PhD dolgozatok

Állandó link (URI) ehhez a kategóriához

https://hdl.handle.net/2437/2265

Az archívumban található doktori disszertációkat a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár a

2011. évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról 53. § (5) bekezdés c) pont

2011. évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról 53A. § (1) bekezdés

387/2012. (XII.19.) Korm. a doktori iskolákról, a doktori eljárások rendjéről és a habilitációról 14. § (1) bekezdés

illetve a Debreceni Egyetem doktori szabályzata értelmében hozza nyilvánosságra. A Művek szerzői jogáról a hatályos 1999. évi LXXVI. törvény (Szjt.) és a Debrecen Egyetem szellemi tulajdon kezelési szabályzata rendelkezik.

Böngészés

PhD dolgozatok Szerző szerinti böngészés "Abádi Nagy, Zoltán"

Megjelenítve 1 - 4 (Összesen 4)
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    'All It Is, It's a Carnival: Reading David Mamet's Women with Bakhtin
    Németh, Lenke Mária; Abádi Nagy, Zoltán; Irodalomtudományok doktori iskola
    Az angol nyelven benyújtott értekezés közvetlen vizsgálati tere napjaink amerikai drámairodalma. Szerzőnk a világszerte ismert, magyar színpadokon is többször bemutatott David Mamet (1947-), ma is aktív drámaíró. Mamet eddigi életművét az értekezés kiválasztott szövegek és szempontok alapján, átfogó értelmezésben mutatja be. Tanulmányunk fő tárgya a jellemábrázolás, azon belül is Mamet nőalakjainak többszempontú elemzése. Ehhez a tematikai irányhoz kapcsolódik a dolgozat másik, meghatározóan elméleti igényű és alapozású vizsgálata, mely annak megvilágítására irányul, hogy alkalmazható-e (és ha igen, hogyan és mely konkrét vonatkozásokban) Mikhail Mihajlovics Bahtyin (1895-1975) elmélete és fogalmi rendszere, valamint az ezekből kialakított módszer általában a drámai műnem szövegeire és konrétan a kiválasztott Mamet drámák értelmezésében. Az értekezés egészének érvelési-bizonyító apparátusa, a felvetett kérdésekre adott válaszok, valamint a bemutatott elemzések megerősítik a lefolytatott vizsgálat végső következtetéseit: (1) Mamet nőábrázolásában olyan erővonalak érvényesülnek, melyek egyértelműen jelzik a korabeli amerikai kultúra zaklatott állapotát és kaotizáló irányulásait; (2) Bahtyin elméletének kiválasztott elemei és általában a bahtyini szemlélet elősegíti Mamet szövegeinek árnyaltabb értelmezését; (3) a vizsgálatban alkalmazott módszer hozzájárul Mamet drámai kifejezőkészletének pontosabb feltárásához és tüzetesebb megismeréséhez; (4) az eljárás jól használható más drámaszövegek tanulmányozásában, különös tekintettel a posztmodern drámával kapcsolatos értelmezési eljárásokra, továbbá segíti Mamet művészi látásmódjának jobb megértését, ezáltal Mamet eddigi életművének elhelyezését az amerikai dráma és színház alakulásfolyamatában. Első megközelítésben a dolgozat azt a sajátos körülményt veszi szemügyre, mellyel a „tipikusan mameti” szövegekkel találkozó befogadó – beleértve ebbe a Mamet-kritika legtöbb művelőjét is – elkerülhetetlenül szembesül: Mamet világának legtöbbször taszító-elidegenítő érzelmi töltése a nőalakok bemutatásában különösen nyilvánvaló. Felmerül ezzel kapcsolatban a látszólag egyszerű, szinte banális kérdés: vajon mi okozhatja az olykor már a megvetés és a gyűlölet határán mozgó ellenséges érzületet, melyet Mamet nőalakjai kiváltanak az egyes darabok férfi szereplőiből és – különös módon – a kritikusok többségéből is. Mivel a Mamet életművét taglaló és értékelő bőséges szakirodalom mindeddig csupán a férfi szereplők azonosságtudatában bekövetkezett válsággal foglalkozott, a női jellemeknek a férfidominanciával dacoló cselekedeteit általában értetlenséggel fogadta. Ennek leggyakoribb megnyilvánulása az, hogy a férfitapasztalat középpontba állításával a nők a férfiak világában „betolakodóknak” és „szennyező” tényezőnek ítéltetnek, mivel a nők számottevően veszélyeztetik a férfi előjogokon alapuló férfi-identitás létrejöttét és megszilárdulását. Az erre irányuló vizsgálódás a maszkulinitás kialakulását befolyásoló és veszélyeztető tényezőket térképezi fel, így ez a kritikai irány és szemlélet egyik hiányossága éppen az, hogy egyoldalúan és leegyszerűsítve kezeli a nőalakokat. Ezért Mamet nőalakjainak jobb megértéséhez a jelen dolgozat nő-orientált nézőpontot alkalmaz, azaz a nők cselekedeteit nem a férfiasság válságának szűrőjén keresztül vizsgálja, hanem a nők saját tapasztalatainak és létélményeinek ad kitüntetett szerepet. Mamet nőjellemeinek ez a megközelítése más gondolati háttérből indul ki, mint az eddigi kritikai szemlélet. Ez az átrendezett nézőpont az itt bemutatott vizsgálat egyik újítása a Mametről szóló szakirodalom viszonylatában Megítélésem szerint a férfijellemek részéről a nőalakokkal szemben megnyilvánuló ellenszenv, valamint a kritikai szemléletben kifejezedő tanácstalanság és értetlenség fő oka egyaránt abban rejlik, hogy Mamet nőalakjait nem lehet egyértelműen besorolni a patriarkális meghatározottságú társadalmi és kulturális szerepkörök egyikébe sem. Azok a köznapi klisék, archetipusos paradigmák, vagy egyéb osztályozási sablonok, melyeket az anya-feleség-szerető, a Magna Mater-szűz-csábító-boszorkány, a szűz és a céda, az angyal és a szörnyeteg, meg az efféle alakzatok jelölnek, Mamet világában elveszítik értelmüket. Mamet darabjaiban éppen annak vagyunk tanúi, hogy a nők aláássák és lebontják ezeket a sztereotíp szerepeket. A férfidominancia és felsőbbségrendűség aláaknázásával és bomlasztásával a nők karnevalizálják a férfi-központú világot, egyúttal leleplezik annak előítéleteit és elvtelen gyakorlatát. Végső soron a nőalakok szembeszállnak a nyugati patriarkális társadalmak által nekik szánt szerepekkel, és tudatosan szembehelyezkednek a nők tárgyiasításának patriarkális módozataival. A női tapasztalatot középpontba állító szemlélet lehetővé teszi számomra, hogy tágabb horizontba helyezzem a nőalakok ezidáig csupán megvetett és becsmérelt akcióit. A dolgozat fő célja annak feltárása és több szempontú vizsgálata, hogy egyrészt, miként jeleníti meg Mamet a női azonosság jelentős megváltozásához vezető hagyományos társadalmi és kulturális szerepek (”gender”) átformálódását, másrészt, hogy ez az átalakulás milyen hatásokat vált ki a férfi uralmi rend értékrendszerében. Ez az alapállás azt is jelenti, hogy a disszertáció a Mametre vonatkozó eddigi kritikai nézetek megfordításából indul ki, egyrészt a nőalakok tényleges jelentőségének a megvilágításával, másrészt a meglehetősen elterjedt „Mamet-mint-nőgyűlölő” sztereotípia felszámolásával. A dolgozat alapvető kérdései a következők: milyen tényezők alakítják és befolyásolják a nőkről kialakult és vitatott társadalmi nem konstrukcióját? Hogyan bontják le a nők a tartósan fennálló és a nőszerepeket nagymértékben korlátozó férfimítoszokat? Milyen szemléleti-fogalmi átrendeződést idéznek elő az asszonyiság és nőiség társadalmi meghatározottságában a nők cselekedetei, melyek folyamatosan és programatikusan sértik a férfi uralmi rend normáit? A vizsgálódás így fókuszált tárgyán kívül újszerű az alkalmazott irodalomkritikai elemzési módszer is. Mamet drámáinak fentebb vázolt latens jelentésrétegeit – tehát végső soron a női identitás kérdését – és a jellemábrázolás eszközeit a 20. század nagy hatású irodalomtudósának, nyelvfilozófusának és gondolkodójának tartott Bahtyin irodalomelméleti rendszerének szelektív, ugyanakkor komplex alkalmazásával igyekszem kifejteni. Az alkalmazott elméleti és módszertani keret összetettségéből adódóan, a disszertáció további célja annak elméleti igényű bizonyítása, hogy a rendszer, melyet Bahtyin eredetileg a regény műfaji jegyeinek leírására és elemzésére fejlesztett ki, átvihető a drámai műnem világába, így Mamet drámai alkotásainak vizsgálatára is. Kulcsszerepet játszik a Bahtyin által a népi folklórból az irodalomba emelt és többféle funkcióval ellátott „karnevál” fogalma, melyet két alapvető értelmezésben használok. Egyrészt, támaszkodom arra a jelentésre, mely szerint a „karnevál” szembenállás mindenféle hatalmi renddel; másrészt, az irodalmi műben betöltött szerepe alapján e fogalmat leíró és elemző esztétikai kategóriaként alkalmazom. Feltevésem szerint Mamet drámai művei a karnevalizált irodalomra jellemző jegyekkel rendelkeznek, azaz a karnevál összetevői, kategóriái és jelképisége beépülhet a sajátos drámai műnem jegyei közé. A „karnevál” mint dinamizmusában vizsgált esztétikai kategória alkalmas arra, hogy ezek a vonások kimutathatók legyenek. Mindezen túl a „karnevál” fogalmát átfogó rendező elvnek is tekintem Mamet műveiben. A drámáit taglaló szakirodalom többször rátapintott a mameti konstruált világ egyik legalapvetőbb vonására: a devalválódott értékrendben, kiürült, elszemélytelenedett és elüzletiesedett emberi kapcsolatokban, valamint a durva és profán nyelvhasználatban megnyilvánuló kaotikus világ műépítő jelenlétére. Mamet szövegeinek ilyen viszonyrendszerben szemlélt elvi újszerűségét eddig még nem sikerült kielégítően feltárni és tisztázni. Megítélésem szerint viszont a feltárásra és a tisztázásra a „karnevál” fogalom egyértelműen alkalmas: az elemzések meggyőzően alátámasztják a bahtyinin kategória alkalmazhatóságát és többszörös funkcióját Mamet drámaterében. Az elemzésre szánt művek kiválasztásánál, első megközelítésben, fontos kritérium volt a műfaji szempont mint korlátozó tényező alkalmazása, hiszen a rendkívül sokoldalú Mamet jónéhány műfajban is sikeres szerző. Több mint ötven színdarabot írt, egy tucatnál is több filmforgatókönyvet, két regényt, és számos esszégyűjteményt. Mindezeken túl öt sikeres film rendezője. Mivel azonban a női azonosságtudat változásai és annak hatása a férfi uralmi világra leginkább színpadi műveiben kristályosodott ki, különösen az 1970-es évek végétől kiadott-előadott alkotásaiban, a vizsgálat alapkorpuszául hat színművet és egy filmforgatókönyvet választottam. Az egyre összettebb és kifinomultabb módszerekkel megjelenített nőalakok ábrázolását három jól elkülöníthető korszakra osztottam Mamet drámatermésében: a korai szakaszra, melyben a nőalakok objektiválódnak; a középső, ún. ”business” darabok korszakára, amelyben megjelenik a férfi-hatalommal nem csak dacoló, de azt megdöntő „új nő” típusa az üzleti életben; a „családi” színdarabokra, amelyekben először ábrázolja Mamet a nőket családi környezetben. Az elemzésre kiválasztott műveknél fontos szempont volt, hogy tükrözzék Mamet eltérő hozzáállását a női jellemekhez, valamint az, hogy a nőalakokat munkában és magánéleti közegben is bemutassa. Íly módon a következő művek képezik az elemzés tárgyát a korai szakaszból: Sexual Perversity in Chicago (1974, „Szexuális perverzitás Chicago”-ban) és The Woods (1977, „Az erdő”); a második korszakból: Speed-the-Plow (1987, „Gyerünk, csak előre!”), House of Games (1987, „Játékkaszinó”) és Oleanna (1992, „Oleanna”); és végül az 1990-es évekből két „családi” darab: The Cryptogram (1994: Varró Dániel, Titkosírás, 2000) és The Old Neighborhood (1997, „A régi környék”). The primary focus of the present inquiry is contemporary American drama with special emphasis on character portrayal in representative works by a leading playwright David Mamet (1947-). The main objective is to offer a comprehensive and multi-perspective study of female characters in order to explore how Mamet traces and diagnoses crucial transformations in women’s gender roles. Closely related to this thematic preoccupation, the dissertation also seeks to examine the applicability of the theoretical and conceptual apparatus of Mikhail Mikhailovich Bakhtin (1895-1975) to the genre of drama in general and to Mamet’s dramatic works in particular. The argumentative framework applied in the present inquiry, the answers to the questions raised as well as the evidence of the concrete analyses convincingly support the following conclusions of the examination: (1) certain lines of forces manifest in Mamet’s portrayal of women characters are indicative of chaotic tendencies in current American culture; (2) the selected components of Bakhtin’s theory and the Bakhtinian perspective in general, as applied in the present inquiry, contribute to a more subtle and multi-faceted interpretation of Mamet’s texts; (3) the methods tested in the analyses facilitate a more detailed exploration of Mamet’s dramatic devices; (4) the literary-analytical approach deployed in the present work is applicable to the study of other dramatic texts, especially to revealing interpretative transactions in postmodern drama; (5) the study facilitates a better understanding of Mamet’s dramatic vision, whereby it can reliably situate Mamet in the continuity of American drama and theater. The dissertation attempts to answer a deceptively simple question prompted by the demythicized way that the female characters are treated and presented in Mamet’s plays: what causes the hostile attitude often bordering on contempt and hatred that Mamet’s women characters arouse in their male counterparts and—curiously enough—in a large number of critics as well? The male-experience-centered perspective prevalent in the overwhelming majority of critical studies on Mamet’s female characters has inescapably produced one-dimensional and distorted images of women. With its focus on identifying factors impacting on and endangering the construction of masculinity, this perspective tends to underscore the primacy of bonding between the male characters, against which the women operate as peripheral figures or “intruders” in the male-dominated world. Thus, in order to counter the overly reductive classification of female characters, in the present work I apply a new perspective, a woman-experience-centered focus that views women in their own right, not through the filter of male identity crisis. This strategy opens up new vistas in evaluating the women protagonists’ acts and discourse that have hitherto been viewed with contempt and derogation. The female characters have baffled critics and male characters alike as Mamet’s heroines defy conventional character typologies. The conventional clichés, archetypical paradigms or other patterns of classification that allocate women the roles of mother-wife-lover, Magna Mater-Virgin-Seducer-Bitch, the virgin and the whore, lose their validity in Mamet’s world. Essentially, the female protagonists in Mamet’s plays undermine and debunk the stereotypical roles sanctioned to them by patriarchy. Disrupting and subverting male dominance and superiority, the women carnivalize the male-dominated world, whereby they expose its prejudices and corrupt practices, as well as oppose the patriarchal modes of the objectification of women and the negation of their subjectivity. Thus, the primary aim of the dissertation is to trace how Mamet is mapping the displacement of women’s socially and culturally ascribed roles, on the one hand, and on the other, to explore the changes that the disruption of women’s stereotypical roles generates in a male-dominated world. The essential questions of the dissertation are the following: what factors shape and impact on women’s gender construction? In what way do women transgress and dismantle the long-established and male myths restricting women’s roles? How does the concept of femininity change as a result of women’s subversive and transgressive transactions? In addition to the subject matter focused in the way outlined above, the literary-analytical method deployed in the present study is also new. In order to uncover underlying assumptions in Mamet’s plays—transformations in female identity—I employ a selection of Bakhin’s conceptual and theoretical apparatus. Since the subversive impulses manifest in the women characters’ acts as well as the presence of a degraded value-system, aborted human relationships, scatological language posit a profoundly carnivalized world in Mamet’s drama, I find that the concept of “carnival,” as transposed into literature from popular culture by Bakhtin, provides a useful methodological point of entry into Mamet’s texts. Viewed in this light, his drama appears to have adopted carnival forms and images, therefore it serves as an example of carnivalized literature. Since “carnival” has by now become a widely touted and championed notion that has been productively used in a great variety of fields, it is expedient to define its scope in the present work. Accordingly, I am using two crucial aspects of carnival: first, carnival conceived as a critique of any hierarchical order; second, carnival functioning as a descriptive and analytical aesthetic category employed to reveal instances of carnivalization . Arguably, the presence of a “topsy-turvy world” manifest in uprooted patterns, “commodified” human relationships, and radical transformations of conventional routines has been widely recognized as symptomatic of a chaotic world in Mamet’s works. Yet, the correlation between these idiosyncratic features and the actual novelty of Mamet’s drama within such a frame of reference has remained unexplored. Treating “carnival,” however, as an overarching principle inherently characterizing Mamet’s dramatic works allows for revealing hidden dimensions in his texts. Owing to the complexity of the theoretical framework and the methodological tools applied, one of the multiple objectives of the dissertation is to demonstrate that the Bakhtinian system developed initially for the description and analysis of the genre of the novel can be transposed to the genre of drama, and thus to Mamet’s works. Concurrently, by identifying instances of carnivalization, I can demonstrate that his texts are saturated with “a sense of the carnival spirit.” In selecting representative texts for this study from the impressively large body of work Mamet has produced over the last thirty years, my first delimiting criterion is generic. Mamet has so far written more than fifty dramatic works including radio plays as well as one-act gems. Mamet also happens to be the author of more than a dozen screenplays, the director of five movies, the writer of two novels, and he is also an essayist. Because the transformation of female identity and its impact on the male-dominated world has surfaced and crystallized primarily in his dramatic works, and especially in his plays from the late 1970s, my discussion targets a corpus of six plays and one screenplay. Mamet’s portrayal of women rendered with increasing subtlety over the past few years lends itself to a division into periods, therefore I distinguish three phases in his dramatic output: the early plays in which the women are treated as objects of male desire; the second stage of the so called “business plays,” where the “new woman” makes her appearance, who does not merely challenge but also subverts male dominance; and finally, the stage of “family plays” with women situated in a domestic environment. In the selection of the works, my intention has also been to choose works that register shifts in Mamet’s views and attitudes, and also to select plays that present women in a variety of contexts, both at work and in the private realm of life. Thus the following plays have been selected: Sexual Perversity in Chicago (1974) and The Woods (1977) from his early phase; Speed-the-Plow (1987), House of Games (1987) and Oleanna (1992) from the second period; and two family plays from the last stage, The Cryptogram (1994) and The Old Neighborhood (1997), made up of three short plays: The Disappearnace of the Jews, Jolly, and Deeny.
  • Nincs kép
    TételKorlátozottan hozzáférhető
    Antipodean Conversations: Rhetorical Strategies of Discursive Authority in Richard Rorty’s Metaphilosophy and Political Thought
    Csató, Péter; Abádi Nagy, Zoltán; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai Intézet
    Disszertációm fókuszában az amerikai neopragmatista filozófus, Richard Rorty munkásságára áll. Általános szinten Rorty diszkurzusának egyes retorikai mechanizmusait vizsgálom, azt állítva, hogy szövegeiben performatív szinten fölfedezhetők bizonyos retorikai stratégiák, amelyek radikális antiesszencialista beszédmódjának diszkurzív autoritását hivatottak megteremteni és fenntartani. Allításom szerint Rorty diszkurzusának két kulcsfogalma, a „párbeszéd” és az „irónia” komplementer viszonyban áll egymással, amelyek konzisztens metafilozófiai és politikai pozíciót hoznak létre, ám ez egy autoritatív diszkurzus megjelenését sejteti Rorty liberális retorikája mögött. Thomas Kuhn terminológiájával élve: a párbeszéd „normál” diszkurzust feltételez, amennyiben a beszélgetőpartnerek konszenzuson alapuló diszkurzív normáknak megfelelően folytatják a dialógust. Az újszerő leírások azonban „abnormális diszkurzust”1 hoznak létre, amelyben a konszenzusra való törekvés nem elsődleges. Rorty többször is hangot ad azon véleményének, hogy a normál diszkurzus könnyen vezethet kritikátlan konszenzushoz, és így potenciálisan egy elnyomó rendszer kiszolgálásához, míg az abnormális diszkurzus megújíthat vagy felszabadíthat egy közösséget. Mindezek ellenére érvelésem során azt kívánom bizonyítani, hogy Rorty argumentatív stratégiái nagy mértékben „normalizáló” szándékot sejtetnek, amelyet az abnormális diszukrzus valorizálása leplez. A párbeszéd-trópusát vizsgálva amellett érvelek, hogy Rorty nemcsak tartózkodik az abnormális diszkurzussal asszociálható retorikai innovációtól, hanem gyakran ő maga szolgál komplex filozófiai vagy elméleti absztrakciók „pragmatizált” újraleírásával. Ilyen esetekben viszont—a költői innovációval szemben—az újraleírás célja a demisztifikáció, vagyis az, hogy egy erősen specializált diszkurzus terminológiája egy professzionális 1 Rorty ezt a fogalmat Kuhn „forradalmi tudomány” fogalmának mintájára használja. 2 akadémiai közösség szők határain kívül is elérhetővé és érthetővé váljon. Azonban minél nagyobb és befogadóbb a konverzációs tér, annál nagyobb szükség van egy (szigorúan kuhn-i értelemben vett) „normalitást” képező alapra ahhoz, hogy valamiféle kölcsönös megértés megvalósulhasson. Ebben a tekintetben viszont az abnormális diszkurzus vagy az irónia képviselői könnyen kiszorulhatnak a párbeszédből. Rorty filozófiájában tehát a radikális másság vagy a szubverzió már mindig is csak a politikailag és morálisan privilegizált közösség felügyelete mellett és kontrollja alatt valósulhat meg. Rorty iróniafogalmát a párbeszéd-metaforikában felsejlő autoritatív szándék megvalósításának eszközeként értelmezem. Jelölhet az irónia radikális nominalizmust, amely lehetővé teszi Rorty diszkurzusának állandó metaszinten való mőködtetését, illetve magánjellegő önteremtést. Előbbi értelemben az irónia a szókratészi metódushoz hasonlatos, a magánjellegő irónia (private irony) fogalmának bevezetésével pedig Rorty lehetőséget teremt az adott közösség által elfogadott diszkurzus határainak kijelölésére, azaz a normalitás további fenntartására. Ily módon a „magán-” előtag bármilyen jelenségre vagy megnyilvánulásra vonatkoztatható, amelynek potenciális veszélyeitől meg kell óvni az adott normál diszkurzust. A dolgozat második felében konkrét metafilozófiai illetve politikai kontextusban vizsgálom Rorty retorikai stratégiáinak normalizáló mőködésmódját. Két olyan diszkurzussal folytatott párbeszédére fókuszálok, amelyek—más-más okokból— radikálisan különböznek a pragmatista beszédmódtól: a derridai dekonstrukcióra és a vallásra. A két diszkurzus között Rorty azon sokat vitatott nézete teremti meg a közös nevezőt, mely szerint az abnormális diszkurzusok (mint a dekonstrukció) vagy egyéni hitek (mint a vallásos hit) komoly szerepet játszhatnak a privát önteremtésben, de irrelevánsak—ha nem egyenesen veszélyesek—a „közszféra” diszkurzív gyakorlataira nézve. Rorty retorikája mindkét esetben érdekes kettősséget mutat: egyrészt megpróbál eleget tenni annak a liberális demokratikus kötelezettségnek, hogy mind a dekonstrukció, mind a vallás számára helyet bizosítson a diszkurzív térben, de ennek a helynek a kijelölése szükségszerően autoritatív gesztus. Mivel pragmatikus meggyőződése nem összeegyeztethető az ezen diszkurzusokban fellelhető vélt vagy valós, implicit vagy explicit metafizikus/esszencialista tartalommal, Rorty igyekszik mindkettőt egy marginalizált diszkurzív térben pozicionálni.My dissertation focuses on the work of Richard Rorty, the leading philosopher of American neopragmatism. My main contention is that we can read Rorty’s texts as performatively evincing certain rhetorical strategies, which appear to aim at maintaining the discursive authority of his radically antiessentialist idiom. I argue that two key notions of Rorty’s discourse, “conversation” and “irony,” function in a complementary fashion, constituting a consistent metaphilosophical and political standpoint. I also claim, however, that this consistency hints at a surreptitious authoritative intent taking shape in the guise of Rorty’s overt emancipatory rhetoric. Adopting Thomas Kuhn’s terminology, conversation presupposes “normal discourse,” in that interlocutors have to cover a large amount of common ground, that is, to rely on in-place discursive norms to secure the potential of mutual understanding. Novel redescriptions, by contrast, constitute what Rorty—patterned on Kuhn’s notion of “revolutionary science”—calls “abnormal discourse,” which privileges idiosyncrasy and innovativeness over consensus. Rorty repeatedly declares his disdain for the stasis of uncritical consensus and the potential emergence of an oppressive discourse, which might result from normal discourse, while commending the energizing and emancipatory potentials of abnormal discourse. Nonetheless, the burden of my argument is that what underlies Rorty’s argumentative strategies is, in fact, a “normalizing” intent, which he keeps effacing by his blatant endorsement of “abnormal” discourses. Discussing Rorty’s conversational metaphorics, I argue that not only does he refrain from the kind of rhetorical invention he associates with abnormal discourse, but also seeks to redescribe complex philosophical/theoretical abstractions in his own pragmatic terms. Thus, what his redescription aims at in such cases is just the reverse of poetic innovation: it acquires a demystifying function, its purpose being to make philosophical problems cast in highly specialized terminologies available to a wider circle of interlocutors than that delimited by the boundaries of a professionalized 2 academic discipline. This endeavor is entirely compatible with the ideal of furthering interdisciplinary/interdiscursive communication through making the conversational space open to a diverse array of disciplines/discourses. This, however, requires a certain basis of “normalcy” (strictly in the Kuhnian sense) if mutual understanding is to be achieved. Thus, as long as abnormal discourse is to be intelligible, as long as it is to convey beliefs and be mediated via language, its discursive operation is permitted at the cost of empowering a linguistic community, which constantly monitors “abnormal” utterances. I construe Rorty’s concept of irony as an entailment of the latent authoritative purport underlying his conversational trope. I claim that Rortyan “ironism” can be viewed as a means of discursive control, which serves to keep the conversational space safe for normalcy. Irony, on Rorty’s hands, can denote radical nominalism, which enables his discursive operation to be kept at a constant meta-level, and private selffashioning. In the first sense, irony acquires traits reminiscent of the Socratic method, while “private irony,” in its turn, may be interpreted as marking out the limits of publicly acceptable discourse, and as such part and parcel of Rorty’s normalizing intent. In the second half of the dissertation, I examine Rorty’s normalizing argumentative strategies at work in specific metaphilosophical and political contexts by focusing on two discourses that he has extensively reflected on: Derridean deconstruction and religion respectively. The common denominator between the two discourses is Rorty's much debated claim that certain forms of abnormal discourse (such as deconstruction) and certain individual beliefs (such as religious faith) may be instrumental in one’s private self-perfection, but are to be rendered irrelevant—and even potentially detrimental—to “public” (political, institutional, academic, etc.) practices. I will examine the curious ambiguity that inhabits Rorty’s rhetoric in his writings on deconstruction and religion, which results from a constant attempt to poise between the liberal compulsion to accommodate both of them in discursive space, and the pragmatic urge to marginalize them on account of their implicit or explicit metaphysical/essentialistic content. The rhetoric of endorsement, thus, masks a coercive attempt at banishment.
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Intermediality and Narrative Identity in Paul Auster’s Ouevre
    Bökös, Borbála; Abádi Nagy, Zoltán; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai Intézet
    Intermedialitás és narratív identitás Paul Auster műveiben Disszertációm a Paul Auster kánon eddig még felderítetlen oldalát tűzte ki vizsgálatának tárgyául, azaz, a különféle médiumok közötti sokszínű intermediális aspektusok felfedését, rendszerezését, valamint ezeknek az austeri művekben (irodalmi szövegek, filmek, más művészekkel közös projektek) megjelenő narratív identitással kapcsolatos összefüggéseit. Dolgozatom elsősorban Auster válogatott műveit elemzi ilyen szempontból, ugyanakkor nem hagyja figyelmen kívül az amerikai szerző kritikai írásait sem. Auster szövegeinek intermediális olvasata egyrészt az adaptációk, másrészt a kép és a szöveg elméletei felől megközelíthető, miközben olyan kérdések válnak kutathatóvá, mint a vizuális elemek (reprezentációs technikák) hatása a narrációra, ezek szerepe az interaktív befogadói tevékenységben. Kutatásom két fő intermediális jelenség elemzésének nyomvonalán strukturálódik: intermediális utalások (individuális utalások, azaz valamely mediális produktum valamely más mediális produktumra utal, mintegy tematizálva azt) és szemiotikai rendszerre mutató utalások (utalás egy másik médium jelrendszerére, mintegy imitálva azt). Elsősorban azt vizsgálom, hogy Auster miként alkalmazza és forgatja fel ezeket az intermediális referenciákat. Másodsorban pedig az érdekel, hogy Auster szövegeiben az intermediális viszonyok hogyan fejtik ki hatásukat, és/vagy tematizálódnak a narratív identitás felépítésének, illetve lebontásának folyamatában. A mediális határátlépések olvasatomban különböző tereket kötnek össze: az adott médiumon belül reprezentált teret (film, fotográfia, fikció), magának a médiumnak a reprezentációs terét, és a befogadó (olvasó/néző) extra-textuális (szövegen kívüli) terét. Ilyen módon lehetővé válik az austeri életmű egyes műveinek rendszerezése az általuk kifejezett intermediális utalások függvényében mind tartalmi, mind formai szempontból. Munkám a következő legfontosabb intermediális utalásokat követi nyomon és elemzi Auster műveiben: a mozgókép motívuma, a fotográfia motívuma, individuális intermediális utalás, szemiotikai rendszerre való utalás, mely utóbbi, Irina Rajewski nézete szerint (52), úgy jön létre, hogy az adott mediális produktum saját médium-specifikus eszközeit használja, hogy utaljon egy másik mediális produktumra, illetve annak jelrendszerére. My dissertation is an examination of a completely unexplored facet of the Paul Auster canon, as it will discuss the aspects of intermediation between different media forms, in relation to the formation of narrative identity in this author’s works such as literary texts, films, and collaborative projects. Although I will occasionally refer to Auster’s critical writing too, my dissertation will primarily be concerned with a selected body of his fiction and films. It will offer an intermedial reading of Auster’s various texts through theories of adaptation as well as theories of image and text, also seeking to discuss the ways in which the visual elements affect storytelling in Auster’s fiction and stimulate an interactive reader engagement. In the present work the field of intermedial references—in the forms of individual reference (reference of a media product to another individual media product) and system reference (reference to another medial semiotic system)—will form the core. On the one hand, it is the way Auster adapts and subverts numerous intermedial references in his works that I will explore. On the other hand, my thematic focus will be on how—by what means—these intermedial relationships influence, and are thematized in, the building up and/or deconstruction of a coherent narrative identity in Auster’s texts, with special emphasis on how media intrusions connect distinct spaces: the represented space inside a specific medium (film, photography, fiction), the space of representation (of the medium itself), and the extra-textual space of the reader/spectator. I will argue that Auster’s works can be classified according to the different forms of intermedial references that they express, regarding both content and form. The forms of references I distinguish in his oeuvre are: the cinema motif, the photograph motif, individual intermedial reference, and intermedial system reference; the last of which, in Rajewsky’s view (52), indicates that the media product uses its own media-specific means, in order to refer to a different semiotic system of another medium.
  • Nincs kép
    TételKorlátozottan hozzáférhető
    The Interplay of Space and Place: Zora Neale Hurston’s Cultural Spaces
    Szabó, Péter; Abádi Nagy, Zoltán; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar --
    Az értekezés összefoglalója Tér és hely összjátéka: Zora Neale Hurston kulturális terei (The Interplay of Space and Place: Zora Neale Hurston’s Cultural Spaces) Szabó Péter A disszertáció az afroamerikai írónő és antropológus Zora Neale Hurston kulturális tereit vizsgálja, kitérve tér és hely kölcsönhatásának különböző aspektusaira a Their Eyes Were Watching God és a Jonah’s Gourd Vine című regényekben. A sokáig elfeledett Hurston iránt újjáéledt érdeklődés az afroamerikai irodalmi tradíciót és kulturális identitást kereső afroamerikai közösségben megfigyelhető autentikusság-igénynek köszönhető. Hurston a Harlemi Reneszánsz jelentős alakja volt, és sokan az afroamerikai női írók elődjének tekintik. Amellett, hogy a regények az írónő művészetének csúcsát képviselik, a hurstoni kultúrafilozófia, térfelfogás, illetve az egyedi helyteremtés kiváló példái. Regényeinek gazdagsága és vitalitása a kultúra és az afroamerikai autentifikáció egyénített módozatát tárja elénk, amely egy kulturális univerzum felépítését teszi lehetővé Hurston regényalakjai számára, annak sajátos feszültségeivel együtt. Ez az univerzum a Déllel társított afroamerikai kulturális kontextusba ágyazódik, ugyanakkor sokrétű is, a belső heterogenitásnak és külső kontextusoknak—például a fehér szocio-kulturális környezetnek—köszönhetően. A két regényben Hurston különböző paradigmákat bont ki. Ezek közül a legfontosabbakat és legjellemzőbbeket választottam ki részletesebb elemzésre, mivel egyedülálló szerepet játszanak Hurston tereinek feltárásában: ilyen a modernista nem-hely (nonplace), amely a kulturális teret a Harlemi Reneszánsz jegyébe állítja; a religio-kulturális tér, amely egyedi afroamerikai kozmológiai gondolkodásmódot mutat be; illetve a társadalmi nem tere, amelyben a női karakterek szubjektivációja nyer megerősítést a panoptikus szocio-politikai kontextus ellenére is. Az egymást átfedő terekből kiindulva megvilágítottam a két regény olvasása során Hurston filozófiájának gyakorlati megvalósulását: terei afroamerikai artefaktumokat tartalmaznak, amelyekre játékos módon épít, és olyan afroamerikai kozmológiából és népi kultúrából eredeztethető technikát alkalmaz, amely a regényalakokat autentikus kulturális térben helyezi el. További közelítésben pedig Hurston helyteremtésének stratégiáját vizsgáltam a regényalakok szubjektivációjában és kulturális bemerítkezésében játszott szerepe szempontjából. Hurston terei látszólagos rigiditásuk ellenére is dinamikusak. A tér és a hely kölcsönhatása oly módon viszi színre a közöttük végbemenő interakciót, hogy biztosítja az individuális helyek létének indokoltságát a szociális tér különböző aspektusainak tekintetében. Kapcsolatukat Hurston interrelációként konceptualizálja, nem pedig hierarchikus viszonyként. Ez az afroamerikai minta a tradicionális call-and-response dialogicitást követi, amely során a peremhelyek kiegészítő kategóriák és az afroamerikai kultúra szükséges kipányvázottságát biztosítják. Dissertation Summary The Interplay of Space and Place: Zora Neale Hurston’s Cultural Spaces Péter Szabó The dissertation investigates African American writer and anthropologist Zora Neale Hurston’s cultural space. More specifically, different aspects of the interplay of space and place are studied in two of her novels: Their Eyes Were Watching God (1937) and Jonah’s Gourd Vine (1934). The need for authentication perceptible in the African American community in search for an African American literary tradition and cultural identity is responsible for the renewed interest in the long-forgotten Hurston—a prominent figure in the Harlem Renaissance and a forebear of African American women writers. Besides representing the peak of her art as a novelist, the novels under discussion present fine examples of her philosophy of culture, conceptions of space, and ways of place-construction. The richness and vitality of her novels denote a particular view of culture and an African American way of authentication that enable her to construct a fulfilling cultural universe for the individual, with/despite inbuilt tensions. The cultural space Hurston establishes is embedded in an African American cultural context associated with the South; at the same time, however, her cultural space proves to be diverse, due to inward heterogeneity and external contexts (e.g., a white socio-cultural frame). In the two novels Hurston’s different spatial paradigms unfold. I have chosen paradigms that are, perhaps, the most relevant and characteristic ones and play a singular role in revealing Hurston’s cultural space: I have therefore dealt with her Modernist nonplaces, which signify her cultural space especially in relation to the Harlem Renaissance, her religio-cultural space, which denotes unique African American cultural/cosmological thinking; as well as her gendered space, in which her female protagonists reassert their subjectivities despite a panoptic socio-spatial context. On the basis of the overlapping spaces, I have identified the practical implementation of Hurston’s cultural philosophy in her two novels from a cultural-spatial point-of-view. Her cultural space contains and builds upon African American cultural artifacts in a playful, unfixed manner, and this technique pertains to including African American methodology of cultural inclusion. In this way, Hurston consciously employs a technique to revitalize her fictional subjects by recontextualizing and embedding them in an authentic cultural space rooted in African American cosmology and folk culture. In particular, I have examined Hurston’s strategy of place-construction with view of its instrumentality in subjectivation and cultural immersion of her protagonists. Hurston’s cultural space proves dynamic despite apparent rigidity. The interplay of space and place dramatizes interaction between them in a way that ensures justification of places regarding the different aspects of social space. Hurston conceptualizes their relation as interrelation and not as superimposition of space over place. The ultimately African American pattern follows the traditional call-and-response dialogicity, whereby places, supposedly of the margin, are complementary categories that embody necessary tethering of the African American cultural core.