually undergoes action instead of acting. Moreover, he is under the influence of the female characters unlike the English hero, who always undertakes adventures and never needs the others to tell him what to do. My analyses in the chapters entitled "The adversaries" and "The heroine or the heroines ?" are essentially based on C.G. Jung's and M-L. von Franz's works. By using Jung's ideas about archetypes and his interpretation of universal symbols as well as von Franz's approach to interpret myths and fairy tales, I intended to understand the great number of symbols in both texts that have not been commented on yet. Thanks to these methods, it has become clear that Le Bel Inconnu and Lybeaus Desconus are even more distant from each other than it could have been thought. Not only is the love theme absent from the English romance, but the adversaries' roles and the fairy's character are totally dissimilar, too. In the French novel, the adversaries mirror the hero's progress in the individuation process symbolically and the two heroines stand for the problem of the Anima's integration into the conscious mind. In the English romance, on the contrary, the adversaries act as foils to the hero in order to emphasize his heroic deeds. The symbolic value in the romance is conveyed by the fact that the "Lady of Love" (Dame d'Amore) is represented as a witch and the heroine that Lybeaus marries at the end remains anonymous. Thus the question of the Anima's integration is not tackled since the hero comes to a stop in the individuation with the building up of his Persona. From a historical point of view, Thomas Chestre may be supposed to have had the intention to give an example to follow to his audience through the character of an intrepid knight in the second half of the 14th century (during the period of the Hunder Years' War) whereas Renaud de Beaujeu could have wished to entertain the people who listened to his story. These divergences are far from being unique in the two stories under consideration. 12th century French verse novels are thoroughly pervaded by the courtly love spirit in general unlike 14th century Middle English romances about the knights of the Round Table, which display a completely different interest. They show us that their audience expected stories filled with superhuman exploits achieved by extraordinary heros. These observations are supported by the numerous examples I have taken from other 12th century French novels and 14th century English romances.
Szabadon hozzáférhető
'All It Is, It's a Carnival: Reading David Mamet's Women with Bakhtin
(2002) Németh, Lenke Mária; Abádi Nagy, Zoltán; Irodalomtudományok doktori iskola
Az angol nyelven benyújtott értekezés közvetlen vizsgálati tere napjaink amerikai drámairodalma. Szerzőnk a világszerte ismert, magyar színpadokon is többször bemutatott David Mamet (1947-), ma is aktív drámaíró. Mamet eddigi életművét az értekezés kiválasztott szövegek és szempontok alapján, átfogó értelmezésben mutatja be. Tanulmányunk fő tárgya a jellemábrázolás, azon belül is Mamet nőalakjainak többszempontú elemzése. Ehhez a tematikai irányhoz kapcsolódik a dolgozat másik, meghatározóan elméleti igényű és alapozású vizsgálata, mely annak megvilágítására irányul, hogy alkalmazható-e (és ha igen, hogyan és mely konkrét vonatkozásokban) Mikhail Mihajlovics Bahtyin (1895-1975) elmélete és fogalmi rendszere, valamint az ezekből kialakított módszer általában a drámai műnem szövegeire és konrétan a kiválasztott Mamet drámák értelmezésében. Az értekezés egészének érvelési-bizonyító apparátusa, a felvetett kérdésekre adott válaszok, valamint a bemutatott elemzések megerősítik a lefolytatott vizsgálat végső következtetéseit: (1) Mamet nőábrázolásában olyan erővonalak érvényesülnek, melyek egyértelműen jelzik a korabeli amerikai kultúra zaklatott állapotát és kaotizáló irányulásait; (2) Bahtyin elméletének kiválasztott elemei és általában a bahtyini szemlélet elősegíti Mamet szövegeinek árnyaltabb értelmezését; (3) a vizsgálatban alkalmazott módszer hozzájárul Mamet drámai kifejezőkészletének pontosabb feltárásához és tüzetesebb megismeréséhez; (4) az eljárás jól használható más drámaszövegek tanulmányozásában, különös tekintettel a posztmodern drámával kapcsolatos értelmezési eljárásokra, továbbá segíti Mamet művészi látásmódjának jobb megértését, ezáltal Mamet eddigi életművének elhelyezését az amerikai dráma és színház alakulásfolyamatában. Első megközelítésben a dolgozat azt a sajátos körülményt veszi szemügyre, mellyel a „tipikusan mameti” szövegekkel találkozó befogadó – beleértve ebbe a Mamet-kritika legtöbb művelőjét is – elkerülhetetlenül szembesül: Mamet világának legtöbbször taszító-elidegenítő érzelmi töltése a nőalakok bemutatásában különösen nyilvánvaló. Felmerül ezzel kapcsolatban a látszólag egyszerű, szinte banális kérdés: vajon mi okozhatja az olykor már a megvetés és a gyűlölet határán mozgó ellenséges érzületet, melyet Mamet nőalakjai kiváltanak az egyes darabok férfi szereplőiből és – különös módon – a kritikusok többségéből is. Mivel a Mamet életművét taglaló és értékelő bőséges szakirodalom mindeddig csupán a férfi szereplők azonosságtudatában bekövetkezett válsággal foglalkozott, a női jellemeknek a férfidominanciával dacoló cselekedeteit általában értetlenséggel fogadta. Ennek leggyakoribb megnyilvánulása az, hogy a férfitapasztalat középpontba állításával a nők a férfiak világában „betolakodóknak” és „szennyező” tényezőnek ítéltetnek, mivel a nők számottevően veszélyeztetik a férfi előjogokon alapuló férfi-identitás létrejöttét és megszilárdulását. Az erre irányuló vizsgálódás a maszkulinitás kialakulását befolyásoló és veszélyeztető tényezőket térképezi fel, így ez a kritikai irány és szemlélet egyik hiányossága éppen az, hogy egyoldalúan és leegyszerűsítve kezeli a nőalakokat. Ezért Mamet nőalakjainak jobb megértéséhez a jelen dolgozat nő-orientált nézőpontot alkalmaz, azaz a nők cselekedeteit nem a férfiasság válságának szűrőjén keresztül vizsgálja, hanem a nők saját tapasztalatainak és létélményeinek ad kitüntetett szerepet. Mamet nőjellemeinek ez a megközelítése más gondolati háttérből indul ki, mint az eddigi kritikai szemlélet. Ez az átrendezett nézőpont az itt bemutatott vizsgálat egyik újítása a Mametről szóló szakirodalom viszonylatában Megítélésem szerint a férfijellemek részéről a nőalakokkal szemben megnyilvánuló ellenszenv, valamint a kritikai szemléletben kifejezedő tanácstalanság és értetlenség fő oka egyaránt abban rejlik, hogy Mamet nőalakjait nem lehet egyértelműen besorolni a patriarkális meghatározottságú társadalmi és kulturális szerepkörök egyikébe sem. Azok a köznapi klisék, archetipusos paradigmák, vagy egyéb osztályozási sablonok, melyeket az anya-feleség-szerető, a Magna Mater-szűz-csábító-boszorkány, a szűz és a céda, az angyal és a szörnyeteg, meg az efféle alakzatok jelölnek, Mamet világában elveszítik értelmüket. Mamet darabjaiban éppen annak vagyunk tanúi, hogy a nők aláássák és lebontják ezeket a sztereotíp szerepeket. A férfidominancia és felsőbbségrendűség aláaknázásával és bomlasztásával a nők karnevalizálják a férfi-központú világot, egyúttal leleplezik annak előítéleteit és elvtelen gyakorlatát. Végső soron a nőalakok szembeszállnak a nyugati patriarkális társadalmak által nekik szánt szerepekkel, és tudatosan szembehelyezkednek a nők tárgyiasításának patriarkális módozataival. A női tapasztalatot középpontba állító szemlélet lehetővé teszi számomra, hogy tágabb horizontba helyezzem a nőalakok ezidáig csupán megvetett és becsmérelt akcióit. A dolgozat fő célja annak feltárása és több szempontú vizsgálata, hogy egyrészt, miként jeleníti meg Mamet a női azonosság jelentős megváltozásához vezető hagyományos társadalmi és kulturális szerepek (”gender”) átformálódását, másrészt, hogy ez az átalakulás milyen hatásokat vált ki a férfi uralmi rend értékrendszerében. Ez az alapállás azt is jelenti, hogy a disszertáció a Mametre vonatkozó eddigi kritikai nézetek megfordításából indul ki, egyrészt a nőalakok tényleges jelentőségének a megvilágításával, másrészt a meglehetősen elterjedt „Mamet-mint-nőgyűlölő” sztereotípia felszámolásával. A dolgozat alapvető kérdései a következők: milyen tényezők alakítják és befolyásolják a nőkről kialakult és vitatott társadalmi nem konstrukcióját? Hogyan bontják le a nők a tartósan fennálló és a nőszerepeket nagymértékben korlátozó férfimítoszokat? Milyen szemléleti-fogalmi átrendeződést idéznek elő az asszonyiság és nőiség társadalmi meghatározottságában a nők cselekedetei, melyek folyamatosan és programatikusan sértik a férfi uralmi rend normáit? A vizsgálódás így fókuszált tárgyán kívül újszerű az alkalmazott irodalomkritikai elemzési módszer is. Mamet drámáinak fentebb vázolt latens jelentésrétegeit – tehát végső soron a női identitás kérdését – és a jellemábrázolás eszközeit a 20. század nagy hatású irodalomtudósának, nyelvfilozófusának és gondolkodójának tartott Bahtyin irodalomelméleti rendszerének szelektív, ugyanakkor komplex alkalmazásával igyekszem kifejteni. Az alkalmazott elméleti és módszertani keret összetettségéből adódóan, a disszertáció további célja annak elméleti igényű bizonyítása, hogy a rendszer, melyet Bahtyin eredetileg a regény műfaji jegyeinek leírására és elemzésére fejlesztett ki, átvihető a drámai műnem világába, így Mamet drámai alkotásainak vizsgálatára is. Kulcsszerepet játszik a Bahtyin által a népi folklórból az irodalomba emelt és többféle funkcióval ellátott „karnevál” fogalma, melyet két alapvető értelmezésben használok. Egyrészt, támaszkodom arra a jelentésre, mely szerint a „karnevál” szembenállás mindenféle hatalmi renddel; másrészt, az irodalmi műben betöltött szerepe alapján e fogalmat leíró és elemző esztétikai kategóriaként alkalmazom. Feltevésem szerint Mamet drámai művei a karnevalizált irodalomra jellemző jegyekkel rendelkeznek, azaz a karnevál összetevői, kategóriái és jelképisége beépülhet a sajátos drámai műnem jegyei közé. A „karnevál” mint dinamizmusában vizsgált esztétikai kategória alkalmas arra, hogy ezek a vonások kimutathatók legyenek. Mindezen túl a „karnevál” fogalmát átfogó rendező elvnek is tekintem Mamet műveiben. A drámáit taglaló szakirodalom többször rátapintott a mameti konstruált világ egyik legalapvetőbb vonására: a devalválódott értékrendben, kiürült, elszemélytelenedett és elüzletiesedett emberi kapcsolatokban, valamint a durva és profán nyelvhasználatban megnyilvánuló kaotikus világ műépítő jelenlétére. Mamet szövegeinek ilyen viszonyrendszerben szemlélt elvi újszerűségét eddig még nem sikerült kielégítően feltárni és tisztázni. Megítélésem szerint viszont a feltárásra és a tisztázásra a „karnevál” fogalom egyértelműen alkalmas: az elemzések meggyőzően alátámasztják a bahtyinin kategória alkalmazhatóságát és többszörös funkcióját Mamet drámaterében. Az elemzésre szánt művek kiválasztásánál, első megközelítésben, fontos kritérium volt a műfaji szempont mint korlátozó tényező alkalmazása, hiszen a rendkívül sokoldalú Mamet jónéhány műfajban is sikeres szerző. Több mint ötven színdarabot írt, egy tucatnál is több filmforgatókönyvet, két regényt, és számos esszégyűjteményt. Mindezeken túl öt sikeres film rendezője. Mivel azonban a női azonosságtudat változásai és annak hatása a férfi uralmi világra leginkább színpadi műveiben kristályosodott ki, különösen az 1970-es évek végétől kiadott-előadott alkotásaiban, a vizsgálat alapkorpuszául hat színművet és egy filmforgatókönyvet választottam. Az egyre összettebb és kifinomultabb módszerekkel megjelenített nőalakok ábrázolását három jól elkülöníthető korszakra osztottam Mamet drámatermésében: a korai szakaszra, melyben a nőalakok objektiválódnak; a középső, ún. ”business” darabok korszakára, amelyben megjelenik a férfi-hatalommal nem csak dacoló, de azt megdöntő „új nő” típusa az üzleti életben; a „családi” színdarabokra, amelyekben először ábrázolja Mamet a nőket családi környezetben. Az elemzésre kiválasztott műveknél fontos szempont volt, hogy tükrözzék Mamet eltérő hozzáállását a női jellemekhez, valamint az, hogy a nőalakokat munkában és magánéleti közegben is bemutassa. Íly módon a következő művek képezik az elemzés tárgyát a korai szakaszból: Sexual Perversity in Chicago (1974, „Szexuális perverzitás Chicago”-ban) és The Woods (1977, „Az erdő”); a második korszakból: Speed-the-Plow (1987, „Gyerünk, csak előre!”), House of Games (1987, „Játékkaszinó”) és Oleanna (1992, „Oleanna”); és végül az 1990-es évekből két „családi” darab: The Cryptogram (1994: Varró Dániel, Titkosírás, 2000) és The Old Neighborhood (1997, „A régi környék”). The primary focus of the present inquiry is contemporary American drama with special emphasis on character portrayal in representative works by a leading playwright David Mamet (1947-). The main objective is to offer a comprehensive and multi-perspective study of female characters in order to explore how Mamet traces and diagnoses crucial transformations in women’s gender roles. Closely related to this thematic preoccupation, the dissertation also seeks to examine the applicability of the theoretical and conceptual apparatus of Mikhail Mikhailovich Bakhtin (1895-1975) to the genre of drama in general and to Mamet’s dramatic works in particular. The argumentative framework applied in the present inquiry, the answers to the questions raised as well as the evidence of the concrete analyses convincingly support the following conclusions of the examination: (1) certain lines of forces manifest in Mamet’s portrayal of women characters are indicative of chaotic tendencies in current American culture; (2) the selected components of Bakhtin’s theory and the Bakhtinian perspective in general, as applied in the present inquiry, contribute to a more subtle and multi-faceted interpretation of Mamet’s texts; (3) the methods tested in the analyses facilitate a more detailed exploration of Mamet’s dramatic devices; (4) the literary-analytical approach deployed in the present work is applicable to the study of other dramatic texts, especially to revealing interpretative transactions in postmodern drama; (5) the study facilitates a better understanding of Mamet’s dramatic vision, whereby it can reliably situate Mamet in the continuity of American drama and theater. The dissertation attempts to answer a deceptively simple question prompted by the demythicized way that the female characters are treated and presented in Mamet’s plays: what causes the hostile attitude often bordering on contempt and hatred that Mamet’s women characters arouse in their male counterparts and—curiously enough—in a large number of critics as well? The male-experience-centered perspective prevalent in the overwhelming majority of critical studies on Mamet’s female characters has inescapably produced one-dimensional and distorted images of women. With its focus on identifying factors impacting on and endangering the construction of masculinity, this perspective tends to underscore the primacy of bonding between the male characters, against which the women operate as peripheral figures or “intruders” in the male-dominated world. Thus, in order to counter the overly reductive classification of female characters, in the present work I apply a new perspective, a woman-experience-centered focus that views women in their own right, not through the filter of male identity crisis. This strategy opens up new vistas in evaluating the women protagonists’ acts and discourse that have hitherto been viewed with contempt and derogation. The female characters have baffled critics and male characters alike as Mamet’s heroines defy conventional character typologies. The conventional clichés, archetypical paradigms or other patterns of classification that allocate women the roles of mother-wife-lover, Magna Mater-Virgin-Seducer-Bitch, the virgin and the whore, lose their validity in Mamet’s world. Essentially, the female protagonists in Mamet’s plays undermine and debunk the stereotypical roles sanctioned to them by patriarchy. Disrupting and subverting male dominance and superiority, the women carnivalize the male-dominated world, whereby they expose its prejudices and corrupt practices, as well as oppose the patriarchal modes of the objectification of women and the negation of their subjectivity. Thus, the primary aim of the dissertation is to trace how Mamet is mapping the displacement of women’s socially and culturally ascribed roles, on the one hand, and on the other, to explore the changes that the disruption of women’s stereotypical roles generates in a male-dominated world. The essential questions of the dissertation are the following: what factors shape and impact on women’s gender construction? In what way do women transgress and dismantle the long-established and male myths restricting women’s roles? How does the concept of femininity change as a result of women’s subversive and transgressive transactions? In addition to the subject matter focused in the way outlined above, the literary-analytical method deployed in the present study is also new. In order to uncover underlying assumptions in Mamet’s plays—transformations in female identity—I employ a selection of Bakhin’s conceptual and theoretical apparatus. Since the subversive impulses manifest in the women characters’ acts as well as the presence of a degraded value-system, aborted human relationships, scatological language posit a profoundly carnivalized world in Mamet’s drama, I find that the concept of “carnival,” as transposed into literature from popular culture by Bakhtin, provides a useful methodological point of entry into Mamet’s texts. Viewed in this light, his drama appears to have adopted carnival forms and images, therefore it serves as an example of carnivalized literature. Since “carnival” has by now become a widely touted and championed notion that has been productively used in a great variety of fields, it is expedient to define its scope in the present work. Accordingly, I am using two crucial aspects of carnival: first, carnival conceived as a critique of any hierarchical order; second, carnival functioning as a descriptive and analytical aesthetic category employed to reveal instances of carnivalization . Arguably, the presence of a “topsy-turvy world” manifest in uprooted patterns, “commodified” human relationships, and radical transformations of conventional routines has been widely recognized as symptomatic of a chaotic world in Mamet’s works. Yet, the correlation between these idiosyncratic features and the actual novelty of Mamet’s drama within such a frame of reference has remained unexplored. Treating “carnival,” however, as an overarching principle inherently characterizing Mamet’s dramatic works allows for revealing hidden dimensions in his texts. Owing to the complexity of the theoretical framework and the methodological tools applied, one of the multiple objectives of the dissertation is to demonstrate that the Bakhtinian system developed initially for the description and analysis of the genre of the novel can be transposed to the genre of drama, and thus to Mamet’s works. Concurrently, by identifying instances of carnivalization, I can demonstrate that his texts are saturated with “a sense of the carnival spirit.” In selecting representative texts for this study from the impressively large body of work Mamet has produced over the last thirty years, my first delimiting criterion is generic. Mamet has so far written more than fifty dramatic works including radio plays as well as one-act gems. Mamet also happens to be the author of more than a dozen screenplays, the director of five movies, the writer of two novels, and he is also an essayist. Because the transformation of female identity and its impact on the male-dominated world has surfaced and crystallized primarily in his dramatic works, and especially in his plays from the late 1970s, my discussion targets a corpus of six plays and one screenplay. Mamet’s portrayal of women rendered with increasing subtlety over the past few years lends itself to a division into periods, therefore I distinguish three phases in his dramatic output: the early plays in which the women are treated as objects of male desire; the second stage of the so called “business plays,” where the “new woman” makes her appearance, who does not merely challenge but also subverts male dominance; and finally, the stage of “family plays” with women situated in a domestic environment. In the selection of the works, my intention has also been to choose works that register shifts in Mamet’s views and attitudes, and also to select plays that present women in a variety of contexts, both at work and in the private realm of life. Thus the following plays have been selected: Sexual Perversity in Chicago (1974) and The Woods (1977) from his early phase; Speed-the-Plow (1987), House of Games (1987) and Oleanna (1992) from the second period; and two family plays from the last stage, The Cryptogram (1994) and The Old Neighborhood (1997), made up of three short plays: The Disappearnace of the Jews, Jolly, and Deeny.
Szabadon hozzáférhető
Dramapedagogisch orientiertes szenisches Bearbeiten von literarischen Texten im Fremdspachenunterricht
(2002) Radványi, Zsuzsanna; Klaus, Bonn; Irodalomtudományok doktori iskola
A dolgozat azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy egy idegen nyelv elsajátításához vezeto úton milyen módszereket alkalmazhatunk, melyek a ganzheitliches Lernen, az egész személyiségre irányuló tanulási folyamat gondolatára épülnek. A módszer alkalmazása során elotérbe kerülnek azon képességek fejlesztései is, melyek az egyetemi szintu német nyelv oktatásban gyakran kisebb szerepet kapnak, azaz a motorikus, kreatív, esztétikai, emocionális és empatikus kézségek. Eme faktorok pedig nagy mértékben elosegíthetik az idegen nyelvvel, irodalommal és kultúrával történo intenzív foglalkozást. Munkám során Clifford Geertz kutatási módszereit is szem elott tartva jártam el, aki az etnográfiában a dichte Beschreibung, a közvetlen leírás és megfigyelés fogalmát vezette be. Az etnográfus egy résztvevo megfigyelo, olyan jelenségek képezik elemzései tárgyát, melyeknek o is aktív részese, átéloje. Mindez vonatkozik az általam képviselt koncepcióra is, mely az irodalmi szövegek szcenikus feldolgozása drámapedagógiai szempontok alapján nevet kapta. Az integrált tanulásnak és tanításnak ez egy formája, mely során a hallgatók az irodalmi muvet kritikusan feldolgozzák, valamint elsajátítják, miközben különbözo szerepekbe és szituáciáókba élik bele magukat. 1.2. A dolgozat felépítése A dolgozat öt részre tagolható: 1. a bevezeto, a tudományos kutatás állását felvázoló, az elméleti hátteret jellemzo rész 2. új fogalom és a kurzus felépítésének ismertetése 3. két modell bemutatása 4. az eredmények összegzése 5. függelék In dieser Arbeit geht es mir um die Frage, wie man die Wege der Aneignung einer Fremdsprache durch geeignete Maßnahmen in der Lehre ermöglichen und unterstützen kann. Ich wähle den Weg eines ganzheitlich orientierten Methodenkonzepts des Fremdsprachenunterrichts. Zu diesem Zweck wird das Dramatische zum Bezugsfeld genommen, Möglichkeiten des szenischen Bearbeitens von literarischen Texten analysiert und eine Brücke zwischen Dramapädagogik, Szenischer Interpretation sowie Theorie und Praxis des Fremdsprachenunterrichts hergestellt. Meine Arbeit betrachte ich als eine Fortentwicklung schon bestehender Ansätze, wobei ich ein Konzept in einem spezifischen Kontext – Seminare für ungarische Germanistikstudenten an der Debrecener Universität - entwickle. Dramapädagogisch orientiertes szenisches Bearbeiten von literarischen Texten – so heißt das von mir vertretene Methodenkonzept bei dessen Verwirklichung ich Faktoren betonen möchte, die im hochschulischen Fremdsprachenunterricht oft eine zweit- oder drittrangige Stelle bekommen, nämlich: der motorische, kreative, ästhetische, emotionelle, empathische. Werden diese Faktoren berücksichtigt, kann eine sehr intensive Auseinandersetzung mit der fremden Sprache, Literatur und Kultur ermöglicht werden.
Korlátozottan hozzáférhető
Federal Multicultural Policies and the Politics of Indigeneity in Canada and Australia between 1988-1992
(2003) Tóthné, Espák Gabriella; Richard, Nile; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar--Angol-Amerikai Intézet
Az értekezés a multikulturalitás és indigeneitás (őslakói lét) kölcsönhatását tárja fel a Kanadai és Ausztrál Államszövetség kontextusában, az 1988 és 1992 közötti időszakban. A tanulmány kettős célkitűzése, hogy (1) eloszlassa a multikulturalizmust mint sikeres népességkezelő politikát övező dicsfényt, és bizonyítsa, hogy a vizsgált országokban a kisebbségi érdekek sokkal összetettebbek annál, amit egy a jogi, történelmi és filozófiai hátteret figyelmen kívül hagyó társadalompolitika hosszú távon kezelni képes; és (2) rávilágítson arra, hogy az őslakói érdekek (föld, identitás és politikai tér követelése) Kanadában és Ausztráliában azért nem teljesíthetőek teljes mértékben, mert fenyegetni látszanak az államszuverenitás fenntartására és a területi integritás védelmére irányuló nemzeti érdekeket. A dolgozat ezen tartalmi célkitűzését indokolja az alábbi átfogó tartalmi kifejtés, majd a célok fejezetenkénti részletezése. Mindemellett (3) az értekezés a kanadai és ausztrál multikulturalizmus történeti, politikai és jogi feldolgozásában mutatkozó tematikai hiányt is pótolni kívánja. E célkitűzés jogosságát a Tézisek második, módszertani részében indoklom. Kanadát és Ausztráliát összehasonlítva a dolgozat olyan kérdéseket vizsgál, amelyek a multikulturalizmusnak nevezett társadalompolitika fenntarthatóságával kapcsolatban merülnek fel. A kanadai multikulturalizmus az államszövetség súlyos válsága miatt fejlődhetett ki, és a Canadian Multiculturalism Act (1988) olyan intézkedésnek tekinthető, amelynek célja közös identitás megteremtése és stabil társadalmi rend létrehozása. Ausztrália történetében hasonló jellegű válság ezidáig nem fordult elő; ott a multikulturalizmust nem a föderalizmus, hanem a kulturális sokféleség kezelésére vezették be. Ennek megfelelően a National Agenda for a Multicultural Australia politikai retorikájában szóhasználatában a „minden ausztrál” kifejezés igény szerint átváltható az egyén egyenlőségéről a közös nemzeti elkötelezettség hangsúlyozására. Kanadától eltérően itt sikertelenül próbálkoztak a politika törvényben vagy alkotmányban való rögzítésével, és ez arra utal, hogy az ausztrál multikulturalizmust övező polémiák nem elég erősek ahhoz, hogy kihatással legyenek a szövetségi jogra és a föderalizmus szerkezetére. Több évtizedre nyúló alkotmányos tárgyalás-sorozat – melynek célja Quebec benntartása a szövetségben – jelzi a kanadai konföderáció válságát. A válság azért bontakozhatott ki, mert az egyenlő tartományokból álló államszerkezet nem felel meg a két alapító nemzet és több aborigin (őslakó) nemzet által alkotott történelmi társadalomszerkezetnek. Az 1990-es meech lake-i alkotmánymódosító egyezség (Meech Lake Accord) nem azért bukott meg, mert a tartományok nem tudtak megegyezni a hatalommegosztásról, hanem mert Quebec ragaszkodott az „eltérő társadalom” (distinct society) klauza beiktatásához. Másszóval, a szerkezeti problémák mögött tartós kulturális paradoxon húzódik. 2 Az 1982-es alkotmány (Constitution Act, 1982) elismeri a kanadai multikulturális örökség (the multicultural heritage of Canadians [s.27]) megőrzésének és erősítésének fontosságát, ez azonban nem volt elegendő a multikulturalizmus-politika tényleges fenntartásához. 1988-ban a parlament külön törvényt vezetett be, hogy a multikulturalizmus jövőjét biztosítsa, mivel Quebec jóváhagyásának hiányában ezt sem a Jogok és Szabadságok Kanadai Kartáját (Canadian Charter of Rights and Freedoms) is tartalmazó alkotmány, sem pedig a nemzeti érdekre hivatkozó szövetségi intézkedés-csomag (az opting out formula miatt) nem tudta elérni. Bevándorlási mutatók azt sugallják, hogy a kanadai és ausztrál multikulturalizmus – mint a társadalmi sokszínűség jelensége – hasonló fejlődési utat járt be. Mindkét országban őslakó népesség teszi a betelepült társadalom etnikai összetételét sokkal bonyolultabbá. Mégis, a kétnyelvű és kétkultúrájú kanadai konföderáció eredendő dualizmusa önkéntelenül is hozzájárult ahhoz, hogy az őslakók követelése nyomán az alkotmány módosításakor tárgyalják a harmadik rend (third order) létrehozásáról szóló javaslatokat, és az addig két pilléren (szövetségi és tartományi kormányzati rend) álló államszuverenitás egy harmadik (őslakói) oszloppal támasztassék alá. A kanadai politikát tehát ez a belső nyomás formálja. Mivel Ausztráliában nincs ilyen belső divízió, ez a lehetőség az aboriginek és Torres Strait szigetiek számára nem adatott meg, így az Ausztrál Államszövetség etnikai és őslakó politikája inkább a nemzetközi nyomásnak látszik engedelmeskedni. A vizsgált időszakban mindkét ország arra (is) használja a multikulturalizmus politikáját, hogy elcsitítsa az őslakók követeléseit, mivel ez a kulturális sokféleséggel járó problémák jó és kockázatmentes kezelési módjának látszik. A nemzeti kisebbségek politikai jogokról szóló beszédét azonban a multikulturalizmus már nem hallja meg, mert csoport-alapú önkormányzati jogok követeléseit nem tudja kezelni. Az indigeneitás diskurzusa viszont túlhaladta az egyéni emberjogi kereteket és továbblépett a csoport-alapú önkományzatiság feltétlen elismerését követelő szuverenitás-beszéd aknamezejére. A vizsgálat szempontjából az 1988 és 1992 közötti átmeneti időszak eseményeinek különlegessége, hogy olyan éles érdek-összeütközések jelentkeznek az (őslakó) nemzeti kisebbség és a kormányzat által képviselt többségi nemzet között, amelyek elkerülhetetlenül kormányzati reakciót idéznek elő. Kanadában ennek a viszálynak a színtere az alkotmányos válság, míg Ausztráliában a helyi történelem átértékelését követelő nyomás következtében létrejött nemzeti identitásválság. A kormányok által javasolt megoldások egyik esetben sem férnek bele a multikulturalizmus előre meghatározott keretébe. A dolgozat második, „Why Meech Lake Failed” című fejezete a kanadai identitás olyan látens motívumaival foglalkozik, amelyek az alkotmányos vitában az „eltérő társadalom” klauza kapcsán kerülnek előtérbe és ütközésbe, ezért a meech lake-i (és azt követő) alkotmányos tárgyalásokat az identitásválság szimptómáinak tekintem. A vizsgálódás középpontjában az őslakó népek és a multikulturális csoportok állnak – azok a fő társadalmi összetevő elemek, amelyek zavarják a két alapító nemzetből álló Kanadáról kialakított hagyományos képet. Az alkotmányos vitától a Canadian Multiculturalism Actig eljutva értékelem, hogyan jut felszínre az identitás szimbolikus problémája a kormányzati intézkedésekben. A fejezet a föderalizmus, alkotmányos tárgyalások, őslakó jogok és emberjogok, és multikulturalizmus lazán kapcsolódó témaköreit köti egy csokorba kanadai kontextusban. Miután értékelem, hogy szerkezetéből adódóan a kanadai föderalizmus milyen mértékben képes helyt adni belső társadalmi kultúrák politikai követeléseinek, közelebbről szemügyre veszem a meech lake-i alkotmányos tárgyalásokat, hogy kiderüljön, miért Quebec „eltérő társadalom” követelésének kielégítése volt a legnehezebben kezelhető probléma. A kanadai állam más összetevői szintén számot tarthatnak különleges státuszra: az őslakó népek (mint nemzeti kisebbségek) autonóm önkormányzati jogokat követelhetnek, ezzel szemben a polietnikai csoportok gazdasági és kulturális hozzájárulásuk súlya ellenére sem tehetik ezt meg. Végül a Canadian Multiculturalism Act identitás- és társadalomformáló elveit vizsgálom az államszövetség politikai és kulturális szerkezete ellenében, azzal a céllal, hogy megválaszoljam, miért nem tudta ez a politika megoldani a föderális és kulturális identitás válságát. A harmadik fejezet („Identity and National Minorities in Australia”) bemutatja, mennyire polemizálható az egységesnek látszó nemzeti érdek. 1988 óta az ausztrál nemzeti identitás kérdése olyan mértékben került középpontba, mint a megelőző századforduló óta még soha. A fejezet elején áttekintem a modern ausztrál sikertörténet alapját képező két nagy nemzeti mítoszt, hiszen 1988-ban még sértetlenül állt a terra nullius-ra felépített „szerencsés ország”. A gyarmatalapítás bicentenáriumának ünnepségsorozata felerősítette a nemzeti retorikát, mivel alkalmat kínált a történelmi eredmények összegzésére és az örömteli jövőkép kialakítására. Van azonban a társadalomnak egy olyan része, amely teljesen másképp értékeli a múltat, és jövőképe is más irányt mutat, mint a már túlhaladott terra nullius-ra és „szerencsés országra” alapozott hivatalos ausztrál verzió. Vizsgálom, hogyan kerül felszínre az őslakók szemszögéből tekintett történelemváltozat, és milyen a multikulturalista jövőkép. Ezzel ez a fejezet hozzájárul ahhoz is, hogy átlássuk, mennyiben tér el az ausztrál multikulturalizmus és identitáspolitika történelmi, föderális és társadalmi környezete a kanadai helyzettől. A negyedik fejezet („The Charlottetown Accord”) elemzi azt a Charlottetown Egyezményben (1992) felkínált kormányzati modellt, amely majdnem sikert aratott. Mivel azonban ez mégsem következett be, időszerű annak vizsgálata, hogy milyen más modellek alapján szervezhette volna újjá magát az ország. Áttekintem azokat a multikulturalizmus alternatívájaként szolgáló lehetőségeket, valamint jogi és történelmi alapjukat, amelyek a viták és politikai tárgyalások során felmerültek. A korábbi alkotmányváltozást célzó tárgyalásokkal ellentétben a 4 Charlottetown Egyezmény első alkalommal vállalta fel az őslakó népek megelőző szuverenitásán alapuló eredendő önkormányzatának jogáról szóló elméletet. Habár az Egyezmény az 1992-es referendumok során meghiúsult, hatása a későbbi kormányzati politikában is érezhető. A föderális válság megoldásához elengedhetetlen a föld, identitás, és politikai tér feletti megosztott szuverenitásra való különös hajlandóság. A kanadai identitást övező politika éppen a konföderáció szerkezeti problémái miatt válhatott prominenssé, és a kormányzati rend megváltoztatására törekedő reformtörekvéseknek tekintettel kell lenniük a társadalmat alkotó kulturális elemek identitására. Kritikusan vizsgálom az Egyezményben leírt harmadik kormányzat (third order) javaslatot, szembeállítva a multikulturalizmus kétnyelvű/kétkultúrájú közegben létező modelljével. Ezt követően a szecesszió és a two-row wampum hipotetikus modelljeit tekintem át abból a szempontból, hogy alkalmasak-e a strukturális és identitásválság megoldására. Az ötödik fejezetben („Mabo and the Native Title Legislation”) arra a kérdésre keresem a választ, hogy miért tudta a Mabo döntés alapjaiban megrázni az ausztrál jog- és politikai rendszert. Bizonyítom, hogy a Legfelsőbb Bíróság Mabo v. Queensland (No.2) perben hozott ítélete, amely minden korábbi precedenssel ellentétben tarthatatlannak nyilvánította a terra nullius jogi doktrínáját, egyidejűleg történetírásbeli és jogi paradigmaváltást is szentesített. Az elismerésre váró jogi és morális igazságokat egyaránt megkérdőjelezhetetlen bizonyítékokkal kellett alátámasztani, amelyhez elengedhetetlen volt az új akadémiai kutatás és a bírák megváltozott állásfoglalása. A Bíróság új irányvonalát jelzi, hogy hajlandó beleértett (implied) jogokat keresni az alkotmányban és figyelembe venni a nemzetközi emberjogi és őslakó jogi fejleményeket, amennyiben a hazai precedensek nem kielégítőek. Ez az új gyakorlat elengedhetetlenül következett abból, hogy a Bíróságnak olyan alkotmányt kell értelmeznie, amelyben nincs jogvédő karta; hogy Ausztrália nemzetközi megítélése az emberi jogok (főleg az őslakók és a menekültek jogai) védelme területén kritikussá vált; és hogy az új társadalomtörténeti kutatások betöltötték az őslakók kisemmizését addig elhallgató „nagy ausztrál csendet”. A Mabo döntés új jogi és morális kötelezettégeket rótt a politikai vezetésre és tágabb értelemben az egész társadalomra, és új platformra helyezte az identitás és állampolgársági vitát azáltal, hogy hivatalosan elismerte: az őslakó népek a kontinens első lakói és birtoklói. A hatodik fejezet az interdiszciplinaritás követelményének megfelelően egy kifejtő gondolatmenetben összefésüli az egyes fejezetek jogi, politikai és történelmi elemzésein alapuló közös szálait, áttekinti az érvelést és a felvetett kérdésekre adott válaszokat, s ezáltal elvezet a vizsgálat végső következtetéseihez, amelyeket a Tézisek harmadik, eredményeket összegző részében ismertetek. DOKTORI (PH.D.) ÉRTEKEZÉS TÉZISEI FEDERAL MULTICULTURAL POLICIES AND THE POLITICS OF INDIGENEITY IN CANADA AND AUSTRALIA BETWEEN 1988-1992 Gabriella Tóthné Espák Debrecen 2003 1 I. AREA AND OBJECTIVE OF RESEARCH This dissertation explores the interaction of multiculturality and indigeneity in Canada and Australia in the context of federal politics between 1988-1992. Double aims of this study are (1) to dispel the myth of success surrounding multiculturalism as a population management policy, and prove that minority interests in the two countries under observation are much more complex than what a social policy unacknowledging legal, historical, and philosophical backgrounds can manage in the long run; and (2) to highlight that indigenous interests (claims to land, identity, and political voice) in Canada and Australia cannot be realized and fulfilled, because they are perceived as threatening to fundamental national interests such as the maintenance of state sovereignty and protection of territorial integrity. Further explication below, including a chapter by chapter outline of specific problem areas, will justify these overarching aims. Furthermore, (3) by providing a comparative assessment of indigeneity and multiculturality, my dissertation also intends to fill in a thematic gap in the body of historical, political, and legal academic writing about Canadian and Australian multiculturalisms. Justification of this aim will follow in the second, methodological section of this Theses. Comparing and contrasting Canada and Australia, my study explores questions about the prevalence of multiculturalism as public policy. It argues that Canadian multiculturalism has developed within a context of serious federal crisis, and that the Canadian Multiculturalism Act (1988) can be regarded as a policy to search for and find a shared identity and so provide for a stable social order. Such a crisis has been absent from the history of Australia, where multiculturalism was launched not to manage federalism but to manage cultural diversity. In the National Agenda for a Multicultural Australia the phrase “all Australians” is a convertible item of political rhetoric to emphasize individual equality and/or shared national commitments. Unlike in Canada, attempts to entrench multiculturalism in a statute or in the Constitution have not been successful, which suggests that controversies about Australian multiculturalism are not acute enough to affect federal law and the structure of federalism. Decades-long constitutional negotiations—designed to keep Quebec in the confederation—highlight a Canadian federal crisis where the federal structure of equal provinces does not match the historical social composition of two founding nations and several Aboriginal nations. The Meech Lake Accord (1987-1990) did not fail because of disagreements over the distribution of power among the provinces but because of Quebec’s insistence on a “distinct society” clause. In other words, there is an ongoing cultural paradox beneath the structural problems. The Constitution Act, 1982 recognizes the importance of preserving and enhancing the multicultural heritage of Canadians, yet this has not been enough to sustain actual 2 policies. By 1988 a separate Act of Parliament was ratified to ensure the future of federal policies because neither the constitution with its Charter of Rights and Freedoms (due to Quebec’s dissent) nor a set of federal policies (due to the “opting out” formula) in the name of the “national interest” could do that. Immigration trends imply that Canadian and Australian multiculturalisms in the descriptive sense have developed along broadly similar lines. In both countries, indigenous populations make the ethnic composition of the settler society much more complex. Yet, the underlying dualism of a benevolent bilingual and bicultural confederation in Canada has unwittingly assisted indigenous claims to add a third pillar to federal sovereignty (federal, provincial, and indigenous) and opt for proposals towards creating a third order of government. My study suggests that Canadian policy-making is driven by such internal pressures. The absence of internal divisions in Australia cuts off this option for Aborigines and Torres Strait Islanders, so Australian ethnic and indigenous policy-making tends to be more responsive to international initiatives rather than domestic ones. Both countries use multiculturalism to pacify indigenous claims because it seems a good and riskfree way to manage problems of cultural diversity. When national minorities engage in “political rights talk,” multiculturalism refuses to listen because it is not prepared to handle claims for group-differentiated self-government rights. Yet, the discourse of indigeneity has already moved beyond the individual human rights agenda into the battlefield of “sovereignty talk,” demanding unconditional recognition of the group right of self-determination. For the purposes of my study, a special “merit” of the events in the transitional period between 1988 and 1992 is that they demonstrate an acute conflict between the interests of (indigenous) minority nationhood and the majority nation represented by the government, which generates inescapable government reactions. In Canada the scene of this struggle is the constitutional crisis, whereas in Australia it is the crisis of national identity generated by a pressure to re-evaluate the history of the land. In neither case do the solutions proposed by the respective governments fit into the predefined framework of multiculturalism. Chapter 2 “Why Meech Lake Failed” focuses on underlying motives of Canadian identity that clashed in the constitutional debate over the distinct-society clause. Therefore, I treat the Meech Lake (and subsequent) constitutional negotiations as symptoms of a country suffering from identity crisis. I examine Indigenous peoples and multicultural groups—the major societal components that disturb a traditional view of Canada as composed of two founding nations. Starting at the constitutional debate and concluding with the Canadian Multiculturalism Act, I assess how the symbolic problem of identity surfaces in government 3 measures. This chapter brings together the loosely related topics of federalism, constitutional negotiations, indigenous rights and, more broadly, human rights, and multiculturalism in a Canadian context. A description of the structure of Canadian federalism and its potential to accommodate the political demands of enclosed societal cultures is followed by a closer look at the Meech Lake constitutional negotiations to see why Quebec’s claim for recognition as “distinct society” was the most difficult problem to reconcile. I argue that other components of the Canadian polity may also qualify for special status: Indigenous peoples as national minorities can claim self-government rights whereas polyethnic groups cannot, however significant their economic and cultural contributions are. Finally, highlighting the identity- and society-forming principles in the Canadian Multiculturalism Act and testing them against the political and cultural structure of the federation, I propose to identify why this policy could not solve the federal and cultural identity crises. Chapter 3 “Identity and National Minorities in Australia” presents how a seemingly unified national interest can be strongly debated. Since 1988 the issue of an Australian national identity has gradually come to the foreground in a way it has not happened since the turn of the century. At the beginning of the chapter I give an overview of two national myths that form the foundation for the modern Australian success story: a “lucky country” built upon a terra nullius stood firm and unshakable in 1988. The series of bicentennial celebrations strengthened such foundations of a nationalist rhetoric, because they provided occasion for accompanying summaries of historical achievements as well as for celebratory predictions for the future. However, a section of society evaluated the past differently, and their vision of the future was also different from the official Australian version based on the obsolete myths of terra nullius and “lucky country.” I describe how an Aboriginal version of history came to light and examine a multiculturalist perspective of the future. Finally I propose to answer the question how and why the historical, federal and social contexts of Australian multiculturalism and identity politics are different from the situation in Canada. Chapter 4 “The Charlottetown Accord” analyzes the governing model in the Charlottetown Accord (1992)—a model of government that almost succeeded. However, as it eventually did not, it is timely to collect the other options Canada might have chosen to reorganize itself. I will survey what other governing models (alternative to multiculturalism) have been offered in the course of debates and political negotiations, and what their foundations are in law and history. As opposed to previous negotiations for a constitutional change, the Charlottetown Accord incorporated the theory of Indigenous peoples’ inherent right to selfgovernment based on pre-existing sovereignty for the first time. Although the Accord failed at 4 referenda in 1992, its impact has been visible in later government policies. I argue that a special willingness to accommodate shared sovereignties over land, identity, and political voice is prerequisite to resolving the federal crisis. I propose that Canadian identity politics has emerged because of the structural troubles federalism had to face, and that any reform attempts to change the structure of government need to consider the identity of its elements. I critically investigate the third order model of government proposed in the Charlottetown Accord, and contrast it with the existing model of multiculturalism in a bilingual/bicultural context. Following that, I introduce the hypothetical models of secession and two-row wampum to see if they provide plausible solutions for the structural and identity crisis. Chapter 5 “Mabo and the Native Title Legislation” attempts to answer why the Mabo judgment shook the foundations of the Australian legal and political system. I explore a historiographical and legal paradigm-shift ushered in by the Mabo decision. Following explanatory sections about the content and significance of the High Court’s 1992 judgment in Mabo v. Queensland (No.2), which overruled its countervailing precedents, I will argue that the falsification of a legal concept, terra nullius, also consolidated a historiographical paradigmshift in Australia. Legal and moral justice had been competing for recognition and both required unquestionable evidence to be provided by new academic research as well as a new approach by justices in the High Court. Their new policy is manifested in a willingness to find implied rights in the Constitution and to consult developments in international human rights and indigenous rights law in case domestic precedents are unsatisfactory. By unavoidable necessity, this practice derived from the Court’s role as an interpreter of a constitution without a bill of rights, from Australia’s tarnished international reputation for human (especially indigene and refugee) rights, and from the call from new academic social and historical research filling in the “great Australian silence.” Implications of the Mabo decision forced new legal and moral obligations on political leadership as well as the wider citizenry, and provided a radically new premise for the identity and citizenship debate by officially introducing Indigenous people as prior occupants and owners of the continent. Befitting the requirements of a comparative and interdisciplinary study, chapter 6 consolidates the common threads of legal, historical, and political analytical evidence in the individual chapters; overviews the argument and the answers to the proposed questions; and leads to the final conclusions, which I will summarize in the third section of this discussion of the thesis.
Szabadon hozzáférhető
Erdélyi magyar irodalom 1940-44 között
(2003) Vallasek, Júlia-Réka; Görömbei, András; Irodalomtudományok doktori iskola
Az 1940-44 közti korszak nagyjából "fehér foltnak" számít az (erdélyi) magyar irodalom történetében. Elsősorban azért, mert hosszú ideig a vizsgált kor politikai vonzatai sem Magyarországon, sem a Romániához tartozó Erdélyben nem tették lehetővé a téma kutatását, másodsorban pedig azért, mert kevés valóban jelentős irodalmi alkotás született ekkor. Az irodalomtörténeti kézikönyvek többnyire megelégedtek a háborús évek erdélyi irodalmának egy-egy rövid, felsorolásszerű bemutatásával, vagy a második világháború éveit is a két világháború közti erdélyi irodalom keretén belül tárgyalták, ami poétikai vonzatát tekintve helyes, de a korszak történelmi, politikai specifikumának mellőzése elfedi az ekkor született művek néhány sajátos vonását. Az értekezés, mintegy hiánypótlóként, az 1940–44 közötti korszak erdélyi magyar irodalmának monografikus körképét kívánja nyújtani. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés az akkor már két évtizede Romániához tartozó Erdély északi részét és a Székelyföldet (összesen mintegy 43 ezer négyzetkilométernyi területet) visszacsatolta Magyarországhoz. Az 1940-es dátum így a változást eufórikus örömmel fogadó erdélyi magyarság számára korszakhatárrá vált, a köztudatban olyan jelként értelmeződött, amely "legalább annyira össze is köti előttjét és utánját, mint amennyire szétválasztja azokat." (Kulcsár-Szabó Zoltán) A második bécsi döntés idejére az erdélyi magyarság már kiépítette a maga sajátos, új, kisebbségi helyzetéhez alkalmazkodó intézményrendszerét, s ezzel párhuzamosan kialakultak olyan új ideológiák is, amelyek az új helyzetben való tájékozódást lehetővé tették. Kevéssel a trianoni döntés után megerősödött a korábbi regionális törekvésekre alapozó transzszilvanizmus, amely az első években még hangsúlyozottan politikai irányultságú, a későbbiekben viszont az új fennhatóság alá került Erdélyben kialakuló irodalom egyik legerősebb irányzatának szellemi hátterévé lesz. A transzszilvanista kánon dominanciáját egyes (főleg baloldali) körök már a kezdetektől fogva, a román impérium alatt felnövő új nemzedék pedig a harmincas évek második felében többször is megkérdőjelezik. A transzszilvanizmus így megannyi változáson és újraértelmezésen esett át, de heterogén voltának köszönhetően 1940-ben még viszonylag erősen hatott. (Születésének politikai és társadalmi kontextusához hasonló körülmények között, a 70-es, 80-as évek során bizonyos elemei újra aktiválódtak, megindítva egy rekanonizációs folyamatot, amely csak az 1990-es években kérdőjeleződött meg radikálisan.) Az erdélyi magyar irodalom első két évtizedében létrejött egy olyan egészséges irodalmi légkör, amelyben a különböző elméletek, programok érvek és ellenérvek harcában szilárdultak kánonná. Az 1940-es politikai döntés hozta változások óhatatlanul egyfajta tükörbe nézésre kényszerítették a korszak alkotóit. Az új helyzetben a kisebbségi létformában kidolgozott ideológiák és az ezekhez kapcsolódó életművek is mérlegre kerültek. Az értekezés azt vizsgálja, milyen változásokat hozott a második bécsi döntés az erdélyi irodalmi életben, és az egyes alkotói pályákon. Mivel az ekkor alkotó szerzők túlnyomó többsége 1940 előtt jelentkezett, elengedhetetlen a két világháború közt született művek recepciójának illetve hatástörténetének vizsgálata. Ugyanakkor az értekezés figyelemmel kíséri a harmincas évek végén, negyvenes évek elején induló szerzők (Horváth István, Szabédi László, Asztalos István, Nagy István és mások) munkásságának alakulását a marxista irodalmi kánon megszilárdulása utáni időkben, vázlatosan áttekintve e szerzők második világháború utáni életművét is. Az 1940–44 közti évek irodalmárainak munkássága, az ekkor született alkotások esztétikai értékeinek elemzése tehát az azt megelőző, illetve az azt követő korszakokkal való összevetéseken keresztül rajzolódik ki. The period of 1940-44, including the second World War had mostly been neglected in scientific researches of the history of Hungarian literature in Transsylvania. On one hand, this was due to the fact, that during the communist era the historical and political characteristics of the issue could not been properly studied neither in Hungary nor in Romania. On the other hand this was not an artistically productive period of the Hungarian literature in Transsylvania, only a few works of real aesthetical value were conceived at that time. The dissertation offers a monographic description of the Hungarian literature in Transsylvania written between 1940-44. The 30'th of August, 1940 (the Second Vienna Award) marked the beginning of serious changes for the inhabitants of Transsylvania, as the Northern part of the region, ( about 43000 square kms.) was reattached to Hungary, while South-Transsylvania remained under Romanian rule. The political decision was received with excessive happiness by the Hungarian population of North- Transsylvania, and in the common knowledge the datum became the mark of a new era. Soon after signs of discontent begin to show themselves against the centralising efforts of the new rule. Many political and spiritual leaders of the age, (among them writers too) raised their voice for "special Transsylvanian interest", and traditional values of the region. They stated, that in the region a specific social configuration had developed with a unique form of self-government when a network of informal institutions and associations overtook the task of the missing state institutions. At 1940 the Hungarians of Transsylvania had already developed their own system of institutions fit for the minority situation, and in the meantime new ideas helping the spiritual orientation had also been developed. After the Treaty of Trianon emerged the concept of Transsylvanism, based mainly on formal regionalist aspirations. At first it was mainly a political ideology, but soon it turned to serve as ideological basis for a set of artistical creations. The dominance of the Transsylvanist canon had been attacked both by left-wing formations and by the members of the new generation emerging in the 1930-s but at 1940 still continued to be a powerful artistical trend. Due to the political changes the Hungarians of Transsylvania from the state of national minority became once more majority, and this influenced many authors of the age to reflect upon the new situation and reformulate certain aspects of the minority-ideology on which their work was based. The dissertation analyses the modifications caused by the Second Vienna Award in the Transsylvanian literary life in general and in the works of different authors of the age in particular. As the majority of authors writing during the Second World War started to publish their works before 1940, an account of the inter-war literary reception is essential.
Szabadon hozzáférhető
A népábrázolás hagyományainak módosulása a XX. század első felének finn irodalmában
(2003) Pasztercsák, Ágnes; Dobos, István; Irodalomtudományok doktori iskola
A népábrázoló írások esetében az egyik legfontosabb kérdés az ábrázolt társadalmi réteghez való közelítés perspektívája, iránya, vagyis az, hogy az ábrázolásnak kizárólag tárgya, vagy esetleg alanya is a bemutatni kívánt paraszti réteg. Vizsgálódásaim során ezzel kapcsolatosan arra a következtetésre jutottam, hogy a népábrázolás tradíciójának fő vonalához tartozó művek esetében – s ez igaz lesz Jotuni, Kianto, Kallas és Sillanpää prózájára is – az ábrázolt paraszti réteghez való közelítés alapvetően megértő, ám e közelítés iránya az e rétegtől eltávolodott, illetve bizonyos távolságban lévő értelmiség szemszöge felől értendő. Ezekben az írásokban az elbeszélő olvasóját is az értelmiség köréből valónak gondolja, akinek idegen e paraszti környezet. E beszédhelyzet következménye a narrátor hangsúlyos jelenléte az elbeszélésben. Ez elsődlegesen a narrátornak abban a törekvésében mutatkozik meg, hogy irányítani akarja teremtett közönsége figyelmét, így a tényleges olvasó számára is kijelöli az értelmezés lehetséges irányát. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozom, hogy a finn társadalom alapvetően agrártársadalom, mely viszonylag kis számú és főként fiatal művelt, értelmiségi réteggel rendelkezik a XX. század első harmadában, így valójában csaknem minden írói világ élményi hátterében e falusi parasztság élete áll. Ebből következően e társadalmi réteget ábrázolva az értelmiség saját gyökereit, kultúrájának alapját vizsgálja. Ebből a gondolatból kiindulva értelmezhetjük e paraszti réteg emberi értékeinek hangsúlyozását is, hiszen ennek bizonyítása csak annak szükséges, aki e rétegtől már eltávolodott, azt kívülről képes szemlélni. A paraszti réteg megjelenését tekintve e népábrázoló írásokról megállapítható, hogy Runeberg korában egészen a XIX. század utolsó harmadáig a szegényparaszti réteg csak az irodalmi művek mellékszereplője, hiszen Runeberg is még jórészt az önállóan gazdálkodó paraszt képét rajzolja meg. Ez a kép gyökeresen a XX. században változik meg, amikor az ábrázolás tárgya főként a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb paraszti réteg lesz, a társadalmi hierarchia alján elfoglalt helyének, életmódjának bemutatása. Ezt indokolja, hogy a századelő egyik legfontosabb kérdése az 1918-as bérlőtörvényig a zsellér- vagy bérlőkérdés, amely hangot kap az irodalomban. Az elemzett regények tanúsága szerint a XIX. században kezdődő népábrázoló hagyomány – ami tulajdonképpen a finn irodalom fő irányvonalát jelenti – a XX. század első felében is tovább él, bár a témához, illetve az ábrázolás tárgyához, azaz a parasztsághoz való közelítésben, az egyes művek poétikai megformáltságában, stílusválasztásában jelentős eltérések tapasztalhatók. Kiantótól Sillanpää felé haladva egyre világosabban megmutatkozik, hogy a regények egyre kevésbé akarnak tanító célzatúak lenni, sokkal inkább az egyéni sorsok bemutatása válik fontossá számukra. Ezzel kapcsolatban bizonyos fokozatosság is felfedezhető az elemzett regények között. Az aktuális politikai eseményekkel leginkább A vörös vonal tart rokonságot, amely voltaképpen az első parlamenti választások szemléltetéseként is értelmezhető. Ebből következően egyfajta tanító célzatosság érvényesülése ebben az esetben mégis megfigyelhető, amennyiben egyéni sorsok bemutatása révén kívánja a regény felhívni a figyelmet egy társadalmi réteg kiszolgáltatottságára, szociális helyzetére, illetve a hatalom birtokosainak önző magatartására. A Ryysyrannan Jooseppi története már kevésbé kötődik a regény hátteréül szolgáló időszerű politikai eseményekhez, sokkal inkább a szegényparasztságnak mint társadalmi rétegnek az életformája, életminősége válik fontossá benne. Megfigyelhető azonban, hogy ezen életforma szintén egyéni sorsokban tárul fel, s ilyenformán a regény az egyén boldogulásának lehetőségeit vizsgálja a paraszti közegben. A regények elbeszélője értelmiségi olvasót feltételezve itt sem mond le bizonyos fokú didaktikus célzat érvényesítéséről, amit azonban a komikus, szatirikus megvilágítás némiképp ellensúlyoz. Mindkét Kianto-regényben szembetűnő egyfajta kritikai attitűd érvényesítése. Ez a kritika közvetlenül érinti a hatalom birtokosait a paraszti réteghez való viszonyuk kapcsán, e paraszti réteg szellemi készületlenségét, illetve közvetve az értelmiséget (A vörös vonal esetében a politizáló értelmiséget), hiszen a kor elvárása szerint az ő feladatuk volna az alsóbb néprétegek életminőségének javítása. Ez a tendencia érvényesülni látszik Joel Lehtonen említett regényében is, ám itt a parasztság szellemi készületlenségének kritikája kiegészül az életben való céltalanság, érdektelenség bírálatával, ami lehetetlenné teszi a segítő szándékú közeledés érvényesülését. E regények célzatossága abban érezhető leginkább, hogy hangsúlyozottan az értelmiségnek szólnak, figyelmeztetvén őket a szegényparasztság szociális körülményeinek javítására. Az értelmiséget érintő kritika még közvetettebben jelentkezik Nyman alakjával kapcsolatban, ám itt a tisztelendőnek a parasztság felé irányuló segítő szándékú közeledése feledteti az olvasóval annak a jellegzetes értelmiségi alaknak a bírálatát, aki képtelen saját életének irányítására, csavargó életmódot folytat, következésképp a parasztság szociális körülményeinek javítására is képtelen. Jotuni elbeszélése esetében jól látható, hogyan épül föl egyéni sorsok összekapcsolásából egy közösség életformája, mibenléte. A közelítés iránya meghatározó: az egyénen keresztül jutunk el a közösségig, illetve az egyéni sorsokból következtethetünk a közösségre. Ez azt jelenti, hogy belülről tárul föl az életforma, ami közvetlenebbé teszi a bemutatást. Fontos megjegyeznünk, hogy a XX. századi népábrázoló regények esetében az egyéni sorsok minden esetben lényegiek, mivel az írók az egyén érvényesülési lehetőségein keresztül kívánják meghatározni e paraszti életformát. Ez a törekvés a legtisztábban A farkasmenyasszony Aalója esetében figyelhető meg, mivel e kisregény már egyáltalán nem kapcsolódik időszerű politikai eseményekhez, nem érvényesít semmiféle nevelő célzatot, sőt még a parasztság mint társadalmi réteg sem válik mérvadóvá a regény értékrendszerében. Egyén és közösség viszonya, illetve az individuum kiteljesedési lehetőségei lesznek itt fontosak, a közösség összetétele másodlagos csupán, vagyis a parasztság csak háttérként van jelen. Aalo a farkas létformájában találja meg a kiteljesedés lehetőségét. Kallas az ember ősi archetípusát keresi az ő alakjában, miközben magát a történetet mitikus perspektívába helyezi. Az egyén közösséggel szembeni elsődlegességének tekintetében A farkasmenyasszonnyal szoros rokonságot mutat a Sillanpää-regény, ám ott a parasztság társadalmi vonatkozása Kustaa Salmelus alakja kapcsán ismét meghatározó lesz. Silja életének tárgyalásakor azonban a közösség – jelenvalóságától eltekintve – szinte lényegtelenné válik, kizárólag Silja természettel egybeforrt élete kerül a középpontba. A paraszti réteg mint közösség meghatározása talán ebben az esetben marad leginkább háttérben, hiszen itt az ember természetbe ágyazottságának gondolata válik a megformálás alapeszményévé. Az egyén mellett a természet is főszereplő lesz, e kettő összetartozása, az embernek a természetben való kiteljesedése adja a történet magját. A társadalmi, politikai változások kínálta téma tehát nem uralja a népábrázoló prózai művek egészét, bár teljesen eltávolodni ettől, archaikus krónikastílust teremtve csak Kallas tud. Közös jellemzőjük e regényeknek, hogy a paraszt főszereplőként jelenik meg bennük, s jórészt társadalmi kategóriaként határozódik meg. Az elemzett regények alapján elmondható, hogy a XX. századi népábrázolás elsősorban a szegényparaszti rétegre összpontosítja figyelmét. Egyeseket e közösség társadalmi vonatkozása érdekel (Kianto, a Sillanpää – a Kustaa Salmelus sorsát bemutató fejezet), másokat a közösség mibenléte (Jotuni) vagy abban az egyén szerepe (Kallas), megint mások pedig a történet kereteként használják a paraszti miliőt (Sillanpää – a Silja életéről szóló fejezet). Választásom e regényeket illetően nem jelenti azt, hogy az egyes poétikai kategóriákat kizárólag a dolgozatban tárgyalt művek képviselik, sokkal inkább igaz az, hogy a kategória jellemzőit az adott regényben vélem egységesen megvalósulni. The goal of the dissertation is to present the survival of the tradition of representation of people developed by writers of the intellectual class in the first three decades of the XX. Century. To reach the goal some poetically analysed novels are presented in the dissertation. The change in the social, political circumstances, and the uncertainty in the social status of the poorer class of people generated some change in the tradition of representation of people in the XX.century. This change affected the stucture of themes of the related works, the approach to the represented social classes in these works, the attitude of narrator and the poetical formation. So-called carrying on polemics in relationship with idealistic representation started in the XIX.century, and continued and became more forceful in the XX.century. The endeavour became general to describe a real picture of social, political and life circumstances of the peasants. It can be stated that the novels of representation of people of the examined period have close relationships with the realistic prose. Those works strongly criticises the society and often deal with the relationship between entity and society or community, and with the description of power and human values. These works provides pictures of the social situation of peasants mainly in the framework of actual historical-political events in the first two decades of the century. In the study the novels by Ilmari Kianto are considered as possible alterations of the representation of people in the chosen period of time (Punainen viiva - A vörös vonal, 1909; Ryysyrannan Jooseppi - Rongyosparti József, 1924). The novels by Kianto have close relationships with political and social happenings of the age, and meet with the criterions of the social novel type that normally focuses on a social conflict. The narrators of the novels assuming intellectual readers try to bring didactic purpose to bear on, which is counteracted by the comic, satiric viewpoint. It is The red line that has got the closest relationship with the actual political events. This novel can be considered as the presentation of the first parliamentary election. The story rather focuses on the way of life and standard of living of the poor peasants as a social class. At the same time we can realise that entities’ lots by which the novel presents the entities’ options to live in a social area of peasants reveal the way of life. In both novels by Kianto we find a kind of critical attitude that is direct towards the class possessing power because of their approach to the peasants, which is also criticised as being an illiterate class. These novels have indirect criticism of the intellectual class of the age (for the Red line it is a criticism of the intellectual class participating in politics) since they were expected to improve the quality of life of lower class people in those times. It is important to highlight that entities’ lots always dominate for the novels representing people in the XX.century, since writers use entities’ options to live in order to represent the peasant way of life. The approach in the novel by Maria Jotuni (Arkielämää - Hétköznapok, 1909) is similar to those by Kianto as it relates to the issues of the age, although there is no relationship with actual social and political events. It is rather related to the effects of these changes on a peasant community. The novel by Jotuni is an original one because it gives a detailed description of the weekdays of a master-house to reveal the norms and values of the community. The direction of the approach is decisive because we get to the level of community by through the entities’ lots. It reveals the way of life from inside, which makes the representation more direct. Aino Kallas and F. E. Sillanpää’s selected novels have different relationships with the tradition of representation of people compared to the former ones. Their novels do not focus on description of the social circumstances of the peasant class but entity dominates rather than the community. Nevertheless they also reveal the essence of the peasant community through the formation of the selected personalities in the novels. In the short novel by Kallas (Sudenmorsian - A farkasmenyasszony, 1928) the hero’s individuality dominates by the deliberation of the options of the entity’s perfection, which is put in the village circumstances. Aalo considers the life form of a wolf as the option for perfection. Kallas looks for the ancient type of man, putting the story itself into mythical perspective. In my opinion the later written novel by Sillanpää (Nuorena nukkunut - Silja, 1931) represents a new variation of the representation of people. It brings change into the approach to the relationships between man and nature by its nature approach. The description of the peasant class as a community stays in the background because the idea of the man embedded in the nature is the basic theory of the representation. The relationship between them, the perfection of the man in the nature provides the core of the story. Common feature of the novels is the peasant being the hero that is described as a social category in most cases. As we take the novels from Kianto to Sillanpaa, the dynamics becomes clearer, showing less didactic purpose and the representation of entities’ lots becomes more dominant. For the writings of representation of people it is important what perspective and direction of the approach are used to represent the social class. The question is that the peasant class is only objective or also subjective to the representation. I found that for the main writings about traditional representation of people, that is also true for prose, the approach to the represented peasant class is basically liberal, but the approach is from the viewpoint of the intellectual class that is drawn off the peasant class. Through the selected novels I also examined how the created world of the finish writings are embedded in the nature, the relationship between man and nature, and the role of description in the XX.century compared to the realistic novels in the 1880’s. I also examined the type of hero and character drawing in the novels, the relationship between the position of the narrator and focalisation, and the rhetorical structure of the text.
Szabadon hozzáférhető
Richter und Zeuge. Figuren des Autors in Thomas Bernhards Prosa
(2003) Kovács, Edit; Klaus, Bonn; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar--Germanisztikai Intézet
A dolgozat a szerző olyan alakzatait vizsgálja Thomas Bernhard prózájában, azon belül is legfőképpen önéletrajzi műveiben, amelyek jogi metaforákra épülnek, de a kezdetektől fogva az irodalomról szóló beszéd részét képezik: a bírót és a tanút. A világ fölött ítéletet mondó, koráról tanúságot tevő író figurája nem ismeretlen a világirodalomban. Bernhardnál ez a két metafora látszik szervezni nemcsak az egyes szám első személyű beszélőnek a szövegben megképződő önértését, hanem a recepció szövegekről szóló diszkurzusait is. Bernhard elbeszélői elöszeretettel láttatják magukat a világ fölött ítélkező bírákként; s miközben ítélkezésük tárgya meglehetős változatosságot mutat, az apodiktikusság minden tárgy esetében erőteljesen megszólaló, szuverén, magát a tárgyától világosan elhatároló beszélőt, tudatosan megválasztott tárgyat és egyedül lehetséges ítéletet érzékeltet. A Bernhard-szövegek íly módon az ítélkezés mikéntjével azt állítják, hogy elbeszélőjük képes megfelelni a bíró metaforájának, amely az előzőekből következöen implikálja a szöveg referencialitását. Amennyiben úgynevezett önéletrajzi mű esetében olvassuk így az elbeszélőt, s az önéletrajzot a referencia-paktum szerző és olvasó közötti meglétével írjuk le, amint az a Bernhard autobiografikus műveivel foglalkozó irodalomról jobbára el is mondható, képesnek kell tartanunk a szöveget arra, hogy valóságos, valaha élt vagy még élő személyeket, az irodalmon kívüli valóságban létező helyszíneket, ún. történelmi eseményeket etc. ábrázoljon és ítéletei ezekre vonatkozzanak. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy a bíró az önéletrajz egyik lehetséges alakzata, s Bernhardnál bizonyára egyben az egyik legfontosabb is. Bernhard ily módon olvasott művei magánjogi perekhez is vezettek, amelyeket azok indítottak az író ellen, akik felismerni vélték magukat egy-egy művében és önmagukra vonatkoztatták a szövegben kimondott ítéleteket. Az értekezés egyik fontos célkitűzése annak a vizsgálata, hogy a bíróság az olvasás milyen elözetes feltevéseit, söt axiómáit érvényesíti akkor, amikor ítélkezik egy irodalmi szöveg felett s azt elmarasztalja pl. rágalmazás vagy hitelrontás vétségében; s annak a bemutatása, hogy mennyiben osztja a jogi olvasat a Bernhard-szakirodalom ill. –kritka ebbéli előfeltevéseit, mennyiben akarja tehát ez utóbbi is a referencialitás törvényszéke elé idézni az irodalmi szöveget. Mindezeket az Irtás (Holzfällen. Eine Erregung) című regénye elleni, legnagyobb nyilvánosságot kapott per kontextusában keletkezett jogi, irodalomkritikai és irodalomtudományi szövegek retorikájának elemzésével ill. Bernhard ezzel kapcsolatos megnyilvánulásait is figyelembe véve remélem elérni, az értekezés első fejezetében. A következőkben az Irtás bírójának retorikai vizsgálatával megállapítást nyer, hogy az inverzió, a megfordítás-átfordítás (Umkehrung, Umrichtung) az a meghatározó alakzat, amely az elbeszélő önértését szervezi. A narráció felütésszerű kezdetétől fogva  amely egy elhibázott ígéretet olyan beszédaktusként értelmez, ahol a valódi szándék, az őszinte érzés annak ellentétébe fordul át  áthatja a szöveget az irányokban (Richtung), irányultságokban (Gerichtetheit) való gondolkodás, az elbeszélői perspektiva metaforájának is a szószerinti, térbeli viszonyokba való lefordítása, ez határozza meg az őszinteségről (Aufrichtigkeit), a helyességről (Richtigkeit) és a helyesbítésről (Berichtigung), a jogosságról (Rechtmäßigkeit) és az igazságosságról (Gerechtigkeit), illetve ezek ellentétéről, s következésképpen az ítélkezésről (Richten) folytatott diszkurzust is. A bíró (Richter) egyrészt azért kénytelen ítélkezni, mert érzékeli a természetesnek vagy helyesnek nevezhető emberi viszonyok perverzióját, másrészt bevallottan maga is a megfordítás performanciájának van alávetve és azt reprodukálja: a sarkonforduló, hirtelen ellenkezőképpen döntő, pálfordulásokra hajlamos, szüntelenül mások és maga ellen forduló beszélő perverz viszonyok eredményének és azokat „fenntartani“ kényszerülő, már-mindig-is-fonák bírónak állítja be magát. Az inverzió tehát nem az „igazságos“ viszonyokat helyezi vissza jogaikba ebben a fikcióban, hanem a már-mindig-is-megfordítottat „tartja meg“ instabilitásában. A döntés ill. pontosabban „a döntő pillanat“ a Bernhard-i próza egyik jellegzetes és visszatérő alakzata. A „döntő pillanat“-ban konflitusba kerül egymással két lehetséges és egymást kizáró olvasat: a grammatikai szerint a pillanat a cselekvő alany, a retorikai szerint a pillanat valójában a döntést meghozó szubjektum prozopöpeiá-ja. Ez azért jelentőségteljes megállapítás, mert a grammatikai olvasat puszta lehetősége aláássa a döntő „személyének“ bizonyosságát, a bíró uralmát ítéletei felett; s ez az ingatagság vagy eldönthetetlenség bizonyul végzetesnek oly sok más Bernhard-alak számára is, akik életük végéig vagy megőrülésükig várnak az első mondat leírásának döntő pillanatára, miközben senki más, csak maguk kezdhetnének hozzá a mű megalkotásához. A döntő pillanat az Irtásban egyúttal az inverzió tengelye is, az a (megragadhatatlan, időn kivüli, üres) pillanat, amikor minden átfordul az ellentettjébe. Bernhard szövegalkotó eljárásait gyakran leírták a szakirodalomban, de általában csak a nem-önéletrajzi művek esetében értékelték a referenciát aláásó Künstlichkeit-ként. Az önéletrajzi szövegek kevésbé szembetűnő „mesterségessége“, ha úgy tetszik közvetlensége, természetesen maga is alakzat, amelynek perszuaszív funkciója éppen az autobiografikus jelleg igazolása. Az Irtás elbeszélőjének ítéleteit a gyűlölet látszik irányítani, melynek retorikája a többi erős szenvedélyéhez hasonlóan a leghihetőbben tudja kelteni a beszélő közvetlenségének és autentikusságának benyomását. A gyűlölet azonban maga is nyelv, meghatározott szabályokkal és törvényszerűségekkel. A Bernhard-i gyűlölködés törvénye, de Man-i értelemben vett grammatikája, az inverzió alapján működő ítélet: a predikáció előír. Abból táplálkozik, hogy az ember mindig annak az ellenkezőjét akarja a másiktól, mint amit megkaphat, mindig annak az ellenkezőjét kapja, mint amire szüksége volna és mindig azzal ellentétes érzések töltik el, mint amilyenek az adott helyzetben elvárhatóak lennének tőle. Az ítéletek néhány jól bevált predikátummal működnek és metonimikusan viszonyulnak a mondat alanyához, amely potenciálisan tetszőleges: az ítéletekben beszélő gyűlölet gépként viselkedik, a szöveg magát előtérbe állító grammatikája felfüggeszti a referenciát. Az elbeszélő panasza az igazságos ítélkezés képtelenségéről a negativitás diszkurzusa, amelyben a világ fonákságának és az arról megfogalmazható kijelentések elégtelen voltának konstatálása stabilizálni látszik az intencionalitást, miközben maga az intenció, az indulat, a közlés az előbb leírt módon mégiscsak mechanikussá válik. Amikor a szerzőt olyan tanúként kezeljük, aki koráról, a távolabbi vagy közelebbi múltról nemcsak közvetlen tapasztalatokkal rendelkezik, hanem azokat az irodalmi szövegben hozzáférhetővé is tudja tenni, egyúttal olyan elvárásokat támasztunk a szöveggel szemben, mintha az egy bírósági tanú vallomása volna, és elöre megszabjuk olvasásunk irányát: Bernhard önéletrajzi műveinek egyes szám első személyű elbeszélőjét valóban tanúként kezeli a szakirodalom nagy része s a bíró metaforájához hasonlatosan ez a szerzői alakzat is implikálja a szövegek írójának elítélhetőségét: az első jelentősebb pert Bernhard egykori internátusi paptanára indítja és nyeri meg, amelynek folyományaként a Die Ursache (Egy okkal több) bizonyos szövegrészei törlendők a jövőbeni kiadásokból. Az értekezés a tanúról szóló fejezet első részében az Eine Zeugenaussage (Tanúvallomás) értelmezésére vállalkozik, amely nem számít önéletrajzi szövegnek, viszont rendkívül tanulságos módon allegorizálja a jog (és egy bizonyos fajta irodalomtudomány) által támasztott elvárások és az irodalmi beszéd konkurenciáját. Ez a tanú nem tud megfelelni a tárgyra térés követelményének, mivel beszéde oly módon menekül a jelentésképzés elől, hogy heyenként bármilyen beszédtárgyat nehéz volna azonosítani. Az egész beszédfolyamot a polaritás metafizikai kategóriái tagolják, különösen a „bent“ és „kint“ szembenállása fontos, s a tanúság is mint a figyelem tárgyába való behatolás (Eindringen), mint beható (eindringlich) szemlélődés értelmeződik. A behatolás egyben felidézi a nemzés (Zeugung) képzetét, s a generációról, generalizációról elmélkedő tanú retorikáját is mindinkább a genitiv szerkezetek uralják, melyek, analógiában azzal az eldönthetetlen kérdéssel, hogy a tanú rekonstruálja-e az eseményeket avagy beszédében sokkal inkább létrehozza őket, a legtöbb esetben mind genitivus subiectivus-ként, mind genitivus obiectivus-ként olvashatók. A szöveg rendkívül ellentmondásos (erős fogalmi nyelvével lényegiségre törekszik, miközben nem a lényegről beszél), mely ellentmondásosság minden tanúvallomás szükségszerű jellemzője, amennyiben hiányzik az elhallgatást a lényegretörő beszédtől elválasztó kritérium. Értelmezésemben Bernhard szövege egyben annak a lehetetlen olvasási feladatnak az allegóriája is, hogy az irodalomi műből annak úgynevezett lényegét kinyerjük. Az értekezés a továbbiakban Bernhard Die Kälte (A hideg) című önéletrajzi elbeszélését értelmezi, mely kifejezetten igényt tart tanúságtételként való olvasására, s arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen következményekkel jár az alakzat és a metafigurális reflexió viszonya a fikció eme feladatára nézve. Ahogy a Tanúvallomás esetében is meghatározó szerepet játszott a genitiv, úgy A hideg betegségről, szenvedésről és halálról tanúskodni akaró elbeszélője is áttér a narráció egy bizonyos pontján saját származásának, nemzésének és apja kilétének tárgyalására. Az értelmezés számára világossá válik, hogy a tanúság kiazmikus viszonyban áll a származás és genealógia kédéseivel. (Épp ez a kiazmus magyarázza a Bernhard-i önéletrajz jogi metaforikával átitatott nyelvét, amennyiben az apaság, a vérségi kapcsolat, a rokonság, a nemzés, születés és halál mind jogi meghatározásoktól függő fogalmak.) A metafigurális reflexió alapján a tanú az esemény és annak elbeszélése, a jelölt és jelölő, a metonímia és a metafora etc. generativ viszonyának alakzata, mely szerint tehát az esemény teremti meg a tanúskodást, a jelölt generálja a jelölőt, a metonímia az okozatként értett metafora oka stb. A kérdés tehát az, hogy a Die Kälte a figuralitás szintjén képes-e megfelelni ennek a generativ modellnek. A tanúságtétel legjelntősebb „tárgya“ azonban, más emberek halála, az tehát, ami az elbeszélőt túlélővé, azaz egyáltalán tanúvá teszi, mindig kivonja magát a megfigyelés alól, s legfeljebb olvasni lehet (róla). A szemtanúság és az olvasás, esemény és emlék, élmény és elbeszélés között ugyanaz az időbeli differencia munkál: a nyelv maga. Nem csoda hát, hogy a kronológia is gyakran összezavarodik ebben az elbeszélésben, s az előzetes ill. utólagos tanúskodás lehetetlen, a nyelvben mégis lehetséges eseményéről is olvashatunk. A nemzés ősbűnként jelenik meg ebben a történetben, körülményeinek felderítéséhez a beszélő saját családtagjait hívja tanúnak. A titok azonban tiltás alatt áll és felderítése maga is bűn volna. Végül nem tudható, hogy a nemzés nem azért válik-e bűnné, mert kutatni kezdenek utána, nem azért válik-e az ember bűntett eredményévé, mert életét (mint ez az elbeszélő is) büntetésként értelmezi. Ugyanígy eldönthetetlenné válik, hogy az apa-történetek bizonyos retorikai alakzatai, amelyek egyébként Bernhard egész életművében dominálnak, nem azért jönnek-e létre, hogy a beszélő megteremthesse metaforáinak eredetét. A szöveg az olvasót is tanúként (az elbeszélő életének, az írás folyamatának vagy a jelentésképződésnek a tanújaként?) nevezi meg, s mint korábban láttuk, helyenkét maga a tanúság is olvasásként értelmeződik. Az olvasónak mint tanúnak természetesen ugyanaz a struktúra a sajátja, mint az elbeszélő-tanúnak, s így a genetikus modell olvashatatlanságának allegóriáját olvassa. Az értekezés utolsó részében, de még a Die Kälte-hez kapcsolódva biografikus és jogi fikciókról esik szó: egyrészt a Bernhard-szakirodalomban erőteljesen jelen lévő genetikus szemléletről, amely a Bernhard-i mű eredeteként Bernhard „eredetét“ jelöli meg, s e származtathatóság kedvéért (szükségszerűen) fikciókba bonyolódik; másrészt arról, hogy a recepciónak ez a vonulata hogyan hasznosítja a nemzéssel, születéssel és halállal kapcsolatos jogi fikciók konvencionális szimbolikáját, melynek létezésére nemcsak Bernhard több önéletrajzi műve, hanem a szerző nevének története is figyelmeztet. The present thesis discusses figures in Thomas Bernhard’s prose, in particular those in his autobiographical works, which are based on legal metaphors but which have been part of literary discourse from the outset: the judge and the witness. The character of the writer pronouncing and testifying upon the world is well known in world literature. In Bernhard’s oeuvre, these two metaphors seem to underlie not only the self-comprehension arising in the text of the first person singular narrator but also the discourses of reception on the texts. Bernhard’s narrators like to be seen as judges passing verdict on the world. While the subject of their judgement displays considerable variation, the apodicticity always suggests a sovereign speaker whose narration is very clearly recognisable and who strongly distances himself from the topic, as well as a consciously selected topic and a judgement without an alternative. Thus, the way judgement is passed in Bernhard’s texts shows that the narrator is an exponent of the metaphor of the judge, which, as a result of the above, implies the referentiality of the text. If the narrator is perceived in this manner in an autobiographical work and the autobiography is described in terms of the existence of a reference pact between author and reader, just as it mostly is in the literature on Bernhard’s autobiographical works, then we might suppose that the text is capable of depicting historical events and real people who once lived or are still alive and places beyond the literary world etc. and that the judgements pronounced would relate to them. To put it differently, the judge is a potential figure of the autobiography and is probably one of the most important ones in Bernhard’s works. Bernhard’s works interpreted in this fashion led to some private lawsuits filed against the author by people who came to recognise themselves in a particular work and thought the judgement articulated by the author in the work was pronounced over them. One of the prime objectives of the thesis is to examine the presuppositions and even axioms of reading that the court resorts to when it passes verdict on a piece of literary text and reprimands it for instance on counts of libel or defamation; I also want to find out to what extent the legal interpretation shares in his assumptions of this sort of the literature and critique on Bernhard, that is, to see if the latter also wants to bring the literary text before the tribunal of referentiality. I hope to achieve this in the first chapter of the dissertation through an analysis of the rhetoric of legal documents, literary criticism and literary theory produced in the wake of a high-profile lawsuit against Bernhard’s novel Holzfälle. Eine Erregung and also by looking at Bernhard’s statements on the matter. Afterwards, a rhetoric analysis of the judge in Holzfälle. Eine Erregung will prove that inversion, reversal–inversion (Umkehrung, Umrichtung) is the leading figure underlying the self-comprehension of the narrator. Right from the upbeat-style beginning of the narration, which conceives a mistaken promise as a speech act where real intention and true feelings turn into their opposite, the text is pervaded by thinking in terms of directions (Richtung), orientations (Gerichtetheit), translating the metaphor of the narrator’s perspective into literal and spatial relations. This sets the tone of the discourse on sincerity (Aufrichtigkeit), rightness (Richtigkeit) and rectification (Berichtigung), rightfulness (Rechtmäßigkeit) and fairness (Gerechtigkeit) as well as their opposite and, therefore, on judgement (Richten). The judge (Richter) is obliged to pass verdict first because he perceives the perversion of human relations, presumed to be natural or appropriate and, second, because, admittedly, he is also subject to the performance of inversion and reproduces it – the narrator who makes an about-turn and abruptly decides contrarily, inclined to do volte-face and incessantly turning against himself and other people, makes himself seen as an originally-perverse judge conceived by perverted human relations and forced to maintain them. Consequently, inversion in this fiction does not reinstate the rights to “fair” relations but conserves the “originally perverse” intact. The decision or rather, the “decisive moment” is a characteristic figure recurring in Bernhard’s prose. Two possible and mutually exclusive readings collide in the “decisive moment”: according to the grammatical reading, the moment is the acting agent while a rhetoric reading suggests that the moment is in fact the prosopopeia of the subject who makes the decision. This statement is significant because the mere possibility of a grammatical reading undermines the confidence of the “person” who makes the decision, the judge’s power over his judgements; this kind of wavering or indecision proves fatal for so many other Bernhard characters, who are waiting for the decisive moment of writing the first sentence until the end of their life or until they go insane while apart from them, no-one else could set out to create the work. In Holzfälle, the decisive moment is also the axis of inversion, the (hollow) moment (out of time that cannot be captured) when everything turns into its opposite. Bernhard’s methods of creating texts has been described in several places in the literature but were only considered Künstlichkeit undermining the reference only in non-autobiographical works. The less conspicuous “artificiality” or, if you like, the directness of autobiographical texts is, of course, also a figure whose persuasive role is precisely to substantiate the autobiographical character. Judgements of the narrator of Holzfälle seem to be driven by hatred, whose rhetoric, similar to his other intense emotions, most credibly makes the impression of the directness and authenticity of the narrator. Hatred itself, however, is also a language with set rules and laws. The law of Bernhardian hatred and its grammar in the Mannian sense, is a judgement acting on the basis of inversion: predication prescribes. It feeds on the notion that one always expects from others the opposite of what one can get and always gets the opposite of what one needs and is always filled with emotions opposite of what one would be expected to display in a particular situation. Judgements run on a handful of tried and tested predicates and have a metonymic relationship to the subject of the sentence, which is potentially arbitrary: hatred manifest in judgements works like a machine and the grammar of the text placing itself in the foreground suspends the reference. The narrator’s lament about the impossibility of making fair judgement is the discourse of negativity in which the perversion of the world and ascertaining the inadequacy of statements that may be formulated about it seem to stabilise intentionality while the intention itself, the impulse and the communication indeed become mechanic in the way described above. When considering the author a witness who has not merely indirect experience of his age, the recent and remote past but can make them available in a literary text, we expect the text to be like a testimony of a court witness and we set a track for the reading. The first person singular narrator of Bernhard’s autobiographical works is in fact mainly dealt with in the literature as a witness and, like the metaphor of the judge, this figure of the author also implies the accountability of the writer. The first most important case against Bernhard was filed and won by one of Bernhard’s former boarding school priest teachers. As a result, certain parts of Die Ursache were deleted from subsequent editions. The first part of the chapter on the witness undertakes to interpret The Testimony (Eine Zeugenaussage), which, though not considered to be an autobiographical text, is a remarkably instructive allegory of the rivalry of expectations set by the law (and a kind of literary theory) and literary discourse. This witness is unable to meet the requirement of coming to the point since his discourse escapes construction of meaning in a way that at times it would be hard to identify any kind of subject at all. The whole stream of speech is articulated by the metaphysical categories of polarity, with the juxtaposition of “inside” and “outside” having particular significance and the testimony is also interpreted both as penetration (Eindringen) in the subject contemplated and a penetrating (eindringlich) perception. Penetration also invokes the concept of procreation (Zeugung) and the rhetoric of the witness pondering generation and generalisation is increasingly dominated by genitive structures, which, in line with the undecidable question whether the witness reconstructs the events or creates them in his speech, may be read both as subjective and objective genitives. The text is highly contradictory (because it strives to be concise using an intense conceptual language and yet says nothing about the essence). This contradiction is concomitant with all testimonies inasmuch as there is no criterion to distinguish secretiveness from coming to the point. In my interpretation, Bernhard’s text is an allegory of the impossible reading task to extract the so-called gist of a literary work. The thesis continues to interpret Bernhard’s autobiographical short story Die Kälte (The Cold), which particularly requires to be read as a testimony and seeks to respond to the question of what the consequences of the relationship are between the figure and metafigurative reflection in terms of this role of the fiction. Just as in The Testimony the genitive case played a major role, the narrator of Die Kälte, who wants to speak of illness and suffering also changes tack at a certain point of the narration and starts discussing his own ancestry, procreation and who his father had been. It becomes clear for the interpretation that testimony has a chiasmic relationship with the question of origin and genealogy. (It is precisely this chiasmus that explains why legal metaphors are so prevalent in the language of the Bernhardian autobiography inasmuch as paternity, blood relation, propinquity, procreation, birth and death are all concepts that depend on legal definitions.) Based on the metafigurative reflection, the witness is the figure of the generative relationship between the event and its narration, the exponent and referent, metonymy and metaphor etc., which means that its is the event that leads to testimony, the referent generates the exponent, the metonymy is the motive of the metaphor conceived as the result etc. The question, therefore, is whether Die Kälte fulfils this generative model at the level of figurality. However, a more significant subject of the testimony is other people’s death, that is, whatever makes the narrator a survivor, i.e. witness, always escapes scrutiny and one can at best only read about him. There is the same temporal difference between being an eyewitness and reading, event and memory, experience and narration: the language itself. It is not unusual therefore that chronology is often messed up in the narration rendering anterior and posterior testifying impossible and yet in the language, we read about its possible occurrence. Procreation appears as a primeval sin in this story. In order to investigate its circumstances, the narrator calls his own family member to testify. But the secret is forbidden to be revealed and its very investigation would be a sin as well. Finally, there is no knowing whether procreation turns into a sin because an investigation is launched into it or whether one does not become the result of a crime because he (just as this narrator) conceives of his life as a punishment. It is equally uncertain if certain figures of the father stories, which dominate Bernhard’s entire oeuvre, are created so that the narrator can establish the origin of the metaphor. The text also denominates the reader a witness (to the narrator’s life, the writing process or the creation of meaning?) and as seen above, at times the testimony is also interpreted as reading. Clearly, the reader-witness possesses the same structure as the narrator-witness thus reading the allegory of the unreadability of the genetic model. The last part of the thesis addresses biographical and legal fictions related to Die Kälte. First, we shall speak about the genetic perspective prevalent in the literature on Bernhard, which specifies Bernhard’s “origin” as the origin of the Bernhardian oeuvre and for the sake of this genealogy he becomes embroiled in (necessary) fictions; second, the chapter raises the question how this line of reception makes use of the conventional symbolism of legal fiction related to procreation, birth and death. In addition to Bernhard’s numerous autobiographical works, the history of the author’s name also points to the existence of this symbolism.
Szabadon hozzáférhető
A két világháború közötti csehszlovákiai magyar regény és Neubauer Pál
(2003) Gál, Éva; Márkus, Béla; Irodalomtudom�nyok doktori iskola
A két világháború közötti csehszlovákiai magyar regény kevésbé feltárt területe a magyar regényirodalomnak. Két összefoglaló munka készült a korszak irodalmáról, Csanda Gábor Első nemzedék, és Fónod Zoltán Üzenet (A csehszlovákiai magyar irodalom 1948-1945). Ezen munkák főként a szerzők biográfiájára és műveik tartalmi elemzésére helyezik a hangsúlyt. A dolgozat a korszak regényinek fő vonalait kívánja felrajzolni, eltávolodva a biográfiai értelmezési vonaltól. A kutatások eredményeként öt regénykategóriát sikerült vázolni a dolgozatban. Ezek: 1. a történelmi regény típusai; 2. a szlovenszkói mentalitást alakulástörténetének regényei; 3. a valóságirodalom regényei; 4. az avantgárd vonzásban született regények; 5. a humánum értékőrzés regényei a) polgári hagyományok b) önéletrajzi, életrajzi regények c) polihisztorikus regények. A polihisztorikus regények csoportjába Neubauer Pál két regénye kerül elemzésre, a Mik közöm hozzá? és A jóslat. A kutatások során derült fény arra, hogy Neubauer regényei olyan írásmódhoz kapcsolódnak, mely nem jellemző a két világháború közötti csehszlovákiai magyar regényirodalomra. Ezek az alkotások a regény 20. századi megújítási kíséreltek egyikéhez, a polihisztorikus áramlatba illeszkednek. A mágikus realista írásmód hatása is kimutatható, de lényegi eltérések figyelhetők meg, ezért Neubauer regényeit inkább a polihisztorikus regények sorába kell állítani. A kutatások során derült fény arra, hogy a korszak meghatározó regényírói Magyarországra való kényszerű áttelepülésük után sem hagyták abba az írást. Ezeknek a regényeknek az ismertetése, bekapcsolása az irodalmi tudatba további feladatnak tekinthető. További kutatási terület lehet a szlovenszkói magyar regényirodalom első korszakában kialakult motívumoknak a második Csehszlovák Köztársaság magyar regényirodalmában való esetleges továbbélését, új motívumok ráépülését vagy elhalását feltárni. Ezen kutatások levégzésével lehetne objektív alakulásképet rajzolni a teljes csehszlovákiai magyar regényirodalomrólThe Hungarian novel in Czechoslovakia between two world wars is not to a large extent explored field of Hungarian novel writing. There are two summarizing works about this period: Gábor Csanda The First Generation and Zoltán Fonód Heritage (Hungarian literature in Czechoslovakia 1948-1945). These works principally lay emphasis on biographies of individual writers and contextual readings of works. The Dissertation examines the main features of novels, but at the same time it departs from biographical readings. On the basis of research the Dissertation defines five novel categories: 1. types of historical novels; 2. Slovak (szlovenszkói) mentality development novels; 3. social realism novels; 4. novels created under avant-garde impact; 5. novels observing humanistic values a) civic tradition b) autobiographical and biographical novels c) poly-historical novels Within the category of poly-historical novels two works of Pál Neubauer are examined, What does it have to do with me? and The Prophecy. The study reveals that Neubauer’s novels are composed in a style of writing that is peculiar for the Hungarian novel writing in Czechoslovakia between two world wars. These works correspond with one of the twentieth century novel revival attempts, the poly-historical stream. The impact of magic realism style can be identified, but contextual differences can be traced down, therefore Neubauer’s novels should be ranked among the poly-historical ones.
Szabadon hozzáférhető
A Tale of a Pub: Reading the 'cyclops' episode of James Joyce's Ulysses in the context of irish cultural nationalism
(2003) Gula, Marianna; Donald, E. Morse; Irodalomtudományok doktori iskola
Az értekezés tárgya az ír nacionalizmus reprezentációja James Joyce Ulysses című regényének “Küklopsz” fejezetében. Kettős célkitűzése, hogy (1) felülvizsgálja a “Küklopsz”-kritika néhány ideológiai és poétikai közhelyét és (2) olyan – általam archeológikus olvasásmódnak nevezett – olvasási stratégiát ajánljon, amely a szöveg eddig nem vagy csak felületesen vizsgált elemeire koncentrálva megmutatja, hogy a nacionalizmus “Küklopsz”-beli reprezentációja a Finnegan ébredése reprezentációs politikájának előfutára. Az értekezés abba a kritikai diszkurzusba igyekszik bekapcsolódni, amely az 1990-es években a posztkoloniális elmélet Joyce-kritikába történő bevezetése nyomán Joyce történelemhez és politikához, illetve szűkebb értelemben a brit imperializmushoz és az ír nacionalizmushoz fűződő viszonyának felülvizsgálatát célozza. Kizárólag a “Küklopsz”-ra koncentrál, mivel a Finnegan ébredése előtti szövegek közül az Ulysses ezen fejezete foglalkozik a legnyilvánvalóbban, és az én olvasatomban a legkörmönfontabban is, az ír nacionalizmussal. Ennek ellenére, tudomásom szerint, eddig nem foglalkozott vele könyvterjedelmű tanulmány. Jóllehet a Joyce kritikában bekövetkezett posztkoloniális fordulat az elmúlt évtizedben már megkérdőjelezte azt a korábban szinte egyhangú reduktív kritikai véleményt, hogy e fejezetben Joyce a szatíra poétikai eszközén keresztül morálisan elveti az ír nacionalizmus jelenségét, az ír kulturális nacionalizmus diszkurzív kontextusa tovább finomítja és újradefiniálja a szöveg reprezentációs politikáját. Az értekezés újszerűsége nem a koncepcionális keret kiválasztásában, hanem annak újszerű alkalmazásában áll. Az utóbbi évtizedben született posztkoloniális olvasatok gyakori mozzanata, hogy a fejezetet különböző diszkurzusok szemszögéből vizsgálják. Az értekezés általam is alkalmazott elméleti keretének – az ír kulturális nacionalizmusnak – relevanciáját szintén hangsúlyozták már (Andrew Gibson, Len Platt, David Lloyd). Elismerve ezen olvasatok erényeit – kiváltképp azt, hogy a diszkurzív kontextus által nemcsak tematikai hanem formai jegyeket is megvilágítanak – és kreatívan építve rájuk, az értekezés két ponton kíván túlmutatni rajtuk. Egyrészt, ellentétben Gibsonnal és Plattel, akik az ír kulturális nacionalizmus egy manifesztációjának, a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján virágzó, Joyce szövegének közvetlen kulturális kontextusául szolgáló Ír Reneszánsznak a fényében olvasták újra a fejezetet, a dolgozat hangsúlyozza, hogy “Küklopsz” heterogén elemekből építkezik, és így az ír kulturális nacionalista diszkurzus különböző megjelenési formáival folytat komplex szubverzív dialógust. Lloyd, aki az ír kulturális nacionalizmus általános metafizikájának szemszögéből tárgyalta a fejezetet, nagyban hatott gondolkodásomra a szöveg textuális politikáját illetően, de amíg ő végig absztrakt síkon marad, holisztikus megállapításokat tesz, az értekezés az ír kulturális nacionalizmus metafizikai és diskurzív alapköveinek szemszögéből a szöveg szoros olvasatát adja. Olvasatomban a “Küklopsz”-fejezet heterogén ironikus ellendiszkurzusokkal átszőtt tér, és átír számos olyan diszkurzív formációt, amelyben különböző kulturális nacionalista projektek két alapvető törekvése – egy homogén kollektív identitás létrehozása és a nemzet temporalitásának teleologikus fejlődésként való reprezentációja – nyilvánul meg, szubverzív módon alkalmazva ezen diszkurzív formációk disszeminációjának kulturális médiumait. Az első fejezetet kivéve, amely a “Küklopsz” általános, így eddig is sokat tárgyalt, formai jegyeit vizsgálja, a dolgozat egyes fejezetei a szöveg nem vagy csak felületesen vizsgált elemeire koncentrálnak, azokban tárnak fel tematikai és formai dinamizmusokat. A bevezető röviden áttekinti a nacionalizmus „Küklopsz”-beli reprezentációjának eddigi kritikatörténetét, különösképpen az utóbbi évtized eredményeit. Az első fejezet megmutatja, hogy a „Küklopsz” számos komplex általános formai – szerkezeti és stiláris – vonása ironikus ellendiszkurzív jelentőséget nyer a kulturális nacionalizmus organikus nemzetszemléletének fényében. A narrátor megtévesztő, a mimetikus ábrázolásmódot egyszerre megidéző és felbontó figurája ironikusan reflektál a mimézis konvencióin belül operáló kulturális nacionalizmus reprezentációs esztétikájára. A szöveg szerkezeti hasadásának, illetve parodisztikus megsokszorozódásának dinamikája egyrészt megidézi, de szembe is száll az antikoloniális nacionalizmus bináris struktúrában történő identitásformálásával, másrészt megkérdőjelezi az antikoloniális ír kulturális nacionalizmus abba vetett hitét, hogy az ír lelket hordozó ír nyelvű kultúra sértetlenül átültethető az angol nyelvbe. Az eddigi gyakorlattal ellentétben, a burjánzó nominális manipulációkat nem a homéroszi mítosz fényében, hanem nacionalista nevezési szokások ellenében tárgyalom. Mivel a “Küklopsz” általános formai jegyeivel már jelentős szakirodalom foglalkozott, a dolgozat ezen fejezetének fontos mozzanata az eddigi eredmények kritikai vizsgálata, minek során rámutatok arra, hogy a szöveg narratív komplexitása miatt szinte minden eddig ajánlott narratív modell felfeslik valahol. A következő két fejezet valamelyest kiegészíti egymást, mivel mindkettőben egy-egy testes “Küklopsz”-beli névlista szolgáltatja az elemzés dinamikus fókuszát. A dolgozat második fejezete a leghosszabb „sok-sok ősi ír hős és hősnő” katalógusán keresztül vizsgálja a szöveg intervencióját a kulturális nacionalizmus alapköveként funkcionáló hőskultuszba. Olvasatomban a gigantikus névhalmaz egyrészt a „Küklopsz”-ban csak „polgártárs”-nak titulált központi szereplő pszichográfjaként, másrészt olyan ironikus ellendiskurzív helyként funkcionál, amely kikezdi a polgártárs kijelentéseit és a mögöttük meghúzódó ír nacionalista retorika számos módozatát. Míg a lista a polgártárs hőskultuszának megfelően bizonyos fokig dramatizálja az ír történelem hősi tablók sorozatává történő esztetizálását, a benne működő számos potenciális dinamizmus felforgatja e gyakorlatot: a felsorolás összekuszálja a kronológiát, és azt sugallja, hogy a történelmi tudás elkerülhetetlenül perspektivikus és retrospektív szemantifikáció útján születik. A katalógusban számos más dinamizmust felszínre hoz (vagy teremt) a nacionalista történelemszemlélet több más olyan vonása, amelyek diszkurzív szinten megjelennek a fejezetben, leginkább a polgártárs kijelentéseiben, mint például az analogikus gondolkodás, a nők szimbolikus szerepekre ítéltetése, és a történelem melodramatikus konstrukciója. A fejezet fontos célja, hogy revideálja a „Küklopsz”-kritika legmakacsabb közhelyét, miszerint a polgártárs valamiféle meghatározható ideológia megtestesítője – jóllehet sosem kristályosodott ki arra nézve kritikai konszenzus, hogy miféle ideológia is lenne ez. A harmadik fejezet központi kérdése: hogyan reprezentálja a „Küklopsz” azt a legfőbb nacionalista félelmet, hogy a nemzet kulturális és faji tisztaságán csorba esik. A kérdés felvetése nem új, megvilágításának módja viszont igen. Az eddigi „Küklopsz”-kritika gyakorta hangsúlyozta, hogy a polgártárs Bloom ellen irányuló anti-szemita kitöréseiben Joyce kifigurázza a purista nemzetfelfogást. A szöveg nyilvánvalóan dramatizálja a kollektív identitás létrehozásában rejlő erőszakot, mind diszkurzív szinten – Bloomnak mint az ír nemzet abjektjének a bárban tartózkodók, de leginkább a polgártárs általi kiközösítésével – mind azáltal, hogy a polgártárs, miután Szent Patrickot, az írek fő védőszentjét invokálja az ír faj tisztaságának védelmére, fizikai erőszakhoz folyamodik a közösség Bloom állítólagos fertőző jelenlététől való megszabadítása érdekében. Míg a „Küklopsz”-kritika kevés kivétellel Bloom szerepét hangsúlyozta a purista álláspont aláásásában, én azt vizsgálom, hogy a nemzet tisztaságának nevében történő verbális és fizikai erőszakot miként ellensúlyozza formai síkon egy hosszú, szenteket felsorakoztató lista, amely Bloom abjektként való kirekesztésének közepette, Szent Patick invokációját követően, jelenik meg a szövegben. A szentek felvonulása és a narratív kontextus összjátéka által „Küklopsz” kimozdítja az ír kulturális nacionalizmus másik alapkövét: Írország szentek szigeteként való figurációját. A negyedik fejezet azt járja körül, milyen textuális stratégiákkal kérdőjelezi meg a „Küklopsz” azt a nacionalista elképzelést, hogy a nemzet temporalitása teleologikus, organikus fejlődésként írható le. Míg a diszkurzív szinten – különösképpen, de nem kizárólagosan a polgártárs “próféciáiban” – a szöveg megidézi a nemzet organikus nacionalista időszemléletét, pontosabban a történelemnek mint a nemzeti regeneráció prófétájának nacionalista figurációját, az ír kontextusra jellemző több toposz dramatizálásával egyetemben, addig a szöveg eddig nem tárgyalt szubtextusok és intertextusok szintjén aláássa a nemzet teleologikus, nemzeti újjászületést jósló narratíváját. Különösképpen két nemzeti megváltást megtestesítő folk történelmi kép, a “Szabadság fája” és a “Vörös Kéz” körül szőtt szubtextuális és intertextulis drámákat vizsgálom. Az ötödik, utolsó fejezet abban különbözik az előzőektől, hogy nem arra koncentrál, a „Küklopsz” hogyan írja át az ír kulturális nacionalizmus valamely diszkurzív formációját, hanem hogy miként ábrázolja azokat a kulturális folyamatokat és használja azokat a médiumokat – a politikai balladát, a sajtót és a drámát – amelyek által a diszkurzív formációk kialakulnak és a nemzeti identitástudat építőköveivé válnak. Habár Benedict Anderson nemzetdefinícióját – a nemzet mint “képzelt közösség” – használták már a nacionalizmus „Küklopsz”-beli reprezentációjának megvilágítására (James Fairhall, Vincent J. Cheng), még nem alkalmazták a fejezet performatív aspektusainak feltérképezésére, ahogyan ezt én teszem. Anderson performatív nemzetmodellje – a nemzet mint az újságolvasás szekuláris és privát szentségéhez járulók és az „egybehangzás” (unisonance), vagyis képzelt hang, által összekötött egyének képzelt közössége – hasznos, ha az ír helyzetre nem is teljesen alkalmazható, elméleti keretként szolgál annak tárgyalásában, hogy a fejezet hogyan reprezentálja a sajtó és a ballada nemzetformálásban betöltött szerepét. A drámát illetően, a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján virágzó antikoloniális színházi élet fényében, különösképpen Dublin egyik profit-orientált színháza, a nemzetépítésben résztvevő és az Abbey színházzal a „nemzeti színház” címért rivalizáló Queen’s Royal Theatre tevékenységének fényében számos eddig nem vázolt ironikus dinamizmus tárul fel a szövegben. This dissertation re-examines the representation of Irish nationalism in the “Cyclops” episode of James Joyce’s Ulysses. The double aims of this study are (1) to revise what passes for received wisdom – poetical and ideological – in “Cyclops” criticism and (2) to offer a novel – archaeological – reading strategy, which, by illuminating hitherto ignored or scarcely dwelt on recesses of the text, suggests that the representation of nationalism in “Cyclops” foreshadows the representational politics of Finnegans Wake. My study participates in the on-going critical enterprise beginning with the 1990s’ introduction of post-colonial theory into Joyce criticism to reassess the relationship of Joyce’s texts to politics and history in general, and British imperialism and Irish nationalism in particular. I focus exclusively on “Cyclops” because this episode offers the most explicit but also the most complex and intricate textual engagement with Irish nationalism before Finnegans Wake, which this hitherto unattempted extended study aims to illuminate. Although the post-colonial turn in Joyce criticism has brought about a vigorous reappraisal of the previously almost unanimous critical description of the chapter’s representation of Irish nationalism in terms of Joyce’s moral (satirical) repudiation of it, the discursive context of Irish cultural nationalism can further refine and re-define our vision of the episode’s representational politics. The novelty of the dissertation arises not out of the choice of the conceptual framework but its novel application. Post-colonial re-readings of “Cyclops” tend to highlight the text against diverse discursive backgrounds. The conceptual framework of my study – Irish cultural nationalism – has also been taken up as a relevant context for the episode (Andrew Gibson, Len Platt, David Lloyd). Acknowledging the merits of these readings – especially that through the discursive context they illuminate not only thematic but also formal features – and drawing on them creatively my inquiry points beyond them in two respects. In contradistinction to Gibson and Platt, who concentrate on how “Cyclops” engages with one particular manifestation of Irish cultural nationalism, the Celtic Revival of the 1890s, which provided the most immediate cultural context for Joyce, I emphasise that “Cyclops” is made up of vastly heterogeneous elements, therefore it stages and intricately subverts diverse manifestations of Irish cultural nationalist discursive practices. Lloyd, who discusses “Cyclops” against the backdrop of Irish cultural nationalist metaphysical assumptions in general, has greatly influenced my thinking about the episode’s textual politics, yet while his holistic arguments operate on an abstract level, my investigations offer a close reading of the text through the lenses of the metaphysical and discursive cornerstones of Irish cultural nationalism. I argue that the dense texture of “Cyclops” functions as a heterogeneous site of ironic counterdiscourses challenging discursive formations drawing on the two basic aspirations of diverse cultural nationalist projects  creating a homogeneous communal identity and representing the temporality of the nation in organicist terms as a teleological development – and subversively enlisting the key cultural means of their dissemination. With the exception of the first chapter, in which I discuss some overall formal features of “Cyclops,” in the next four chapters I examine hitherto ignored or scarcely dwelt on recesses of the text, revealing/creating ironic thematic and formal dynamics in them. In the Introduction I briefly survey the development of the critical treatment of the representation of nationalism in “Cyclops,” paying special attention to the results of the past decade. The first chapter explores how several formal – structural and stylistic – features of “Cyclops” assume ironic counterdiscursive significance in the light of nationalist imaginings of the nation in organic terms. I examine how the deceptive mimicry of mimetic verisimilitude through the narrator’s persona ironically comments on the representational aesthetics of cultural nationalism; how the wholesale structural dynamics of splitting and parodic multiplication evokes and ironically counteracts the anti-colonial nationalist formation of identity within a Manichean structure on the one hand, on the other hand how it ironically refracts the translational aesthetics of anti-colonial Irish cultural nationalism – the belief in the translatability of Gaelic culture (spirit) into the English language. In contrast to the usual critical practice of highlighting Cyclopean nominal manipulations through the lenses of Homeric myth, I explore them against the backdrop of nationalist nominal practices. Since a considerable amount of critical commentary has already been amassed on the overall formal features of the episode, my argument in this chapter is constructed along with an evaluation of previous narrative models, suggesting that the formal complexities of “Cyclops” render most of them inadequate. The second and third chapters complement each other in the sense that in both a bulky Cyclopean name list provides the dynamic focus of the discussion. In the second chapter it is the longest Cyclopean catalogue of “many Irish heroes and heroines of antiquity” through which I explore how “Cyclops” stages a comic intervention into the practice of ancestors-worship, one of the cornerstones of Romantic nationalism. I argue that the gigantic inventory functions as a sort of psychograph of the citizen as well as a site of ironic counterdiscourses working against his and by extension Irish nationalist stances and rhetoric. Complying with the citizen’s hero-worship, the enumeration initially seems to dramatise the cultural nationalist aestheticisation of Irish history into a series of heroic tableaux blending myth and history, yet several potential dynamics within the list undermine the practice – the inventory scrambles chronology, exposes the inescapably perspectivised nature of historical knowledge and suggests that historical meaning is the product of retrospective semantification. Several other features of the nationalist historical imagination – analogy-mongering, ascribing symbolic roles to women, and the melodramatic construction of Irish history – which are conjured up on the discursive level in “Cyclops,” highlight numerous other ironic dynamics in the catalogue. An important aim of this chapter is to offer a corrective to the reified critical vision of the citizen as the embodiment of some kind of definable ideology – even if there has never been a consensus as to what kind. In the third chapter I inquire into how “Cyclops” ironically comments on a major nationalist anxiety: the fear of the contamination of the cultural and racial purity of the nation. “Cyclops” critics have often commented on how Joyce caricatures the purist stance in the citizen’s anti-Semitic attack on Bloom. The text evidently dramatises the violence lurking in communal identity formation both on a discursive level  in the barflies’, especially the citizen’s abject othering of Bloom  and in the citizen’s use of physical force to rid the community of Bloom’s contaminating presence, invoking St. Patrick to carry out the same task not long before. While critics customarily emphasise Bloom’s role in countering this, I explore how the discursive and physical violence in the name of the purity of the nation is counteracted on the formal level by a long list of saints intruding upon the narrative space of Bloom’s othering. With this move, Cyclopean irony also loosens another cornerstone of Irish Romantic nationalism: the figuration of Ireland as Insula Sacra. The fourth chapter explores how “Cyclops” offers a comic critique of the nationalist imagining of the nation’s temporality as a teleological development. Discursively – especially but not exclusively in the citizen’s “prophecies” – the text conjures up the nationalist organicist vision of time, more particularly, the figuration of history as the prophet of a future national regeneration, along with the dramatisation of several topoi characteristic of the Irish context. However, the nationalist vision of temporality is undermined by means of hitherto not noted subtextual/intertextual dramas. In particular, I focus on how the text weaves and unweaves two powerful images of national salvation in popular history: the Tree of Liberty and the Red Hand. The final chapter, somewhat shifting the emphasis, concentrates not on how “Cyclops” ironically re-inscribes crucial discursive formations of Irish cultural nationalism, but on how it portrays the cultural processes and deploys the cultural media – the popular ballad, the newspaper, and drama – through which discursive formations emerge and become building blocks of national identity. Benedict Anderson’s definition of the nation in terms of an “imagined community” has already been used to describe the representation of nationalism in “Cyclops” (James Fairhall, Vincent J. Cheng), but it has not been applied to describe the performative aspects of the text yet. Anderson’s performative model of the nation as an imagined community of newspaper reading communicants and of individuals connected through unisonance, imagined sound, provides a useful, even if only partially suitable theoretical frame for discussing the Cyclopean representation of the use of newspapers and ballads in nation formation. Concerning drama, I focus on how the episode comically conjures up and re-negotiates anti-colonial nationalist performance practices, especially those characterising the Queen’s Royal Theatre, one of the commercial theatres in turn-of-the-century Dublin, which rivalled the Abbey in its claim of being the national theatre of Ireland.
Szabadon hozzáférhető
Lev Sesztov művei a személyes metafizika szemszögéből
(2003) Krepler, Erzsébet; Hajnády, Zoltán; Irodalomtudományok doktori iskola
A disszertáció célja elsősorban az, hogy Sesztov speciális, kultúrtörténetileg eddig kevéssé méltatott és vizsgált pozícióját, sajátos fellépését meghatározza, és összehasonlító elemzéseken keresztül minél árnyaltabban mutassa be. Nem célja, hogy a sesztovi életműről Sesztov összes művének tartalmi bemutatásával nyújtson átfogó képet – a koncepció bemutatása inkább viszonylag kevés mű részletes elemzése útján történik. A századelő többi orosz vallásbölcselőjéhez való viszonyát egy kiválasztott példán keresztül kívántuk bemutatni – lásd a Sesztov és Frank filozófiáját bemutató fejezetet – e téma egyéb fontosabb összefüggéseire néhány helyen utalunk. Fontosnak tartottuk, hogy a nyugat-európai filozófiához fűződő viszonyát egy újabb példán keresztül megvilágítsuk – Husserl azért mutatkozott erre alkalmasnak, mert Sesztovot különösen érdekes, ellentmondásos viszony fűzte hozzá. A disszertáció törzsrészét az orosz nagyregénnyel kapcsolatos elemzések alkotják: a sesztovi átértelmezések talán nemcsak kultúrtörténeti szempontból, hanem maguknak a műveknek megvilágítása nézőpontjából is érdekesek lehetnek. A művek mondanivalójának, a mögöttük meghúzódó szerzői koncepciónak kultúrtörténeti utóéletére, mint lényeges szempontra utalhatunk: egy tágabb kultúrtörténeti összefüggés bemutatása által a humanizmus változó arculatának és változatlan szellemi gyökereinek feltárására nyílik lehetőség. Mivel a művekben feltáruló szerzői koncepció bemutatása ugyanakkor szorosan kapcsolódik a sesztovi pozíció a kultúrtörténetben elfoglalt helyének meghatározásához, kitüntetett figyelmet szentelünk a sesztovi művek kapcsán felmerülő műelemzés feladatának. Ennek során röviden – amennyire jelen munka keretei megengedik – bemutatjuk azon kultúrtörténeti jelenségeket, fogalmakat, melyek magyarázata elengedhetetlen a kultúrtörténeti összefüggések feltárása érdekében – ezek igazán kimerítő elemzései azonban túllépték volna jelen munka határait. Fontosnak tartottuk a Sesztov műveit tárgyaló szakirodalom bemutatását is: kiemelve azokat a véleményeket, látásmódokat, melyek a legközelebb állnak jelen munka koncepciójához, illetve azokat is, melyek az értekezés szemléletének kiindulópontjául szolgálhattak. The most important purpose of this dissertation is to identify Shestov’s special, but until now not acknowledged position in cultural history, and to present it by comparative analysis, in the most complex way possible. The dissertation does not aim at giving a content-based and comprehensive picture of Shestov’s life-work: the concept is rather presented through a detailed analysis of a relatively small number of his works. Shestov’s relation to other Russian religious philosophers of the beginning of the 20th century is highlighted by the example of comparing Shestov’s and Frank’s philosophy (see the chapter concerning Shestov and Frank), while other important considerations of this question are referred to in other parts of the dissertation. It is important to clarify Shestov’s relation to Western-European philosophy with the help of an other example: that of Husserl’s ideas, the example which is especially applicable due to the interesting, contradictory relation between them. The central part of the dissertation is developed through the analyses related to the Russian novel of the second half of the 19th century. Shestov’s new interpretations are interesting not only from the point of view of cultural history, but also as a new understanding of the novels themselves. The after-life of the meaning of the works, and that of the author's position behind them, is significant because it gives a possibility to explore them - in a more general context of cultural history - the changing appearance and the unchanged spiritual roots of humanism. As the presentation of the author's position, manifested in the actual works, has to be closely relied on determining Shestov's place in cultural history, special attention is paid to the analysis of the works on the basis of Shestov's writings. In this procedure it is important to give a short presentation of certain phenomena and notions of cultural history; the explanation of these notions is necessary to reveal the most important cultural-historical relations, but the possibility of a detailed and full analysis of these would fall outside the scope of the present dissertation. It is also important to give an overview of the literature related to Shestov's works with an emphasis on the attitudes and opinions that are close to the basic concepts I use in the dissertation, and those that can make a starting point of the approach applied here.
Szabadon hozzáférhető
erlaubt, geboten (Beitrege zu Hölderlin Zesuren und Zitieren)
(2003) Szabó, Csaba; Thomas, Schestag; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar--Germanisztikai Intézet
Hölderlin nemcsak az egyik legjelentősebb német nyelvű költőként él a hagyományban, hanem az egyik legnehezebben megközelíthetőként is; és egyúttal olyan szerzőként, aki, mint Walter Benjamin mondja, "pusztán a költő fogalmával nem ragadható meg". A művéhez kapcsolódó áttekinthetetlen irodalomban elemi konszenzusok nyomát is alig lelhetjük fel. A jelen fejtegetések alapvető viszonyulásukat illetően olyan munkákhoz állnak közel, amelyeket nem is a konszenzus akarása vezérel; és, eme jellegüktől nem függetlenül, ugyanakkor olyanokhoz, amelyek nem egy osztentatív módon exponált teoretikus vértezettséggel közelítenek a kérdéses szövegkorpuszhoz. Ez azonban korántsem a módszerességről vagy a szigorról való lemondást jelenti. Mert egyfelől arról van szó, hogy a hölderlini szövegek mindenekelőtt filológiai kihívást jelentenek (már pusztán azért is, mert e szövegek többségének nincs egyetlenként érvényes konstituált alakja): olyan kihívást, mely a filológiai munka nagyfokú tudatosságát elengedhetetlenné teszi ugyan, de amelynek egy előzetes módszertani reflexió aligha képes megfelelni – ennek a tudatosságnak (sematizmusokon túli figyelmességnek és józanságnak) az olvasás során kell megmutatkoznia, amiként mozgékonyan bontakozik ki az olvasott szövegek mentén. Másfelől azért nincs módszertani bevezető, mert az, tapasztalatunk szerint, az egyedülálló jellegű hölderlini szövegkorpusszal szemközt zsákutcába torkollana; az (irodalom)elméleti problémák ugyanis, melyeket e hagyaték óhatatlanul felvet, oly számosak, szerteágazóak s egymásbabogazottak, hogy tematikus reflexiójuk paradox módon végül egyre inkább magától a műtől – olvasásától – távolít el. – Jelen dolgozatban tehát inkább a filológiai munka tárgyába-merültségéről s ennek (tév-)útjairól van szó, amelyek nem frontálisan, hanem az elmerülés intermittálásából kialakuló formájukban és egymáshoz való viszonyukban reflektálják azokat a problémákat, amelyeknek kimerikus vagy virtuális középpontjában a hölderlini össz-mű "egyetlen" "megköltöttje" áll (das Gedichtete, Heidegger ill. Benjamin más és más értelemben s vonatkozásban használt szavával). Ezt a bizonyos "megköltöttet" minden számunkra figyelemreméltóbb Hölderlin-interpretáció, ilyen vagy olyan módon, a nyelv egy lényegi tapasztalatában, egy (még) "alig elgondolt" nyelvértelmezésben ill. ezzel összefüggésben pillantja meg ill. keresi. Ez utóbbit rögzíti e dolgozat címe Benjamintól kölcsönzött szavakkal, formulaként: "erlaubt, geboten". A formula a (költői) beszéd történésének olyan mozzanataira utal, amelyek a jelentő nyelv konstituálódási folyamatában a nyelv imperatív alapvonását megtörik, működését felfüggesztik; – ahol a nyelv megnyílik egy másik nyelv, valami más mint jelentő nyelv felé, anélkül hogy ezt intencionálhatná vagy követelné. Az ilyen – az "alig" és a "szinte" móduszában jelentkező, nem fenomenalizálható, állhatatosan s pusztán a nyelvbe hívó – megszakító mozzanatra vonatkozik Hölderlin poetológiai megfontolásainak központi kategóriája: a cezúra. "A cezúra lényege számunkra még egy rejtély (Räthsel)" – mondja Nietzsche, s egyszerű megállapítását kifejtve mintegy, a cezúra működését a jelen olvasatok abban ragadják meg, hogy a cezúra a jelentésmozgáson belül nem csupán egy nyelvi rejtvényt ad fel, hanem körülírásával még mindig rejtvény és már mindig még egy újabb rejtvény marad, mely nemcsak újra más módon meg- ill. szétszakítja a mindenkori kifejtett jelentésösszefüggést, hanem annak pontos elhagyását engedi meg. – Az ilyetén működésű cezúra változataként, mintegy kinagyításaként, válik az elemzések egyik fő motívumává az idézet és az idézés. Arról van szó: a nyelv hívás-jellegét eme poétikai kategóriák mentén kibontani, nem pedig ontológiai és fenomenológiai horizonton, miként Heidegger, aki "a nyelv lényegét" Hölderlin nyomán szintén hívásként próbálta elgondolni. – Az idézés problematizálása egyébként annyiban enyhén ironikus viszonyba lépteti a dolgozatot Hölderlin recepció-történetével, hogy sokat idézett s ehhez képest viszonylag kevesett értelmezett versek olvasására tesz kísérletet; ezeknek teljesen új megközelítéseit kínálja, melyek felől más művek is új megvilágításba kerülhetnek. Az Előszó első része egyfelől az "út"-hoz fűz megjegyzéseket Martin Heidegger nyomán, aki az út és a módszer (met-hodos) közötti különbség elgondolására hívta fel a figyelmet; e rész jelzi az értelmezések tév-út- és kerülő-út-jellegének szükségszerűségét, és "feladatukat" – amennyiben útról és nem módszerek által elő-írt, lefektetett vágányokról van szó – a találkozásban, pontos érintésekben jelöli ki, ennek reményében. E rész, másfelől, a cezúra poétikai kategóriáját értelmezi, a metrikáról alkotott, elasztikusan kitágított (mindazonáltal szigorúan nyelvi, a "mértéket" a "szótagok mértékeként felfogó) hölderlini elképzelésnek megfelelően, s Benjaminnak néhány, Hölderlin e kategóriáját érintő megjegyzésének kifejtésével. E bevezetőben ugyanakkor, legfőbb vonásaiban, kirajzolódik a dolgozat viszonya tárgyának recepciótörténetéhez is: Heidegger mint az egyik legfontosabb, több kritikus vonatkozásban mint legjelentősebb vitapartner; másfelől pedig Benjamin gondolkodása és kevés, de messzeható megjegyzése Hölderlin művéről mint azok az észrevételek, amelyeknek (s a Hölderlin-filológián belül hozzájuk kapcsolódó irodalomnak) közelében kívánja magát elhelyezhetni a jelen dolgozat. Az Előszó második része mindazt, amit az első rész vázol vagy érint (út, tévút, cezúra, rejtvény, idézés, hívás, találkozás, megengedés mint az ének intencionálhatatlan eseménye), az ‹An die Madonna› címmel ellátott vázlat részleges olvasatában bontja ki. A beszélő "én" által megszólított "ének"-nek eleve a beszédet cezuráló, "másik pályán" haladó mozgását követjük nyomon. Amikor a beszédben a jelentő nyelv ítélő szóként leplezi le magát, az ének megszakítja, elnémítja a beszédet. Az ének "elmegy", másik pályán keresztülhalad a beszéden, és idézetekkel ("Was": "manna, man hu") kérdezve tér vissza az "én"-hez: találkozásuk búcsúvétel, mely nemcsak a halandóság tiszta tapasztalatának betöréseként jut szóhoz, hanem egyben a kalkulálhatatlan találkozásnak a költői beszéd számára elidegeníthetetlen bizonyosságaként, melyet épp az ének birtokolhatatlan "másik pályája" szavatol. Mindez a Madonna néven-szólításában és nevében kulminál, melyben az aposztrofálás ("du") és az adomány eseménye ("Manna") hatják át egymást. A találkozás idejét az ének olyan "eljövő idővé" pontosítja, mely semmilyen időnek nem kontinuus jövője. Hölderlin lebt in der Tradition nicht nur als einer der bedeutendsten deutschsprachigen Dichter, sondern zugleich als einer, der, wie Benjamin sagt, "unter dem Begriff des Dichters allein nicht zu fassen" ist; und dessen Werk besonders schwer zugänglich ist. In der kaum überblickbaren Literatur über Hölderlin könnte man bestenfalls ferne Spuren von grundsätzlichen Übereinstimmungen auffinden. Die vorliegenden Untersuchungen gehören, was ihre Haltung betrifft, in die (kürzere) Reihe von Beiträgen zu Hölderlin, die von keinem Willen zum Konsens geführt sind; und von dieser ihrer Eigenart nicht unabhängig stellen sie sich zugleich als Versuche dar, die sich dem fraglichen Textkorpus nicht in einer sich ostentativ exponierenden theoretischen Rüstung nähern. Dies soll aber am wenigsten einen Verzicht auf Strenge und methodisches Bewusstsein heißen. Denn einerseits verhält es sich so, dass die hölderlinischen Texte vor allem als eine philologische Herausforderung erscheinen (nämlich allererst und bereits auf die Weise, wie sie meistens keine als einzig gültige Textkonstitution zuzulassen scheinen): eine Herausforderung, die zwar einen hohen Grad der Reflektiertheit philologischer Arbeit unvermeidlich wachruft, der aber eine vorgreifende methodologische Erörterung kaum zu entsprechen vermag; – die philologische Bewusstheit (anders, genauer formuliert: eine Aufmerksamkeit jenseits von Schematismen) muss sich in diesem Fall vielmehr im Gang der einzelnen Lektüren erweisen, wie sie sich beweglich, die gelesenen Texte entlang, entfaltet. – Andererseits aber greift den Lektüren eine methodologische Einleitung auch darum nicht vor, weil sie, unserer Erfahrung nach, im Fall des einzigartigen hölderlinischen Textkorpus in eine Sackgasse münden würde; nämlich weil die (literatur-)theoretischen Probleme, die dieser Nachlass unumgänglich aufwirft, so zahlreich, weitverzweigt und zugleich ineinander übergehend sind, dass ihre thematisierende Reflexion, paradoxerweise, zuletzt immer mehr von dem Werk selbst, von seinem Lesen, entfernen muss. – In der vorliegenden Arbeit geht es also eher um die Versenkung der philologischen Arbeit in ihre(n) Gegen(stan)d und um ihre Wege (und d.h.: Irr-wege), die demnach Probleme nicht frontal angehen, sondern sie in ihrer Gestalt, die sich im Intermittieren der Versenkung abzeichnet, und in ihrem Verhältnis zueinander reflektieren – die Probleme nämlich, deren chimerisches oder virtuelles Zentrum das 'einzige' "Gedichtete" des hölderlinischen 'Gesamtwerks' bilden mag ("das Gedichtete": mit dem Wort von Benjamin und Heidegger, die es voneinander unabhängig bilden und je anders verstehen). Das "Gedichtete" sucht jede für uns bedeutende Erläuterung zu Hölderlin, so oder so, als eine oder im Zusammenhang einer Wesenserfahrung der Sprache, einer ("kaum gedachten") Auslegung der Sprache zu erblicken. Diese letztere, als gesuchte, hält die Arbeit im Titel, in Benjamins auf Hölderlins Dichtung zu beziehenden Worten, für sich fest – als Formel: "erlaubt, geboten". Die Formel deutet auf Momente in der Bewegung der dichterischen Rede, die im Konstitutionsprozess der bedeutenden Sprache ihren imperativen Grundzug unterbrechen, sein Walten suspendieren; – wo sich die Sprache auf eine andere, auf Anderes als bedeutende Sprache öffnet, ohne dass dies Andere in ihr als solchen intendiert oder gefordert wird. Auf solche – im Modus des "kaum" und des "fast" sprechenden, nicht phänomenalisierbaren, inständig, aber bloß ins Sprechen rufenden – Momente der Unterbrechung bezieht sich die zentrale Kategorie der Poetologie Hölderlins: die Zäsur. – "Das Wesen der Cäsur ist uns noch ein Räthsel", sagt Nietzsche; – gleichsam seine einfache Behauptung entfaltend, begreifen die vorliegenden Lektüren die Wirkungsweise der Zäsur darin, dass sie in der Bewegung der Konstitution bedeutender Sprache nicht nur ein Rätsel aufgibt, sondern in seiner Entfaltung und Umschreibung immer noch ein Rätsel, und immer schon "noch ein [weiteres, anderes] Räthsel", bleibt, das den jeweiligen entfalteten Bedeutungszusammenhang nicht nur wieder anders unterbricht, sondern auch erlaubt, ihn genau zu verlassen. – Als eine Ab- oder Spielart, als eine Art Vergrößerung der auf solche Weise waltenden Zäsur wird zu einem wiederkehrenden Motiv der Lektüren das Zitat und das Zitieren. Es gilt ein Versuch: den Ruf-charakter der Sprache mit Hilfe dieser poetischen Kategorien anzunähern, darzustellen – und nicht in einem ontologischen, phänomenologischen Horizont, wie es Heidegger versuchte, der von Hölderlins Dichtung her "das Wesen der Sprache" im (Her-vor-)Rufen zu erblicken dachte. Die Problematisierung des Zitierens lässt die vorliegende Untersuchung übrigens insofern in ein leicht ironisches Verhältnis zur Rezeptionsgeschichte Hölderlins treten, als sie oft zitierte, aber verhältnismäßig selten gedeutete Gedichte und Entwürfe zu lesen versucht. Die Lektüren bieten, soweit ich sehe, völlig neue Annäherungen und Erläuterungen dieser Texte dar. – Der erste Teil der Vorworte handelt einerseits vom Weg (anhand Martin Heideggers, der zwischen Weg und Met-hode unterscheidet), deutet die Notwendigkeit des Irr-weg- und Umwegcharakters der Auslegungen an und berührt ihre "Aufgabe" – insofern auf dem Weg und nicht auf einer methodisch gesicherten Heerstraße, und dem Verzicht auf Ankunft gemäß – als Hoffnung auf Begegnung. Andererseits deutet dieser Teil die poetologische Kategorie der Zäsur, entsprechend der von Hölderlin elastisch ausgedehnten (allerdings streng sprachlichen, das Maß als "Sylbenmaaße" darstellenden) Vorstellung von der Metrik, mit Hilfe von Walter Benjamins diesbezüglichen und anderweitigen Bemerkungen. – Mit den so verfassten einleitenden Worten soll sich das Verhältnis der Arbeit zur Überlieferung in den wichtigsten Zügen abzeichnen: Heidegger als einer der bedeutendsten, oder in manchen kritischen Bezügen der bedeutendste Diskussionspartner; Benjamins Denken aber und seine wenigen Seiten zu Hölderlin als diejenigen, in deren Nähe sich die vorliegende Arbeit bewegen möchte. Der zweite Teil der Vorworte umschreibt und entfaltet all das, was der erste Teil skizziert (Weg, Irrweg, Zäsur, Rätsel, Zitieren, Rufen, Begegnung, Erlauben als unintendierbares Ereignis des Gesangs), in einer partiellen Lektüre des Entwurfs ‹An die Madonna›. – Der aufhörende Gesang kehrt in ihm mit einer Passage zurück, die – überraschend, entwaffnend einfach – die Begegnung des Gesangs mit dem redenden Ich zur Sprache bringt. Die Apostrophe der Madonna, des Gesangs und des Anderen "in kommender Zeit" gehen ineinander über, aber in einer genauen Teilung. Um dies zu entfalten, spürt die Lektüre der (ausgehenden) Bewegung des Gesangs nach, der "andre Bahn" geht und – als a limine "andre Bahn" gehend: ungehindert – den mit Zäsuren durchsetzten Gang des bedeutenden Redens passiert und es, wie unmerklich immer, anders teilt. Wo die bedeutende Sprache der Rede sich als urteilendes Wort gleichsam auf die Spitze treibt, unterbricht sie der Gesang und verstummt mit ihr. Der Gesang geht aus, passiert die Rede des Ich auf einer "andren Bahn" und kehrt zitierend und fragend ("Was", "manna, man hu") zum Ich zurück: ihre Begegnung ist ein Abschied-nehmen, das nicht nur als Anbruch reiner Erfahrung der Sterblichkeit zur Sprache kommt, sondern – von der Ungehindertheit des Gesangs her – zugleich als überraschende Gewissheit der unkalkulierbaren Begegnung, die eben jene "andre Bahn", die sich nicht besitzen und beherrschen lässt, gewährt (deren Möglichkeitsbedingung sie bleibt). All das kulminiert im Namen der Madonna, in dem die Apostrophe ("du") und das – ent-eignende – Ereignis der Gabe ("Manna") einander durchwirken. Der Gesang präzisiert die Zeit der Begegnung zu einer "kommenden Zeit", die in keiner Zukunft eines Zeitkontinuums aufzugehen hat.
Korlátozottan hozzáférhető
An der Grenze. Das Fremde und das Eigene - eine Methode zur Analyse. Dargestellt an Werken der deutschen und der niederlendischen Kolonialliteratur in der ersten Helfte des 20. Jahrhunderts, von C.W.H. Koch, H. Grimm, M.H. Székely-Lulofs und W. Walraven
(2003) Pusztai, Gábor; Herbert, Van Uffelen; Irodalomtudományok doktori iskola
Az Én és az Idegen közötti határ, és különösen annak irodalmi megjelenítése képezik ennek az összehasonlító irodalomtudományi értekezésnek a tárgyát. Az elemzések alapjául gyarmati irodalmi munkák szolgálnak. A német Hans Grimm és Carl Koch művei a XX. század első felében íródtak, és ugyanebben az időben keletkeztek Willem Walraven és Madelon Székely-Lulofs holland szerzők novellái is. Az Én és az Idegen jelenségét különböző szempontok alapján elemzem. Vizsgálom jelentőségét egyfelől a gyarmati történelemben és a gyarmati irodalomtörténetben, másfelől bemutatom a jelenség életrajzi vonatkozásait is. Dolgozatom gerincét azonban olyan összehasonlító szövegelemzések alkotják, melyek különböző perspektívából világítják meg az Én és az Idegen problematikáját. Az alkalmazott módszer eltér az eddigi kutatásokban domináns polarizáló, és ezért a probléma bizonyos aspektusait szükségszerűen redukáló eljárásoktól. Az eddigi elemzéseket ugyanis túlnyomórészt egyfajta „igazságkeresés” jellemezte, amely sztereotípiákra épül. Főleg a német gyarmati irodalomkutatásra jellemző, hogy a negatív aspektusok kerülnek előtérbe, ahol gyakran a történelmi „igazságot” állítják szembe az irodalommal ahelyett, hogy a szövegelemzés irodalmi aspektusa játszaná a főszerepet. A dolgozatban elemzett novellákat valóban egyfajta polarizáció jellemzi, azonban ezek az oppozíciópárok csupán a „kiindulópontját” semmint a „végeredményét” képezhetik az irodalmi elemzésnek. Az oppozíció-párok dekonstrukciójának eredményeként napvilágra kerülnek azok a szövegszervező technikák, amelyeket az inverzió, az ismétlés, az iterabilitás és a jelentéseltolás fogalmaival írhatók le. Az elemzések során természetesen nem mondok le olyan hagyományos módszerek alkalmazásáról sem, mint például párhuzamok, ellentétek, kontrasztok, metaforák, a helyszín, a szereplők és a nyelv szerepének feltárása. (Ezek a módszerek ugyanis véleményem szerint egy dekonstruktivista elemzésben is jól használhatók és nem állnak szemben annak alapvető elveivel sem.) Az elemzés tárgyát képező nyolc novellában az Én és az Idegen oppozíciója – vagyis az identitás fenoménje - nyolc különböző aspektusában mutatkozik meg: én-idegen, állat-ember, fekete-fehér, tettes-áldozat, egyén-csoport, úr-szolga, vadak-civilizáltak és nyertesek-vesztesek. A bemutatott nyolc szempont természetesen nem adhat egy minden részletében teljes képet az Én-Idegen jelenségéről, azonban rávilágít a problémai határaira, illetve e határok meghúzásának nehézségeire. Mivel az Én-Idegen oppozíció objektív módon nem meghatározható jelenség, ezért az elemzési szempontokkal olyan találkozási pontokat mutatok be, amelyek a jelenség körvonalaiban „érezhetővé”, „megtapasztalhatóvá” teszik az Én és az Idegen relációját. Az Én és az Idegen között húzódó határt nem választóvonalnak tekintem, hanem a fenti értelemben sokkal inkább találkozási pontnak. A dolgozat a célja ezért nem e jelenség meghatározása, hanem annak felmutatása, ami nem írható le. Az eredmény tehát nem az Én és az Idegen elválasztása, hanem a kettő „tapasztalati terének” megalkotása, melyben érezhetővé, hallhatóvá, láthatóvá és megtapasztalhatóvá válik az Én az Idegen és az Idegen az Én számára. In dieser vergleichenden literaturwissenschaftlichen Arbeit steht die Grenze zwischen dem Fremden und dem Eigenen im Mittelpunkt, vor allem die Art und Weise, wie sie sich in der Literatur niederschlägt. Erzählungen aus der deutschen Kolonialliteratur (Hans Grimm, Carl Koch) und aus der niederländischen Kolonialliteratur (Willem Walraven, Madelon Székely-Lulofs) bilden den Gegenstand der Analyse. All diese Werke entstanden in der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts. Das Phänomen Fremd und Eigen wird aus verschiedenen Gesichtspunkten dargelegt: es wird von der geschichtlichen, literaturgeschichtlichen, kolonialliterarischen bis hin zur biographischen Perspektive untersucht, bzw. ausgewertet, welche Stellung die Autoren in der entsprechenden Nationalliteratur einnehmen. Der Hauptakzent meiner Untersuchungen liegt allerdings in der Analyse der primären Texte selbst. Die Polarisierung zwischen fremd und eigen spielt eine gewichtige Rolle sowohl in der Geschichte der Kolonien als auch in der bezüglichen Forschung der Kolonialliteratur. Dabei fällt auf, dass die Untersuchung der Polarisierung in der Kolonialliteraturforschung oft auf die Suche nach der „Wahrheit“ reduziert wird, wodurch literarische Aspekte in den Hintergrund gedrängt oder in manchen Fällen sogar nicht beachtet werden. In meiner Dissertation wird das Phänomen fremd-eigen in den Primärtexten aus acht verschiedenen polarisierenden Perspektiven angegangen: Fremd-Eigen, Tier-Mensch, Schwarz-Weiß, Täter-Opfer, Individuum-Gruppe, Herr-Diener, Wilde-Zivilisierte und Gewinner-Verlierer. In allen acht Analysen wird von Polarisierung und Stereotypen ausgegangen. Die Aufdeckung der Polaritätsstruktur der Texte durchläuft zwei grundlegende Phasen: Mittels einer polarisierenden Lesestrategie werden die jeweiligen Stereotype und Oppositionspaare bestimmt. Danach werden die Oppositionspaare unter Hinweis auf dekonstruktivistischer Techniken, wie Wiederholung, Inversion, Verschiebung und Iterabilität dekonstruiert. Es wird gezeigt, wie sie mittels dieser Techniken in Beziehung zueinander treten, und wie ihre Position sich dadurch verändert, wie ihre Bedeutung dadurch verschoben wird. Die Einsichten, die auf diese Art und Weise zustande kommen, sind wesentliche Bestandteile eines Gesamtbildes der Opposition fremd und eigen. Sie können selbstverständlich kein vollständiges Bild bieten, aber alle acht Perspektiven tragen dazu bei, dass an den Berührungspunkten der Pole – an der Grenze – das Phänomen fremd-eigen zu mindestes in seinen Bruchteilen erfassbar wird. Die Grenze zwischen fremd und eigen betrachte ich nicht als Trennlinie. In diesem Fall würden Stereotype nicht nur den „Ausgangspunkt“, sondern auch das „Resultat“ der Analysen bilden. Es gehört zu den Zielen dieser Arbeit zu zeigen, dass durch den Nachweis der Konstruktion und Dekonstruktion der Stereotype das sichtbar gemacht werden kann, was grundsätzlich nicht gesagt werden kann.
Szabadon hozzáférhető
Modern magyar dramatikus szövegmodellek
(2003) Nemes, Rita; Görömbei, András; Irodalomtudományok doktori iskola
Az elméletírást ért támadások ellenére a dolgozat egy újabb drámaelméleti terminológia kidolgozására vállalkozik, mivel az újszerű dramaturgiájú modern magyar darabok elemzéséhez szükségesnek látszik a módosuló színházi diskurzus alkalmazása. A nem oly régóta önálló diszciplínaként létező színháztudomány eredményei szükségszerűen átalakítják a szövegolvasási eljárásokat. A különböző látásmódok együttes érvényesítése, vagyis a szöveg és az előadás, illetve a dráma vagy színház elmélete és a története közötti merev határvonal megszüntetése mindenképpen tágítja az értelmezői horizontot. A dramaturgiai változásokra, a szövegeket strukturáló módozatokra irányuló vizsgálat a következő kérdéseket veti fel: • Hogyan karakterizálható a drámaiság? • Milyen szakkifejezés válthatja fel a dráma kategóriáját, hogy az értelmezési lehetőségek bővíthetők legyenek, s a szövegekben véghez lehessen vinni a színházolvasást? • Mely elméleti megalapozottságú szótár alkalmas a szövegek dramatikusságának, dramaturgiai megoldásainak leírására? • Miként képezhetők szövegmodellek a groteszk és abszurd vonzásában mozgó dramatikus modernségben? • Mely drámahagyományokból merítenek, amiket egyúttal dekonstruálnak is a darabok? A kutatott periódusra tehető az új nyelvi magatartás irodalmának kialakulása. A kezdet a hatvanas évek dereka, amikor részben a világirodalomra való szabadabb rálátás hatására (sorra közli például a Nagyvilág az abszurdnak nevezett darabokat) fordulat következik be a magyar kulturális életben. A zárlatot a nyolcvanas évek eleje, a modern és a posztmodern váltása jelenti. A dramatikus modernség posztmodernbe fordulása tehát egy olyan intervallumot jelöl ki, melyben átalakul a látás- és a beszédmód. A doktori értekezés középpontjában az újszerű dramaturgiájukkal modellt képző, tehát a dramatikus modernség innovatív elemeit bemutató darabok állnak: • Örkény István: Tóték, Macskajáték, Vérrokonok, Kulcskeresők, Pisti a vérzivatarban • Páskándi Géza: Haljon meg bután, Önkéntes tűzoltók, Őszinte pillanat, Külső zajok, A bosszúálló, Az ügy, Kalauz nélkül, A sor, Vendégség, Tornyot választok, A rejtekhely, Távollévők, A haladék • Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai menyegző • Csurka István: Szájhős, Ki lesz a bálanya?, Deficit, Döglött aknák, Versenynap, Házmestersirató • Spiró György: Hannibál, Balassi Menyhárt, Káró király, Kőszegők, A békecsászár • Nádas Péter: Takarítás, Találkozás, Temetés A vizsgálat határpontjai Örkény, illetve Nádas darabjai. Az abszurd és a groteszk témakörével könyvtárnyi irodalom foglalkozik, de a magyar darabokra vonatkoztatott dramaturgiai összevetésük háttérbe szorul. A groteszk és az abszurd dramaturgiája közötti különbségek mellett pedig jelentős párhuzamok is vannak: • A személyiség felbomlik az önazonosságának elvesztésével, én-deficit keletkezik. • A nyelv közvetítő ereje kérdésessé válik, s tudatosulnak a nyelv uralhatóságának a határai. • A nagyobb asszociációs tér magával vonja a zárt szituációt. • A tér és az idő hagyományos kezelése módosul, létrejön a filmszerűen sűrített, hirtelen ugrásokat megengedő téridő. • A cselekvés gesztusértékűvé válik. • A tárgyak és a vegetatív funkciók hangsúlyosak lesznek. A tárgyak perspektívától függően átváltozhatnak, tehát lehetnek elidegenítők, a komikum forrásai, vagy éppen halálosan ijesztők. A beszéd jórészt a biológiai szükségletek (anyagcsere-folyamat, szexualitás) körül forog. A Tóték 1967-es bemutatója a groteszket mint korszakváltó dramaturgiát juttatja érvényre. A modern magyar dramaturgiai törekvések nem szűkíthetők ugyan le a groteszk interpretációs horizontjára, de az a tragédia és a komédia új összjátékának előhívásával kétségtelenül újszerű dramaturgiát eredményez. Az értekezés alapvető célkitűzése tehát a groteszk dramaturgia változataiként megjelölhető dramatikus szövegek egymás melletti olvasásával paradigmák felállítása. A kijelölt értelmezői pozícióból adódik a panorámaszerű bemutatás hiánya, tehát az adott időszak összes alkotója, teljes életmű ismertetése nem található meg a dolgozatban. II. Az értekezés felépítése A nyitó fejezet a kitűzött célokat, az azokhoz kapcsolódó kérdésfelvetéseket, valamint az elméleti és a történeti összefoglalót tartalmazza. A következő hat fejezetben a dramaturgiára összpontosító szövegelemzés történik. • A groteszk dramaturgiája • Az abszurdoid dramaturgiája • A biblikus groteszk dramaturgiája • Az analitikus groteszk dramaturgiája • A metatörténelmi groteszk dramaturgiája • Az a-gnosztikus groteszk dramaturgiája A további hat fejezet a nyelv és a személyiség viszonyának szempontjából követi újra végig a kijelölt korpuszt. • Sokszorozódás, átértelmezés, önfeláldozás Örkény István groteszk dramatikus szövegeiben • A szerepkényszer Páskándi Géza abszurdoid dramatikus szövegeiben • A sorsvállalás magatartáskényszere Sütő András dramatikus szövegeiben • A pótcselekvés, az önpusztítás, az ön(f)eladás Csurka István dramatikus szövegeiben • A bábucserék Spiró György dramatikus szövegeiben • Szerepcsere, szerep(té)vesztés Nádas Péter dramatikus szövegeiben A záró fejezet arra a folyamatra világít rá, ahogyan a Pirandello-féle „színház a színházban” alakzat átvált a „színház a színházról” posztmodern helyzetébe, vagyis amikortól nem beszélhetők el történetek, hanem a teatralitás működésére reflektálnak a szövegmozaikok. A dramatikus modernség még a darabindításhoz visszakapcsolt zárlattal a játékok sorozatát feltételezi, a posztmodern elgondolás szerint pedig a vég mint kezdet tapasztalata a játék alóli feloldhatatlanságra utal. Despite the attacks against theoretical literature, this dissertation attempts to elaborate a newer terminology of drama theory, because it seems to be necessary to apply the modifying theatrical discussion for the analyses of modern Hungarian plays with recent dramaturgy. The results of dramatics, which has been existing as an individual discipline for not very long, transform text-reading methods. The simultaneous appearance of different points of view, that is to say, the extinction of the constant borderline between the text and the performance, and the theory and the history of dramatics or the theatre, broadens the horizon of interpretation. The examination aiming at dramaturgic changes and at the methods for structuring texts raises the following questions: • How can dramatic character be qualified? • What term can substitute for the category of drama, in order that the interpretation opportunities can be enlarged, and theatrical reading can be realised in the texts? • A dictionary of which theoretical bases is suitable for describing the dramatic character and the dramaturgic solutions of the texts? • How can text patterns be generated in a modernity, which moves in the attraction of grotesque and absurd? • What drama traditions do the plays take from, which they also destroy at the same time? The birth of the literature of the new linguistic behaviour can be set to the examined period of time. The start is the middle of the sixties, where, partly upon the influence of a freer view on world literature (when, for example, the periodical „Nagyvilág” publishes plays called absurd one after the other) there is a change in Hungarian cultural life. The start of the eighties, the change of modern and post-modern means the closing. The turn of dramatic modernity into post-modern shows and interval where the ways of viewing and speaking transform. In the focus of this dissertation, there are plays, which constitute models with their recent dramaturgy, thus, which present the innovative elements of dramatic modernity: • Örkény István: Tóték, Macskajáték, Vérrokonok, Kulcskeresők, Pisti a vérzivatarban • Páskándi Géza: Haljon meg bután, Önkéntes tűzoltók, Őszinte pillanat, Külső zajok, A bosszúálló, Az ügy, Kalauz nélkül, A sor, Vendégség, Tornyot választok, A rejtekhely, Távollévők, A haladék • Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai menyegző • Csurka István: Szájhős, Ki lesz a bálanya?, Deficit, Döglött aknák, Versenynap, Házmestersirató • Spiró György: Hannibál, Balassi Menyhárt, Káró király, Kőszegők, A békecsászár • Nádas Péter: Takarítás, Találkozás, Temetés The limit points of the examination are the plays of Örkény and Nádas. There is a bibliography of library-volume, which covers the topics of the absurd and the grotesque, but its dramaturgic comparison is pushed to the background. Besides the differences between the dramaturgy of the grotesque and the absurd, there are also important parallelisms: • The personality is decomposed by the loss of self-identity and the result is deficit. • The transmitting strength of language becomes questionable and the limits of governability of the language become conscious. • The larger association-space results in a closed situation. • The traditional management of space and time is modified; the space-time is generated, which is compacted like a film and which allows sudden leaps. • The value of action becomes equal to the value of manifestation. • Objects and vegetative functions become stressed. Objects may transform depending on the perspective, thus, they can be alienating, the resources of humour, or just deadly frightening. Speech is mainly around biological needs (metabolic processes, sexuality). The first night of Tóték in 1967 shows the grotesque as an epoch-making dramaturgy. The modern Hungarian dramaturgic efforts may not be limited to the interpretation horizon of the grotesque, but they undoubtedly result in recent dramaturgy by evoking the interplay of tragedy and comedy. Thus, the basic objective of this dissertation is to set up paradigms by reading dramatic texts at the same time, which can be marked as the dramaturgic versions of the grotesque. The lack of panorama-like presentation comes from the set interpretation position, thus, all the authors of the period in question and the whole life work can not be found in this dissertation.
Szabadon hozzáférhető
The Double-Edged Sword: the Technological Sublime in American Novels between 1900 and 1940
(2004) Simon, Zoltán; David, L. Vanderwerken; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar--Angol-Amerika Intézet
Az angol nyelvű disszertáció eredetileg 2001 őszén készült az Egyesült Államokban, a Texas Christian University angol doktori programjában. Az értekezés az ún. „technikai fenséges” (a bevett angolszász terminológia szerint „technological sublime”), azaz a gépek és általában a technika iránt érzett rémülettel vegyes csodálat trópusát és jelenségét vizsgálja az Egyesült Államok tágabb kulturális kontextusában az 1900 és 1940 közötti időszakban, illetve konkrétabban e trópus megjelenését a fenti időszakból reprezentatív módon kiválasztott irodalmi szövegekben. A fenségesnek mint esztétikai kategóriának a vizsgálata a tizennyolcadik században élénkült meg, amikor általában olyan természeti jelenségek és tájak jelölésére alkalmazták, amelyek a teremtés nagyszerűségét tükrözték. A fenséges esztétikaelméletének megteremtői közé tartozott Shaftesbury, Addison, és különösen Burke, a Philosophical Enquiry into the Origin of Our Ideas of the Sublime and Beautiful (1756) szerzője, akinek a fenségesre vonatkozó meghatározása fontos új elemet tartalmazott, nevezetesen a félelem és rettegés kettős kritériumát. Kritik der Urteilskraft [Az ítélőerő kritikája] (1790) című könyvében Immanuel Kant úgy érvelt, hogy a fenséges nem lehet a szép ellentéte, hiszen gyönyörködtet és fájdalmat is okoz. Kant rendszerében a szépség önálló esztétikai minőség, míg a fenséges csupán a mennyiségből vagy a méretből származik. A fenséges fogalmának Kant szerinti meghatározása—amely igen nagy hatással volt a tizenkilencedik századi esztétikai gondolkodókra—sokkal inkább alkalmazható a technika esztétikájára, mint Burke definíciója. Valójában a természeti világ egyre kisebb szerepet játszik a fenséges fogalmának Kantét követő meghatározásaiban. A technikai fenségesnek a jelen disszertációban alapul vett meghatározása David E. Nye definíciójára támaszkodik, miszerint a fenséges olyan érzés, melyet a ránk „mély benyomást tevő dolgokkal való szembesülés kelt” ; ilyen dolgok lehetnek például természeti tájak, építészeti formák vagy technikai eredmények. A technikai fenséges alapvetően ambivalens érzés, melynek egyszerre alkotóeleme a technika iránti csodálat és félelem, és amely jellemző jegye volt az optimista-pozitivista tizenkilencedik század többé-kevésbé egységes technikai utópizmusából és republikanizmusából a különösen a második világháború után teret nyerő, egyre inkább pesszimista és disztópikus világképbe tartó átmenetnek. A disszertáció célja kettős: egyfelől áttekintést nyújt a huszadik század első négy évtizedének amerikai szellemiségéről és a technikai fenségesnek az ezen időszak eszmevilágát jelentős mértékben befolyásoló hatásáról, másfelől az időszak prózairodalmában vizsgálja a technikai fenséges trópusának megjelenését. A technika ugyanis, amely a modern létezés szerves része és ekként a modernizmus élményének is fontos eleme volt, szinte állandóan jelen van az 1900 és 1940 közötti amerikai prózairodalomban. Következésképpen a technikai fenséges tanulmányozása egyfelől hasznos tanulságokkal szolgálhat a korszak irodalmának pontosabb megismeréséhez, másfelől pedig az irodalmi szövegek is segíthetnek a technikai fejlődés eme fontos fejezetének jobb megértésében és illusztrálásában. Az USA tizenkilencedik század végi felgyorsult ipari növekedését követően a huszadik század első évtizedeit leginkább a technika széles körű elfogadása jellemezte. Míg a korábbi időszakban az amerikaiak ritkábban találkozhattak a technika vívmányaival, és ezért csodálták azokat vagy éppen féltek tőlük, később a technika fokozatosan részévé vált az átlagpolgár mindennapjainak. A gép ilyetén asszimilálása a modern amerikai létezésbe és pszichébe, amelyre a huszadik század első harmadában került sor, többé-kevésbé felszámolta Amerikában a technikától való viktoriánus jellegű idegenkedést és az olyan, technikával kapcsolatos megnyilatkozásokat, mint amilyenre Henry Adamset ihlette epifanikus találkozása a dinamóval 1900-ban: „Adams számára a dinamó a végtelenség szimbólumává vált. [. . .] úgy érezte, hogy a negyven láb magas dinamó valami morális erőt testesít meg, nagyjából úgy, ahogyan a korai keresztények éreztek a Kereszt iránt” . A huszadik század első évtizedeinek Amerikája szinte feltétel nélkül hitt a technikának a nemzetre, mi több, az emberiségre gyakorolt pozitív hatásában. Ez volt a „tudományos vezetéselmélet”, a magasabb hatékonyság, a racionális és szisztematikus megközelítések időszaka nemcsak a gyáriparban, hanem az élet minden területén. E tekintetben az első világháború vízválasztó esemény volt, hiszen több nemzedékre kihatóan változtatta meg a technikáról alkotott általános képet. A háborút követő irodalomban (az „elveszett nemzedék” műveiben) megjelenő kiábrándultság részben abból a felismerésből fakadt, hogy az emberiség tömeg- és önpusztításra való képességéért jelentős mértékben a haditechnika a felelős. Ezek a tapasztalatok a technika újraértékelését készítették elő, amint azt a John Dos Passos korai regényeiben gyakorta szereplő „hadigépezet” trópusa is előrevetíti. A húszas évek során aztán a technikai fejlődés elválaszthatatlanul összefonódott az üzleti érdekekkel. Úgy tűnik, hogy az iparosodás, gépesítés, urbanizáció és szabványosítás folyamatai—amelyek már jó néhány évtizeddel korábban megindultak—az első világháborút követő évtizedben csúcspontra értek, s a mennyiségi változások végül szükségszerűen minőségi változásokba csaptak át. Az amerikai társadalom széles rétegeinek életszínvonalát és életmódját korábban soha nem befolyásolta ennyire közvetlen módon a műszaki fejlődés, mint ebben az évtizedben, amelynek során a technika az amerikai kultúra szerves részévé vált. A húszas éveket követően jelentősen átalakult a társadalom korábbi pozitív hozzáállása a technika eredményeihez. Az Egyesült Államok által valaha elszenvedett legnagyobb gazdasági válság beköszöntekor sokan a tudományt és a technikát okolták a gazdasági túltermelés, az emberi munkaerőt helyettesítő gépek elterjedése és ezáltal a munkanélküliség magas aránya miatt. Mivel a közmegítélés szerint a tudomány és a technika volt a felelős a gazdasági nehézségekért, szükségszerűen egyre erőteljesebb kritika érte ezen területeket, sőt, néhányan egyenesen a további kutatások és műszaki fejlesztések teljes befagyasztását követelték. Egyre gyakrabban emlegették a kor mérnökeinek társadalmi felelősségét a beállt helyzetért, amelyhez tudásukkal és tevékenységükkel ők is jelentősen hozzájárultak. A második világháború a technikai fejlődés további előmozdítását eredményezte. Ezt a korszakot egyre szorosabb együttműködés jellemezte a kormányzat, a tudósok, az iparban dolgozó mérnökök, a nagyvállalatok, valamint a hadsereg között. Új találmányok és technológiák sora született ekkoriban, mint a nukleáris energia hasznosítása, a radar, a számítógép, a sugárhajtás és a rakétatechnika. A második világháborút követő időszakban az Egyesült Államok megerősítette vezető szerepét a világban a technikai kutatás és fejlesztés terén. Bár az amerikaiak az ún. „high-tech” társadalom korát élik, melynek kezdete legalábbis a második világháborút követő évekre, de valószínűleg még ennél is jó néhány évtizeddel korábbra vezethető vissza, a high-tech kor iránti társadalmi szimpátia a legjobb esetben is csak mérsékeltnek nevezhető. A technika, amelyet jelentős mértékben természetesnek tekintenek, egyfelől a társadalom és a modern létezés szerves részévé vált, másfelől viszont sokan rámutatnak arra, hogy a technikáért mekkora árat fizet a társadalom, a környezet és az emberiség, és egyre növekszik azok aránya is a lakosságon belül, akiket komolyan foglalkoztatnak ezek a kérdések. A technikai fejlődéssel kapcsolatba hozható tragikus mérföldkövek (Hirosima, a Three Mile Island-i baleset, a Challenger és a Columbia űrsiklók katasztrófái, hogy csak néhányat említsünk) jelentős mértékben hozzájárultak ennek a negatív vetületnek a tudatosításához, és egyre többeket ébresztettek rá arra, hogy mi történik, ha a technikai fejlődést nem sikerül megfelelő ellenőrzés alatt tartani. A disszertáció egyik alapfeltevése, hogy a technikai fenséges fogalma alkalmas keretet nyújt a fentiekben leírt változások vizsgálatához. Segítségével pontosabban megérthetjük azokat a gyakorta ellentmondásos és ambivalens reakciókat (lelkesedés és aggodalom, rajongás és depresszió), amelyeket az Egyesült Államok a technikai fejlődéssel kapcsolatosan megélt a huszadik század első évtizedeinek átmeneti időszakában. A technikai fenséges jelensége ekkor hatotta át leginkább a kultúrát, ami a tizenkilencedik század összességében naiv módon egyoldalú lelkesedésének és technikai republikanizmusának eltűnéséhez és egy fragmentált, gyakran paranoiás és pesszimista technikakép elterjedéséhez vezetett. Ez utóbbi aztán egyik meghatározó jegyévé vált a második világháború utáni irodalomnak is. The English-language dissertation was submitted and accepted in 2001 at Texas Christian University in fulfillment of the requirements for the degree of Doctor of Philosophy. It examines the phenomenon of the “technological sublime,” a simultaneous awe and fear of the machine in the wider cultural context of the United States between 1900 and 1940, and specifically, the manifestation of this notion in representatively selected literary texts of the same period. Discussions of the sublime as an aesthetic category go back to at least the eighteenth century when it was commonly applied to natural objects reflecting the grandeur of creation. The chief theoreticians of the sublime included Shaftesbury, Addison, and especially Burke, author of Philosophical Enquiry into the Origin of Our Ideas of the Sublime and Beautiful (1756), who emphasized an important new element in his definition of the sublime, namely terror and fear. In his Critique of Judgement (1790), Immanuel Kant argued that the sublime could not be an opposite of the beautiful, since it induced both pleasure and pain. In Kant’s system, then, the beautiful is a function of aesthetic quality, while the sublime is derivable from quantity alone. Such a definition of the sublime, immensely influential in the nineteenth century, is much more easily applicable to the aesthetics of technology than Burke’s. Indeed, the natural world plays a decreasing role in subsequent definitions of the sublime after Kant. The definition of the technological sublime used in this study relies on David E. Nye’s notion of the sublime as a feeling “aroused by the confrontation with impressive objects” (xiii), such as natural sites, architectural forms, or technological achievements. It could be best approached as a prevailingly ambivalent attitude of simultaneous awe and fear of technology, emblematic of the transition between a by-and-large unified vision of technological utopianism and republicanism of an optimistically positivist nineteenth century and the increasingly pessimistic and dystopian, fragmented vision of the post-World War One era. The dissertation is intended as a survey, on the one hand, of the intellectual climate in the first four decades of the twentieth century in the United States and the role of sublime technology as a formative influence on human consciousness and, on the other hand, the manifestation of the technological sublime in American fiction produced in this period. Technology, an integral facet of our modern existence and an important part of the modernist experience, is an omnipresent entity in the American fiction produced between 1900 and 1940. Consequently, the study of the trajectory of the technological sublime seems to be a rewarding approach to a better understanding of the literature of this period; and conversely, literature may help illustrate and illuminate this chapter in the history of technological development so important in the shaping of our current material and intellectual culture. Following the accelerated industrial growth of the late nineteenth century, the first decades of the twentieth century could generally be characterized as a period of coming to terms with technology by the wider population of the United States. The earlier sporadic encounters with technology that were thrilling, awe-inspiring, or frightening a generation or two before were gradually becoming a part of everyday reality for the average American. This assimilation of the machine into the modern American psyche and existence that was taking place during the first third of the twentieth century had by and large eradicated any remaining traces of the Victorian attitudes to technology and had made such technological epiphanies as Henry Adams’s encounter with the dynamo in 1900 obsolete for some time in the United States: “to Adams the dynamo became a symbol of infinity. [. . .] he began to feel the forty-foot dynamo as a moral force, much as the early Christians felt the Cross.” An almost unconditional trust in technology’s positive impact on the progress of the nation, or more generally, humankind, was especially prevalent in the early twentieth century. This was the era of scientific management, heightened efficiency, a rational and systematic approach not only in manufacturing, but also in virtually all areas of life. In this respect, World War One was a watershed event changing a whole generation’s and their posterity’s assessment of technology. Part of the postwar disillusionment (frequently referred to under the label “Lost Generation”) reflected in the fiction produced in the post-war period was a realization of humankind’s potential for mass (and on a human scale also self-) destruction made possible in no small part by technology. This experience prepared the way for a different vision of technology, as foreshadowed by John Dos Passos in his earliest novels, which use the trope of the military machine extensively. The Twenties, then, inseparably allied technological development and business interests. It would appear that the processes of industrialization, mechanization, urbanization, and standardization that had been emerging for several decades culminated in the decade following World War One, finally to reach a stage where quantitative changes turned into qualitative ones. Never before were such wide layers of American society immediately affected in their lifestyles and general standards of living by technology as in this decade of widespread assimilation of technology into American culture. The period following the Twenties saw the beginning of a backlash in society’s generally positive attitude toward technology. With the onset of the greatest economic depression to plague the United States ever, science and technology were frequently blamed for economic overproduction, as well as generating a high rate of unemployment by replacing human workers with machines. Commonly considered as scapegoats for hardships, science and technology were harshly criticized, and there were even voices demanding a moratorium of further research and development. The social responsibility of engineers in the age they helped create was mentioned more and more frequently. World War Two brought about a further resurgence in technological development. This was a phase of intensified cooperation between the government, scientists, industrial engineers, corporations, and the military in the development of such new technologies like nuclear energy, radar, computer technologies, jet propulsion, and rocketry. In the period after World War Two, the United States reinforced its world leading position in technological research and development. Although Americans have lived in a high-tech society at least since the post-World War Two decades, but arguably several decades before that, the general attitude toward this technological age is ambiguous at best. On the one hand, technology is very much taken for granted and assimilated into the fabric of society and modern existence. On the other hand, however, a large number of critics now raise their voices against the social, environmental, and human costs of technology, and there is a growing public awareness of these issues in the general population. Tragic milestone events (Hiroshima, Three Mile Island, Chernobyl, or the Challenger and the recent Columbia space shuttle disasters, to mention just a few) have largely contributed to this awareness and made many people realize the repercussions of allowing technological development to go awry. The concept of the technological sublime provides a convenient framework in which these changes can be observed and described. It can be useful in understanding the often conflicted and ambivalent reactions of enthusiasm and anxiety, exaltation and depression associated with the patterns of development experienced in the United States in this transitory period. The first four decades of the twentieth century saw the culmination of the technological sublime in America: the loss of the by and large innocently one-sided enthusiasm and technological republicanism of the nineteenth century to a fragmented, often paranoiac, and largely pessimistic vision of technology that became a trademark of the literature after World War One.

Böngészés

Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola Megjelenés dátuma szerinti böngészés

Találat egy oldalon

Rendezési lehetőségek