Szerző szerinti böngészés "Angyalosi, Gergely"
Megjelenítve 1 - 20 (Összesen 32)
Találat egy oldalon
Rendezési lehetőségek
Tétel Szabadon hozzáférhető A ciorani Jézus-kép töredékességeBilibok, György; Angyalosi, Gergely; Humán tudományok doktori iskola; Bölcsészettudományi Kar::Filozófia IntézetA disszertáció témája Emil Cioran: (1911 április 8 – 1995 június 20) román származású francia filozófus Jézusról alkotott képének vizsgálata, viszont ez olyan szoros összefüggésben áll Istennel, ősbűnnel, megváltással, kereszténységgel, szentekkel, emberrel, filozófiával kapcsolatos ciorani gondolatokkal, hogy az ezekkel való foglalkozás elengedhetetlen a Jézus kép megértése szempontjából. Ezért a disszertációban külön fejezetekben foglalkozunk Cioran filozófiáján túl, a buddhizmushoz, gnoszticizmushoz, kereszténységhez és mindezek témáinak ciorani megközelítéseivel. Főleg a nietzschei párhuzamokot és eltéréseket emeljük ki a ciorani filozófia, és a kereszténység – azon belül pedig a Jézus kép – viszonylatában, ugyanis a szakirodalom jellemzően Nietzschével hasonlítja össze Ciorant. Nem hagyjuk figyelmen kívül ebből a szempontból a másik jelentős filozófust sem, aki nem más, mint Kierkegaard. Hipotézisünk, hogy Cioran esetében a legfontosabb fogalom a töredékesség, mert ez alapján közelíthető meg úgy a ciorani filozófia, mint a ciorani Jézus kép. A ciorani töredékesség szubjektivitás által meghatározott viszonyulást jelent, amelyet az ambivalencia és ellentmondásosság ellenére is egységes gondolati tendencia jellemez. Ez a töredékesség határozza meg Cioran filozófiához, illetve a különböző vallásokhoz (buddhizmus, gnoszticizmus) és azok témáihoz való viszonyulást is. Cioran gondolkodásában Jézus az ember és az Isten közti kapcsolat lehetetlenségének egyik legfontosabb kifejező alakja. Jézus vonatkozásában az emberi oldalra figyel, ezen belül is a magányra, boldogtalanságra, tévedésre, haszontalanságra, elkülönültségre, ürességre, szenvedésre és az említettek elől való menekülésre, egyszóval azokra a ciorani lényegekre, amelyek alátámasztják az ember önmagába zártságát. A ciorani Jézus képet, amelyben tulajdonképpen az egész ciorani filozófia összpontosítható a töredékesség fogalma által és amely téma a többi témával való foglalkozásra is késztetett, az inspiráció, a kétely, a szenvedés, a semmi, a szubjektív tapasztalatok, a hatalom akarása, a megváltás fogalmain keresztül közelítettük meg. A disszertáció eredetisége Cioran Jézus képének vizsgálatában áll, ugyanis tudomásunk szerint ezzel a témával más nem foglalkozott, olyan értelemben, hogy külön tárgyalja és összefüggésbe hozza a ciorani filozófiával, annak aspektusaival és fő témáival. A szakirodalom és az általunk feltárt ciorani töredékesség, amely a filozófus Jézus képére jellemző és amely a filozófiai és speciális értelemben vett krisztológiákkal való összehasonlítás által is feltárult, sajátságos helyet biztosít Cioran számára a szubjektív-egzisztencialista filozófián belül. Ezt a filozófiát leginkább a szubjektivitás, töredékesség és ambivalencia jellemzi.Tétel Szabadon hozzáférhető Az „átlépés” poétikája(2016-01-01) Angyalosi, GergelyThe paper is an overdue review on the volume Árnyképrajzoló – körülírások [Draughtsman of Shadow – Circumlocutions – 2008]. Having construed the relations between the title story and its subtitle, the paper comes to the conclusion that one possible interpretation of the term „circumlocutions” refers to the linguistic strategy that is characteristic of nearly all writings of the volume. Szilárd Borbély was widely acknowledged as one of the most important poets at the time of the publishing of the book. However, as a prose writer, he was in an experimental stage. These writings represent this experimental playground. The essay Egy bűntény mellékszálai [The Secondary Threads of a Crime], as well as its counterpart the volume Halotti pompa [The Splendours of Death], which was a milestone in contemporary Hungarian literature, can be regarded as a masterpiece without exaggeration. The key of the literary success is the fact that the narrator treats the tragic fate of his parents, who were victims of a brutal robbery, as a text. Szilárd Borbély applies a tool of his own profession, narratology to this story. He deconstructs – in the Derrida-esque sense - the traditional ways of narration.Tétel Korlátozottan hozzáférhető Bergson és Sartre tudatfelfogásának összehasonlításaFehér, Beáta; Angyalosi, Gergely; DE--Bölcsészettudományi KarDolgozatom célja Henri Bergson és Jean-Paul Sartre tudatfelfogásának összevetése az általuk tárgyalt azonos fogalmak alapján. Mindkettejük filozófiája a folyamat fontosságát, a szabadság lehetőségét a szubjektum szerepét hangsúlyozza, a korban jelentős rangot képviselő kísérleti, naturalista megközelítésekkel ellentétben. Jelentős kapcsolat az emberi többletet hangsúlyozó felfogásuk, azonos témákat érintő szemléletük. Ezek alapján tanulságos lehet az egyezések és különbségek összevetése.Tétel Korlátozottan hozzáférhető Critique et Méthode chez FoucaultBerkovics, Balázs; Angyalosi, Gergely; Humán tudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Humán Tudományok Doktori IskolaMichel Foucault’s genealogical critique emerges at the intersection of two problematics. The first is the decline of the universalizing and totalizing critique, phenomenon that questions the possibility of the critique based on any substantive basis, while the second is the present-day importance of the human sciences, coupled with the methodological difficulty of their critique. Foucault in the methodological parts of his books and in some programmatic writings diagnosed the crisis of critique, which is reflected in the concepts used by it, its empirical validity, efficacy and possible dangerousness in case it mediatizes power effects. An important element of this crisis is the recourse to the ‘repressive hypothesis’ in critical theories, which makes it impossible to analyze contemporary power relations in an adequate way. How come that those are the human sciences that become the important object of Foucault’s genealogical critique? Those sciences, which categorize individuals and are linked to institutions of normalization, compensation or punishment, are named ‘human sciences’ in Foucault’s usage. The ‘human sciences’ comprise psychology, psychiatry, criminology, special education, etc., and, in a certain sense, sociology as well, all those sciences that can have an important role in regulating, reforming and subjecting the individuals. Is it possible to criticize them for the fact that they are not sufficiently (or not at all) scientific? For the fact that what they are supposed to reveal concerning the human world is only illusory and that they are totally subjected to external, political and power interests? This is actually the way how approaches stemming from critical sociology or social constructionism criticize their phenomena. Therefore, the type of critique rejected by Foucault is epitomized by critical sociology (however this approach is never mentioned by him), when it aims at the human sciences. In order to prove this, I analyzed the sociological critiques of ‘special education’. Therefore, for Foucault, the task is to analyze the human sciences in a way that his genealogies do not fall back on the level of the human sciences. In fact, genealogy, in the first place, is formulated as an anti-method against the human sciences. This is the reason why it has to reject all kinds of traditional meta-theories and critical theories, as well as all external norms, while preserving the critical force; it has to avoid that its analyses and objects become similar to that of the human sciences, which are its adversaries; and finally, it has to distance itself from the other critical interpretations of the human sciences, namely from those that originate in critical sociology, social constructionism or antipsychiatry. We can only understand Foucault’s texts adequately if we bear in mind these distinctions. His analyses have to be understood not only as a critique of the subjugating human sciences, but also as a battle waged against the sociological, sociologizing, constructionist and antipsychiatrical approaches. Therefore the relationship of the genealogical approach to the epistemological critique is of utmost importance. Foucault excludes the epistemological critique, which can be proved by an internal analysis of his genealogy (and of other programmatic writings and lectures). However, this characteristic of genealogy becomes significant exterior to it as well, namely concerning the question of critique as such. This is so because, according to our demonstration, the epistemological critique of the human sciences leads to contradictions in every case. Therefore, not only Foucault does not have recourse to epistemological critique, but his analyses can also be used as a critique of the meta-discourses that do have recourse to it. So what is the relationship between Foucault’s position that excludes epistemological critique and the fact that all the other critiques suppose the epistemological critique, on which they ultimately rely? Michel Foucault genealógiai kritikája két problematika metszéspontján keletkezik. Az első az univerzalizáló és totalizáló kritika hanyatlása, amely jelenség megkérdőjelezi a szubsztantív alapzatra épülő kritika egyáltalában vett lehetőségét, a másik pedig az embertudományok jelenkori fontossága, párosulva kritikájuk módszertani nehézségével. Foucault néhány programszerű tanulmányban és könyveinek módszertani részeiben a kritika válságát diagnosztizálta, amely megmutatkozik fogalomkészletében, empirikus érvényességében, hatékonyságában, és esetleges veszélyes mivoltában is, amennyiben hatalmi effektusokat közvetíthet. E válság lényeges eleme a „represszió hipotézisének” használata a kritika elméletekben, amely pedig Foucault szerint nem alkalmas a jelenkori hatalmi viszonyok elemzésére. De miért is válnak Foucault-nál az embertudományok a genealógiai kritika kitűntetett tárgyává? Azokat a tudományokat, amelyek individuumokat kategorizálnak, és különböző normalizáló, kompenzáló avagy büntető intézményekhez kötődnek, Foucault nyomán „embertudományoknak” nevezhetjük. Ilyen tudományok a pszichológia, a pszichiátria, a kriminológia, a gyógypedagógia stb., és bizonyos értelemben a szociológia is, mindazok, amelyeknek jelentős szerepük lehet az individuumok szabályozásában, átalakításában és alávetésében. Vajon lehet-e és érdemes-e őket azon az alapon bírálni, hogy nem eléggé (vagy egyáltalán nem) tudományosak? Hogy amit az emberi világból feltárni vélnek, az puszta illúzió, illetve hogy teljesen a külső, hatalmi-politikai érdekeknek alávetve működnek? A kritikai szociológia és a „társadalmi konstrukcionizmus” neve alatt összefoglalható megközelítések általában így járnak el. Tehát, a Foucault által elvetendőnek ítélt „leleplező” típusú kritika, amennyiben célpontját az embertudományok jelentik, a kritikai szociológiában valósul meg (amelyet jóllehet Foucault sohasem taglal). Ezen állítás bizonyításának érdekében a gyógypedagógia szociológiai kritikáinak elemzését végeztem el. Foucault számára tehát az a feladat adódik, hogy úgy elemezze az embertudományokat, hogy genealógiái ne essenek vissza az embertudományok szintjére – a genealógia elsősorban az embertudományos módszerrel szembeni „antimódszerként” fogalmazódik meg. Ezért el kell vetnie mindenféle hagyományos metaelméletet és kritikai elméletet, illetve mindenféle külső normát, de akképp, hogy megmaradjon elemzéseinek kritikai ereje; el kell kerülnie, hogy elemzései és tárgyai az embertudományokéihoz legyenek hasonlatosak, amelyek ellen küzd; s végül el kell távolodnia az embertudományok egyéb kritikai elemzéseitől, azoktól, amelyek a kritikai szociológiából, a társadalmi konstrukcionizmusból vagy az antipszichiátriából erednek. Akkor érthetjük meg Foucault szövegeit adekvát módon, ha figyelünk e megkülönböztetésekre. Elemzéseit ugyanis úgy kell értenünk, mint amelyek nem csupán a hatalom és az „alávető” embertudományok kritikáját célozzák, hanem úgy is, mint a szociológiai, szociologizáló, konstrukcionista és antipszichiátriai megközelítések elleni szüntelen harcot. Lényeges kérdés tehát a genealógiai megközelítés viszonya az episztemológiai kritikához. Foucault kizárja az episztemológiai kritikát, amely bebizonyítható genealógiájának belső elemzése (miként programadó írásainak és előadásainak elemzése) révén. Azonban a genealógia e jegye a genealógián kívül is jelentőségre tesz szert, mégpedig a kritika egyáltalában vett lehetőségét tekintve. Ugyanis, bizonyításunk szerint, az episztemológiai kritika mindenképp ellentmondásokhoz vezet az embertudományok kritikáját illetően. Vagyis Foucault nem csak hogy nem folyamodik episztemológiai kritikához, hanem rajta keresztül kritizálhatóak az ezt használó metadiskurzusok. Mi tehát a viszony Foucault az episztemológiai kritikát kizáró álláspontja és ama jelenség között, hogy a többi kritika, éppen ellenkezőleg, minden esetben feltételezi az episztemológiai kritikát és rá támaszkodik?Tétel Korlátozottan hozzáférhető A divat és művészet kölcsönhatása(2013-05-09T11:52:06Z) Kalocsai, Andrea; Angyalosi, Gergely; DE--TEK--Bölcsészettudományi KarA divat és művészet kölcsönhatása, ezen belül a divatra és a kortörténeti stílusokra helyezve a hangsúlyt.Tétel Korlátozottan hozzáférhető Egzisztencialista vonások Ethan és Joel Coen filmjeibenSom, Balázs; Angyalosi, Gergely; DE--Bölcsészettudományi KarDolgozatomban arra vállalkozom, hogy rámutassak arra, hogy miként jelenhetnek meg az egzisztencializmus, mint filozófiai irányzat bizonyos témái Joel és Ethan Coen rendezőpáros munkásságában. Több mint húsz rendezett film és még több produceri, illetve forgatókönyvírói hozzájárulás, továbbá rendkívül változatosan boncolgatott témák után mégis érezhető, hogy van valami közös ezekben a művekben, mégpedig az, ahogyan az ember megjelenik az általuk kreált világokban, a karaktereknek az élethez és a halálhoz való viszonya, ám legfőképpen az élet esendősége, avagy esetlegessége. Mindezek gyakorta visszatérő elemek a filmjeikben.Tétel Szabadon hozzáférhető Egy életmű megnyitása(2018-01-01) Angyalosi, GergelySzilágyi Zsófia, Az éretlen Kosztolányi , Budapest, Kalligram, 2017.Tétel Korlátozottan hozzáférhető Gnózisra ítélveFejes, Péter; Angyalosi, Gergely; Kelemen, István; DE--Bölcsészettudományi KarDiplomadolgozatomban Foucault filozófiáját vizsgálom, különös tekintettel az igazság problémáját illetően.Tétel Korlátozottan hozzáférhető A gondolkodás tereFarkas, Henrik; Angyalosi, Gergely; Humán tudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Humán Tudományok Doktori Iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Humán Tudományok Doktori Iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Humán Tudományok Doktori Iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Humán Tudományok Doktori Iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Humán Tudományok Doktori Iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Humán Tudományok Doktori IskolaAz értekezés elsődleges célja a filozófiai gondolkodás körülhatárolása. Mivel a gondolkodásról kizárólag tapasztalati úton szerezhetünk tudomást, elemzésünk alapvetően a filozófiai gondolkodás tapasztalati leírása. Ezt négy eltérő, ugyanakkor egymással szoros kapcsolatban lévő szempont elemzésével végeztük el. Ezek a gondolkodás perspektivikussága, mozgása, affektivitása, végül pedig a filozófiai hagyomány heterogén gondolatalakzatai közötti viszonyok bemutatása. Az elemzések világossá teszik, hogy a filozófiai gondolkodás tapasztalata nem egy csapásra tárul fel, hanem egy összetett, több szinten működő folyamatban. A tárgy és az értelem közötti viszony elemzésétől jutunk el a filozófiai gondolkodásnak ahhoz a sajátosságához, hogy az egyetlen tárgyhoz több perspektívából képes rivalizáló értelmeket társítani, miközben ugyanezzel a gesztussal magát a többértelműséget is fel kívánja számolni. Az utóbbi azonban csak úgy lehetséges, hogy új és új perspektívákat keres az egyes értelmek igazolásához, és ezzel folyamatosan növeli a perspektívák számát. A gondolkodásnak ez a perspektivizmusa ugyanakkor nem csak egy tárgy viszonyában jelenik meg, hanem a legkülönfélébb szinteken reprodukálódik, és messzemenő következményei lesznek. Nem csupán egymással rivalizáló tárgyi értelmek bukkannak fel, de egymással rivalizáló gondolatalakzatok, sőt filozófiai irányzatok is. A filozófiai gondolkodás tapasztalata tehát a legkülönfélébb szinteken folyamatosan burjánzó heterogén gondolati alakzatok sokaságáról tudósít, amelyek mind-mind meghatározott perspektívával rendelkeznek. Ezt a közeget hívjuk a gondolkodás terének. Az első fejezet a filozófiai gondolkodás perspektivizmusát elemzi, és azt, hogy a gondolkodás milyen mozgások kíséretében alakítja ki a perspektívák sokaságát. Ez utóbbi alapján a gondolkodás két formáját is elkülönítettük, amelyek egymást kiegészítve építik a gondolkodás terét: ezek egyrészt az elidőző-töprengő, másrészt a gyorsuló-felismerő gondolkodás. A tér kialakulása ugyanakkor nem lenne lehetséges a kihívás, az érzékenység és a vágy működése, vagyis egy affektív tengely nélkül. A filozófiai tér kibomlásához elengedhetetlen egy olyan kihívás, amely újra és újra arra készteti a gondolkodást, hogy térjen vissza a vizsgált tárgyhoz, időzzön el körülötte, foglalkozzon vele. Ha ez nem állna fenn, a gondolkodás folyamata torzóban maradna, a gondolkodás tere pedig legjobb esetben is csak félkész és csonka gondolatokból állna. A kihívás állandó jelenléte mellett szükség van a gondolkodásnak arra a sajátos érzékenységére is, amely képes új és új perspektívák detektálására. Ennek intenzitása már a vágy függvénye. A dolgozat második felében a működő gondolkodás helyett elsősorban a már kialakult heterogén gondolatalakzatok közötti viszonyra koncentráltunk. Először is azt kívántuk megtudni, mennyiben lépnek fel szükségképpen egymás riválisaként a különféle gondolatalakzatok és gondolkodási módok. Végső következtetésünk szerint mindig található olyan nézőpont ahonnan az egymással rivalizáló perspektívák összeegyeztethetőek lesznek, és fordítva, az összeegyeztethető perspektívák bármikor egymás ellenségeivé válhatnak. Záráskánt a heterogén gondolati alakzatokat, vagyis a filozófiai hagyományt a működő gondolkodás viszonyában vizsgáltuk meg. A filozófiai gondolkodás univerzalizál. Ez a mi szóhasználatunkban azt jelenti, hogy saját perspektívájának univerzumát, perspektíva-rendjét építi, vagyis részévé kívánja tenni a filozófiai hagyományt is. Ugyanakkor a hagyományra rá is van utalva, amennyiben univerzumának kiépítése a hagyomány problémáinak, fogalmainak, nézőpontjainak felhasználása és átírása. Filozófiai hagyomány és filozófiai gondolkodás kéz a kézben járnak, és alig különíthetőek el egymástól. Értekezésünk végső következtetése ugyanakkor az, hogy a gondolkodás, meghaladhatatlan perspektivizmusa miatt, sohasem lesz képes egy teljes univerzum kiépítésére, és a hagyomány gondolatalakzatai maguk is számtalan alternatív univerzum csíráját rejtik magukban. The primary aim of the dissertation is to circumscribe the experience of philosophical thinking. As the only access to the nature of philosophical thought cannot be but experiential we need to analyse the concrete experience of the activity of thinking. The analysis takes into account four separate but closely interconnected aspects of the thinking process. Its perspectivism, dynamism, affectivity and heterogeneous historical configurations are scrutinised in due course. It becomes clear that the philosophical experience does not reveal its inherent nature all at once, but only gradually in a complex, multi-levelled process. The relationship between object and sense is the starting point of our argument. A single object may carry more than one, mutually incompatible meanings implicating different perspectives of interpretation, while at the same time the equivocity thus appearing is also supposed to be eliminated. The latter, however, becomes possible only by introducing new perspectives and successively proliferating the possible perspectives taken into consideration. The perspecivism in question does not only apply to the experience of a single object but appears at several different levels of philosophical inquiry and has very far reaching consequences. Not only incompatible meanings related to a single object compete for our attention but heterogeneous conceptual configurations and irreconcilable traditions also emerge. The proliferation of heterogeneous constellations all implying their own irreducible perspectives is the common experience of the philosophical mind. The all-encompassing medium in which this proliferation takes place is the space of thinking. The first chapter concerns itself with the perspectivism of thought and attempts to describe the movements shaping the multiplicity of perspectives. Based on these considerations we have distinguished between two basic, complementary forms of thinking contributing to the informing of the philosophical mindscape: the ruminating-analytical mode on the one hand and the accelerating-insightful on the other. The opening up of this space would not be possible without an original challenge stimulating sensitivity and starting up the desire of thought. The space of thinking opens up oriented by an axis of affectivity. The unfolding of the spaciousness carrying thought is only made possible by a constant challenge forcing thought to return to its object, to stay with it, to continuously focus upon it. If this constant pressure ceased the process of thought would come to a halt and the space itself would collapse. The constant pressure exerted by the original challenge activates a particular sensitivity capable of detecting ever new perspectives. The intensity thereof is also a function of the desire awaken by the problem. In the second half of the dissertation we focus not so much on operating thinking in the making but rather on relationship between set, heterogenous thought configurations. First, we would like to find out to what extent these thought-forms and constellations are necessarily each other’s rivals. We discover that there is always bound to be a viewpoint from which the competing perspectives turn out to be mutually reconcilable and the perspectives temporarily reconciled with one and other may always turn out to be antagonistic in the further analysis. Finally, we take up the set, heterogeneous thought formations, i.e. the philosophical tradition once again, this time in its correlation with the operating thinking process. Philosophical thinking by its very nature tends to universalise. In our parlance this means that it constructs its own system of perspectives thus trying to incorporate into its system of perspectives the legacy of the historical tradition. Philosophical thinking cannot however emancipate itself completely from the concepts, problems, viewpoints of the tradition, since it can only operate as the modification and continuous overriding of the forms inherited from its tradition. Philosophical thinking and philosophical tradition belong together to the extent of being inextricably bound up with each other. Due to the unsurpassable perspecivism of philosophical thinking, it can never be complete and the set configurations of the tradition also carry the germs of innumerable alternative conceptual universes.Tétel Korlátozottan hozzáférhető H. P. Lovecraft - Otthontalanul a világbanLadó, Beáta; Angyalosi, Gergely; DE--Bölcsészettudományi KarPályamunkában megkíséreltem megragadni a Lovecraft által körvonalazott világot, s ennek hatásait. Művei szoros kapcsolatban állnak tulajdon korának beállítottságával, a felvilágosodás és modernizáció következtében kialakuló kultúrával. Max Horkheimer és Theodor W. Adorno A felvilágosodás dialektikájában kitűnő képpel szolgál az itt meghatározó világfelfogásról, az ember mindenen uralkodó attitűdjéről és az ezzel egyre inkább eldologiasult környezetéről. Lovecraft műveiben a karakterek kivétel nélkül ennek talaján állnak, gondolkodásukban már nincs helye se mítoszoknak, se csodának, se ismeretlennek. Azonban a novellákban mindig felszínre kerül valami, ami ellentmond a fennálló rendszernek, s ezzel darabokra zúzza a fennálló világképet. Az idegennel való szembesülés és a radikálisan nem emberarcú valóság nem csak a meglévő rendet törli el, hanem a főhős szubjektumát is, s csak őrületet hagy maga után. Ezen keresztül a befogadó természetes világ kizárólagosságába vetett hitét is megingatja. Az eltörölt helyébe viszont nem állít újat. Azonban az embernek igényük van arra, hogy egy meghitt világban éljenek. A dolgozatban feltett kérdés az volt, hogyan is lehetséges ez, ilyen körülmények között. Ebben lesz kitüntetett szerepe az álmoknak. Az elemzések sora az Álomföld felé mutat, mely Lovecraft életművének egy talán kevésbé ismert, de éppoly fontos részét alkotja, mint a kozmikus félelem irodalmát megalkotó rémtörténetek. Itt mutatható fel egy olyan attitűd, egy olyan karakter, mely mintául szolgálhat számunkra. A valóságban ragadt emberből kiveszett a fantázia, ezzel szemben lép itt elő az „álmodó” alakja. Itt nyílik egy olyan horizont, mely képes megtartani a fennálló rendet s valamilyen teljesség érzésével is szolgál – a környezet nem válik idegenné, nem dologiasul el. Az álmodó nyitott a különösre, nem ragad bele a lecsupaszított valóságba. Az ide tartozó történetekben is ugyanúgy szerepet kap a félelemkeltés, a természetfeletti, azonban itt már nem fenyegethet a fennálló világkép és a karakter szubjektumának eltörlésével. A két szféra békében megfér egymás mellett.Tétel Korlátozottan hozzáférhető A hazatérés mint exkurzív esztétikai metódus(2010-11-17) Tánczos, Péter; Angyalosi, Gergely; Bölcsészettudományi KarTétel Korlátozottan hozzáférhető Hol található a történelem?Kovács, Sándor; Angyalosi, Gergely; DE--Bölcsészettudományi KarDolgozatomnak célja a történész szakma nehézségeinek a bemutatása, azon belül is a nézőpont függőség elemzése a történelem kutatás során felmerülő problémákkal. Mivel a szövegtest egyes részei nem egy és ugyan azon időszakból származnak, ezért sok helyen gondolat beli ugrásokat vélhet fel benne az olvasó. Azonban ha dolgoztom gondolati egységében kellene tagolnom, akkor két nagyob egységre osztanám. Az első egység a hol található a történelem? nem módszeresen kidolgozott gondolat mentetek tartalmaz, inkább mint megelőlegezése a következő nagy egységnek amely a hol található a biztos tudás résztől kezdődik azon szakasz, ahol többnyire egymás követő gondolat menetek követik egymást, kisebb szöveg panelekben. A különböző szakaszok terjedelme és tartalma állandó munka alatt áll. Így ezen dolgozat is nem teljes, nem kész, nem egységes “alkotás” ként jelenik meg. A felsoroltak tükrébem, remélem található lesz benne érdekes és hasznosítható tudás. Vissza térve egy pár szó eleig, a hol található a történelemhez. Miért pont ez a szakdolgozat címe? Konkrét választ nem adok a kérdésre, hanem a leírtak összefüggéséből remélhetően az olvas megtalálja a saját válaszát. Tisztelettel: Kovács SándorTétel Szabadon hozzáférhető Illyés Gyula(Debreceni Egyetem sokszorosító üzeme, 2002) Angyalosi, Gergely; Takács, Miklós; Babus, Antal; Dobos, István; Tverdota, György; Pomogáts, Béla; Szirák, Péter; Márkus, Béla; Tamás, Attila; Jánosi, Zoltán; Bertha, Zoltán; Görömbei, András; Matúz, Viktória; Bitskey, István; Imre, LászlóTétel Korlátozottan hozzáférhető A játék fogalmának felhasználási lehetőségei a művészetértelmezésben(2014-05-21T09:33:23Z) Marczin, István Bence; Angyalosi, Gergely; DE--Bölcsészettudományi KarSzakdolgozatomban igyekeztem felhasználni a filozófia, művészettörténet vagy akár a kultúraantropológia témájában véleményem szerint legfontosabb, legidevágóbb és legmarkánsabb gondolatait, ezzel megragadva azt a közeget, ahol a művészet értelmezésének enigmatikus világában lehetőség nyílik a játék fogalmának adekvát és kompetens segítségül hívására, és a további kutatások lehetőségének megteremtésére.Tétel Korlátozottan hozzáférhető Kelet művészete: Japán(2013-05-02T08:28:10Z) Lukács, Dóra; Angyalosi, Gergely; DE--TEK--Bölcsészettudományi KarDolgozatom a japán művészet és esztétikáról szól.Tétel Korlátozottan hozzáférhető A kifejezésRónai, András; Angyalosi, Gergely; Humán tudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Humán Tudományok Doktori IskolaAz értekezés célja a kifejezés leírása, elsősorban a kifejezés tapasztalatának fenomenológiai elemzésével, felhasználva a hétköznapi nyelv filozófiájának módszereit is. Filozófiatörténeti kiindulópontból, Emmanuel Lévinas és kisebb részben Stanley Cavell elemzése által inspirálva, de őket nem mindenben követve keresi a választ arra a kérdésre, hogy hogyan lesz egy cselekvés kifejezéssé. Az első rész Lévinas filozófiáját vizsgálva elkülöníti a másik kifejezésnek (Teljesség és végtelen) és az én kifejezésemnek (Másként, mint lenni) pozitív elemzését (diakrónia, iteráció, passzivitás) és azokat a szembeállításokat, amelyek a lévinasi gondolkodásnak abból a tendenciájából következnek, hogy nem ismer el interszubjektíve konstituált jelentéseket. Ez a kifejezés formalitásához vezet, ami összekapcsolódik egyfajta etikai kvázi-tartalommal („Ne ölj!”, a kifejezés mint felelet és felelősség). Lévinas azt tárja fel, mi az értelme annak, hogy kifejezek és a másik kifejez, de nem tud számot adni arról, hogy a kifejezés valaminek a kifejezése. Továbbgondolásában Stanley Cavell az elismerésről szóló leírásához fordulhatunk. A második részben a kifejezés leírásának kiindulópontja az a tapasztalat, hogy minden, amit teszek, kifejezéssé lehet, ha a másik annak értelmezi. A kifejezés nemcsak a másik számára szól, hanem általa az, ami – legalábbis abban az interszubjektív térben, amely a megszólítással nyílik meg, amit a másik kezdeményez és ami engem kijelöl. Az én és a másik ideje közötti különbség abban a redukálhatatlan, diakronikus időközben jelenik meg, ami alatt meg kell várnom, hogy mit fejeztem ki. Nemcsak árulkodik rólam, amit teszek, hanem elárulom magam: kifejezem, hogy kifejezek, felkínálkozom. Ennek sajátos önazonosságában test és lélek nem válik el, egységük azonban a tudat számára nem megjeleníthető. A kifejezés másik általi tulajdonítását megvitatás követheti, amelyben az elismerés és tagadás nem egy önazonos kifejezés értelmezését változtathatja meg, hanem azt is, hogy mi volt a kifejezés; egy ilyen vita elvben soha nem zárható le véglegesen és retrospektív hatóereje is van. Szerepet játszhat benne közös történetünk, a nyelvjátékok és a test különböző értelmei (kifejező, cselekvő, fizikai). A szándék kérdése nem mindig merül fel expliciten, de mindig felmerülhet; az elismerés korábban a tudatban jelen nem lévő, ebben az értelemben tudatalatti szándékot is (re)konstruálhat. Mindez az interszubjektivitás aszimmetriáját rajzolja ki: a másik pozicionális differenciája által kitüntetett szerepet játszik a kifejezés terében. Ő is kifejez, de nemcsak felkínálkozik, hanem egyben vissza is vonul egy olyan interioritásba, amely a közös tértől különül el, és különbözik az én interioritásától. A kifejezés másik aspektusa az, hogy nemcsak folyamatosan alakulhat, hanem egyben kész tény is, amely a nyilvánosság számára szól, és csak értelmezése változik; e két aspektus viszonya változó lehet kifejezési formánként és koronként. A kifejezésben mint kész tényben elkülöníthető a tartalom és az, hogy személyiségemről és kultúrámról árulkodik. A kulturális meghatározottság felveti a kérdést, hogy az elismert kifejezés sem feltétlenül sajátom; ez pedig a nyelv elsajátításának feladatát jelöli ki. The aim of the dissertation is to describe the experience of expression by using the methods of phenomenology and of ordinary language philosophy. Inspired by an analysis of Emmanuel Lévinas and Stanley Cavell, but not strictly following them, it seeks to answer the question of how an act becomes expression. The first part consists of textual analyses through which I reconstruct Levinas’s positive descriptions of the expression of the other (in Totality and Infinity) and of the self (in Otherwise than Being), while simultaneously identifying negative determinations as well. The positive descriptions of diachrony, passivity, and iteration have been incorporated into my own theory. The negative determinations reflect Lévinas’s failure to acknowledge the possibility of intersubjectively constituted meanings, which leads to the formal nature of expression in his philosophy, allowing for a certain ethical quasi-content (e. g. “you shall not commit murder”, response and responsibility). Therefore, while Lévinas manages to uncover the sense of the fact that the other expresses and that I express at all, he cannot account for how every expression is an expression of something. In order to do that, I have turned to Cavell’s notion of acknowledgment. The second part is a description of expression. Its starting point is the experience where I find that everything I do can become an expression, providing that the other takes it as such. Expression is thus not just for the other, it is by the other – at least in the intersubjective space opened up when the other addresses me, and, by the same act, singles me out. The difference between my time and the other’s time manifests itself in an irreducible lapse of time between my act and its becoming an expression. Nonetheless, it is still my expression: by expressing something I also express that I express, and thereby offer myself. In the self-identity of this offering, body and soul are united, although their unity cannot be represented for the mind. The attribution of an expression by the other can be followed by a discussion, where I can either acknowledge or deny the attributed expression. Such a discussion may also concern past expressions; it may be affected by our common history, language games and forms of life, as well as by the different meanings of the body (expressive, active, physical), and by conscious and unconscious intentions. The question of intention does not always arise; however, it may arise any time. Acknowledgement can (re)construct intentions that had not been present in my mind previously, and, in that sense, had been unconscious. The intersubjective space of expression is asymmetrical: the other as other has a precedence over me. The other also expresses, that is, offers himself of herself, but at the same time withdraws into an interiority, which has been split off from our shared intersubjective space, and which is other than my own interiority. Another aspect of expression is that while it is always available for further development and discussion, it is also a fait accompli, that is, it is an expression of my personality and my culture for the public. The relationship between these two aspects of expression might vary across history or according to different forms of expression. Cultural determination raises the possibility that even expressions acknowledged to be mine may not really belong to me, and thus sets the task of acquiring my own language, making it mine.Tétel Korlátozottan hozzáférhető A kísérteties nyomábanLadó, Beáta; Angyalosi, Gergely; DE--Bölcsészettudományi KarA dolgozat a romantikus orvosi körből kiindulva megpróbált betekintést nyújtani az itt formálódó gondolati körbe, valamint az innen származó meglátásokat felhasználó, tovább alakító gondolkodók egyes írásaiba végig a kísértetiessel való kapcsolatokat próbálva szem előtt tartani. Először a lehetőségekhez mérten bemutatni Schubert, majd Kleist néhány meglátását a kísérteties, de még inkább az elme sötét működéseiről. A hipnózis és az ehhez hasonló gyakorlatok ekkoriban nagyon divatossá váltak, és kitüntetett érdeklődésre tarthattak számot. Ezt az irányultságot tükrözik Schubert a témában megjelent írásai is. Ezután egy rövid kitérő erejéig a romantikus zseni és a melankolikus alakja került a középpontba a kísértetiessel való lehetséges kapcsolódási pontként, felmutatva a közöttük fellelhető analógiákat. Ezután a dolgozat áttér az eddigi meglátásokat és a melankolikus alakját valamilyen módon felhasználó gondolkodók írásaira, kezdve a sort Kierkegaard egyes műveivel. Közvetlen kapcsolódásokat keres Schuberttel és a kísértetiessel, illetve a későbbi freudi kísérteties-fogalom egyes vonásaival – az irónia, az ismétlés és a szorongás tekintetében. Ez utóbbit tovább követi Heideggernél, és hasonló analógiákat felállítva végül elér Freudhoz is. A dolgozat a különböző előfordulásokat és kapcsolódásokat igyekezett összegyűjteni és felmutatni, így a fogalomban időközben bekövetkező értelembeli változások, eltolódások nem kerültek előtérbe, vagyis a szöveg nagy részében a freudi fogalom dominál. Freud után a gótikus irodalmon keresztül vezet az út, egyrészt visszatekintve a korábbi meghatározásokra, valamint előre a kísérteties későbbi megjelenései felé, egészen a horrorfilmekig. A gótikus irodalom bemutatásában kiemelt szerepet kap Lovecraft munkássága, művei ugyanis nagy hatással voltak mind az irodalom, mind a vizuális művészetek terén. Ezt az utolsó két szakasz nem tekinthető igazán lezártnak. Mindkettő tovább tagolható lenne, ám a jelenlegi munka kereteit ez túlzottan szétfeszítené.Tétel Korlátozottan hozzáférhető A költő hét bordája(Latin Betűk, 1996) Angyalosi, GergelyTétel Korlátozottan hozzáférhető Kubrick és a gondolkodás anti/poszthumanista képeiGyőri, Zsolt; Angyalosi, Gergely; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai IntézetA Deleuzeian Reading of Stanley Kubrick’s anti/posthumanism The dissertation concentrates on the filmmaker agenda of Stanley Kubrick. In my understanding Kubrick’s films contain both individualized visions of society and show a deep involvement with the interrelationship between cinema and thought, the ways in which cinema reflects and influences social thinking. Kubrick is often described as a skeptic and a pessimist regarding human civilization and is viewed as a technical perfectionist possessing a unique inventiveness of both style and narrative. According to my thesis, it is from this double aspect that the conceptual core of his art can be grasped. Nevertheless, daily film criticism and the academic critical establishment tends to describe the uniqueness of Kubrick’s artistic visions either from the point of view of content or from that of style. What is lacking – in my understanding – is a theoretical framework that could blend the thematic and stylistic aspects and reach out to grasp and describe the conceptual talent (contributed to the director) from a unified point of view. My dissertation proposes to do just that: it aims to theorize and describe this double embeddedness through a conceptual framework based on the cinema-related writings of French philosopher Gilles Deleuze. Deleuzeian perspectives offer me the possibility to establish a line of inquiry into the director’s compositional techniques that could be best described as an objective, documentarist mode of address, one that is skeptical of representing characters and events in the traditional – emphatically psychological – cinematic regime. Kubrickian mise-en-scène places emphasis on a pure, depersonalized vision, which allows the viewer to map up the portrayed object’s embeddedness within the microphysics of power relations. I described this kind of spectatorial position as that of the symptomatologist (or diagnostician) who reads the image as specialists read symptoms before identifying an illness. As far as thematic issues are concerned, instead of viewing Kubrick a pessimist and cynic concerning the institutions of human civilization I describe his authorial position as one closely related to the voice of anti/posthumanism. In my understanding most of his films can be seen as critiques of the system of values and judgments that shape the everyday reality of Judeo-Christian and dominate the whole of Western thinking – its conceptual understanding of reality and human nature. I treat the concept of anti/posthumanism as a line of critical inquiry in the spirit of Nietzschean immoralisms and the genealogical method adopted by the German philosopher to turn over the logic of our everyday moral universe. According to my thesis, both Nietzsche and Kubrick are diagnosticians of a degenerate cultural and social body, most notable in their coherent denunciation of social beliefs as empty fictions. Both authors seem to agree on that the emptier these fictions are the more malignant they become, the more they distort the capabilities of thought, and contribute to the distortion of our sense of reality and the ways we view ourselves. In the first chapter I draw out the factors that – in my understanding – shape both the spectatorial and authorial positions created by Kubrickian cinema. These include the director’s disavowal of the doctrine of judgments (serving as a form of control over the reception of art), his dissatisfaction with classical cinema’s reliance on simplistic and overdidactic narrative devices and his preference for antiheroes, who are often portrayed within the bondage of social institutions, unable to break out from restraints beyond them. Due to the non-idealised representation of the human condition, Kubrick is referred to by some critics as being an antihumanist. I view antihumanism as a central feature of Kubrick’s aesthetic vision and filmic practices therefore I set out to explore the components of the antihumanist mode of address. In the second part of the first chapter I overview the Kubrick literature, focusing on those authors and texts, which formulate coherent arguments regarding the thematic and stylistic achievements of the director. Relying on the insights of the critics I describe Kubrick’s ability to portray events from an unconventional, irregular and “oblique” point of view, a perspective that can not only be defined in the cinematographic sense, but as a mentality and sensibility of thinking. In my understanding the director shows a great ability to establish a pure, impersonal perspective on characters and the world surrounding them, a perspective that emphasizes the loss of control, the destabilizing of the concrete and abstract laws that govern our commonsensical understanding of human nature. In the light of the Kubrick literature I understand the authorial position of the antihumanism as a necessity and demand to re-evaluate the Humanist concept of man, culture and representation. In the second chapter I turn towards the philosophical ideas and methodologies of Friedrich Nietzsche and Gilles Deleuze, two authors, who in very similar fashion denounced a certain regime of thought that comes into power through the distortion of irrational, intuitive and instinctive forms of thought, mapped out the ways in which the moral and teleological vision of the world dominates our sense of reality and addressed the question of power on new grounds. Delineated by Nietzsche’s and Deleuze’s posthumanist perspective, the world becomes an estranged place, hardly recognizable as ours, a world shaped by contrasting forces and wills to power. In similar fashion I understand the Kubrickian vision of everyday existence as a reality shaped by the antagonism of order and chaos, rationality and instincts, furthermore a mapping of the forces that determine the portrayed objects’ system of imbeddedness, an arrangement made up of forces. I call this method of representation genealogical (also archeological and anthropological) in reference to Nietzsche and diagnostic/symptomatological in reference to Deleuze. Both a genealogist and a symptomatologist, Kubrick cracks up traditional frames, understood again, not only as an anticlassicism regarding film style and narration, but those conceptual settings that determine the ways of perceiving the human condition. Through theorizing the aesthetic and ethical ingredients of Kubrick’s authorial position I come to describe its antihumanist mode of address as a resistance to the various fossilized fictions that dominate interpersonal relations. I also lay bare the posthumanist components of his art as cornerstones of a critical perspective: an inquiry into the visual/cinematic manifestations of fossilized constants. In short the posthumanist Kubrick calls for the re-evaluation and surpassing/transcending of humanist framing practices. Deleuze’s taxonomy of images, the identification of two major regimes of cinema – the movement-image and the time-image – and his discussion of the ideological components of the cinematic image enables me to analyze Kubrick’s mode of address as ethical. I describe this ethical position as a resistance to both the sequencing of images based on sensomotoric links, and a resistance to turning cinema into propaganda, an ideological tool for political goals. I define Kubrick’s position as an ethical filmmaker both as detoxication – a break with the belief that the clichés of classical cinema can address the liveliness of human reality directly – and as an overt skepticism towards political idealism. In the next two chapters – readings of 2001: A Space Odyssey and A Clockwork Orange – I rely on the theoretical insights of the previous chapters. I regard 2001: A Space Odyssey as Kubrick’s most comprehensive diagnoses of Western man. Although the film is set in the future and contains no open meditation on the society of technocrats, I view the film as a commentary on man as a historical being, possessing sensitivity only for a certain constructedness of knowledge, being “operational” only in highly functional, restrictive environments and transforming instinctual behavior into empty protocols. According to my thesis Kubrick speaks about the necessary, yet symbolic death of man in relation to how thinking frames the world, that is, in relation to the cinematic frame. In the majority of the film, predominantly in the scenes depicting the everyday protocols of the scientists and astronauts the film does not attach itself from the paradigm of the movement-image, the narrative model characteristic of traditional science fiction films. In the last part of the film the tone and style changes radically and parallel to the birth of the new man, we become viewers of an experimental film, full of visual abstractions, self-referential stylistic devices and such compositional techniques that characterize the Deleuzeian description of the time-image. I identify the Kubrickian uses and transformations of frames the technique of double framing. In my understanding double framing enables the director to differentiate between the forces of uniformity, hierarchy and dependency (the forces of domestication and enclosure) and those of plurality, divergence and autonomy (the forces of opening). I recognize as the core of such classification Nietzsche’s own description of active and reactive forces and argue that the Monolith embodies pure potentiality, which – through its contacts with the human species – signals the coming into power of thought either as a reactive or an active will to truth. I deepen this argument by treating the Monolith as a metacinematic frame, the twofold possibility to create meaning either through the sensomotoric chain (the movement-image) or through de-anthropomorphized perception (the time-image). In my analysis of A Clockwork Orange I use an identical theoretical framework, but a slightly different reading technique. Instead of double framing I concentrate on the technique of overturning, reversing the image. I define ultraviolence as a clear manifestation of the anti/posthumanist mode of address and examine the ways it revaluates and transcends (overturns) traditional approaches to representing violence. Central to my arguments is the character of Alex, whom I grasp as a hero without heroism, a person without personality. According to my argument Alex and ultraviolence are indiscernible, in the first part of the film the hero cannot be framed, he is irrepresentable kinetic energy, a rampageous force of destruction, and a line of flight crossing any boundaries. What he destroys are however not physical entities, rather those abstract machines (myth and fictions) which often unknowingly structure everyday existence. In my understanding Alex is a much richer character then most critics hold him to be. The chief tragic component of the hero is not his being transformed into a mechanical orange at some point of the narrative, but his being misinterpreted, being viewed with resentment. For me Alex is just as enigmatic an existence as the Monolith in 2001; getting to know him means the mapping up the forces imbedding and characterizing him. In my understanding the system of imbeddidness in the first part of the film is a field of desubjectivation, comprehended on the basis of Bakhtin’s description of the carnival, Artaud’s ideas on the theatre of cruelty and Kant’s explanation of the sublime and its relevance to Beethoven’s Ninth Symphony. I draw up Alex’s becoming a lonely, misinterpreted hero parallel with the devaluation of the carnivalesque, the turning of the theatre of cruelty into formalized circus attraction and the misappropriation of the Ninth by contemporary social institutions. I also reflect on the presence of modern art in the film and suggest that in its becoming industrial design open to reproducibility it reflects the lack of an aura and reveals society’s hunger for empty forms. My argument – according to which the impossibility to identify with the character of Alex results in Kubrick’s most complex diagnosis of contemporary social thinking – is extended in the analysis of the second part of A Clockwork Orange. Beginning with the Ludovico treatment, I describe the film as emerging melodrama. Closely connected to this Kubrick portrays a process through which the active forces attributed to the character are reversed and made reactive. I understand Alex’s transformation as domestication: the constitution of subjectivity and the identity of the victim. Relying on Nietzsche’s insights into the processes of domestication, I propose that most spectators are only able to identify with the domesticated hero, one through which a deformed responsibility towards socially accepted forms of valuation and meaning can be practiced. I grasp Kubrick’s complex cinematic thinking as a radical diagnostic approach comparable to Nietzsche’s or Deleuze’s own rigorous critique of the philosophy of subjectivity. All three authors share the conviction that our images and concepts to comprehend the human condition have fallen prey of a reactive will to power: a mode of address brought about by humanism and cherished by a domesticated culture and thought shaping both our past and present.Tétel Korlátozottan hozzáférhető Egy lebegő kérdőjel a tenger felettSom, Balázs; Angyalosi, Gergely; DE--Bölcsészettudományi KarDolgozatomban az egzisztencia fogalmát kívánom meg felállítani egy nyomon követhető történeti narratívába, amely Kierkegaard után Heideggeren keresztül egészen új formában jelent meg, de annak időbeliséghez való viszonya csak egyre inkább megnőtt a fenomenológiával. A szöveg arra is kísérletet tesz, hogy a heideggeri alapokat a narratív identitás problémájáig juttassa el.