A legújabb (1989 utáni) lengyel drámairodalomról mindeddig nem készült összefoglaló irodalomtörténeti mű sem Lengyelországban, sem hazánkban – jelen értekezés e hiányt igyekszik pótolni. Munkám célja az 1990 és 2005 között tevékenykedő – és hazánkban többnyire nem ismert – kortárs lengyel alkotók életművének és alkotásainak bemutatása, valamint az ebben az időszakban megjelent új lengyel drámák ismertetése, elemzése. Többek között arra kerestem a választ, melyek voltak az ezredforduló lengyel drámairodalmának meghatározó tendenciái, törekvései és jellemzői, milyen új kihívásoknak kellett megfelelniük az alkotóknak a gazdasági és esztétikai modellváltás időszakában.

1989 új korszakot nyitott a lengyel irodalomban – ezt nem csupán a kapitalista gazdaság megjelenése, de elsősorban a cenzúra eltörlése jelezte. A rendszerváltozással a posztkommunista országokban felbomlott a társadalmi, politikai-, világnézeti egység. A külső–belső ellenségkép eltűnésével értelmüket és hatályosságukat vesztették a metaforikus kódok, társadalmi–politikai allúziók, s az addig érvényben lévő eszmékkel, értékekkel együtt kiüresedtek, frázisok szintjére süllyedtek az ezeket közvetítő fogalmak, kifejezések. Mindez a színpadi nyelvezet átalakulását és az irodalmi nyelvezet átmeneti válságát idézte elő. Megváltozott a repertoár, s ezzel párhuzamosan a befogadó réteg összetétele és igényszintje. A különféle értékrendszerek, eltérő érdekek megjelenésével megosztottá vált a színházi szakma s a közönség is. A kortárs alkotók legtöbbje hirtelen nem tudta feltalálni magát az új szituációban és sokáig ugyanazt a kódrendszert alkalmazta, mint a korábbi évtizedekben. Az átrendeződés és útkeresés egyfajta átmeneti tanácstalanságot eredményezett. s egyfajta általános krízishangulat lett úrrá. A rendszerváltozással beköszönő, a drámairodalmat s a színház világát is mélyen érintő általános válság azonban aránylag rövid lefutású volt Lengyelországban. Az ún. átmeneti – nagyjából az 1990–95-ig tartó – időszakban lezajlott társadalmi-gazdasági transzformációk, valamint infrastrukturális és esztétikai átalakulások új dimenziókat nyitottak a lengyel dráma-, s színházművészet számára: megkezdődött egyfajta irodalmi nemzedékváltás, amelyet részletesen igyekeztem elemezni munkámban. Az 1989 utáni lengyel drámairodalmat nem lehet homogén, egységes korszakként tárgyalni, alkotóit nehéz lenne írói tendenciák szerint csoportosítani és egyértelmű osztályokba sorolni, mégis megpróbáltam felállítani egyfajta felosztást, amely kellőképpen tükrözi a kortárs lengyel drámairodalom mai keresztmetszetét. Ennek értelmében három nagyobb írócsoportot mutattam be: a „Nagy Öregek” nemzedékét (Sławomir Mrożek, Tadeusz Różewicz, Bogusław Schaeffer), a rendszerváltozás után debütáló mai ötvenesek középkorosztályát (Tadeusz Słobodzianek), − s ezen belül is az ún. drasztikus realizmus képviselőit (Grzegorz Nawrocki, Marek Koterski, Ewa Lachnit, Marek Bukowski), és a „lélektan mestereit” (Jerzy Łukosz, Lidia Amejko, Ingmar Villqist) − valamint az utóbbi évtized felfedezettjeinek számító fiatal drámaíró generációt.

A rendszerváltozás utáni lengyel drámairodalom két hullámban − 1995-ben és 2003-ban − bekövetkezett ún. „nagy boom”-ja nagyszámú alkotó és dráma felbukkanását idézte elő. E korszak - amennyire az eltelt idő rövidségéből fakadó távlat hiányában képesek vagyunk megítélni - nem termett ugyan nagy mesterműveket (talán Tadeusz Słobodzianek alkotásait kivéve), ám feloszlatta a kilencvenes évek fordulóján bekövetkező átmeneti válsághangulatot, határozottan és látványosan megerősítve a dráma, mint műfaj pozícióját a kortárs lengyel művészet palettáján. A drámairodalom felértékelődése teret nyújtott a fiatal alkotók szárnybontogatásának, s e folyamat eredményeképpen egy sereg mindenképpen említésre méltó, nívós alkotás született, amelyekre jelen értekezésemmel kívántam felhívni a figyelmet.

Kulcsszavak: mai lengyel drámák, kortárs lengyel színház, 1989 utáni lengyel drámairodalom, fiatal lengyel drámaírók

There have not been published any comprehensive critical, literary-historical overviews concerning the latest Polish drama (i.e. after 1989) neither in Hungary, nor in Poland. The present work aims to fill this gap. My aim is to present the oeuvre and works of contemporary Polish authors working between 1990 and 2005, who are mostly unknown in Hungary. Beside that I would also like to introduce and analyze the new Polish dramas of the abovementioned period. Among others, I attempted to find out, what the most significant aims, trends and features of Polish drama were around the turn of the millennium, and which new challenges authors had to face in the period of the economic and aesthetic transition.

The year 1989 inaugurated a new era in Polish literature. This was indicated not only by the appearance of the capitalist economy, but more notably, by the abolition of censorship. With the change of the regime the social, political and ideological unity broke up in post-communist countries. As the image of the inner-outer enemy disappeared, the metaphorical codes, the social-political allusions lost their sense and relevance, and together with the formerly valid ideas and values became meaningless, the words and expressions conveying those notions turned into clichés. This generated the transformation of the language of the stage, and a short-term crisis of the literary language. The repertoire changed together with the composition and demands of the audience. The new diversity of values and the divergence of interests divided theatre professionals but as well as the audience. The majority of the contemporary authors could not cope with the new situation and for a long time went on using the same code-system, that they had used in the former decades. The realignments and solution-seeking temporarily generated perplexity, and a general feeling of crisis appeared. Yet, the change of the regime-generated crisis, which affected drama and theatre as well, was quite short in Poland. Within the so called transition period – approximately between 1990 and 1995 – the social-economic transformations, and also the infrastructural and aesthetic changes opened up new dimensions for Polish drama and theatre: the turn of generations in literature have started, which phenomenon I examined in detail in my work.

The post-1989 period can not be considered a homogeneous when speaking about Polish drama of those years. The authors of that period could hardly be classified or grouped on the basis of literary trends, schools, or topics. Yet, there are some criteria, which might help the deeper analysis of the era in question. According to this typology, while discussing plays written after 1990, three major groups of authors could be distinguished: firstly, the generation of the “Great Old Authors” (Sławomir Mrożek, Tadeusz Różewicz, Bogusław Schaeffer), secondly, the middle age group: authors debuting after the change of the regime, who in their fifties by now (Tadeusz Słobodzianek), and apart from him, within the second group two trends, the representatives of the so called drastic realism (Grzegorz Nawrocki, Marek Koterski, Ewa Lachnit, Marek Bukowski), and the „masters of psychology” (Jerzy Łukosz, Lidia Amejko, Ingmar Villqist) − and thirdly, the generation of young dramatists, who were discovered in the last decade.

The „big boom” of the post-1989 Polish drama, coming in two waves: in 1995 and in 2003 generated the proliferation of new authors and dramas. This period – as far as one can decide without the perspective gained by the distance in time – has not produced masterpieces (maybe with the exception of Tadeusz Słobodzianek’s works), but it dissolved the temporary crisis on the turn of the 90s, definitely and visibly consolidating the position of drama, as a genre on the scale of Polish art. The valorisation if drama gave the new authors opportunities for experimenting. As a result of this process a large amount of remarkable, first-rate plays were written, calling attention to which is one of the main purposes of my work.

Related keywords: new polish dramas, young polish drama writers, contemporary polish theatre