Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
Állandó link (URI) ehhez a gyűjteményhez
Bölcsészettudományi Doktori Tanács
Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
(vezető: Dr. Bényei Tamás)
D47
tudományterület:
bölcsészettudományok
tudományág:
irodalom- és kultúratudományok
Doktori programok:
- Magyar irodalmi, modern filológiai és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Szirák Péter) - Angol és észak-amerikai irodalom- és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Rácz István)
Böngészés
Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola Megjelenés dátuma szerinti böngészés
Megjelenítve 1 - 20 (Összesen 161)
Találat egy oldalon
Rendezési lehetőségek
Tétel Szabadon hozzáférhető A tapasztalás és az önmeghatározás Paul Fleming (1609-1640) költészetébenLakfalviné Szögedi, Gabriella; Kovács, Kálmán; Szögedi, Gabriella; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Germanisztikai IntézetÖsszefoglaló Az értekezés a neolatin és a humanista tradícióhoz kapcsolódó, opitziánus Paul Fleming költészetét vizsgálja a költemények olvasatait a szubjektív líraértelmezés paradigmájából kiemelve. Az értekezés célja, hogy a flemingi költemények erős normakövetésében a versek grammatikai, retorikai és kommunikációs struktúrájának a feltárásával kibontsa a költeményeknek mint lírai beszédaktusoknak a versbeszélői hangját, bemutatva azt, hogy a versben megszólaló konvencionális és reprezentatív én hogyan határozza meg önmagát, és milyen szubjektumot hoz létre. Ebben a vizsgálatban a flemingi életút fontos alapszituációjából (az utazásból, a távollétből, az idegennel való találkozásból, az idegen reflexiójából) kiindulva a tapasztalás és a meg-, ill. átélés állapotainak mint alapvető emberi léttapasztalatoknak (a szerelem, a barátság és a megismerés vágyának emberi tapasztalatai) a reflexiói állnak a középpontban a versbeszélő önmeghatározó megnyilatkozásának a kibontása során. Az értekezés az öt részletesebben tárgyalt költeményt (An sich, Entsagung, Auf H. Georg Glogers Med. Cand. seliges Ableben, In Groß-Neugart der Reußen, An Herrn Olearien vor Astrachan der Reußen in Nagaien) olyan egyéni, monologikus beszédként értelmezi, amelyek beszélője a megszólalás és a kimondás által formálja és határozza meg önmagát. Ennek részletes feltárását a kiválasztott költemények kommunikáció- és beszédaktus-elméleti, illetve narratológiai szempontú vizsgálata teszi lehetővé, amelyek alapján a versek olyan szövegekként értelmeződnek, amelyekben a beszélő az artikulált én (illetve szerep-én vagy figura-én) szintjén helyezkedik el, és konstruált beszélőként van jelen. A versbeszélő hangjának kibontása és újraépítése során nem feltételeződik egy eleve megnyilatkozó, egyértelműen azonosítható, identifikálható megszólaló, hanem a szövegből, a kimondásból (re)konstruálódik a beszélő. A beszélői megszólalás vizsgálata a theatrum mundi toposz és metaforáinak mint orientációs gondolati modellnek, illetve a sztoikus, neosztoikus és újplatonikus filozófiák életpraxisra vonatkozó etikájának az előterében zajlik. A beszélő által megidézett hangok megszólalásainak retorikai és grammatikai felépítése, a beszédaktusok váltogatása, a narratív megnyilatkozási szintek közötti mozgás generálják a szövegekből kibontakozó szubjektum létrejöttét. A flemingi szövegekben egy sajátos szubjektivitás kibontakozása figyelhető meg, amelynek nem eredménye egy önmagára (vissza)vonatkoztatott szubjektum, a flemingi szubjektum a reflexivitásban képződik. Summary The doctoral thesis Experience and self-identification in the poetry of Paul Fleming (1609-1640) examines the poetry of Paul Fleming, who joined the Neolatin and humanist tradition and was a follower of Martin Opitz, taking out readings of poems of subjective lyric-interpretation paradigm. The aim of the thesis is to explain the voice of the lyrical speaker of poems as lyrical speech acts with exploring the grammatical, rhetorical and communicative structure of poems and to show how the conventional and representative self that speaks in the poem defines itself and what subject it creates. The significant basic situations of Fleming’s life (travel, absence, meeting the unknown, reflection of the unknown) form the starting-point and the reflections of essential human experience of existence (love, friendship and desire for cognition) are in the centre in the course of explaining the self-identification speaking of the lyrical speaker. The thesis interprets five poems discussed in details (An sich, Entsagung, Auf H. Georg Glogers Med. Cand. seliges Ableben, In Groß-Neugart der Reußen, An Herrn Olearien vor Astrachan der Reußen in Nagaien) as monological speeches whose speaker forms and defines itself by articulating. It is explored in detail by examination of chosen poems with guidelines of communication theory, speech act theory and narratology. On this basis the poems are interpreted as texts in which the speaker is on the level of articulated self (resp. role-self or figure-self) and it is constructed. During the explanation and rebuilding of the lyrical speaker voice an in advance declaring, unambiguous identifiable speaker is not presumed, but the speaker is (re)constructed from the text and from the articulation. The articulation of the speaker is examined in foreground of topos theatrum mundi and its metaphors as thought-model of orientation, resp. of Stoic, Neostoic and Neoplatonic ethics. The rhetorical and grammatical construction of voices that are cited by the speaker, the alternation of speech acts, the motion among narrative levels develop the birth of the subject. In the texts of Fleming a specific subjectivity can be noticed that does not result in a self-reflected subject. The subject forms itself in reflexivity.Tétel Szabadon hozzáférhető Gegenwärtige Tendenzen des Mundartgebrauchs und der Mundartliteratur in der Deutschschweiz, insbesondere im OberwallisSzanyi, Ildikó; Pabis, Eszter; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Germanisztikai IntézetA négynyelvű Svájc német nyelvű területének különleges nyelvi helyzete a kettősnyelvűségben rejlik, amely azt jelenti, hogy két, nyelvészeti szempontból egymással rokon nyelvi variáció áll a beszélők rendelkezésére és ezt a két nyelvi variációt a társadalom szabályai szerint meghatározott kontextusban használják. Az egyik nyelvi variáció Német-Svájcban a standard német nyelv (elterjedt megnevezésben az „irodalmi” német, Schriftdeutsch vagy Hochdeutsch), a másik pedig ennek regionális – vagy akár településről településre változó - fajtái, a dialektusok, a különböző svájci német (Schwyzerdütsch) nyelvjárások. A német Svájcban a dialektus és a standard nyelv klasszikus tagolása és elemzésük fogalmisága a használatukra jellemző médiumok szerint alakult ki: eszerint a tradicionális felfogás szerint mediális diglossziáról beszélünk, azaz a dialektus szinte kizárólag csak szóban, a standard nyelv használata pedig főleg írásban jellemző. A beszélt dialektus és az írott standard nyelv klasszikus felfogását ma, a „másodlagos szóbeliség” (Ong) vagy az „új írásbeliség” (Androutsopoulos) korában a modern diglosszia-kutatások újraértékelik. Bár mindkét nyelvi variációnak továbbra is megvan a saját használati köre, egyre gyakrabban fordulnak elő átmeneti vagy vegyes formák, hiszen az eddigi kizárólag a médiumok elválaszthatóságán alapuló felosztást kiegészíti a közelség – távolság (Nähe – Distanz) tengelyén történő besorolás is. A mediális diglosszia fogalma mára kiegészült a funkcionális diglosszia fogalmával. Az írásbeli dialektushasználat elterjedését szem előtt tartva, munkámban a svájci német nyelvjáráshasználat és a tájnyelvi irodalom aktuális tendenciáit vizsgálom meg, a kérdésfeltevést a német nyelvű Oberwallis régió nyelvhasználatára és tájnyelvi irodalmára szűkítve. A német svájci irodalom történetének áttekintésében a dialektusok előfordulásának történelmi-társadalmi hátterét, használatuk változó okait és formáit mutatom be a különböző korszakokban. A történeti áttekintés során kiderül, hogy míg korábban a dialektus használata az irodalomban a művek népies jellegével hozható összefüggésbe, az 1960-as évektől a nyelvjárás elsősorban a társadalomkritika irodalmi eszközeként kapott hangsúlyt. Az irodalmi dialektus-használat mai tendenciái lényegesen különböznek a dialektusban íródott költészet korábbi hagyományától, azonban a kollektív (elsősorban regionális) identitás-konstrukció továbbra is az egyik legfontosabb szempontnak bizonyult a dialektus irodalmi használata során. A dialektus használatának és a német svájci tájnyelvi irodalomnak a legújabb tendenciáinak áttekintése után végül a kétnyelvű kanton, Wallis német nyelvű részének, Oberwallisnak a tájnyelvi irodalmát vizsgálom. A disszertációmban szeretnék választ kapni arra a kérdésre, hogy mennyire tekinthetőek reprezentatívnak az oberwallisi nyelvhasználat és tájnyelvi irodalom jellegzetességei. A kutatás tárgyát az 1980-as évektől Oberwallisban kiadott dialektusban íródott verseskötetek képezik, műfajilag a vizsgálódás kizárólag a líra területére koncentrál. A szerzők kiválasztásánál elsődleges kritériumként az oberwallisi származás mellett a rendszeres publikálási tevékenység szerepelt. A dolgozat Georg Julen, Hannes Taugwalder, Ludwig Imesch és Rolf Hermann dialektusban íródott verseit mutatja be a dialektushasználat tendenciáinak szemszögéből. Az interpretációk módszertanilag nem vállalkoznak szűkebb értelemben vett irodalomtudományi verselemzésekre, az elméleti kérdésfeltevés a dialektushasználat és a kollektiv identitás konstrukciós stratégiáinak viszonyára irányul. Általánosságban megállapítható, hogy napjainkban kerülnünk kell az írásbeliség – szóbeliség szigorú elválasztását az irodalomban is, hiszen ahogyan a mediális diglosszia fogalma a funkcionális diglosszia fogalmával egészült ki, úgy az írásbeli – szóbeli elválasztást felváltotta a másodlagos szóbeliség jelensége. A mai német svájci irodalomban elsősorban a Poetry Slam képviseli a tájnyelvi irodalmat a rap szövegek, a hangoskönyvek és egyéb, néhány dialektusban megjelent antológia illetve prózai mű mellett. Ezek az újfajta irodalmi médiumok ötvözik az írásbeli és a szóbeli kommunikáció jegyeit és a hallhatóság révén adnak esztétikai élményt. A hallhatóság az egyik legfontosabb feltétele a tájnyelvi irodalomnak. Mivel a dialektus írásképe a német svájci olvasó számára is szokatlan, a normától eltérő - azonban regionális identitásuk hangsúlyozása miatt számos befogadó vonzódnak a dialektusban íródott művek iránt is – számukra a tájnyelv hangzása, hallása jelent hétköznapi tapasztalatot. Oberwallis tekintetében a dialektushasználat legfontosabb szerepe az irodalomban az idősebb generációnál a kollektív identitás konstrukciója, az anyanyelvhez tartozás emocionális kifejezése valamint a közös történelmi múlt eseményeinek feldolgozása. A kortárs generáció esetében a dialektus egyfajta nyelvi játékszer, a performance művészet, a nyelv materialitásával történő irodalmi kísérletezés egyik fontos eleme.Tétel Szabadon hozzáférhető Intermediality and Narrative Identity in Paul Auster’s OuevreBökös, Borbála; Abádi Nagy, Zoltán; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai IntézetIntermedialitás és narratív identitás Paul Auster műveiben Disszertációm a Paul Auster kánon eddig még felderítetlen oldalát tűzte ki vizsgálatának tárgyául, azaz, a különféle médiumok közötti sokszínű intermediális aspektusok felfedését, rendszerezését, valamint ezeknek az austeri művekben (irodalmi szövegek, filmek, más művészekkel közös projektek) megjelenő narratív identitással kapcsolatos összefüggéseit. Dolgozatom elsősorban Auster válogatott műveit elemzi ilyen szempontból, ugyanakkor nem hagyja figyelmen kívül az amerikai szerző kritikai írásait sem. Auster szövegeinek intermediális olvasata egyrészt az adaptációk, másrészt a kép és a szöveg elméletei felől megközelíthető, miközben olyan kérdések válnak kutathatóvá, mint a vizuális elemek (reprezentációs technikák) hatása a narrációra, ezek szerepe az interaktív befogadói tevékenységben. Kutatásom két fő intermediális jelenség elemzésének nyomvonalán strukturálódik: intermediális utalások (individuális utalások, azaz valamely mediális produktum valamely más mediális produktumra utal, mintegy tematizálva azt) és szemiotikai rendszerre mutató utalások (utalás egy másik médium jelrendszerére, mintegy imitálva azt). Elsősorban azt vizsgálom, hogy Auster miként alkalmazza és forgatja fel ezeket az intermediális referenciákat. Másodsorban pedig az érdekel, hogy Auster szövegeiben az intermediális viszonyok hogyan fejtik ki hatásukat, és/vagy tematizálódnak a narratív identitás felépítésének, illetve lebontásának folyamatában. A mediális határátlépések olvasatomban különböző tereket kötnek össze: az adott médiumon belül reprezentált teret (film, fotográfia, fikció), magának a médiumnak a reprezentációs terét, és a befogadó (olvasó/néző) extra-textuális (szövegen kívüli) terét. Ilyen módon lehetővé válik az austeri életmű egyes műveinek rendszerezése az általuk kifejezett intermediális utalások függvényében mind tartalmi, mind formai szempontból. Munkám a következő legfontosabb intermediális utalásokat követi nyomon és elemzi Auster műveiben: a mozgókép motívuma, a fotográfia motívuma, individuális intermediális utalás, szemiotikai rendszerre való utalás, mely utóbbi, Irina Rajewski nézete szerint (52), úgy jön létre, hogy az adott mediális produktum saját médium-specifikus eszközeit használja, hogy utaljon egy másik mediális produktumra, illetve annak jelrendszerére. My dissertation is an examination of a completely unexplored facet of the Paul Auster canon, as it will discuss the aspects of intermediation between different media forms, in relation to the formation of narrative identity in this author’s works such as literary texts, films, and collaborative projects. Although I will occasionally refer to Auster’s critical writing too, my dissertation will primarily be concerned with a selected body of his fiction and films. It will offer an intermedial reading of Auster’s various texts through theories of adaptation as well as theories of image and text, also seeking to discuss the ways in which the visual elements affect storytelling in Auster’s fiction and stimulate an interactive reader engagement. In the present work the field of intermedial references—in the forms of individual reference (reference of a media product to another individual media product) and system reference (reference to another medial semiotic system)—will form the core. On the one hand, it is the way Auster adapts and subverts numerous intermedial references in his works that I will explore. On the other hand, my thematic focus will be on how—by what means—these intermedial relationships influence, and are thematized in, the building up and/or deconstruction of a coherent narrative identity in Auster’s texts, with special emphasis on how media intrusions connect distinct spaces: the represented space inside a specific medium (film, photography, fiction), the space of representation (of the medium itself), and the extra-textual space of the reader/spectator. I will argue that Auster’s works can be classified according to the different forms of intermedial references that they express, regarding both content and form. The forms of references I distinguish in his oeuvre are: the cinema motif, the photograph motif, individual intermedial reference, and intermedial system reference; the last of which, in Rajewsky’s view (52), indicates that the media product uses its own media-specific means, in order to refer to a different semiotic system of another medium.Tétel Szabadon hozzáférhető Musica Dantesca - Dante költészetének zeneiségeKádár, Anett Julianna; Madarász, Imre; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Olasz TanszékMusicadantesca - Dante költészetének zeneisége Értekezésem célja egy olyan tematikusan felépített, átfogó mű létrehozása volt, mely Dante és a zeneiség kapcsolatát tárgyalja. A téma interdiszciplináris jellegéből adódóan az italianisztikai kutatáshoz irodalomtörténeti, komparatisztikai, zeneelméleti és zenetörténeti kutatás is kapcsolódik. Részletes elemzést végeztem az Isteni Színjáték zenei elemeit vizsgálva, melyet három külön alfejezetben közlök a mű szerkezetének megfelelően. Az analízis eredményeit, a feltárt összefüggéseket és kiemelt mozzanatokat szintén külön alfejezetekben tárgyaltam. Célom volt továbbá a műben szereplő zenei komponensek közti összefüggések vizsgálata és annak bemutatása, hogy Dante korában a Színjátékban megszólaló dallamok milyen zeneelméleti szabályoknak feleltek meg. Ahogy Dante irodalmi művében találhatóak zenei vonatkozások, úgy a későbbi korok zenéjében is megjelenik az Isteni Színjáték, mint ihlető forrás. Dante zenei recepciójának vizsgálata akkora kutatási területet foglal magába, mely több doktori disszertáció témája lehetne. Dolgozatomban egy rövid, összefogó képet adok a Trecento költőjének zenei recepciójáról saját korától kezdve napjainkig, az irodalmi-zenei kapcsolódási pontokat pedig Liszt Ferenc exemplumán keresztül mutatom be. Az Isteni Színjátékban szereplő, a költő által idézett zenei részletekkel már foglalkozott a szakirodalom, így ezeket a részleteket nem tárgyaltam külön fejezetben. Munkámban az általuk kirajzolt zenei szerkezetet vázoltam fel, illetve górcső alá vettem azokat a nem megszólaló, mégis a muzikalitást képviselő tényezőket, melyek a Színjáték zenei olvasatában szignifikáns szereppel bírnak. A dolgozat alapját a Színjátékban megtalálható zenei vonatkozású elemek vizsgálata adta. A részletes elemzés konklúziójaként születettek meg az Isteni Színjátékszimbolikushangjai című fejezet alfejezetei. A kutatási folyamatban először az elemzés, majd a tézisek kategóriánkénti kifejtése következett. Mivel a Dante-szakirodalom napjainkra szinte áttekinthetetlen méretű, szükségesnek tartottam egy kritikatörténeti áttekintéssel indítani disszertációmat, bemutatva, hogy a dantisztika és a muzikológia eddig mit mutatott fel Dante és a zeneiség témakörében, és dolgozatom milyen új eredményekkel járul hozzá az eddigi kutatásokhoz. Elemzésembe több olyan aspektust vontam be, mely az eddigi szakirodalomban pontosításra szorult, vagy egyáltalán nem volt jelen, annak ellenére, hogy releváns a témában (például a számok és zene kapcsolata az irodalmi analízisben és az 1865-ben Milánóban kiadott Dante-vonatkozású műsorlapok feltárása és elemzése). Az alkalmazott módszerek a téma sokszínűsége miatt több tudományterület eszközeit használták fel. Irodalmi elemzés, zenetörténeti és zeneelméleti analízis, forráselemzések, és kritikatörténeti kutatás. Munkám során az interdiszciplinaritás eszközeit kihasználó forráskutatások kiemelt szerepet játszottak. Dante zenefelfogását a műveiben előforduló leírások és zenei megjelenítések alapján határoztam meg (De VulgariEloquentia, Convivio, Divina Commedia), összevetve a korabeli Dante-recepció leírásaival. Vizsgáltam a műben szereplő trubadúrköltészet elemeit és a költő szövegeit a madrigalizmus zeneszerzési gyakorlatában, majd a következő olyan zenetörténeti korszakban, melyben kiemelt szerepet töltött be a költő személye és munkássága. Ez a korszak a zenei romantika, melyben Dante születésének hatszázadik évfordulójára számos új zenemű született. A romantika zseni korszakában Dante személyisége kiemelt példaként volt jelent a korszak művészeinek életében. Ezt a jelentős szerepet Liszt Ferenc saját kéziratos bejegyzésit tartalmazó könyveinek, leveleinek, naplójegyzeteinek, és Dante-vonatkozású műveinek vizsgálatával mutatom be. Olasz-magyar komparatisztikai vonatkozású az eredeti szövegben jelen levő muzikalitás megléte vagy épp hiánya a magyar fordításokban. Munkámban azokat a részleteket emeltem ki, ahol a babitsi fordítás jelentősen eltér a dantei szövegtől a zeneiség költői eszközökkel való megjelenítésében, valamint a zenei kifejezésekkel kapcsolatos szavak fordításában. Disszertációmban az 1900 után megjelent kiadásokat vizsgáltam: Radó Antal Pokol fordítása 1930-ban jelent meg, Dante kortárs fordítói közül Nádasdy Ádám és Baranyi Ferenc munkáit használtam.Tétel Szabadon hozzáférhető Kulturelle Lesbarkeiten von MedeaGrunda, Marcell; Horváth, Andrea; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Germanisztikai IntézetMédea alakját hosszú kultúrtörténete során számtalanszor alkották meg újra és mindannyiszor egyfajta projekciósfelületként (Projektionsfläche) szolgál, aki a mindenkori kultúra nem befogadható, nem integrálható részét képezi, akit tehát a szerzők legtöbbször, mint kívülálló idegent (Fremde) konstruálják meg. Mindannyian ugyanarra az elementáris kérdésre keresik a választ, miszerint: hogyan válhat valaki gyermekeinek gyilkosává? E mögött a kérdés mögött ugyanakkor egy még aktuálisabb kérdés rejtőzik: hogyan lehet az idegenség megtapasztalását megfelelően kezelni? Relevánsak egyáltalán az ezzel kapcsolatos olyan jelzők, mint „helyes” vagy „helytelen”? Ennek a kérdésnek a megítélésében elsősorban Bernhard Waldenfels munkáira hagyatkozom, aki az idegenség különböző formáit is számításba veszi, azáltal, hogy az idegent egyrészről, mint tudásban lévő hiányt, mint ismeretlen, ill. mint a még meg nem ismert tudást megszólíthatóvá teszi, másrészről pedig olyan idegenségtapasztalatokat is tematizál, melyek a megérthetőségnek pusztán a lehetőségét is megkérdőjelezik. Az idegen megtapasztalása minden Médea-feldolgozásban megtalálható. Az irodalmi művekben előforduló idegenségtapasztalatot megfelelő értelmezéséhez jelen dolgozat az idegenség fogalmának és jelenségének részletes kifejtésével kezdődik. Az idegenség fogalmának megvilágítását öt irodalmi szöveg bemutatása és elemzése követi, melyek az idegenség megtapasztalásának különböző formáit ábrázolják, ill. az idegenségtapasztalatot különböző oldalról közelítik meg. A művek kiválasztásánál leginkább arra a kérdésre koncentráltam, hogy melyek azok az irodalmi szövegek, melyekben az idegenség megtapasztalása a lehető legkülönbözőbb formában jelenik meg. Az idegenségtapasztalat minden szövegben új és eltérő formát ölt, amely végül is minden alkalommal a jelenség újratematizálását, aktualizálását jelenti. Az egyes fejezetek próbálkozások, hogy modelleket alkosson arról, hogy Medea-szövegek, melyek az idegenségtapasztalat különböző aspektusaival foglalkoznak, egy szövegközeli elemzésen keresztül, ill. releváns kultúratudományi elméletek bevonásának segítségével hogyan, milyen formában értelmezhetők. A kultúratudományi elméletek bevonására azért van szükség, hogy egy részletes és átfogó képet kapjunk arról, hogy Médea az egyes szövegekben milyen folyamatokkal konfrontálódik, amelyek által gyermekeinek gyilkosává válik. Mivel minden feldolgozásban más utat jár be, a vizsgált folyamatok és így a bevont elméletek is szövegenként változnak, amely végül az elemzéseket is sokszínűbbé teszi. A megfelelő elméletek bevonása ugyanakkor azért is elengedhetetlen, hogy ezáltal a szövegelemzéseken keresztül bemutatásra kerülhessen, hogy az idegenségtapasztalatnak az egyes szövegben milyen megjelenési formái vannak, melyek így a téma aktualizálásához is hozzájárulnak. Az első vizsgálandó szöveg Franz Grillparzer Das goldene Vließ (1822) című trilógiája, ahol a gyermekgyilkosság egy hosszú folyamat eredményeként jelenik meg, melyben Médea identitása folyamatos változás alatt áll. Grillparzernek tehát a trilógián keresztül sikerül ábrázolnia, hogy Medea hogyan jut el egy harmonikus állapotból, az idegenség megtapasztalásán és annak önmagában való felfedezésén keresztül, egy kiszolgáltatott helyzetbe. Grillparzert követően Médea történetét a 20. században újra és újra elővették és feldolgozták, mégpedig szintén az idegenség aspektusából, de már nem az idegenség megtapasztalásának szemszögéből, hanem sokkal inkább a megkülönböztetésre (Differenzzuschreibung) helyezve a hangsúlyt, amely során magát az idegent konstruálták meg (és a mai napig konstruálják). Talán a legszembetűnőbb példa erre Médea bőrszínének a megváltoztatása, mely Hans Henny Jahnn Medea (1925) című drámájában valóban meg is történik, itt ugyanis Médea a recepciótörténetben először sötétbőrű nőként jelenik meg. Jahnn ugyanis észlelte a kora társadalmában egyre inkább teret nyerő rasszizmust és művével társadalomkritikát kívánt nyújtani. Max Zweig Medea in Prag (1949) című drámájában egy hasonló kritikát tár az olvasó elé, itt ugyanakkor már a második világháború borzalmait követően. Ekkor ugyanis már abban lehetett reménykedni, hogy a háború borzalmai soha többé nem ismétlődhetnek meg, Zweig viszont felhívja a figyelmet arra, hogy a rasszizmus, mint társadalmi gyakorlat még mindig része a hétköznapoknak. Ezt követi Christa Wolf Medea. Stimmen (1996) című műve, melyben a szerző Médeát „bűnei” alól felmenti, és a hatalmon lévőket teszi felelőssé gyermekei és bátyja haláláért, akik ezt a diskurzusok tudatos irányításának segítségével érik el. Tehát ebben a műben is megjelenik egyrészről az idegenség megtapasztalása, valamint a megkülönböztetések által létrehozott idegen képe, másrészről viszont különösen nagy hangsúlyt kap a kérdés, miszerint mennyi esélye nyílik egy alárendelt szereplőnek (Subalterne) a diskurzuson belül arra, hogy egyáltalán szóhoz jusson? Végül Dea Loher Manhattan Medea (1999) című drámájában az egész Médea-mítoszra történő tudatos reflektálás figyelhető meg, aki a mítoszpoétikus dimenzióban a legmagasabb fokot érte el azáltal, hogy a nemi identitásokhoz hasonlóan az ősmítoszról alkotott elképzelést is kiparodizálja.Tétel Szabadon hozzáférhető A klasszikus századforduló népszerű prózairodalmaBéres, Norbert; Debreczeni, Attila; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi IntézetBéres Norbert - A klasszikus századforduló népszerű prózairodalma - Absztrakt Doktori értekezésem a klasszikus századforduló románkorpuszának leírására tesz kísérletet, a maga műfaji, narrato-poétikai mintázataival, eszmetörténeti vonatkozásaival, olvasástörténeti, társadalomtörténeti kontextusaival, a műfaj korai alakulástörténetéhez a népszerűség jelensége felől közelítve, amelyet egy pragmatikus átrendeződési folyamat szerint gondol el. Célkitűzéséhez a dolgozat egy komplex szempontrendszer, az irodalomszociológia, a történeti-poétika és a műfajtörténet keresztmetszetében elgondolt szemléleti távlat szerint közelít. Szerkezete az ideologikus-funkcionális-pragmatikus vezérfogalmak szerint rendeződik, akképpen, hogy az egyes szövegműveket az eszmei érdekeltségű, társadalmi világképet, nézetrendszert közvetítő ideologikus; az oktató-nevelő, pedagógiai rendeltetésű funkcionális; vagy a kiadást üzleti organizációként elgondoló, az eladhatóságot, az olvasóközönség közvetlen megszólítását célzó, a népszerű művek kiadásában anyagi hasznot remélő pragmatikus elv hívta életre. Hogy a románok népszerűségének mediális kontextusa, kiadási feltételrendszere is bemérhető legyen, elengedhetetlen képet alkotnunk a kortárs kiadói-kereskedelmi logika stratégiáiról, operacionalizálási kísérleteiről, a propagálási, népszerűsítési gyakorlatairól. Tekintve, hogy a korszakban eltérő karakterő, a népszerűséget célzó, egyszersmind a szövegművek létrehozását, variálódását, poétikai módosulásait, valamint az eszmei-ideológiai mintázatok integrálását egyaránt katalizáló stratégiák léptek működésbe, a regények narrato-poétikai szempontú elemzése inspiratív felismerésekhez vezet(het) az értekezés gondolatmenetére nézve. Artikulálható egy-egy konkrét szövegtípus alakulástörténete a korabeli magyar nyelvű prózairodalom közegében; feltárható, miként funkcionál narratívaszervező-elvként az erkölcsnemesítést, az identitásképződést, a hazafiúi nevelést mintázó ideologikum, hogyan közvetítik a diszkurzív elbeszélői szólamok, reflektív szereplői hangok az olvasóközönség kultiválását és mulatságát (utile et dulce) egyaránt szolgáló mondanivalót; belátható, miképpen influálta a poétikai szerkezet módosítását egyes románok esetében a társadalmi-kulturális kontextus. Előfeltevésem szerint az átrendeződés alakulástörténetként való értelmezésével elkerülhető a teleologikus célelvűség, hiszen a műfajtörténeti eseményeket, az irodalom mutábilitását nem fejlődésként szemléli, az alapvető jelentőségű folytonosságok mellett az „időszerűtlen”, anakronisztikus minőségű jelenségeket is figyelembe veszi. Az első nagyfejezet fő konzekvenciái szerint a korszak szerzői, fordítói a XVIII. századi szépprózai munkák tekintélyes részét általában valamiféle ideologikus (az erkölcsiséget, a didaxist, az identitást, a formálódó nemzeteszmét tárgyazó) célképzet szerint gondolták el (azonosulási lehetőségeket kínálva), a vonatkozó direktíva szerint lát(tat)va egy-egy szöveg értékét. A példák láthatóvá teszik, hogy a XVIII. utolsó harmadában (egy tematika vagy egy szövegtípus első magyarországi reprezentánsaként) még egy-egy kiemelkedő alkotás, egy-egy konkrét szöveg éri el az ismertség kimagasló fokát. Sikerük, évtizedeken át tartó népszerűségük rávilágít, hogy a román a század utolsó évtizedeitől, az olvasók fokozatos bevonásával figyelemre méltó potenciált jelent az olvasóközönség növelésében és nem utolsó sorban a magyarországi könyvkiadás és könyvkereskedelem felvirágoztatásában. Tudható, hogy a siker eltérő korszakok, kultúrák, nemzetek, társadalmi rétegek, egyének számára mást és mást jelenthet, anyagi hasznot, társadalmi elismerést, belső megelégedést egyaránt, voltaképp számos vonatkozásban megmutatkozhat – jelen munkák az utile et dulce elvének következetes megvalósításával a siker ideologikus mintázatát szemléltetik. A második nagyfejezet a funkcionalitás vezérfogalmát követve a didaktikai céltételezésű, az oktatásban való alkalmazásra, az ismeretközvetítésre, a komplex tudásátadásra törekvő románok vizsgálatát tűzi célul. Adódik a kérdés, hogy a pedagógiai célzatú szövegek miben mutatnak elmozdulást az ideologikus távlat szerint rendeződő alkotásokhoz képest, főként hogyha a különféle didaktikai elképzelések elméleti (ideologikus színezetű) alapvonásaira tekintünk. Megítélésem szerint a hipotetikusan elgondolt, ugyanakkor narrativizált mintázatokon, eszmei tartalmakon túl (persze azokból inspirálódva) konkrét, gyakorlatias (a mértékadó életvezetést propagáló) mondandót fogalmaznak meg, releváns ismeretkészletet közvetítenek az olvasóközönség felé, explicit módon, olykor expressis verbis. Mind a korszerű nevelési elvek hirdetésénél, mind az erkölcsi útmutatás terén adekvát a fikciós elbeszélésforma, hiszen a lecke a gyermek eleven olvasmányélményén keresztül realizálódik, legyen szó állambölcseleti prózáról vagy robinzonádról. A következő nagyfejezet irodalomszociológiai szemléletű és a kortárs románok kiadásának, népszerűsítésének gyakorlatait igyekszik felvázolni a szerialitás, a sorozatszerűség rendezőfogalmait is kontextusba vonva. A szerialitás mint irodalmi termelési mód egyféle biztosítási funkciót lát el, garancia lehet a „szövegáru” mint piaci termék szisztematizált létrehozására, propagálására és értékesítésére. Komplex, soktényezős, sokszereplős procedúra, mint a dolgozatban láthatóvá válik: szerzők, fordítók, szerkesztők, nyomdász-kiadók, könyvkereskedők, előfizetés-szedők, esetenként mecénások érdekegyesítő kooperációját feltételezi. Korszakunkban a hasonló szerveződéseknek köszönhetően jelentek meg a magyarországi prózairodalomban a népszerű nyugat-európai műfajok, szövegtípusok, amelyek széleskörű olvasói bázis, a fizetőképes kereslet kialakítására is alkalmat adtak, s néhányuk, módosult formában, a modern olvasóközönség befogadói igényeihez alkalmazkodva, napjainkig közkedvelt olvasmányok. A fejezetben az a konzekvencia kerül megfogalmazásra, hogy a korszak kiadói számára az olvasóközönség megközelítésében és megnyerésében a konkrét gyakorlati tevékenységek kerülnek domináns pozícióba, egyértelművé téve, hogy pusztán ideologikus toposzokat felvonultató szólamokkal már nem tehető sikeressé egy deklaráltan gazdasági szemlélet erőterében formálódó vállalkozás. A következő nagyfejezet ismét szövegelemzéseket foglal magába, a „gótikus irodalom”, illetve a münchhauseniádák korpuszából, a pragmatikus távlat szerint rendezve. Kiadóink viszonylag korán felismerték, hogy a szórakoztató irodalom létező, reális társadalmi szükségletet elégít ki, ehhez formálták a szövegek kiadásának procedúráját. Mivel a siker a konzisztens kiadói stratégiák, s a megvalósult eredmények összefüggésében a korábbitól eltérő aspektusban tárul fel, az elasztikus, gyakorlatilag behatárolhatatlan jelenséget a dolgozat vonatkozó fejezetében a romántextúrát kialakító láthatatlan ismétlődéselv kérdésköréből igyekeztem megközelíteni. Kiadói tekintetben az ismétlődéselv a reprodukciós gyakorlatban, az operacionalizált előállítás, értékesítés feltételeit biztosító minták kiválasztásában, standardizálásában és alkalmazásában nyilvánult meg – mindaddig, amíg rentábilisnak minősülnek. Tudható, hogy a népszerű, populáris irodalomban szigorú konvenciók, szabályszerűségek uralkodnak, az alkotások rendszerint olyan forma- és rendezőelvek szerint alakulnak, mint az ismétlés, amely strukturális, tematikus és motivikus kapcsolatokat teremt, marginális „zárványokat” és átmeneti szövegeket egyaránt létrehozva. Elemzésem a fent említett mechanizmust igyekszik megragadni a „gótikus irodalom” esetében öt, a münchhauseniádák esetében négy szöveg részletesebb taglalásával. Legyen szó tehát ideologikusan, funkcionálisan, vagy pragmatikusan elgondolt prózai szövegműről, a századfordulós románkorpusz előállításának társadalmi-kulturális feltételei, valamint a műfaj belső módosulásai, mutációi közt egymást át-átszövő kontaktus, oksági kapcsolat mutatható ki. Noha a rendezőfogalmak szerinti elkülönítés strukturális funkciót lát el, hangsúlyozandó, hogy „vegytiszta” román aligha található, a három típus elhatárolása, megkülönböztetése szükségszerűen bizonytalan, határaik elmosódnak; az ideologikumot közvetítő szövegek esetében már feltalálhatók az anyagi érdekeltség, az üzleti organizáció első nyomai.Tétel Szabadon hozzáférhető Az ördöggel kötött szövetség mitologémája a XIX. századi prózairodalombanKis, Gábor; Goretity, József; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi IntézetAz értekezés a mítoszkritika módszertanával vizsgál XIX. századi világirodalmi műveket, amelyeket összeköt az ördöggel kötött szövetség mitologémájaként megjelölt komplex problémakör. Első részében a mítoszkritika elméleti alapvetéseit határozza meg, a mítosz és az irodalom főbb kapcsolódási pontjait veszi számba. Ennek során a mitologikus gondolkodás négy jellegzetes elemét gyakorlati érvényesülésük során is vizsgálja. Így a mágia fogalmát és működését Balzac A szamárbőr című regénye, valamint a Vautrin-trilógiaként is ismert három regénye, a Goriot apó, az Elveszett illúziók és a Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága példáján szemlélteti; az irodalmi szimbolizációs folyamatot Adelbert von Chamisso Peter Schlemihl különös története című regényében vizsgálja; harmadikként a bináris oppozíciók működésével foglalkozik az említett művekben; végül a karnevál poétikai áttevődéseit elemzi Gogol Holt lelkek című poémájában. A vizsgált művek kiválasztása nem véletlenszerű: mindegyikben kiemelt szerepben áll a pénz szimbóluma, amely minden esetben az ördögi kísértéshez használt eszköz, vagy akár magának az ördögnek a leképeződése. A dolgozat második részében az elemzés már egyetlen irodalmi szövegre fókuszál: Conrad Ferdinand Meyer Az asszonybíró című elbeszélésére. Az első részben vázolt módszertani alapokkal, azokat tovább bővítve vizsgálja az ördöggel szövetségre lépő asszonybíró történetét, kitérve a történelmi elbeszélés Meyernél megfigyelhető sajátosságaira és a mű keletkezésének korszakát jellemző filozófiai, művészeti hatásokra is. Az asszonybíró a kísértésbe esés okaként azonban több motívum is megjelölhető: a hatalomvágy, a gyermekét féltő anyai szerep, a szerelem vagy a pillanat hozta szenvedély. Az elbeszélés narrátora a narráció számára irónia tárgya, inkompetens narrátor, melyet ironizált narrátornak nevezek. Az asszonybíró két fő szimbóluma – a kürt és a kehely – az utolsó ítéletre vonatkozó jövendöléssel is kapcsolatba kerül, s ezáltal megteremti az elbeszélés másik meghatározó mitológiai vonulatát. Az említett irodalmi művek elemzésén keresztül az értekezés a mítoszkritikai módszer elméleti alapjait, a mítosz és a mitologikus gondolkodás működését a gyakorlatban is bemutatja. A szimbólumok és a bináris oppozíciók vizsgálatával a szöveg olyan elemei is a vizsgálat tárgyai lesznek, mint a mágia és a csoda, a narráció és a narrátor egymáshoz való viszonya, az ismétlődő mikroszüzsék és azok szüzsében megmutatkozó helye, az inter- és az intratextualitás jelentés- és értelemképző szerepe, a hasonmások és egyéb megkettőződések, és azok esetleges rendszerének szerepe, a különböző módokon megmutatkozó tér és idő jelentései, a szöveg bestiáriumának és herbáriumának értelmező szerepe, vagy mint a szöveg szubverzív (sok esetben a karneváli világszemléletből kinövő), felforgató tulajdonságainak a jelentésképző szerepe. Az értekezés ezeket az elemzési szempontokat mind az elmélet, mind a gyakorlat szintjén igyekszik érvényesíteni. The dissertation targets 19th century literately texts with the methodology of myth criticism. The examined texts all feature the complex web of problems presented by the mythologem of the contract with the devil. In the first part of the dissertation I establish the theoretical principles of myth criticism and consider the most important connections between myth and literature. In this process the four typical elements of mythological thought are also examined as they appear in practical usage. The definition and workings of magic are illustrated by Balzac’s The Magic Skin and also by his novels known as the Vautrin trilogy: Father Goriot, Lost Illusions and Scenes from a Courtesan’s Life; while the symbolising process of literature is examined in Adelbert von Chamisso’s Peter Schlemihl. As a third aspect, the dissertation examines the workings of binary oppositions in the texts mentioned above, and finally it considers the poetic transposal of the carnival in Gogol’s Dead Souls. The reason behind the selection of these texts is that they all operate with money as a symbol, which is in every case an instrument in the devil’s temptation attempts or even the manifestation of the devil himself. The second part of the dissertation focuses on a single literary text: Conrad Ferdinand Meyer’s The Judge. While making use of and further expanding on the previously outlined methodological principles, I examine the story of the judge who allies herself with the devil, with special attention to the peculiarities of historical fiction characteristic of Meyer and also to the philosophical and artistic influences characteristic of the time of writing. In The Judge, several notions can be pinpointed as reasons for giving in to temptation, such as lust for power, the role of the mother protecting her child, love, or spur-of-the-moment passion. The narrator is treated as a source of irony by the narration, he is an incompetent narrator, whom I call an ironicized narrator. The two main symbols of The Judge – the horn and the chalice – are connected to the prophecy concerning Judgement Day, and thus they establish the other significant mythological framework of the text. While analysing the above mentioned texts, the dissertation also illustrates the practical application of the theoretical principles of myth criticism and the workings of myth and mythological thought. By examining symbols and binary oppositions, such elements of the text are also scrutinized as magic and miracles, the relationship between the narration and the narrator, the recurring microsujets and their respective places in the sujet, the role of inter- and intratextuality in the formation of meaning and reason, Doppelgängers and other doubles and the role of their potential system, the interpretation of the various appearances of space and time, the interpreting role of the text’s bestiary and herbarium, and the role of the text’s subversive nature (often originating in a carnivalistic view) in the formation of meaning. The dissertation aims to assert these analytical considerations both on a theoretical and on a practical level.Tétel Szabadon hozzáférhető Paternity in Crisis: Father-Daughter Relations in Charles Dickens’s Domestic FictionNyári, Rudolf; Bényei, Tamás; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai IntézetAZ ÉRTEKEZÉS MAGYAR NYELVŰ ABSZTRAKTJA KULCSSZAVAKKAL A disszertáció célja apa-leánya kettősök, illetve apa-leánya cselekmények vizsgálata Charles Dickens négy regényében, mind e kapcsolatok egyediségét tekintve a vizsgált regényeken belül, mind szélesebb kontextusban, olyan visszatérő mintázatokként tekintve őket, amelyekből következtethetünk Dickens viszonyulására a viktóriánus apasághoz mint diskurzushoz, illetve általánosságban a viktóriánus családfelfogáshoz. Dickens apa-lány kettőseinek legfeltűnőbb, visszatérő vonása, hogy az apafigura ilyen-olyan okból nem képes pátriárkai feladatának ellátására, és így a leánygyermeknek kell ellensúlyoznia apja inkompetenciáját, emiatt nem ritkán felvéve a metaforikus anya vagy feleség szerepét—de mindez nem azért, hogy megkérdőjelezze vagy eltörölje, hanem hogy megújítsa az otthon patriarchális rendjét. Az elemzések középpontjában az apa és a leány között lezajló interakciók dinamikája áll, amelynek vizsgálatához szükséges a két szereplő szimbolikus szerepeinek és viselkedési mintázatainak értelmezése mind szűkebb otthonukon belül, mind a nyilvános terekben. A négy részletesen vizsgált Dickens regény a következő: Ódon ritkaságok boltja [The Old Curiosity Shop] (1841), Dombey és Fia [Dombey and Son] (1848), Nehéz idők [Hard Times] (1854), és Kis Dorrit [Little Dorrit] (1857). E négy mű viszi színre legárnyaltabb módon az általam tipikusnak tekintett dickensi apa-leánya szcenárió aspektusait, és e regények vizsgálata alapján lehetséges legérvényesebb módon jellemezni Dickens sajátságos viszonyát az apaság viktóriánus diskurzusához. A kiválasztott regényeket a disszertáció az apa-lány kapcsolat négy stádiumaként elemzi, amennyiben mindegyikük egy-egy meghatározott konfliktushelyzetet dramatizál e kapcsolaton belül: Paul Dombey és Florence (a lány otthonról történő kitaszítottsága, a leánygyermek szimbolikus, kulturális és pénzbeli értékének metaforizálása), Thomas Gradgrind és Louisa (a fő kérdés az „otthon” működtetésének az alapja: tudományos racionalitás vagy személyes érzelmek), Nell Trent és a nagyapja (ebben a regényben legegyértelműbb a szerepcsere az apafigura és a lányfigura között, és az otthoni ökonómia és együttélés lehetőségeit lehetséges otthoni terek bemutatása révén firtatja a szöveg), végül William Dorrit és Amy (a lány pénzbeli és érzelmi kizsákmányolása). A regényelemzések fő módszertani elvét a szoros, szövegközeli olvasás szolgáltatja (close reading), amely alkalmas a szöveg metaforikus rétegeinek feltárására. A disszertáció elméleti alapjait a kultúratudomány, a gender studies, és a családi viszonyok mintázatait, valamint a pszichoanalitikus dinamikát középpontba állító narratológia határozza meg (főként Janet L. Beizer Family Plots: Balzac’s Narrative Generations című könyve). Tárgyszó: Apa, apai diskurzus, Charles Dickens, domesztikusság, ház, háztartás, Janet L. Beizer, leány, otthonregény, patriarchális berendezkedés, szimbolikus rend, viktoriánus korszak.Tétel Szabadon hozzáférhető Miskolci Csulyak István és Tofeus Mihály református lelkészek könyves műveltségeOláh, Róbert; Imre, Mihály; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi IntézetMiskolci Csulyak István és Tofeus Mihály református lelkészek könyves műveltsége A disszertáció célja, hogy feltárja a hagyományosan az ortodox táborba besorolt 17. századi református lelkészek, Miskolci Csulyak István (1575–1645) zempléni esperes és Tofeus Mihály (1624–1684) erdélyi püspök műveltségének könyves hátterét. Könyvjegyzékük címszavakban történő bemutatásán és a néhány fennmaradt könyveikkel kapcsolatos, többnyire erősen hiányos adatközlésen eddig nem jutott túl a szakirodalom. A tulajdonosi bejegyzéseik segítségével azonosítható, tucatnyi intézményben szétszóródott kötetek összegyűjtésén túl ezért a legfontosabb feladatot az Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez című sorozat 13. és 16/3. kötetében kiadott jegyzékek alapján történő rekonstrukció jelentette, kiegészítve az egyéb forrásokból nyerhető adatokkal. A két prédikátor esetében a jegyzékek tételein túl eltérő források állnak a rendelkezésünkre. Csulyak István autográf Diariuma (benne a részletes impresszumadatokat tartalmazó jegyzéke, útinaplója, beszédei), album amicoruma, valamint néhány könyve eredendően más megközelítést tesz lehetővé, mint a Tofeus mások által hevenyészve elkészített könyvlistája, prédikációi (A’ szent Soltárokresolutiója, Kolozsvár, 1683), disputációs nyomtatványai, levelei, s a közel félszáz mű az egykori könyvtárából. A különböző forrásból származó, egymást kiegészítő adatok felhasználásával rajzoltuk meg az említett prédikátorok könyves műveltségét. Az első fejezetben a módszertani alapvetés és a kutatástörténeti háttér megrajzolását követően két (bevezető) alfejezettel az ortodoxia fogalmát, periodizációját és változó megítélését vázoltam fel, majd összegeztem a kora újkori református lelkészi könyvtárak keletkezésére és használatára vonatkozó ismereteimet. A törzsszöveg legnagyobb részét kitevő második és harmadik fejezetben Miskolci Csulyak István és Tofeus Mihály könyves műveltségét tártam fel, közel azonos szerkezeti egységekben. Az életrajz bemutatását (családi háttér, iskolázás, szolgálati helyek, kapcsolati háló, irodalmi munkásság) követte a forrásadottságokra és a könyvtáruk történetére vonatkozó rövid ismertetés, a korábbi szakirodalom áttekintésével. Egy-egy rövid fejezet erejéig könyvészeti szempontok szerint is értékeltem a gyűjteményeket. Az egyes műveltségrétegek elkülönítését a teológia tudományterületével kezdtem. Ennek során az egyes részfejezetekben a bibliák és kommentárok, a patrisztika, a dogmatika, a kateketika, a homiletika, a liturgia és egyházi énekek, a polemika, a kazuisztika, és végül az egyéb teológiai munkák feltárását végeztem el. Ezt követően a teológiai irányzatok: ortodoxia, irénizmus, puritanizmus, majd Tofeusnál a coccejanizmus jelenlétét vizsgáltam. A nem szorosan vett teológiai csoportok közül elsőként az oktatáshoz kapcsolódó trivium (grammatika, retorika, logika) köteteit, majd a filozófia, az irodalom, (egyediként Csulyaknál a zene, Tofeusnál a nyelvek), a történelem és egyháztörténet, az államelmélet, a politika, a jog, a természettudományok (természetrajz, kozmográfia és geográfia, csillagászat, orvoslás), majd a nonkonformista ernyőfogalommal leírható művek következtek. A részösszegzésben a prédikátori gyűjtemények egyedi sajátosságait emeltem ki, lehetőség szerint összevetve más hazai és külföldi értelmiségi gyűjteményekkel. Mindkét részösszegzés esetében kördiagrammal szemléltettem a különböző tematikai csoportok arányait. A negyedik fejezetben a Miskolci Csulyak és Tofeus gyűjteményeinek tematikus csoportjait vetettem össze. Az összehasonlítás során felszínre került kisebb-nagyobb mértékű eltéréseket az egyes tulajdonosok eltérő érdeklődésével, illetve irodalom-, egyház-, vagy nyomdászattörténeti okokkal magyarázhattuk. A dolgozat végén a disszertáció előmunkálataként feltárt, a karteziánus táborba sorolt Apáti Madár Miklós (1662–1724) műveltségét hasonlítottam össze az ortodox Csulyaknál és Tofeusnál megfigyelt jellemzőkkel.Tétel Szabadon hozzáférhető Lo spazio urbano in Italia fra modernità e modernismoD'Arrigo, Patrizia; Száraz, Orsolya; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Debreceni Egyetem::Bölcsészettudományi Kar::Olasz TanszékAbstract Nella mia tesi mi occupo della rappresentazione dello spazio urbano nei testi brevi di Giovanni Verga e di Luigi Pirandello, scritti fra 1880 e il 1936. Nell’analisi dei testi mi concentro sul modo in cui è rappresentato lo spazio e sulla valenza semantica della rappresentazione. La scelta dell’argomento nasce dall’esigenza di comprendere se la rappresentazione dello spazio urbano, nonostante il ritardo italiano nello sviluppo urbanistico e industriale rispetto agli altri paesi europei, sia rilevante in letteratura anche nel periodo fra modernità e modernismo e nei due autori italiani più importanti di questo periodo. Gli studi sullo spazio urbano nella letteratura italiana riguardano precipuamente il periodo dal secondo dopoguerra a oggi, quando il legame fra metropoli e narrazione letteraria diventa molto forte. Ho sentito quindi l’esigenza di approfondire questo aspetto, partendo dal presupposto che nei testi dei due autori è comunque presente la città e che questa città non assomiglia più alla città di tipo manzoniano, ma assume già i tratti della città moderna, segnata dalla presenza dell’industria e dai cambiamenti sociali e urbanistici del secondo Ottocento. Il mio metodo è di tipo storico letterario, poiché guarda molto alla contestualizzazione degli autori nella loro epoca e dei testi nell’opera dell’autore. Tuttavia ho tratto importantissimi e decisivi spunti metodologici dagli studi sullo spazio e dalla recente geocritica. Nell’introduzione della tesi provo a ragionare criticamente sugli spunti teorici offerti da diversi studiosi che hanno ragionato sullo spazio, tenendo presente che è possibile sostenere che non esiste un metodo di analisi dello spazio semplice e facilmente ripetibile come per il tempo. Nel capitolo II delineo specificatamente lo sviluppo urbano di Milano e di Roma nel periodo in cui i due autori vissero nelle città, per comprendere quali siano stati i cambiamenti urbanistici più evidenti. Nel capitolo III chiarisco il rapporto fra Verga e Milano. Espongo, quindi, le modalità del suo passaggio al verismo e del suo approccio alla scrittura di novelle, il cui incremento nel quadro della produzione italiana è legato all’editoria milanese. Il focus del capitolo è l’analisi delle novelle della raccolta Per le vie ambientata a Milano. Dall’analisi del macrotesto individuo una struttura per cerchi concentrici nell’organizzazione interna delle novelle, che richiama la mappa circolare di Milano. Dall’analisi dei singoli testi evidenzio una serie di oggetti che spazializzano la modernità urbana: carri da trasporto, treni, scarpe, mani, finestre, lettere e, soprattutto, i corpi dei personaggi. Ognuno di questi oggetti ha una forte valenza semantica in relazione allo spazio urbano, al personaggio e alla storia narrata. Interpreto anche la funzione dei molti toponimi all’interno della raccolta. Il capitolo IV crea un raccordo fra Verga e Pirandello, mostrando il passaggio al realismo modernista, nel quale la novella si riconferma un genere forte. Delineo, inoltre, il rapporto che Pirandello instaura con Verga, la cui opera è presa a modello per la struttura narrativa e per l’assenza di retorica, con una chiara contrapposizione al dannunzianesimo. Nel capitolo V tratto di Pirandello, del suo rapporto con Roma, sua città d’elezione, dello sviluppo della sua poetica dell’umorismo, della scelta del genere narrativo breve di cui l’autore fu maestro. Seleziono quindi fra le duecentocinquantadue novelle pirandelliane quelle ambientate a Roma e fra queste seleziono una scelta di novelle dividendole in quattro gruppi, in base alla funzione della città nella narrazione. Il caos domina le storie e la frammentazione dello spazio, tipicamente novecentesca, si esprime attraverso la rappresentazione di singole parti della città che sono sineddoche dell’intera città. Anche Pirandello utilizza oggetti che spazializzano la città, il palazzo, la finestra, il Tevere, il ponte. Lo spazio urbano in Pirandello contribuisce notevolmente a segnare la psicologia e le azioni dei personaggi. Anche per Pirandello interpreto l’ampio uso dei toponimi. Nelle conclusioni espongo sinteticamente il risultato delle analisi svolte e dell’interpretazione spaziale dei testi presi in considerazione, mettendo in evidenza le differenze. La novità del mio lavoro consiste in primo luogo nell’aver combinato il metodo spaziale con l’impostazione storico-letteraria al fine di analizzare i testi rispettandone la specificità e con un metodo più completo possibile rispetto al tema scelto. La tesi, inoltre, approfondisce l’argomento dello spazio per un periodo in cui è stato poco indagato, individuando come i fattori urbanistici, storici, culturali, psicologici e la poetica dei due autori combinati con la loro personale esperienza urbana segnino anche attraverso il loro spazio di rappresentazione della città il passaggio da un’epoca all’altra.Tétel Szabadon hozzáférhető „Csillagokká repesztett szöveg…” Szövegközi közelítések a 19. század második felének magyar irodalmáhozGönczy, Monika; S. Varga, Pál; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi IntézetAz értekezés a vizsgált szövegeket, szövegkorpuszokat, problémaköröket Gérard Genette – az intertextulitás-elméletek közül a funkcionálisan leginkább alkalmazható –kategóriáival és időnként Lucien Dällenbach ’mise en abyme’ fogalmával közelíti meg. Ezek a kategóriák nem függetlenek egymástól, nagyon gyakran kombinálódva vannak jelen egy-egy szövegben. Ezt igazolják a kutatás tárgyai: a 19. század közepéről, második feléből választott, elsősorban epikai, magyar nyelven írt kanonizált, a kánon peremére szorult, vagy akár a korabeli sikerük ellenére kánonba nem került műalkotások. A disszertáció fejezeteinek egyik közös vonása az, hogy a részek – függetlenül attól, melyik genette-i kategória domborodik ki benne jobban, melyik előtér, míg egy vagy több másik a háttér – végső soron mindig valami műfaji billegést, váltást, transzformációt prezentálnak. A magyar irodalom történetének folyamatszerűségére a 19. századi intézményesült irodalmi élet egyik legfontosabb színtere, az 1836-ban Pesten alapított Kisfaludy Társaság évtizedeken keresztül jelentős befolyással bírt. A Kisfaludy Társaság jellemzően egy irodalomelméleti/esztétikai és egy szépirodalmi pályamunkára írt ki párhuzamosan jutalmat, emellett maga is indított bizonyos „vállalatokat” az irodalmi ízlés fejlesztésére, az irodalmi hagyományok megőrzésére. Ezek a kiírások, vállalkozások gyakran több évtizeden átívelve tematizáltak egy-egy problémát, problémakört, meghatározva így az irodalmi diskurzus csapásirányait. Az értekezés a kutatott korszak intertextuális alakzatainak, eljárásainak leírásakor, azok funkciótörténeti jelentőségének felmutatásakor olyan szövegeket vizsgál, melyek a Kisfaludy Társaság két kulturális vállalkozásához és négy elméleti feladványához közvetlenül vagy közvetetten kapcsolhatóak. A bevezetést követő 2. fejezet egyrészt Kelecsényi József kéziratos hagyatéka felől tekint rá a Kisfaludy Társaság népköltési gyűjteményének 1844 elején induló ügyére, az Erdélyi János szerkesztette Népdalok és mondák első kötetére, a korabeli lejegyzői, szövegrögzítői, szöveggondozói, szövegformálói gyakorlatra, másrészt bemutatja Kelecsényi magyar mitológiai lexikonát, melyet eredetileg a Társaság 1846-os jutalomtételére kezd írni. A 3. fejezet arra tesz kísérletet, hogy egy sajátos olvasási stratégiával igazolja az Arany János epikusi küzdelmét több aspektusból körbejáró kortárs irodalomtörténészek belátásait. Az intertextuális szövegszervező-eljárások széles skáláját alkalmazó, a szöveghagyományozódásról, a szövegkezelésről fölöttébb (poszt)modernül gondolkodó Arany epikus műveinek paratextusait vizsgálva, azzal a hipotézissel él a dolgozat, hogy a kompozícióbeli tökéletességre törekvő szerző még a textus „küszöbei”-nek számító szövegegységekbe is belekódolja az eposzírásba vetett hitét/hitetlenségét. Az értekezés 4. fejezete a folyamatos és gazdag Kemény-recepcióban egy nem ismeretlen kérdéskört szándékozik körbejárni egyfelől, annak újszerűségével, hogy Kemény két regényét (Gyulai Pál, Özvegy és leánya) és a regények megírása közbeni értekezői, kritikai írások egy részét (az írói munkásság egy bő évtizedét: 1845–1857) a ’műfaji kísérlet – elméleti belátások – tökéletesített írói praxis’ ívére helyezi; másfelől, az Özvegy és leánya példáján keresztül (az architextuális transzformáción túl) a Kemény-regények transztextuális telítettségére irányítja a figyelmet, elsősorban a regény szereplőinek szövegvilágait vizsgálva, kettős hypertextusként értelmezve a románt. Az 5. fejezet a 19. század második felében jelenlévő Quijote-jelenség körbejárására tesz kísérletet a teljesség igénye nélkül (a dolgozat nem vállalkozik a magyar fordítások mint intertextuális alakzatok szövegszerű vizsgálatára), de határozottan kijelöl vizsgálódási irányokat, s a korszak jó néhány szépirodalmi alkotását lépteti párbeszédbe a Quijotéval, kitüntetett pozícióba helyezve Arany János életművének egyes darabjait a műelemzésekkor. A 6. fejezet Mikszáth Kálmán párnovellájának interpretálásával arra mutat rá, hogy a Galamb a kalitkában kölcsönösen egymást olvasó két textusa dialogikus viszonyt alakít ki a boccacciói novella és az azon túllépni kívánó 19. század végi (mikszáthi) elbeszélés között. S miközben az egy közös műcím alá szervezett két szöveg relativizálja egymást (tartózkodván az értéknyilvánításoktól), a szöveg egésze úgy épül fel, hogy mélystruktúrájában mégiscsak a boccacciói novellát variálja. Az értekezés utolsó fejezete excursus arról, hogy a szövegközi közelítések a 19. századi magyar irodalomhoz akár olvasáselméleti, textológiai, számítógépes irodalomtudományi belátásokhoz is elvezethetnek. A disszertáció ezen része az Özvegy és leánya elektronikus kiadásának egy lehetséges ideáját vázolja fel, mely a hypertextuális olvasástól mozdul el a hipertextes olvasás felé úgy, hogy az elképzelt elektronikus kiadás különböző típusú felhasználóval számol.Tétel Szabadon hozzáférhető Colonial Encounters in J.M. Coetzee’s Early FictionVeres, Ottilia; Bényei, Tamás; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai IntézetDoktori értekezésem az interszubjektivitás témáját vizsgálja J. M. Coetzee kortárs dél-afrikai író korai regényeiben (Alkonyvidék, Foe, Barbárokra várva, Michael K élete és kora). Az értekezés—Hegel és Lévinas interszubjektivitás-elméleteiből kiindulva—a Coetzee-recepció Derek Attridge és Mike Marais által képviselt etikai vonulatához kapcsolódik. Vizsgálatom kiindulópontjául Attridge-nek elsősorban az a feltevése szolgál, miszerint Coetzee prózájának központi mozzanata a másság felmutatása és a másik ember iránti felelősség kérdése. Az értekezés elméleti alapvetése, hogy a gyarmati léthelyzet és a gyarmati találkozás (a gyarmatosító és gyarmatosított közötti találkozás) „radikális módon teszi láthatóvá azt a tényt, hogy a szubjektum alapja az interszubjektivitás traumatikus logikája” (Bényei 13). Az interszubjektivitás fentebb vázolt felfogása különösen összetett és pontos megfogalmazást kap Coetzee regényeiben, amelyek a nyugati filozófia és elmélet belátásait termékeny módon kapcsolják össze a gyarmati kontextussal. A fenti feltevések elméleti hátteréül részben az interszubjektivitás hegeli dinamikája szolgál, amelynek kifejtése A szellem fenomenológiája (1807) úr-és-szolga szcenáriójában található, másrészt pedig a hegeli interszubjektivitás többféle értelmezése és továbbgondolása: Alexandre Kojève főleg antropológiai olvasata, Franz Fanon és Homi Bhabha posztkoloniális továbbgondolása, Emmanuel Lévinas és Maurice Blanchot etikai-fenomenológiai olvasata és Jean-Paul Sartre exisztencialista újragondolása. Az általam elemzett regények főképpen a másikkal való találkozás etikájára kérdeznek rá. Olvasatomban a gyarmati interszubjektivitás Coetzee általi megjelenítése éppen azáltal kap egyedi megvilágítást, mert alapfeltevésem szerint Coetzee, miközben folyamatosan—és ellentmondásosan—megidézi Hegelt, a lévinasi etikát is játékban tartja a hegeli szcenárió ellenpontjaként és kiegészítéseként, mintha a hegeli szcenárió szükségszerűen maga után vonná a lévinasi etikát is. Olvasatomban Coetzee regényeiben a gyarmati találkozás mindig a hegeli és lévinasi szcenáriók között jelenik meg. Értekezésem kiindulópontja az, hogy a regények fentebb felvázolt aspektusai a regények retorikai struktúrájának, motívumhálóinak és a mitológiai utalásokat is magába foglaló intra- és intertextuális dimenzióinak szoros olvasása révén tárhatók fel. Retorikai elemzésemben kiemelt figyelmet kap Coetzee korai prózájának két metaforája, amelyek ismételten megjelennek a gyarmati interszubjektivitás megjelenítésében: a háton cipelés és az ölelés multivalens trópusai. A háton hordás motívumának leghangsúlyosabb megjelenése Coetzee szövegében Az ezeregy éjszaka meséinek Szindbád-története, mely Coetzee regényeinek gyakran visszatérő motívuma. Az ölelés trópusa helyenként a háton hordás inverzeként vagy „kifordításaként” jelenik meg. A háton cipelés aktusa részben az úr-szolga viszony vizuális reprezentációja, amely egyúttal megidézi a „fehér ember terhe” (“the white man’s burden”) ikonikus gyarmati jelenetét is, ám ugyanakkor kifordított vagy hátrafele irányuló ölelésnek is tekinthető, mint a Susan Barton és Péntek közötti hordozás-jelenet a Foe-ban. Mindkét aktus „tartalma” és motivációja a másik ember felé való törekvés és az iránta való vágyakozás. Az interszubjektivitás jelenetei Coetzee-ra jellemző módon különféle mitológiai történetet idéznek meg, melyek soha nem teljesen koherens, egyértelmű, a szöveg egészén végigvitt mitológiai utaláshálón keresztül jelennek meg, hanem rejtett és töredékes, mégis jelentéses módon. Az értekezés fejezetei e mitológiai szálak felfejtését követik nyomon. Az Alkonyvidéket és a Foe-t elemző fejezet középpontjában a Szindbád-legenda és a Héraklész-mítosz egyik központi epizódja (a Nessosz-jelenet) áll. A Barbárokra várvát az Oidipusz-mítosz kontextusában értelmezem, míg a Michael K élete és kora és Beckett Molloy című regényének összehasonlító elemzése a Sziszüphosz-mítosz és a Szent Rókus-legenda releváns aspektusait követi nyomon. A fentebb említett, a regényszövegekben nagyobb jelentőségű mítoszok mellett alkalmanként utalok a regényekben megidézett további mítosz- és legendatöredékekre is (Szent Kristóf, Akhilleusz, Philoktétész, Thészeusz, Ariadné, Pénelopé, Érosz és Pszükhé). Coetzee mítoszpoétikáját illetően az értekezés csupán annak vizsgálatára terjed ki, hogy e mítoszfoszlányok milyen szerepet játszanak az interszubjektivitás megjelenítésében, illetve hogy mennyiben értelmezhetők (értelmezhetők-e) a gyarmati interszubjektivitás „példázataiként” vagy a gyarmatosító-gyarmatosított viszony allegóriáiként. Értekezésem záró fejezete Coetzee korai prózájának e mítoszpoétikai dimenzióját vizsgálja.Tétel Szabadon hozzáférhető Долой соцреализм – да здравствует постмодернизм! Смена парадигмы в конце восьмидесятыхVass, Annamária; Goretity, József; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Szlavisztikai IntézetAz értekezésben azokat a paradigmaváltó folyamatokat vizsgálom, melyek az 1980-as évek második felében zajlottak az orosz irodalomban. Célom, hogy leírjam a szocreál irodalom dekonstrukciójának és az új művészetfelfogás megszületésének lépéseit, valamint, hogy kijelöljem az orosz posztmodern irodalom fő jellemzőit. A disszertáció első részében irodalomtörténeti és irodalomelméleti megközelítésmódokra támaszkodik a kifejtés, míg a második részben poétikai és főként narratológiai módszerekkel vizsgálom a „Metropol” almanach prózai szövegeit, illetve Jevgenyij Popov és Vaszilij Akszjonov három regényét. Az első fejezetben arra az irodalomtörténeti folyamatra fókuszál, melynek során a posztmodern irodalom, illetve az arról szóló irodalomkritikai és irodalomtudományi diskurzus megjelent és megerősödött a Szovjetunióban/Oroszországban. A vastag orosz irodalmi folyóirat 1986-1992 között megjelent számainak alapos vizsgálatával rávilágítok arra, hogy az erőteljes kritikai visszhang, amely a jóval korábban született, a nyolcvanas évek végéig betiltott és eltitkolt művek megjelenését kísérte, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a posztmodern prózapoétika tekintélyt szerezzen és megerősödjön Oroszországban. Az orosz posztmodernről szóló első monográfiák áttekintésével egyrészt elhelyezem az orosz posztmodernt a világirodalom (a globális posztmodern) kontextusában; másrészt pedig kijelölöm az orosz posztmodern azon sajátosságait, amelyek megkülönbözetik azt a nyugati posztmoderntől. A második fejezetben a „Metropol” almanach prózai szövegeit elemzem, amelyek tézisem szerint az orosz posztmodern földalatti korszakát reprezentálják. A harmadik fejezetben Jevgenyij Popov két regényét veszi górcső alá. A „Küszöb küszöbén” értelmezése során amellett érvelek, hogy Popov remake-je valójában nem annyira Turgenyev Küszöbön című kanonizált szövegét dekonstruálja, mint inkább annak kizárólagos értelmezési lehetőségét számolja fel. A Hazafi lelke, avagy különféle közlemények Fityfiricshez című regényre fókuszáló elemzésemben azt az előzetes felvetésemet bizonyítom, hogy a regény kulcsfontosságú a paradigmaváltás vizsgálatának szempontjából, mert nem csak tematikusan kapcsolódik ehhez a korszakához (a brezsnyevi éra végnapjait örökíti meg), de magában a szövegben is megtörténik az új irodalmi paradigmára való áttérés. A negyedik fejezet középpontjában Akszjonov „Krím-sziget” című regénye áll. Érvelésem szerint a regény krími metatextusával magyarázható a kritikusok által motiválatlannak vélt fordulat a cselekményben (a Krímet elfoglalják a szovjetek) és az ebből fakadó hirtelen műfajváltás (a regény utópiából hirtelen antiutópiába csap át): a Krím egy olyan paradicsomi hely, amelynek vesznie kell.Tétel Szabadon hozzáférhető Az író Polcz Alaine – Az önéletírások megalkotott női szubjektumaSzegvölgyi-Pócsik, Anett; Dobos, István; Pócsik, Anett; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Debreceni Egyetem::Bölcsészettudományi Kar::Magyar Irodalom és Kultúratudományi IntézetAbsztrakt Doktori értekezésemben az író Polcz Alaine-t vizsgálom: elhelyezem Polcz írói munkásságát a magyar irodalomban, majd szövegközeli elemzésekben elsősorban arra összpontosítok, hogyan konstruálódik Polcz Asszony a fronton; Egész lényeddel; Leányregény; Ideje az öregségnek és Nem trappolok tovább című önéletírásaiban a női szubjektum. A választott művek olvasatába bevonom Polcz Éjjeli lámpa című esszékötetét, Befejezhetetlen – Könyv a szerelemről című művét, A bilincs a szabadság legyen – Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948-1997 című levelezéskötetet, Polcz tanatológiai témájú szakmai írásait, illetve Polcz Alaine–Bitó László Az utolsó mérföld című könyvét. Dolgozatomban azt igyekszem bizonyítani, hogy Polcz írói életművének kutatása termékenyen járulhat hozzá a női szubjektumról szóló diskurzus bővítéséhez. Gender-szempontú elméleti vizsgálódásra törekszem, mindegyik elemző fejezetnél központi elem, állandó szempont a női szubjektum vizsgálata, mindeközben figyelembe veszem a maszkulinitás-kutatások eredményeit is. Emellett minden elemző fejezetnél bevonok az olvasásba olyan elméleti fogalmakat, irányzatokat, amelyek Polcz önéletírásainak tematikus sokféleségéhez igazodva közelebb visznek a szövegek teljesebb megértéséhez. Az író Polczot vizsgáló fejezetben arra a következtetésre jutok, hogy Polcz Alaine egyfajta köztes pozícióban áll a nyugatos írófeleségek és a kortárs alkotó-házaspárok között. Irodalomkritikai megítélése a szépirodalomként való olvasás irányába mozdult el, alkotásaira nem jellemző a lázadó feminista hang, egy olyan autonóm női szubjektum képződik meg műveiben, amely a patriarchális diskurzus keretein belül marad, de kérdésfelvetéseivel annak kereteit tágítja. Polcz írói munkásságát a Kaffka Margit-i hagyományhoz kapcsolom, a kortársak közül Szabó Magda, a jelenkori irodalomból Péterfy-Novák Éva életművével állítom párhuzamba. Életművét a magyar irodalomtörténeten belül az önéletrajzi ihletettségű, hangsúlyosan női tapasztalatokat megjelenítő, tabudöntő, személyes olvasásra ösztönző művek között helyezem el. Az Asszony a fronton című önéletírásban a női szubjektum a háború és a házasság elnyomó mechanizmusainak kontextusában konstruálódik. Az írás célja egyrészt egy többszörös trauma feldolgozása, a némaság megtörése; másrészt a történtekről való híradás, hiteles tanúságtétel. A szöveg egyik sajátossága abban a narratív technikában rejlik, amelynek hatására a mű képes visszatükrözni a traumatapasztalat feldolgozásával együtt járó belső küzdelmet és megőrizni az események idegenségét. A szöveg másik sajátossága az aposztrophé alakzatában rejlik, amely többféle funkcióval bír, és elhagyása a szöveg retorikai szintjén is jelzi az önéletrajzi elbeszélő hermetikus elzártságát, magányát, tapasztalatainak megoszthatatlanságát. Polcz írása több helyen is párhuzamot von a női sors és az állati sors között. A műben mind a háború, mind a házasság olyan traumatapasztalatként jelenik meg, amelyről sok esetben éppen az elhallgatás mond a legtöbbet. Az Egész lényeddel című írásban az önéletrajzi elbeszélőt férje elvesztése és saját halálának közelsége az önmagával való szembenézésre készteti. A szövegben a tárgyak, a terek és Mészöly művei egyaránt a múlt hordozóiként tételeződnek, az emlékidézés folyamatában a különböző idősíkok egymásra rétegződnek és egy új egységbe rendeződnek. A napló leghangsúlyosabban a gondoskodó, megbocsátó feleség alakját jeleníti meg. Azok a mozzanatok, amelyek nem illeszkednek az írás által megrajzolni kívánt képbe, csak a szöveg hasadásaiban, hiányaiban, elhallgatásaiban érhetőek tetten; azonban így is jól látszik, hogy a függés, függetlenség, alkotás, megbocsátás, bűntudat szétszálazhatatlanul összefonódik a házasság történetében. A naplóbejegyzések nem zárják ki az én narratívumainak folyamatos újraértését, az önéletrajzi elbeszélő vállalt szubjektivitása válik az énteremtés alapjává. A Leányregény című napló az utazás személyiséget dinamizáló hatása mellett láthatóvá teszi a lányregények manipulatív hatását, és a női szubjektum lehetőségeit a 70-es évek Romániájában. A hitelesség illúzióját megteremtő napló a női szubjektumot állandó változásban jeleníti meg. Az utazás során saját és idegen dinamikusan változó kategóriákként tételeződnek, az önéletrajzi elbeszélő kulturális mássága nem tűnik el, csak az integráció mértéke változik folyamatosan a különböző viszonyítási pontok váltakozásának megfelelően. Ha az önéletrajzi elbeszélő címadásának megfelelően a lányregények narratív sémái felől próbálunk a műhöz közelíteni, azt tapasztaljuk, hogy a szöveg folyton elkülönböződik az olvasó prekoncepcióra alapozott értelemadásától. A történet középpontjába állított két szereplő egymásnak ellentmondó vágyai arra hívják fel figyelmünket, hogy a szereplők folyamatosan átlépik az egymásnak feszülő narratívák határait, kijelentéseik csak folytonos perspektívaváltással értelmezhetőek. Az Ideje az öregségnek és Nem trappolok tovább című naplók az utolsó életszakasz affirmatív felfogása felé vezetnek. Az uralkodó biopolitikai paradigmát sok esetben megkérdőjelezve átformálják a késő modern társadalmak azon nézeteit, amelyek az öregséget a betegséggel, az egészségtudatos magatartás hiányával, a szépség elvesztésével, a nemi identitás megszűnésével azonosítják. Az önéletrajzi elbeszélő koncepciójában a caritas és agapé értelemben vett szeretet válik a szubjektum konstituáló alapjává; az alkotás, a másokért végzett munka az értelmes öregség lehetőségét teremti meg. A betegség súlyosbodásával együtt felerősödik az önéletrajzi elbeszélőben a testtől való elidegenedés érzete, az elfogadó magatartás kialakításában nagy szerepe van a (fekete) humornak, az öniróniának. Dolgozatom zárásában Singer Magdolna Partitúra – Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel című interjúkötete alapján azt elemzem, hogyan alakul Polcz élettörténete sorssá. A Polcz-imázst vizsgálva számot vetek azzal, hol, milyen kérdések kapcsán kínálják fel az elemzett Polcz-szövegek a személyes olvasás lehetőségét.Tétel Szabadon hozzáférhető „A szerző mint tragikus hős” – Pier Paolo Pasolini Calderón című művének kultúratudományos olvasataLakó, Zsigmond; Puskás, István; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Olasz TanszékAbsztrakt Pier Paolo Pasolini drámaírói munkássága kevésbé ismert, műveit napjainkig kevés alkalommal és kevesek állították színpadra. Ennek egyik oka, hogy dialógusai kimondva és a színházi valóság kontextusába helyezve nem életszerűek, az író a színészeket inkább egyfajta szócsőnek használva saját gondolatait juttatja kifejezésre. Pasolini ezt meg is erősíti színházi hitvallásában, a Manifesto-ban, ahol saját színházát Beszélő színháznak (a „szó” színházának – „teatro di parola”) nevezi. Calderón című művében életművének egyik alapmotívumát, a proletariátus és a burzsoázia szembenállását boncolgatja, ezúttal éppen a 68-as nagy diák- és munkástüntetések idején. Azonban ahogyan a mű végkicsengése is mutatja, a „szabadulás lehetetlen”, hiszen ekkorra már a 60-as évek gazdasági robbanásában megerősödött, a fogyasztói társadalmat létrehozó polgárság rányomja akaratát az alsóbb osztályokra, homogenizálva ez által a különböző társadalmi rétegeket. Pier Paolo Pasolini 1966 és 73 között írt Calderón című tragédiáját Pedro Calderón de la Barca Az élet álom (La vida es sueño) című drámája ihlette, mely Pasolini Calderónjához nagyon hasonló témát dolgoz fel: a sorszerűség alóli szabadulás lehetőségét vizsgálja. A műben a hősnő, Rosaura három álmát követhetjük végig, melyek során minden alkalommal más és más társadalmi környezetben ébred fel: először, mint arisztokrata család sarja, második álmában prostituált, egy külvárosi barakknegyed lakója, a harmadik alkalommal pedig középosztálybeli családban, mint „mintafeleség” jelenik meg. A cselekmény 1967-ben, Spanyolországban játszódik, a Pasolini által prófétai éleslátással megjósolt korforduló hajnalán, mikor a fogyasztó társadalom kialakulása egyfajta társadalmi homogenizációt indít el, ugyanakkor a hatalmi pozíciók újrarendeződését, a régi hatalom új formában történő megjelenését is megfigyelhetjük. A születés által meghatározott korlátok alól való szabadulás, az én felszabadításáért folytatott harc két síkon jelenik meg a műben: az első sík a társadalmi, ahol a Calderón végkicsengésének értelmében semmilyen irányban nem létezik mobilitás, az arisztokrata Rosaura őrülete árán sem szabadulhat a pompázatos „aranykalitkából”, míg a második álom prostituáltja sem törhet ki nyomorúságos helyzetéből, csakúgy, mint ahogyan a harmadik álom diák- és munkásfelkelései sem vezetnek eredményre. A szabadság csupán elérhetetlen álom marad. A másik sík a szexualitás síkja, az ödipális háromszög által kijelölt pozíciók megváltoztatásának lehetetlensége: az első álom során Rosaura saját apjába, a második esetben fiába, míg harmadik alkalommal egy diákba szeret bele, aki „akár a gyermeke is lehetne.” A felszabadító szerelem egyetlen esetben sem teljesülhet be: egyfelől az incesztus tabúja, másfelől a társadalmi mobilitás hiányának következtében. A társadalmon és a családon belüli hierarchiák mindhárom alkalommal megmásíthatatlan hatalmi viszonyokat jelölnek ki, a síkok pedig fedésbe hozhatóak: az apa figurája, Basilio, minden esetben megtestesíti mind a világi, mind pedig a család intim szféráján belüli hatalmat, ő az, aki minden esetben meghiúsítja a tabuk megszegésére tett kísérleteket. Az apától, és annak hatalmától való félelem Rosaura és Basilio re kapcsolatában manifesztálódik. Pasolini Calderón-jában a tragédia társadalmi és családi-ödipális szinten következik be, mely szintek összefonódnak, a hatalmi viszonyrendszerek kölcsönösen tükröződnek egymásban, fedésbe hozhatóak. A tragikus hős maga az alkotó személye, aki korának társadalmi változásait, valamint magánéleti-családi problémáit projektálja a karakterekbe, akik ez által a legritkább esetben értelmezhetőek a dráma síkján belül, mindig egy külső referenciaponthoz kötődnek, az alkotó hős tragikumához.Tétel Szabadon hozzáférhető A nőkép és a nőszerzővé válás alakzatai a felvilágosodás korának magyar irodalmábanBalog, Edit Otilia; Bódi, Katalin; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi IntézetDisszertációmban a XVIII–XIX. század fordulójára jellemző nőképpel, a magyar nyelven publikáló nőírók alkotótevékenységével, szövegeik elemzésével, azok kulturális beágyazottságával foglalkozom. Témaválasztásomat leginkább az indokolta, hogy az egyre gyarapodó nőtörténeti kutatások ellenére sem vizsgálták átfogó jelleggel a választott korszak hazai nőszerzőit. A nőképhez alapvetően a kor irodalmi szövegein keresztül közelítek, ugyanakkor nem hagyom figyelmen kívül azt a történelmi, eszmetörténeti, társadalmi, kulturális közeget sem, melyben ezek a művek íródtak. A női szereplehetőségeket a nők által és a nőkről írott szövegekben interpretálom. Módszerem a kontextualizáló szövegolvasás. Az értekezés kiindulópontja (II. fejezet) az Uránia folyóirat nőképe, nemcsak a célzott női olvasóközönség, hanem a lapban megjelenő sokféle női karakter és a szerteágazó problémafelvetések miatt is. A Fanni hagyományai emberképét a virtus fogalmának felhasználásával helyezem új kontextusba, megerősítve, hogy a főhős Fanni alakját lehet ellenpéldának tekinteni. A dolgozat további elemző fejezeteinek tárgya – az irodalom színterén férfikísérettel megjelenő, legitimálásra szoruló – négy korabeli nőszerző: Dukai Takách Judit (1795–1836), Fábián Julianna (1765–1810), Molnár Borbála (1760–1825) és Újfalvy Krisztina (1761–1818) munkásságára fókuszál. A választott alkotók már folytatói a női irodalmi hagyománynak, ugyanakkor köznemesi mivoltuk, néhányuk pénzkereső foglalkozása, intézményesített képzésük elmaradása, műveltségbeli hiányosságaik elválasztják őket a korábban tevékenykedő művelt főnemesi női alkotóktól. Molnár Borbála szövegeit a harmadik és a negyedik fejezetben tárgyalom. A recepciótörténet bemutatása után önéletírásával, a Molnár Borbála Életének Tüköre (1794) című művel kapcsolatban egyrészt arra koncentrálok, hogyan viszonyul az önéletrajzi ihletettségű szöveg a Molnárról írt életrajzokhoz, másrészt pedig arra, hogyan konstruálja meg költőnői identitását a szerző, amelynek része egy sajátos mitológiai világ, illetve megjelenik benne a laicizálódás folyamata. Emellett a Mesés Történetek (1794) feleségmotívumát, társadalmi nemi szerepeit értelmezem. A negyedik fejezet az úgynevezett mesterkedők episztolaköltészetével foglalkozik. A központi alak itt is Molnár Borbála, négy olyan kötetet interpretálok, amelyben verses levélváltásai helyet kaptak. Az episztolákat a kapcsolatfelvétel sorrendjében tekintem át, így írok Édes Gergellyel (1763–1847), Csizi Istvánnal (1728–1805), Gvadányi Józseffel (1725–1801) és Újfalvy Krisztinával közös levelezéséről, kiemelt figyelmet fordítva többek között a közösségteremtés, az erkölcsnemesítés, a társadalmi (ön)reprezentáció felé. Az ötödik fejezet nőírója Fábián Julianna, akinek Gvadányi Józseffel közös episztolakötetét (Verses levelezés, a’ mellyet folytatott gróf Gvadányi József Magyar Lovas Generális Nemes Fábián Juliannával…, 1798) elemzem. Ennek során egyrészt vizsgálom, hogyan megy végbe a „költőnőteremtés”, azaz hogyan legitimálja a nőírót Gvadányi. Másrészt szólok Fábián mestermunkájáról, az 1763-as komáromi földrengés megverseléséről, ennek eszmetörténeti kontextusáról. A hatodik egység az Újfalvy Krisztina nevével fennmaradt érzékenyjáték-fordítás, A máriavári hajadon (1799) nőképét és interpretációs lehetőségeit tartalmazza. Katinkáról, a főhősről a kitartó erkölcsösségének eredményeképpen megvalósuló diadala szempontjából írok. Az utolsó elemző fejezet (VII.) Dukai Takách Judit folyóiratokban megjelent verseivel foglalkozva mutatja be, hogy őt számos tényező (származás, neveltetés, irodalmi kapcsolatok) elválasztja a dolgozatban tárgyalt többi alkotótól. Személye arra példa, hogy a XIX. század első évtizedeiben, szerencsés összjáték következtében, neki már lehetősége volt az irodalmi nyilvánosságban, férfiszerzők között megjelennie és a korszak elit irodalmi műfajaiban alkotnia. (Ugyanakkor Dukai Takáchnak is vannak episztolái, melyek azonban nyomtatásban nem jelentek meg.) Munkám során kitüntetetten foglalkoztatott a nőírók műfajválasztása. Az elemzett szövegeket műfaji szempontból heterogenitás jellemzi, a közöttük lévő a kapcsolatot egyrészt a bennük jelenlévő női szereplehetőségek, másrészt pedig a szerzők női mivolta teremti meg. A fejezetek egységes elemzési szempontrendszerét a virtus diskurzusának megfigyelése is erősíti, ugyanis a reprezentált erényekre az Uránia, az episztolák, az érzékenyjáték, valamint a versek értelmezésében is kitérek. Összességében a disszertáció célja az, hogy hozzájáruljon a XVIII–XIX. század fordulójának irodalmáról létező kép árnyalásához, a női alkotókat illető tudásanyag bővítéséhez.Tétel Szabadon hozzáférhető Ars peregrinandiMóré, Tünde; Imre, Mihály; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi IntézetJelen értekezés a 16. században a Wittenbergi Egyetemen tanuló magyarországi diákokhoz köthető szövegtípus, a propemptikon (búcsúztatóvers) vizsgálatát vállalja. A coetus alapításának éve, valamint a matrikula Debrecenbe kerülése alakította ki a kronológiai keretet (1555-1613). A respublica litteraria rendszeréhez kapcsolódnak a nyomtatványok, ennek a módját járják körül az egyes fejezetek. A propemptikon szövegtípusának jellegzetessége, hogy utazásra készül. Emiatt lényeges a peregrináció megítélése a korszakban. Számtalan elméleti szöveg jellemzi az utazást, annak helyes módját, lehetséges problémáit. A dolgozatban vizsgált utazási szövegek Wittenberghez kötődnek, és az ideális peregrinációt mutatják be, igen eltérő céllal és olvasóközönséggel. Az utazás témájának körbejárását követően tér rá az értekezés a búcsúztatóvers szakirodalmi hátterének ismertetésére. A kutatás és a forráslehetőségek mellett bemutatom a kora újkori előfordulását a propemptikonnak, ez ugyanis nincs teljesen párhuzamban a szakirodalmi megközelítéssel. A historiográfiai fejezet után a búcsúztatóvers változataira hozok példákat. A fejezet egyrészt bemutatja a lehetőségeket, másrészt a magyarországi diákokhoz író professzorok, nyomdászok áttekintését is nyújtja. A dolgozat utolsó előtti fejezete a wittenbergi diákok propemptikonjait tárgyalja részleteiben. A szövegek nagy hangsúlyt fektetnek a baráti kötelék ábrázolására, így ezt a szempontot érvényesítettem az első alfejezetekben. A barátság megtartásához kapcsolódó emlékezés, az emlékezet szerepe a szövegekben, valamint a poétikai jellemzők is előkerülnek. A mitológiai párhuzamok vizsgálata is megmutatja milyen nagy szerepet kaptak az oktatásban az antik auktorok, az elemzések során újra és újra előtérbe kerülnek a felhasznált antik auktorok, leginkább Vergilius munkái. A fejezet második blokkjában a toposzok használatát vizsgálja az értekezés, leginkább arra összpontosítva, hogy a jellegzetes toposzok, mint a fertilitas Pannoniae, vagy a propugnaculum Christianitatis milyen változatokban jelennek meg, és hogyan épülnek be a búcsúztatásokba. A dolgozat összességében arra tesz kísérletet, hogy egy behatárolt időintervallum alatt keletkezett szövegek poétikai jellemzői segítségével mutasson rá arra, hogyan alkalmazták a tanult ismereteket egy csoport tagjai, amennyiben reprezentációs célokra kívánták felhasználni azokat.Tétel Szabadon hozzáférhető Az utazás művészete a közelmúlt magyar irodalmábanBalajthy, Ágnes; Szirák, Péter; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- MagyarAbsztrakt. A disszertációban azt vizsgálom, hogy miként viszi színre az utazás antropológiai állandónak tekinthető tapasztalatát hét, a huszadik század második felében, illetve a 21. század elején keletkezett – Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Krasznahorkai László és Térey János tollából származó – epikai mű. A cél annak feltárása, hogy az irodalmi útirajz műfaji hagyományait – melyek a huszadik század első évtizedeiben többek között Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és Szabó Lőrinc írásművészetében játszottak fontos szerepet – miként értelmezik újra ezek a szövegek a későmodernség, illetve a posztmodern horizontjából. A komparatív távlatot érvényesítő értekezés elméleti hátterét egyrészt az anglofóntravelwritingstudies eredményei, másrészt az idegenség hermeneutikai, illetve fenomenológiai megközelítésére törekvőnémet nyelvű kutatások, azon belül is elsősorban Bernhard Waldenfels munkássága képezik. A dolgozat elsőként arra mutat rá, hogy Nemes Nagy Ágnes útinaplóiban az az európai gondolkodási hagyomány él tovább, mely az utazást tanulási folyamatnak, a személyes Bildung részét képező feladatnak tekinti. A második fejezet Mészöly Miklós közép- és kelet-európai peremterületeken játszódó Pontos történetek útközben című művét veszi górcső alá; azt tárja fel, hogy a regény hogyan tér ki az útirajzhagyományt megidéző alcímek által felépített elvárások elől, lebontva az utazás romantikus eredetű eszményét. A harmadik fejezet Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című művére fókuszál, mely egyrészt egy számos világirodalmi párhuzammal rendelkező meta-utazásszövegként olvasható, másrészt pedig a Duna által jelképezett Közép-Európa-diskurzus jellegzetes toposzainak és mintázatainak archívumaként szolgál. A negyedik fejezet a három kínai témájú Krasznahorkai László-szöveget – Az urgaifogolyt, a Csak a csillagos éget és a Rombolás és bánat az Ég alattot – járja körül. Érvelésem szerint Krasznahorkai utazási prózája úgy értelmezi újra a klasszikus modern művészetszemlélet azon alaptézisét, miszerint a teljesség az esztétikum szférájában újraalkotható, hogy annak megvalósulási lehetőségét az időtlenként ábrázolt kínai kultúrába helyezi át. Az utolsó fejezetben azt fejtem ki, hogy Térey János Protokoll című verses regénye miként reflektál utazás és turizmus egymásba szövődő praxisainak kulturális, mediális és gazdasági beágyazottságára. Továbbá arra is kitérek, hogy a főhős városi terekhez és természeti tájakhoz fűződő viszonyának megjelenítése hogyan interpretálhatóa hangulat (Hans Ulrich Gumbrecht) és az atmoszféra (GernotBöhme) fogalmainak segítségével.Tétel Szabadon hozzáférhető Spielarten der Zeitzeugenschaft im ComicTrippó, Sándor; Pabis, Eszter; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Germanisztikai IntézetTrippó Sándor A tanúságtétel játékmódjai a képregényben: A keletnémet múlt színrevitele a kortárs német képregényes irodalomban Az értekezés középpontjában a keletnémet múlt kortárs képregényes feldolgozásának vizsgálata áll. A kultúratudományi emlékezetkutatás alapvetéseiből kiindulva a dolgozat részletesen foglalkozik a rendszerváltás előtti múlt különféle tudományos értelmezési kereteivel, részletesen bemutatva és cáfolva a lengyel szociológus Piotr Sztompka felvetését, miszerint az 1989/90-es években bekövetkezett társadalmi-politikai átalakulás kulturális traumaként volna értelmezhető. A dolgozat különös figyelmet szentel a tanúságtétel kulturális gyakorlatának és foglalkozik a keletnémet múlthoz kapcsolódó szemtanúság jellemzőivel és mediális megjelenési formáival. A dolgozat szerzője a közelmúlt eseményeit feldolgozó kortárs német nyelvű képregényre a kulturális emlékezet sajátos médiumaként tekint, mely egyszerre őrzi egy adott kor látásmódját és erősít meg ezáltal kanonizált értelmezéseket (Speichermedium) azonban egyúttal pedig lehetőség ad arra is, hogy egy emlékező közösség a közelmúlt megítélésével kapcsolatban vitákat folytathasson (Zirkulationsmedium). Ez a tulajdonsága pedig alapul szolgálhat arra, hogy megfigyeljük az emlékezetkultúra változásait és országismereti-kulturális tartalmakat közvetítsünk ezekkel a történetekkel. Az értekezés csatlakozni kíván a német nyelvű képregénykutatás jelenkori vitáihoz és eredményeivel a faktuális/dokumentarista elbeszélés képregényes formáinak vizsgálatához járul hozzá. Az értekezés elemzései a képregényirodalom német nyelvterületen graphic novelként meghonosodott, önálló kötetben és nem folytatásokban megjelenő, lezárt szerkezetű és többnyire önéletrajzi ihletésű elbeszéléseire helyezi a hangsúlyt. A képregény e fajtájának körülhatárolásáról folytatott elméleti viták áttekintését követően Susanne Buddenberg, Thomas Henseler, Kitty Kahane és Birgit Wehye alkotásainak szoros olvasatával a dolgozat a következő kérdésekre keresi a választ: Milyen módon tükröződnek a kortárs német képregényirodalom közelmúltat bemutató alkotásaiban azok az értelmezési módok, melyek a keletnémet múlt és a német rendszerváltás megítélését napjainkban alapvetően meghatározzák? Milyen elbeszélői eljárások révén jeleníti meg a képregényirodalom a keletnémet múlttal kapcsolatos tanúságtételt? Milyen különféle módon használják fel a képregényes elbeszélések a tanúságtétel kulturális gyakorlatát? A dolgozat második része pedig az ezekre a kérdésekre adott válaszok alapján a keletnémet múltat megjelenítő képregények tudásátadásban betöltött szerepét vizsgálja. Itt elsősorban a képregény egyetemi és nyelvórai hasznosításának elméleti vonatkozásai kerülnek előtérbe, valamint a szerző saját képregényes szemináriumának tapasztalataira reflektál.Tétel Szabadon hozzáférhető Die Geburt eines Klassikers der Moderne. Die Rezeption von Musils Mann ohne EigenschaftenAlvarez García, Gerardo Hugo; Katschthaler, Karl; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Germanisztikai IntézetAbsztrakt Jelen doktori értekezés témája Robert Musil Der Mann ohne Eigenschaften (A tulajdonságok nélküli ember) recepciója az 1930-as években. A vizsgálat fő tárgya Musil regényének első és második kötetére vonatkozó újságcikk-kivágásokból összeállított gyűjtemény. A fent nevezett újságcikk-kivágásokból álló gyűjtemény Musil irodalmi hagyatékának egy részét képezi és az Osztrák Nemzeti Könyvtár Kéziratgyűjteményében található. A dokumentáció vizsgálatának első kettős kiindulási hipotézise, hogy a „mi” Tulajdonságok nélküli emberünk (Der Mann ohne Eigenschaften) nem azonos az 1930-as évek Tulajdonságok nélküli emberével, és hogy a recepciótörténet gyakran az egymással nem összeegyeztethető megértési kísérletek felsorolása. Az értekezésben megfogalmazott második hipotézis: A Der Mann ohne Eigenschaften olvasói, kritikusai és recenzensei csak az úgynevezett „kanonikus részt” illetve a szerző által autorizált regényfejezeteket olvasták és értelmezték. Egyrészt a korabeli olvasók a regényt két lépésben olvasták: 1930-ban az első kötetet, míg a másodikat 1932-ben. Másrészt nem tudták, hogy a regény torzó, befejezetlen mű marad. Egy harmadik rész megjelenésére vártak, ami azonban nem következett be Musil élete során, másrészt senki sem sejtett egy olyan hagyatékot, amely szinte a végtelenségbe torkollik. Az első olvasók nem ismertek semmiféle filológiai vitát a regény hagyatéki részéről. Ők nem alkalmaztak divatos módszereket a mű értelmezéséhez. Röviden: a kortárs olvasók a regényt mint valami újat olvasták. Az 1930-as években Robert Musil Tulajdonságok nélküli embere recepciójánok fő vonásai a következők: A könyv túl összetettnek bizonyul ahhoz, hogy egyértelműen csupán „regényként“ tekintsék. A kritikusok így különböző regényfogalmakkal próbálkoztak. Ez a tájékozódáshoz egy előzetes koordinátaként szolgált, amely a mű részaspektusainak csupán szelektív szemléleteként bizonyult. Az 1930-as évek irodalomkritikájában Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberét a jelenkor múltba vetett projekciójaként látják, ahol kihangsúlyozásra kerül a regény aktualitása. A kritikusok nem látnak különösebb eltérést saját jelenkoruk és a regényfolyam elbeszélt időszakának a jelenkora között. A tulajdonságok nélküli embert szatirikus illetve humoros regényként szemlélték. A párhuzam-akció a legnagyobb politikai szatíra médiumaként van számontartva. A szatírával kapcsolatban különös elismerésnek örvendett Musil stílusa, nyelvezete és iróniája. Musil nyelvi képességének rendkívüli dícsérése kompenzáló jelleggel bír: a kritikusok Musil írói nyelvezete szépségének kiemelésével próbálják ellensúlyozni a regény cselekménybeli szegénységét. Dr. Arnheim regényalak konkretizációja három módon nyilvánul meg: Az egyik a műanalitikus jelleg, amely a regénystruktúra értelmezéséhez azáltal járul hozzá, hogy a kommentárokban Arnheim regényalakjában látják Ulrich ellenlábasát. Ez egy olyan regénykoncepciót implikál, amelyik az Ulrich és Arnheim közötti ellentéteken alapszik; ez magyarázatot ad a regény címére is, anélkül hogy egy misztikus háttérre kellene hivatkoztatni. Bár a kritikusok Paul Arnheim regényalak megalkotásában Walther Rathenau képmását látták, legtöbbjük mégsem értelmezi a művet kulcsregényként. A kritikusok közül csak néhányan látnak Arnheim figurájában egy Rathenaura vonatkozó kritikát. Musil művét pszichológiai regénykényt ist értelmezték. Ennek a felfogásnak a következménye a regény Marcel Proust művével történő azonosítása. Azon recenziók, amelyek Musil művében pszichológiai regényt látnak és azt Proust művével identifikálják, elsősorban pozitív jelleggel bírnak, ezekben dícsérik Musil pszichológiai regényművészetét. Musil regényének olvasása során igénybe vett szellemi erőfeszítés és a regényben megtalálható hosszú intellektuális társalgások hozzájárulnak a kritikusoknál Thomas Mann A Varázshegy című regényével kapcsolatos asszociációkhoz. Ezenkívül a műkritikusok Musil regényét James Joyce, Alfred Döblin és Hermann Broch műveivel hozták összefüggésbe. Az egyes recenziók rekonstrukciója azt eredményezi, hogy Musil és a modern kor előbbi három klasszikusa közötti vélt közös vonások a művek felületes ismeretéről adnak bizonyságot. Ulysses (Ulisszes) német recepciójának jellegzetessége az irodalmon kívüli aspektusok, elsősorban a külföldi kritikák átvétele. Ezen bírálatok hemzsegnek a szuperlatívuszoktól és ezen eljárás következményeként a recenzensek vagy teljességgel átvették vagy elutasították a külfüldi kritikákat. Az Egyesült Államokban a mű betiltása és elkobzása, majd azt követően a példányok elégetése, ugyanakkor a vélt pornográfia miatti bírósági eljárás hozzájárultak annak stilizálásához mint híres eset (cause celebre). A Two Worlds Monthly folyóiratban megjelent kalózkiadás egy olyan tiltakozást váltott ki, ami a művet ismételten cause celebreként stilizálta. Mindkét vonás megtalálható a Rhein-Kiadó reklámprospektusaiban és a mű ilyen módon történő megközelítését nagyrészt átveszik a kritikusok is. Döblin Berlin Alexanderplatz című regényének korabeli recepciója során megfigyelhető három világos tendencia. Az első irányzat a regény innovatív jellegzetességét dícséri. A második irányzat számára a regényhős Franz Biberkopf a politikai diskurzusok projekciós felületévé válik. Ez a szemlélet a főhős társadalmi hovatartozásának kérdésére fekteti a hangsúlyt, ugyanakkor a regény proletár jellegzetességének valódiságát tárgyalja, figyelembe véve a főszereplő származását illetve a szerző szocialista vagy nem szocialista politikai álláspontját. A regény legintenzívebb vizsgálata a baloldali sajtóban található. A harmadik irányzat Joyce-ra utaló epigonális jelleget tulajdonít neki. Bár Musilt, ami az újabb német elbeszélőművészetet illeti, „úgynevezett sarokkőként” tartják nyilván, mégsem kerül sor Musil intenzív vizsgálatára mint a modern regény képviselőjére Joyce és Döblin mellett. A kritikusok nem azonosították regénytechnikai előrelépésként Musil narratív minimalizmusát mint a regényben jelenlévő maximális esszéisztika alapját. Ennek következtében ki van zárva a diskurzusból a közös vonások lehetséges összehasonlítása a Joyce-i és Döblin-i kompozíciós ismertetőjegyek alapján, mint például a két regény asszociációs felépítése és a montázs mint stílusjegy. Hermann Broch Die Schlafwandler (Az alvajárók) című trilógiájának és Musil regényének összehasonlításánál közös vonásként elsősorban a szerzők származási helye, Ausztria kerül kiemelésre. A trilógia pontosabb összehasonlítása Musil torzóban maradt regényével nem vezet közös jellemzővonásokhoz, azonban az elemzés során egyre világosabbá válik Die Schlafwandler és Heinrich Mann Der Untertan (Az alattvaló) című regénye közötti nagy affinitás.