Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola

Állandó link (URI) ehhez a gyűjteményhez

https://hdl.handle.net/2437/2309

Bölcsészettudományi Doktori Tanács

Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
(vezető: Dr. Bényei Tamás)

D47

tudományterület:
bölcsészettudományok

tudományág:
irodalom- és kultúratudományok

Doktori programok:

  • Magyar irodalmi, modern filológiai és kultúratudományi program
    (programvezető: Dr. Szirák Péter)
  • Angol és észak-amerikai irodalom- és kultúratudományi program
    (programvezető: Dr. Rácz István)

Böngészés

Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola Szerző szerinti böngészés "Bazsóné, Sőrés Marianna"

Megjelenítve 1 - 1 (Összesen 1)
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Der Beruf des Dichters. Elias Canettis poetische Auffassung im Spiegel seiner Autobiographie
    Bazsóné, Sőrés Marianna; Lichtmann, Tamás; Sőrés, Marianna; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar--Germanisztikai Intézet
    Elias Canetti’s autobiography is in three volumes, Die gerettete Zunge, Geschichte einer Jugend (1977), Die Fackel im Ohr, Lebensgeschichte 1921-1931 (1980), Das Augenspiel, Lebensgeschichte 1931-1937 (1985), and is a self-portrait of a European citizen par excellence. Canetti presents his life from the childhood in the cradle until the death of his mother on June 15, 1937, in Paris. In doing so, Canetti mixes conceptual and metaphorical, documentary and fictitious and realistic and utopian impulses and strategies. Within the work, the autobiography should not be considered as “accompanying literature”, but as a stand-alone part of it. A characteristic of Canetti’s work is that there are a substantial number of autobiographically oriented texts, in which the autobiographer, either in the form of an essay or in the form of notes, takes up a line of literary problems. As such, in the analysis of Canetti’s story of life, the question of relation between his theoretical positions and his poetical-autobiographical work emerges. The hypothesis proffered in this study centers on the fact that, in order to understand Canetti’s way of thinking, it is beneficial to investigate the topics which are evident in all of his works. Only in this way can a reflection on his autobiography, in a production-aesthetic aspect, with an emphasis on the author’s intention and an analysis of the context, be realised. The selection of motifs in this study – ‘death’ (chapter 3.1), ‘language’ (chapter 3.2) and ‘metamorphosis’ (chapter 3.3) – is based on the findings, that from these mosaics an image of Canetti as a poet can be synthetised. Besides the central topics of life, people portraits form a substantial component of the autobiography, and are intertwined throughout the corpus of texts. As such, they contribute to both its essential and formal coherence. Because of the significant presence of these portraits, the question of the function and position in both the autobiography and the entire work arises. The analysis of the central motifs of life: death – language – metamorphosis, shows clearly that these are segments which play an important role for the development of the individual. These motifs constitute the focus of certain narrative segments, and the “essentials of life”, crystallises from them. The episodes from his early childhood allude to Canetti’s understanding of the productive power of fear, which determines his whole life and work. His confrontation with death and his opposition to death eventually turn into a principle of sustaining life as a poet instead of destroying it, and this manifests itself in the form of people portraits. In this sense, the story of Canetti’s life can be considered a working out of his opposition to death. In refusing to acknowledge temporal limits of human life, Canetti displays an extraordinary “taking-serious” of his own individuality. This is obviously not an absolute demand on truth, but an insistence on his own recent impressions; ultimately this is a pretension of his own authenticity and his demarcation from authors who think and live differently to him. The multilingualism of his childhood and the consequential lack of the self-confidence of an own language, manifest themselves in presenting his rebirth through the learning of German. The sound of the words, particularly the sound of people’s names, has an extraordinary importance for Canetti. The idea of autonomy of the words is crucial for the whole of his autobiography. Massa und Macht is considered as a theoretical basis for metamorphosis, which at the same time, is supposed to mean the subjective adoption of the world, or in an anthropological sense, the integrating of the human being into his or her environs. The process of Canetti baring his heart evolves as an artistic autobiography, a document humain. Canetti’s story of life is an account of where he has come from, and it portraits the function that he assigns to literature. From the analysis of the portraits, it is evident that for Canetti it is less problematic if personal affection of others is removed than if his work and his poetic talent are not recognised. Accordingly, the level of enthusiasm for his own work determines every literary portrait in the autobiography. By observing selected portraits, one notices that the primary focus is not on people portraits themselves; it is about the importance of their survival in his writing. His resistance to the power of time is remembrance: the poetic forming of the image of the people who were important to him – an image that lives on. Therefore, autobiography becomes an act of resistance to the power of forgetting, which in and of itself is related to death. Az értekezés kiindulópontját az önéletrajz mint irodalmi szöveg képezi. Elias Canetti önéletrajzi trilógiájának kötetei „A megõrzött nyelv“ (1977), „A hallás iskolája“ (1980), „Szemjáték“ (1985) egy becsvágyó fiatalember költõvé válásának folyamatát mutatják be. A három kötet címválasztása ennek a fejlõdésnek a stádiumaira utal: a nyelv és a beszéd elsajátítására, a hallás készségének csiszolására Karl Kraus elõadásain keresztül, valamint a látás, a megfigyelõképesség kifejlesztésére. E három készség birtokában képes a költõ az embereket megismerni, amit Canetti egyik fõ feladatának tekintett. Elias Canetti életmûvében jelentõs szerepet töltenek be olyan önéletrajzi jellegû szövegek, amelyekben az író esszék és feljegyzések formájában poetológiai kérdésekkel kapcsolatban foglal állást. Így az önéletrajz elemzése során felvetõdik a kérdés, hogy milyen kapcsolatban áll egymással Canetti elméleti pozíciója, valamint ennek kifejezõdése önéletrajzi trilógiájában. Abból indultam ki, hogy Canetti gondolati hátterének megértéséhez segítséget nyújt azoknak a témáknak, alapmotívumoknak az elemzése, amelyekhez szembetûnõ módon minden mûvében visszatér. Nem csekély helyet foglalnak el Canetti élettörténetében a portrék, amelyek az egész szöveget behálózzák, ezzel döntõ mértékben hozzájárulva a szöveg tartalmi és formai koherenciájához. A három kötetben a szerzõ múltjából elõbukkanó arcok és alakok újjászületnek a mûben azáltal, hogy a velük folytatott beszélgetések az író emlékezetében visszatükrözõdnek, lehetõvé téve számukra egy második létezést. Az ábrázolt portrék magas száma miatt fel kell tenni a kérdést, vajon milyen funkciót töltenek be az önéletrajzban? A dolgozat fõ célja annak vizsgálata, milyen mértékben egyeztethetõek össze az esszékben megfogalmazott - különös tekintettel Canetti 1936. novemberi bécsi beszédére, amelyet Hermann Broch 50. születésnapján tartott - „igaz költõ“-vel szembeni elvárások Canetti önmagáról alkotott képével, tekintettel az általa sugallt központi témákra és formai aspektusokra.